Somogyi Néplap, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-02 / 27. szám

Kedd, 1965. február 2. 3 SOMOGYI HÍPlAT Emberek és ssámok MIT MUTAT A MUNKAKÉPES TSZ-TAGOK STATISZTIKÁJA? Érdemes fölfigyelni arra a jelenségre, hogy munkaképes korú tsz-tagok aránya az összes tagsághoz hasonlítva csökkenést mutat, íme a statisztika: 1960-ban 66,9, 1961-ben 63,8 és 1962-ben 62,1 százalék volt ez az arány. Elsősorban a fiatalok, de számos termelőszövetkezetből az idősebbek közül is elmen­nek, és az iparban vagy a gaz­dasági élet más területén ke­resnek maguknak megélhetést. Persze tévednek, akik úgy ál­talánosítanak, hogy ez minden termelőszövetkezetre jellemző, vagy pedig azt hirdetik, hogy a mezőgazdaságban aggasz­tóan csökken a munkaerő. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a mezőgazdaságból el is vándorolnak, meg oda is ér­keznek emberek. E vándorlás mértékére is érdemes egy át­tekintő pillantást vetni. 1930-tól 1949-ig hazánk la­kosságának fele voltaképpen mezőgazdasági foglalkozású volt. Ez az arány 1960-ra ke­reken egyharmadára csökkent, és számottevően azóta nem változott. Ha országos átlag­ban nézzük az évenkénti csök­kenést, akkor semmiféle aggo­dalomra nincs ok. Hiszen a mezőgazdasági népesség ará­nyának csökkenése világjelen­ség, s a nagyüzemek kialaku­lásával, a munka termelékeny­ségének növelésével ez tör­vényszerű folyamatnak tekint, hető. Elég arra utalni, hogy az említett időszakban a foglal­koztatottak számának csökke­nése ellenére a mezőgazdasági termelés 10 százalékkal növe­kedett. Az viszont már elgon­dolkoztató — ha még oly ter­mészetesnek látszik is —, hogy az emberek többnyire nem az erős, gazdaságilag jól megalapozott termelőszövet­kezetekből mennek el, hanem éppen a gyengékből. Ezek a gyenge termelőszövetkezetek azután évről évre — egyéb ba­jaik mellett — még azzal is küszködnek, hogy különösen a tavaszi, nyár eleji és őszi mun­kacsúcsok idején kevés a mun­kaerejük. HA ALAPOSAN SZEM­ÜGYRE VESSZÜK az embe­rek elmenetelének okát az ilyen termelőszövetkezetekből, . akkor kitűnik: legtöbben ép­pen amiatt távoznak el, mert a közös gazdaság csak az év néhány hónapjában tud szá­mukra munkát biztosítani. A megoldás tehát nyilvánvaló: különösen ezekben a termelő- szövetkezetekben érdemes és kell nagy erőfeszítéseket ten­ni arra, hogy munkaképes tag­jaiknak az év minden szaká­ban folyamatos munkát adja­nak. A közös gazdaságok néhány éves fejlődése elegendő példá­val szolgál erre. Az egyik he­lyen lehetőség van zöldség- kertészkedésre, a másik he­lyen gyümölcsöt vagy szőlőt érdemes telepíteni; a harma­dik helyen olyan gazdasági kultúrát teremthetnek, amely alkalmat ad háziipari elfog­laltságra, és így tovább. A ter­melőszövetkezeték vezetői ku­tassák fel és használják ki ezeket a lehetőségeket, s az egész tagság jól felfogott ér­deke, hogy minden munkaal­kalmat megragadjon. Az ország sok vidékén már arra is találhatunk példát, hogy a közös szövetkezetközi vál­lalkozások megvalósításával bővítik a munkalehetőségek körét. Több helyen működik már közös sertéstenyésztő te­lep és -hizlalda; közösen ol­dották meg az öntözéses gaz­dálkodást; vagy több szövetke­zet összefogásával feldolgozási tevékenységbe kezdtek. Mind­ezek a megoldások egyaránt szolgálják a szövetkezetekbe tömörült emberek rendszeres foglalkoztatását és a közös gazdaságok erősödését, gyara­podását. DE MÉG KÖNNYEBBEN LEHET ORVOSOLNI az olyan jellegű bajokat, amelyeknek alapja nem gazdasági termé­szetű, hanem egyszerűen szer­vezési vagy magatartásbeli. Tapasztalható, hogy személin ellentétek, sérelmek gyakran mennyire elfajulnak egyik-má. sik termelőszövetkezetben. Több helyen ez is oka lehet annak, hogy néhányan elhagy­ják a szövetkezetei A dolgok ilyen következményekkel járó fejlődését meg lehet akadá­lyozni. Éppen a legjobban gazdálko­dó termelőszövetkezetekben alakult ki évek alatt az a rend, hogy vezetők és tagok nemcsak közgyűlésen, hanem egyénileg és kisebb csoportok­ban is megbeszélik a szövet­kezeti élet kérdéseit. Egyes helyeken például évente több­ször a vezetőség tagjainak részvételével brigád- vagy munkacsapat-értekezleteket tartanak, ahol fesztelenül, tö­viről hegyire megvitatják a közös gondokat. Más szövetke­zetekben meg az a gyakorlat honosodott meg, hogy a zár­számadások és a tervkészíté­sek idején a vezetőség tagjai minden emberrel külön-külön beszélgetnek. Ilyenkor a szo­kásosnál kedvezőbb az alka­lom, hogy minden gazda el­mondja észrevételeit a szövet­kezet vezetéséről, a gazdálko­dásról, az egész szövetkezeti életről, és a vezetőknek is módjuk van személy szerint mindenki munkáját, magatar­tását mérlegre tenni. Ezekben a termelőszövetkezetekben azt 1 mondják: az ilyenfajta beszél­getéseket nem pótolja semmi, nég a nagyon jól sikerült köz­gyűlés sem. Hiszen sok eset­ien ezeken a beszélgetéseken lerül ki, hogy egyik vagy má­ik szövetkezeti gazda tudását, rejét más munkaterületen óbban hasznosíthatnák. És -tárja megvan a megoldás, ha a szándékok találkoznak. A vezetőknek is könnyebb a dol­guk, ha a beszélgetéseken szó­ba került sokféle hasznos ja­vaslatot megfontolják, és az életrevalókat megvalósítják. A TERMELŐSZÖVETKE­ZETEK gazdasági megerősö­dése, a nagyüzemi gazdálkodás fejlődése elsősorban attól függ, hogy a földeken és a jószágok körül mennyire hozzáértő, hi­vatásukat szerető, örömmel dolgozó emberek tevékeny­kednek. Létszámuk ott nem csökken egészségtelen mér­tékben, ahol a róluk való gon­doskodás, munkájuk megbe­csülése a vezetőség és az egész tagság szívügyévé válik. H. L. SZÁZHÁROM Úi OKLEVÉL „Megadom az engedélyt iskolánk színeinek viselésére44 (Tudósítónktól.) Vasárnap délután a Fegyve­res Erők Klubjában tartották szalagavató ünnepélyüket a Noszlopy Gáspár Közgazdasá­gi Technikum negyedikesei. A harmadik osztályos tanulók fogadták a szülőket Komáro­mi Erzsébet negyedik osztá­lyos tanuló nyitotta meg az ünnepélyt. A harmadikosok nevében Balázs Ágnes sok sikert kívánt a további munkához. Pintér József igazgató megadta az engedélyt a szalag viselésére. Köszöntőjében elmondta, hogy minden évben több és több diák viseli az iskola színeit. Most százhúszan tűzik fel a kék-sárga szalagot annak je­léül, hogy egy nehéz, de ne­mes feladat előtt állnak. A képesítővizsga után további tanulással vagy munkával vál­nak hasznos tagjaivá társa­dalmunknak. Az igazgató szavai után Pauer Dénesné, Miklós End- réné és Farkas József osztály­főnökök kitűzték a szalagot. A fiatalok ezután műsorral ked­veskedtek szüleiknek és ta­náraiknak. — Nagyon szépen köszö­nöm, hogy olyan sokat fárad­tak értünk ... Mielőtt elme­gyek, meg kellett ezt monda­nom. Köszönöm! — Rövid volt ez az egy hó­nap, de elsajátítottuk mindazt, amit nem nélkülözhetünk ott­hon, a mindennapi munkánk­ban ... — Milyen a szórófejek kö­tése a százhúszas berendezés­nél? — Mekkora a csapadék in­tenzitása a százhúszas beren­dezésnél, a különböző fúvó- káknál? Van, aki jóformán végig sem hallgatja a tételt, máris hozzákezd a válaszhoz; akad­nak, aki gondolkodnak, meg­akadnak, homlokráncolva ku­tatnak emlékezetükben, mit is hallottak a föltett kérdésről. Vizsgáznak. Száznegyven­ke tten töltöttek egy hónapot Bal a'tonbogl áron. Negyvenen az öntözési, százketten a nö­vénytermelési tanfolyamon. — Nem kötelezett senki sem bennünket — a háromfai két növénytermelési brigádvezető, Fwlöp László és Bencsik Jó­zsef már túl van a nehezén —, de azt mindenki érezheti, hogy az élet kényszerít a ta­nulásra ..; — Otthon a gyakorlatban lesz mód a bizonyításra... — toldja meg a bolhási Bódis György. — Talán még nekem is lesz alkalmam erre..; — Ő ugyanis az állatte­nyésztésben dolgozik Tarany- ban — magyarázzák a többiek Zadravecz Zoltánra mutatva. — De a növénytermelés nem választható el az állattenyész­téstől. Itt van például, amit a takarmánytermelésről hallot­tunk. Aztán nagyon érdekelt engem a talajerőgazdálkodás. Nálunk nagy hibák vannak. Nekem nemcsak módom, ha­nem kötelességem tó, hogy be­leszóljak, javaslatot tegyek. Pártvezetőségi tag vagyok. Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt mondom, hogy ezek az emberek nem csupán elő­adásokat hallgattak, nem csak új ismereteket szereztek ez alatt az egy hónap alatt. Va­lamivel több volt ez, mert amit tanultak, azt nyomban összehasonlították az otthoni körülményekkel, és úgy von­ták le a tanulságot, mi az, amit meg kell csinálni. A rét- és le­gelőgazdálkodásra terelődik a szó. A nemesdédi Sabján Ist­ván, a vései Huszár József és a többiek szinte egymás sza­vába vágva magyarázzák: igen, ez az a terület, ahol a legsür­gősebben tenni kéne valamit... Az előbb jött a szobába a somogyszentpáll Harangozó Gyula. Egy darabig hallgat, aztán hozzáteszi az ő vélemé­nyét is: — Mi a természet emberei vagyunk, és itt, a falak között szinte le sem tudja mérni az ember, hogy mit jelent mind­az, amit megtanultunk. De én elmondanám azt is, hogy az a tapasztalatcsere, amely így, »programon kívül«, rendezés nélkül lezajlott köztünk, az is nagy értékű ám! Mi például a Belorusz után szerelhető csuklós, rugós gépi kaszával dolgozunk. Sokan felírták a címemet, ej önnek, megnézik. A növénytermelők már túl vannak a vizsgán. Száznegy­venkettőjük közül hetvenötén szakmunkás-bizonyítványt kapnak. S míg ők egy-egy em­léket elevenítenek föl, vagy éppen gyorsan-hamar még megbeszélnek valami problé­mát, az öntözőtanfolyam hall­gatói a gyakorlat után szóbe- liznek... — Tessék, még kérdezzenek valamit! De a vizsgabizottságnak elég. amit Mészáros Ferenc, a ba- latonlellei kertész elmondott. Érti a szakmát, hiszen már vagy húsz éve foglalkozik ve­le. Az oklevelet mégis érde­mes megszerezni. Mert van mit tenni otthon. Többször elhangzik vizsga közben a kérdés. — Vélemé­nye szerint kihasználja-e szö­vetkezete az öntözés adta le­hetőségeket? S a feleletek: — Őszintén megmondom, ahogy látom, nincs kihasznál­va. Nyugodtan lehetne öntöz­ni a takarmányt, a cukorrépát. Az idén javasoltam is. — Elég szomorú állapotban vannak a rétjeink. De először le kellene csapolni, rendbe tenni, aztán öntözni őket Sok mindenre gondoltam, míg hallgattam a vizsgázókat, akik olyan jól látják, tudják, mi az, amit sürgősen el kell végezni otthon. Megmaradt emlékezetemben az ötvenkét éves somogyjádi Bóka József; akinek a szeme rebbenésén is látszott, mennyire izgul, s aki olyan őszintén tudott örülni, hogy ennyi idős korára meg­szerezte a szakmunkás-bizo­nyítványt ... És a tizenhat éves Kása Ilonka Nagyberki­ből, aki csak osztályvizsgát tett most — kitűnőre. De el­csuklott a hangja felelés köz­ben. — Attól féltem, hogy nem tudom elmondani... De tessék elhinni, én úgy szeretem a kinti munkát, és annyira aka­rok tanulni... És mikor fekete szürkeség­be burkolózott a Balaton, ösz- szejöttek még egyszer a nagy­teremben — ahol annyi sok hasznosat hallottak—, hogy el­búcsúzzanak egymástól. Száz­hármán kapták meg a szak- munkás^bdzonyítványt. Ennyi» vei gyarapodott a megyéiben azok száma, akik már nem csupán dolgoznak, hanem tisz­tában vannak azzal is, hogy »mit, miért, hogyan« ... Ami­kor január elején megnyílt a tanfolyam, ezzel a céllal kezd­tek a tanuláshoz — most úgy mondják, elérték a célt. A vég­ső feleletet a holnap adja meg, amikor munkával bizonyíta­nak, amikor a szép elhatáro­zásokat tettek dicsérik majd... Vörös Márta Ennyit mondott csupán, ez­zel már be is csukta az abla­kot. — Még ez csinálja furcsán! Hát mit polgártársazik ez? — morogta egy nagydarab, piros­pozsgás arcú mester a tank tetejéről, de egy csöppet sem igyekezett a hívó szónak en­gedelmeskedni. Ellenkezőleg, addig matatott, amíg leemelt róla valamit. Csak ezután ká- szolódott lefelé, és indult las­sú léptekkel be az épületbe. A körülötte álldogálók mind utat engedtek neki, pedig a kovács egyáltalán nem tolakodott. Hogy mitől van az egyik em­bernek tekintélye, a másik­nak mitől nincs, azt nehéz len­ne hirtelenjében megmondani. Íme, itt van ez a Mihályi is. A többiek egyszerűen kitérnek előle, elismerik elsőségét. Pe­dig ez idáig olyan észrevétle­nül élt a faluban, hogy éppen csak tudták: megvan. Mind­össze egyszer emlegették na­gyon a nevét, vagy tizenöt év- zel ezelőtt. Gépészkovácsinas volt abban az időben, és egy gyönyörű tavaszi délelőttön Ig- lói urat — akit mesterének tisztelhetett — a nagykala­páccsal végigzavarta a köves- útón. Csupán csak az igazság kedvéért akarta agyonütni a ráverő kalapáccsal a mestert. Mert Iglói úr a másik inas bűne miatt őt ütötte arcul. Hogy nem sikerült a mester életét kioltani, azt a fehérre meszelt református templom­nak köszönhette Iglói. Felme­nekült ugyanis a toronyba, ott bújt el a felbőszült inas elől. De Mihályi, mintha akkor örökre kidühöngte volna ma­gát, azóta se igen látta hara­gosnak senki. Verte az üllőt szorgalmasan az alsó soron, él­degélt csöndesen. Most, a front után hogyan lett belőle első ember, azt se igen tudná meg­mondani senki. Ö is csak arra emlékszik, hogy pár héttel ez­előtt, a Nemzeti Bizottság ala­kulásakor elordította magát valaki, »éljen Mihályi«, s er­re megválasztották a Nemzeti Bizottság elnökének. És meg kell hagyni, a gyűlés után majd mindenki úgy gondolta: jól választottak! Mihályi csen- res, józan ember, jobb kezek­be nem is lehetne letenni a falu sorsát. Ilyenformán lett belőle első ember... — Te, Mihályi! — szólt oda egyik ember, amikor a kovács elment mellette. — Ki hívta össze ezt a gyűlést? — Én nem tudom. A Nem­zeti Bizottság semmiről se tud — felelte Mihályi, és hátra se nézett, ment arra, ahonnan a hívó szó érekezett. A többiek is nyomultak utá­na, s találgatták, ml lehet az oka ennek az újabb gyűlésnek. Mert a gyűlésből volt már ré­szük éppen elegendő. Nemré­giben alakultak meg a pártok és a Nemzeti Bizottság, mind megannyi gyűlés keretében. Az emberek nagy részének szinte már gyűlésundora volt. Már akinek, persze. Mert akadt olyan ember is, mint Kun Feri, aki azt csinálta, mint a kerge birka. Egyik gyű­lésről fordult ki, ment a má­sikba. Itt is tátotta a száját egy fél órát, ott is, néha el­ordította magát, aztán ment tovább. Most is biztosan itt volna, de most kizárólag csak a ko­vácsokat, lakatosokat meg a nyomda vezetőjét hívatták. Amikor végre betérültek a szobába, és leültek a lócákra, székekre, két fölfegyverzett, marcona alak állt az ajtó mel­lé. A múlt világháborúból va­ló pisztoly volt a derekukra csatolva, a karjukon pedig fe­hér szalagon ez a felírás volt Iáható: Nyomozó. Ehhez il­lően titokzatos képet is vág­tak. Majd amikor az emberek elcihelődtek a székeken, egyi­kük intett Kicsi Birinek, hogy kezdheti. — Polgártársak! — ágasko­dott Biri az asztalon túl, mi­közben kozáksapkáját óvato­san lehelyezte maga elé az asz­talra. — Magukra nagy fel­adat vár. Ma, február tizediké reggelén kikiáltottuk a Bihar- berettyói Köztársaságot! Esze­rint elszakadtunk az anyaor­szágtól, és falunk területét önálló állammá alakítjuk át. Igaz ugyan, hogy a köztár­saság kikiáltásán rajta kívül csak két ajtónálló nyomozója vett részt, ez azonban Kicsi Birit egy csöppet sem zavarta. Ügy beszélt, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kö-< zölné az egybegyűltekkel. — A tisztelt lakatos és ko­vács polgártársakat, valamint < nyomdánk vezetőjét azért hí_< vattam ide én — itt a mellére! mutatott hüvelykujjával — j mint a köztársaság örökös el-j nőké, hogy megparancsoljam:» a pénzünket verjék ki rézből» még e héten, és a nyomdát nyomja ki bankóinkat nyolc- f ezer honfitársunk örömére.! így, ezzel indítjuk el a vér-! keringést újra a fasisztáktól» sokat sanyargatott országunk- J ban. Biri egy szuszra kivágta ezt J a beszédet, azután eltaposta a ( még füstölgő cigarettáját, és; kozáksapkáját áttéve az asz-4 tál másik oldalára, nekifohász- j kodott, hogy tovább folytassa^ történelmi jelentőségű beszé­dét. Akkor azonban Mihályi Sán-» dór gépészkovács, a Nemzeti» Bizottság elnöke f ölemelke- ‘ dett székéről, és odaszólt azJ asztal felé. — A Nemzeti Bizottság ne-( vében tiltakozom! Én ilyes-j miben nem veszek részt. Ezf marhaság, Biri! E kijelentéssel a többiek is egyetérthettek nagyjából, mert nevetni kezdtek. Együk bátrab­ban, tele szájjal, a másik csak magában, rázkódva a vissza­fojtott indulattól, lefelé nézve( a padló hasadékaira. (Folytatjuk.) Jlmél az elszálló szavakról A mikor először találkoztunk, sajnáltam, és bíztam abban, hogy talpra fog állni. Hiszek az emberek­ben, abban is, aki megbotlik, aki vét a társadalfni együttélés szabályai ellen. Ez a bizalom kötelez most a le­vélírásra. Akkor — néhány évvel ezelőtt —, így tél közepén de­rült fény arra, hogy ön és néhány társa megkárosította vállalatát. Szerszámokat loptak. Emlékszem jól, megoszlot­tak a vélemények. A vállalatvezetés ragaszkodott önökhöz. Önt különösen nagyon dicsérték. Kitűnő szerelőnek tartot­ták. Ön ígért, fogadkozott, a kollektíva ítélete azonban ar­ra kötelezte a vállalat vezetőit, hogy a bűnösöket távolítsa el. Láttam, hogy könnyezett. Görnyedten szedte össze olajos fiókjaiból az évek óta ott heverő apróságokat. Azt mondta, visszajön még és bizonyít. Egy évig másutt volt, akkor jelentkezett, hogy vissza­jönne. Az öreg mesterek megbocsátottak. Ha akar, jöjjön, dolgozzon becsülettel, el van felejtve minden. Hallottam, hogy milyen örömmel látott munkához. Tele volt ötlettel, elképzeléssel, akarással. Odaállt a gyengék mellé, segítette a fiatalokat. Megtanította őket a szakma fogásaira. Később brigádvezető lett. P ár nappal azután találkoztunk megint, amikor bri­gádvezetővé választották. És egy évvel később, a szocialista brigád cím elnyerésének ünneplésekor. Bíztam magában, hittem, hogy a botlás után egyenes útra tér. örültem hát nagyon. Nemrég arról értesítettek, hogy az ön brigádja a válla­lat egyik büszkesége. A mesterek még csak véletlenül sem emlegetik a régi esetet. Meghívottként részt vettem azon a termelési tanácskozáson, ahol a zsúfolt nagyteremben nyil­vánosan is elhangzott a dicséret. Éppen szemközt kerültünk egymással. Láttam, hogy szorgalmasan jegyzetel egy koc­kás füzetbe. A szünet után ön volt az első felszólaló. Re­megett a hangja, lámpalázzal küzdött, de az első mondatok után egészen belejött. Arról beszélt, hogy javítani kell a munkafegyelmet. Sorolta az okos, megfontolandó javaslato­kat. Meg is tapsolták. Egy órával utóbb az egyik felszólaló tévesen mondott valamit. Vita alakult ki. Szólították önt, mondaná el még egyszer a javaslatot. Mindenki forgolódott, várta, hogy fel­áll. Aztán hirtelen zavart csönd lett. »Nincs bent — mondta valaki. — A szemközti kocsmában iszik.« Nem akar­tam hinni a fülemnek. Kijöttem a teremből, és benéztem a kocsmába, ön észrevett és odajött. Elnézést kért. Másnap is szégyenkezve fogadott a műhelyben. Könyörgött, kérte, hogy ne írjam meg a történteket. Ne tegyem tönkre. Nem ígértem meg. hhez a levélhez nincs szükség névre és címre. Bizo­nyos vagyok benne, hogy így is a kezébe kerül. És bízom abban is, hogy megért.. Emlékeztetni szeretném. És figyelmeztetni arra, hogy a bizalmat nem lehet foltozgatni... Németh Sándor E1 A Fejér megyei Bauxitbányák Guttamási Üzeme fölvesz 18—40 év közötti dolgozók at föld alatti bányamunkára. A bérezés formája teljesítmény-időbér. A vál­lalat térítés ellenében a legényszállón szállást biztosít. A fölvételhez tanácsi igazolás és tüdő- szűrés-lelet szükséges. Székesfehérvárról autó- buszjárat van. (52170)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom