Somogyi Néplap, 1965. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-21 / 68. szám
Hősökkel vagy hősök nélkül? D orrén a fegyver ... a | hősök sorsát. Napjainkban pe- gojyó célba talál, se- / dig egyik-másik író' művében bez, vért ont, és |j a fegyvert rántják elő, és lőidónként ö], is. A konfliktus ezzel lezárul, s a hősöktől már búcsúzhatunk. Háborús történet? Kémhistöria? De- tektívregény? Téved az olvasó, ha ezt hiszi, pedig méltón gondolhat erre. Mégsem erről van szó, hanem mai életünket, napjaink dolgozó embereit ábrázoló új drámáról és novellákról. Nemrég jelentek meg az irodalmi lapokban. Tehetséges fiatal írók művei. Befejező jeleneteik sémáját írtuk le. Az összeütközések, konfliktusok erőszakos, fegyveres formában is véget érhetnek. Senkit sem ér váratlanul, amikor Shakespeare Hamletje végül is leszúrja a királyt, sőt úgy érezzük, hogy a kibontakozó lelki folyamatok következménye ez a tett A Lav- renyev Negyvenegyedik című elbeszéléséből készült kiváló film bolsevik hősnője lelövi a megérkező fehérek felé rohanó cári tisztet, pedig szenvedélyesen szereti. Megrendítő belső drámai vívódás betetőzése a lövés. Sarkadi Imre Elveszett paradicsom-énak fiatal orvosát pusztulásra ítéli kiégett, tépett és kiüresedett lelke. Hiába küzd érte a család, a szerelmese... az egész élet, ha saját magának már nincs ereje az újrakezdésre. Halálba zuhanását sokoldalúan ábrázolt küszködés, vívódás, harc előzi meg, mély — érezzük — másként is végződhetett volna Ezekben és más művekben is (a példákat folytathatnánk!) az erőszakos vég mindig bonyolult folyamatok ábrázolása, a konfliktusok kibontakoztatása után következik be, a jeli __ a z egyéniség fejlődésén©] végső pontján. A szúrás, a lövés vagy másfajta erőszakos tett csak külső kifejezése annak, hogy a lélekben eldőlt a harc az ellentétes, egymással viaskodó erők közt, s ezáltal elvégeztetett a hős sorsa. Harcát megvívta a pusztító tett bekövetkezése előtt, s az erőszakos vég indokai, föltételei, lehetőségei kialakultak. Irodalmunk számos műve (pl. Darvas József Részeg eső-je, Galgóczi Erzsébet Félúton-ja stb.) nemegyszer magából az erőszakos tettből (öngyilkosság, gyilkosság stb.) indul ki, s feltárja fokozatosan mindazokat az egyéni, társadalmi okokat, történéseket, egyéni és közösségi folyamatokat melyek ide vezethetnek. Ez a modem, irodalmunkban gyakran alkalmazott szerkesztési módszer sem biztosít azonban más helyet és szerepet az erőszakos tettnek, mint a hagyományos koncepció, sőt talán még jobban hangsúlyozza a »-következmény-« voltát; »betetőző« a jellemfejlődés folyamatában. A zokban a müvekben, melyekről elöljáróban szóltunk, az erőszakos cselekedetnek más funkciója van, mint amit eddig jellemezhettünk a világirodalom és a magyar irodalom müvei alapján. A »fegyver-dörrenés« ezekben az írásokban nem betetőzi a kibontakoztatott konfliktust, a jellemek fejlődésének és harcának lezajlott folyamatát, hanem azt hirtelen, váratlanul, a bonyodalom szakaszában megszakítja. Ily módon a »fegyverhasználat« megakadályozza a hősöket, hogy problémáikkal szembenézzenek, ezekre választ keressenek, s harcukat végigvívják. Az ógörög drámákban még az istenek jelentek meg, hogy szétbontsák a gondola tok, érzelmek, viszonyok, kapcsolatok gubancát. Moliére időnként a felvilágosult királyt léptette föl, hogy elrendezze az összekuszált ügyeket. Mai irodalmunk hősi korszakában nem egyszer a párttitkár toppant be, hogy eligazítsa villámgyorsan a viaskodó nek... ezzel az »úri gesztussal« vágják ki magukat a bonyodalmakból. Csák Gyula Békesség a bűnösöknek című társadalmi igényű, közösségi érdekű konfliktust megragadó drámája így válik voltaképpen sablonos háramszögtörté- netté. A tanácstitkár lelövi a kiábrándult, cinikus barátját akivel megcsalta a feleségét. A színmű ily módon befejező dik, de a tényleges konfliktus nem bomlik ki, torzó marad, s a fölvetett fontos problémákra nem kapunk választ. Csák hőse indoiklásképpen kijelenti ugyan meglepő biztonsággal, hogy a fegyver korunk jelképe. Ez a tétel módot nyújt a megfutamodásra a fölvetett problémáik felelős, igényes, konstruktív megoldása elől — a hősnek és az írónak egyaránt. Persze, ha a színművet elemezzük, lát nunk kell mestarkéltségét és zavarosságát, s így megértjük, hogy miért igyekezett megszabadulni hősétől az író. Sza- konyi Károly Ködben a tavon című elbeszélése feszült lég körű írás. Problematikája izgalmas és fontos. Kitűnően indítja hősei küzdelmét az író de amikor az igazi harc következne. itt is megszólal a fegyver. Ezúttal egy vadászpuska. A hős egy járási funkcionárius, aki ittasan, ví vódva, vadászat közben vadcsónakban vele szemben ülő, kacsa helyett lepuffantja a szorgalmasan evező gépkocs i - vezetőjét. Csák Gyula elejti tényleges problémáit, s egy másikra tolja hőseit, hogy használhassa a fegyvert. Sza- konyi nem bontja ki és nem viszi végig_a megragadott konfliktust, s ezért lövet ..... M indkét írásban, de más hasonló művekben is a megragadott konfliktus jellege nem fegyveres, erőszakos megoldást kívánna, hanem a társadalmilag és pszichológiailag indokolt küzdelem teljes ábrázolásával, egészen más megoldáshoz vezethetne. Természetesen sokkal egyszerűbb meghúzatni a hőssel a ravaszt, mint elmélyülten ábrázolni harcát önmagával, környezetével, s kidolgozni mai életünk problémáira az előremutató, szocialista szellemű új válaszokat A »fegyver- használat« ellenállhatatlan kísértése megfosztja ez esetben az írókat hogy korunk, társadalmunk pozitív embereit mutassák be, azokat, akik küzdenek céljaikért, s ha bonyodalomba, nehéz helyzetbe kerülnek, akkor is megvívják harcukat — fegyver nélkül. Az ezekben az írásokban szereplő embereknek nincs módjuk a küzdelemre, a pozitív vagy negatív irányú fejlődésre. mert az író akaratából időnek előtte elpusztulnak. Ez a módszer különösen veszélyes, mert lehetetlenné teszi, hogy íróink társadal- munk fejlődését előrevivő eszményeikért harcot vállaló, a problémáikkal megküzdő hősöket formáljanak. hősként tiszteljék, mint egy- vést látunk, melyek mind H a alaposabban megvizsgáljuk ezeknek az írásoknak szemléleti hátterét, akkor megállapíthatjuk: a fegyveres konfliktusfeloldást előnyben részesítő írók nem is akarnak pozitív hősöket teremteni, mert kétségbe vonják társadalmunkban a pozitív hős jelenlétét, kialakulásának lehetőségeit. Csák Gyula drámájához írt előszavában kategorikusan kijelenti: szívesen ábrázolt volna »központi, pozitív hőst«, de ilyennel nem találkozott, és saját képzeletében sem tudja létrehozni. Hasonló állásfoglalás fejeződik ki Pintér Tamás Láncreakció című kisregényében is. Fő alakja egy vasutas, aki felgyújtja a raktárt, s egyedül akarja eloltani, hogy majd kor, amikor megmentett a kisiklástól egy gyorsvonatot, társadalom megbecsülésének megszerzésére, a hőssé válásra e szerint nincs más lehetőség, illetve a kisregény főszereplője erre nem lát más módot, mint azt, hogy valamilyen végzetes csapást, szerencsétlenséget hárítson el? Nem nehéz fölismernünk Csák Gyula és Pintér Tamás hősfelfogásának dogmatikus gyökereit. Csák Gyula — előszava tanúsítja! — összetéveszti a pozitív hőst a pozitív eszményi hős alakjával. E dogmatikus hősfelfagásmak Szimonov a Szovjet Írószövetség 1953 ok tóberében tartott plénumán már szemléletes kritikáját adta. Szaltikov Scsedrin következő gondolatát idézte: »De nehogy azt gondolja az olvasó, hogy mi az írótól eszményi, minden lehetséges erényt magukban egyesítő emberek ábrázolását kívánjuk. Nem. mi nem eszményi embereket, hanem eszményeket követelünk tőle.« Szimonov hozzáfűzte: »Ez igen fontos és helyes gondolat. Világosan ki kell mondanunk: amikor mi, drámaírók müvünket alkotjuk, eszményeink mellett állást foglalunk a mű cselekményének egész kifejlődésével és igen nagy mértékben pozitív hőseink tetteivel és szavaival. Ennek azonban semmi köze a hősök idealizálásához. Hőseink élő, földi emberek, akik harcolnak, gondolkodnak . olykor ingadoznak, olykor hibákat követnek el, de végeredményben helyes következtetésekre jutnak.« A fegyveres megoldások alkalmazásának egyik oka még az is, hogy Csák Gyula és Pintér Tamás a ma emberének hőssé fejlődését csak külső drámai történés közepette tudja elképzelni. Nem látják a belül, a lélekben megvívott harc szerepét a pozitív, előrevivő egyéniséggé válás folyamatában. A szocialista irodalmak — s köztük a mi irodalmunk is — a mai kor hősének ábrázolásában nagy, döntő szerepet tulajdonit a ’ belső harcok feltárásának. Még a háborúról szóló művekben is a hős belső fejlődése kerül a művészi érdeklődés középpontjába (pl. Solohov: Emberi sors, Szi- momov: Élők és holtak, Ballada egy katonáról és mások). A magyar irodalomban is megfigyelhető a jelenkor hősei ábrázolásának ez a tendenciája és módszere. Gondoljunk csak arra, hány értékes mű tett kísérletet az elkövetett hibákkal — saját hibáival is — szembenéző, küszködő, az új helyzet új kérdéseivel és feladataival viaskodó mai hősök alakjának megformálására. (Pl. Darvas József drámái, Sánta Ferenc Húsz órá-ja. Galambos Lajos Isten őszi csillaga stb. Korunk jellemző vonása, hogy új, korszerű hősök születnek és forrnak ki társadalmunk jelenlegi fejlődési szakaszában. Irodalmunk egyik legfontosabb törekvése, hogy fölfedezze és ábrázolja ezeket a vonzó, a társadalom és a nép ügyét előbbre vivő mai embereket. Váci Mihály »-észrevétlen forradalmár«-oknak nevezi a munkájukat saját területükön és környezetükben hivatástudattal és állhatatosan végző embereket, akik — mint ahogyan írja — »nem az erő, a hatalom, fegyverek forradalmárai már, de munkájuk, képességeik, erkölcsi tisztaságuk kibontásáért éveken át küzdő, megszállottan tevékenykedő új arcú kommunistái új feltételeket teremtő társadalmunknak«. Galambos Lajos és mások a szocializmuson belüli újért, a szocializmus gazdasági, társadalmi, humanista lehetőségeinek minél gyorsabb és eredményesebb valóra váltásáért küzdő emberekben fedezik föl a kor hősét (például Utas a Göncöl szekéren). Eze- betl kívül sok értékes törekmia társadalmilag tevékeny emberének ellentmondásos, de pozitív irányba mutató belső harcait tárják fel, és az ezzel összefüggő külső küzdelmeit örökítik meg — céljainkért és eszményeinkért. I rodaírnunk újat teremtő, ismeretlen területeket és tartalmakat felfedező, eredeti látásmódot kidolgozó fő áramlatától szakad el az az író. aki lemond a társadalmunkban születő, növekvő és kibontakozó pozitív erők s értékek kutatásáról és kifejezéséről. Tarthatatlan helyzetbe kerül, mert gondoljunk például csak arra, hogy még Camus is, aki az emberi létezés tragikus értelmetlenségét vallja, pozitív erkölcsi magatartást képviselő alakok meg- teremrtésére törekszik. Amikor pl. a pestissel viaskodó várost ábrázolja, megmintázza a szörnyű betegséggel szembeforduló orvos alakját is. A modem kapitalizmus világának sivárságát, az embert emberi lényegétől megfosztó hatásait kifejező nyugati polgári írók java része is igyekszik kiutat keresni, értékeket fölfedezni. A mi társadalmunk, amely az ember felszabadítását valósítja meg, napról napra létrehozza e harc hőseit és értékeit — a mindennapi munkában, küzdelemben az újért a régi ellen. Az az író, aki nem látja meg társadalmunk embereinek életében, lelkében és tetteiben a születő új, pozitív értékeket, az hasonlatossá válik Stendhal Pármai kolostor-ánák Fabri- ciójához. Ez a fiatalember részt vett a Waterlood csatában, s amikor sebesülten feküdt az amiens-i fogadóban, egyre csak azon gondolkodott, hogy »csata volt-e, amit látott... s ez a csata a Waterlooi csata volt- e?« Még ma is élnének hát Fabricíók, akik a kortársi rövidlátás és tájékozatlanság »eme klasszikus erényével« ékeskednek?! ülés Lajos SEQESDY KATALIN: TANULMÁNYFEJ Papp László: E- 1919 Aranybetűs időszak, ünnepellek! Üdvözlet nektek, öreg katonák, Veteránok, ti százszor hadra-kelteki Elhoztátok egy ország tavaszát. Súlyos bilincsek hallottak a porba, Minden gróf, burzsnj szűkölt, remegett, Mert dübörögtek, daloltak az utcán Az új ütemű, bátor seregek. Szép lehetett az első szabad Május Tizenkilencben; ragyogott az ég. Bíborszín zászlók lengtek a szelekben, Égig nyújtózott, ujjongott a nép; Hurrá, Tavasz! Hurrá, te szép Jövendő! Hurrá, te győztes, zsendülő világ! Dédelgesd a meggyötört, zord, füstös Külvárosoknak robotos fiát. Csodálkoztak az óriás platánok A kastélykertben, mikor a lakat Lepattant a gőgös kapuzárról, S jött zsibongva a legfrissebb csapat: Labdázhatott a hires grófi parkban Minden kis sápadt proletárgyerek, Értük pompáztak akkor a virágok, A bokrok és az ezüstfenyvesek. Hőseink — a porladók s az élők — Megharcolták nagy csatáikat. Nem ösztönözte soha őket hírnév, Csak az Eszme, csak az öntudat. Mentek, mert kellett.,. várt a kötelesség, Nem sajnáltak az erőt és a vért, Szeressük őket, tűzzük szuronyukra Az emlékezés gyémántrendjelét. 7\ Nádass József: HÁTUL A dolog bonyolultan kezdődött. Moziban ültem, egy új magyar filmben gyönyörködtem, amikor a szomszédom felzokogott. Tekintettel arra, hogy vígjátékot mutattak be, ebben nem lett volna semmi feltűnő, de a zokogás oly görcsös és fájdalmas volt, hogy megsajnáltam a töpörödött anyókát — szomszédnőmet —s — Mi baj van, drága öreganyám, talán segítségére lehetnék ... — Hogyne lehetnél, édes fiam — sóhajtotta szegény lélek —, az ég szerelmére, már másfél órája ülök itt, de egy kukkot sem értek a filmből. Nem magyaráznád meg, hogy Julcsa miért ment fel Pista lakására, és Pista miként azonos Gáborral, és Gábor miért ütötte szögmérővel szíven Mátrait, holott Jakab felesége ödömér húga, aki Málcsira féltékeny. És mi köze ennek Sándor újításához, amit Viola szeretője, a huligán Milán, ellop? Ha van benned irgalom, szánj meg, engem, szegény gyötrődőt... Mivel annak idején a szanszkrit nyelv lektora voltam Eejkjavikban, és az okkult tudományok tudora a sülysápi egyetemen, néhány szóval elmagyaráztam a film tartalmát. Az anyóka örömtől csillogó szemmel halgatott, a kezem szorongatta, majd hirtelen kirohant a ruhatárba, kiváltotta két szárnyát, azokat felöltötte, egyébként is hirtelen ragyogó fiatal angyallá változott. — Jó tett helyébe Jót várj — IS VAN S mondta édes hangon —, kérj tőlem bármit, teljesítem. Éppen a ruhatár előtt álltunk, a szokásos népek csatája zajott le, csak modernebb fegyverekkel, mint Lipcsében. Egy termetes asszonyság fül- tövön vágott, és csodálatos basszus hangon megkérdezte: — Nem tud vigyázni?... — majd gúnyosan folytatta: — Persze, nincs hátul szeme... elég baj! Ekkor világos lett előttem, mit kérjek a tündértől: — Ö, te csodatévő, szeretném, ha hátul is volna szemem! — Csekélység — legyintett z varázslatos lény, és attól kezdve hátul is volt szemem. Nem akarom részletezni, hogy ennek milyen következményei voltak. Persze kellemes állapot volt észrevenni és idejében kikerülni az autót, amint hátulról el akar gázolni. Jó volt hirtelen fordulattal elugrani, ha valaki hátulról belém akart rúgni, és az se volt utolsó, hogy ha háttal álltam, akkor is megláttam az ellenőrt, ha felszállt a villamosra; nekem nem volt jegyem, még idejekorán megléphettem. Am azért, kedves felebarátaim, ne irigykedjetek. Hátulsó szememnek volt hátulütője is. Példán’ l^ierült, hogy nemcsak ^ hanem hátul is rövidlát »ettem. És az SZTK két pár szemüveget nem adott. Aszonta, hogy a szabál, az sza- bál, hátul nem jár pápaszem! Hová jutnánk, ha holnap minden tag azzal jönne: hátul is nőtt szeme! Tönkremennénk! Meg aztán. Találkoztam Mártonnal, Lacival és Ibolyával. Áradoztak, hogy ilyen a regényem meg olyan. Stendhal óta nem írtak ilyent. Szerénykedem, hogy talán az a Tolsztoj meg a Dosztojevszkij meg a Proust, mégis, hát igyekeztek a szerencsétlenek, de ők ragaszkodtak, hogy Stendhal óta senki. Na, jó, mit haragítsam magamra a barátaimat, az ember ne legyen csökönyös, rendben van, Stendhal. Elbúcsúztam tőlük, Ibolya megcsókol, Marci és Laci megölel. Megyek tovább, ők hátrább maradnak. Hát látom, hogy nyelvet öltenek rám, és hasukat fogják, úgy röhögnek! Hát láttak már ilyent? Persze csak az, akinek hátul is van szeme! Aztán az az átkozott hátsó szemem meglátta, miként legyintett a szerkesztő, amikor kéziratom átvétele után kiindultam a szobából; miként ásított Mucika, az asztalszomszédom — aki az előbb még rám mosolygott —, amikor a másik oldalra fordultam. Mennyi keserűség, mennyi csalódás ért, minek soroljam! Még egy hete sem volt hátul is szemem, és már elhatároztam, hogy vége — ezután szüntelenül csukva, zárva tartom. És azóta szorgalmasan eljárok minden új magyar filmhez, hátha megint szomszédom lesz a drága tündér, akivel megint jót teszek, és aki hálából megteszi velem a csodát — ezúttal azt: megszabadít a kínos állapottól, hogy hátul is van szemem. Am azért nem vagyok hős. Amikor moziban ülök, néha nemcsak a hátsó szememet húnyom le — az elülsőket is!