Somogyi Néplap, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
SOMOGY! N f (’ !. A P 8 Péntek, 1965. január L Csanády János: TÉLI KÉP Hóban állnak nehéz traktorok. Fut a szán, a könnyű hó ropog. Nap süt, hull az ólmos zúzmara, tündércsengőt ráz a ló nyaka; láthatatlan szálon kiscsikót, meleg oldalához simulót köt magához. A nap aranya alatt büszkén görbül kis nyaka, ha rászusszan egy lóanyacsók. Mint kiket meglódított a tél, egy varjúhad az ég szélinél vészt jósló iramban kevereg, Ég és föld közt egy korong kerek síkját rajzolják, mely billeget károgva, mint kárhozott sereg: hódítani, rabolni kitört, de már elfeledte, hol a föld, mely fölemel, ápol, eltemet! Fázva csipogjak anyjuk nevét a kék ágakon a cinegék. Fölöttük a galambházakban — úgy tudják, központi fűtés van. Alattuk az élelmes veréb vigyázza a nagyságos macskák késrejtegető, kesztyűs mancsát, míg kilopja a tyúkok szemét. Fent dolgoznak szorgos cinegék. Nyugaton növeszt most bundát, hasat kutya, macska a kályha alatt. Nagyon jó barátok lettek ők tavaszig, míg ezt a jégidőt — rejtegetve az orr fintorát — jó melegben álmodozni át. De egy langyos tavaszi napon elcsattan majd pár véres pofon, s fölébreszti a jámbor kutyát. Kint fagy hasít fákat, ágakat. A tavalyi akác jól hasad: fejszét üt egy kemény kéz bele, szikrázik a fejsze élete, s elsőként vág a görcsök közé. Aztán már faék hasít eret a hasábban, míg kettéreped. S a földkemény téli táj fölé puha füstöt csavar a — meleg. P sopaki agronómus volt és agglegény, hogy miért agronómus, az nem szorul magyarázatra: ennek tanult ki, szerette a falut, a földet, és értett is hozzá. De hogy miért maradt agglegény, annak külön históriája van. Apja elesett a háborúban, és özvegyen hagyott édesanyja nem ment újra férjhez, hanem minden szeretetét egyetlen fiára halmozta. Amikor elvégezte Keszthelyen az akadémiát, hazajött gazdálkodni. Annak idején földjüket beadták a Dózsának, őt pedig meghívták agronómusnak. Nem házasodott meg, nem akart az anyja nyakára asszonyt hozni, megvoltak ők szépen kettesben. De miután az anyját eltemette, akkor sem változtatott az életén. Megmaradt legénynek, jobban mondva agglegénynek, hiszen már a negyvenötödik évét taposta. A faluban persze megszólták — olyan helyen, ahol sok a gyerek, és minden rendes ember megházasodik, könnyen szapulják a magtalant és a nőtlent —, de aztán egy-két év, és tudomásul vették. Ha neki így jó, ám legyen. Máskülönben a dolgát jól végezte, és nagy része volt abban, hogy a Dózsa szépen boldogult — Biztosan van valakije a városban — mondogatták, mert látták, hogy vasárnaponként kibiciklizett az állomásra, és beült a győri vonatba. Talán így is maradt volna végig ha nem jön a faluba az új tanítónő, Takács Klára. Voltaképpen nem is új, hiszen itt született, itt is serdült fel, az apját azonban, aki szintén tanító volt, áthelyezték máshová, és persze vitte a lányát is. De most, hogy nyugalomba ment, az öreg Takács ide tért vissza, ahol most a lánya folytatta az ő mesterségét. Amikor meglátta Klárát, csak ámult. Mi lett abból a kis szöszke fruskából, akit még gyerekkorából ismert! Szép sudár komoly lány, olyan, mint az a fiatal nyárfa, melyet ő ültetett az udvar végében ezelőtt négy évvel. A mióta Takácsék vissza- jöttek, Csopakinak sűrűn akadt dolga náluk. Hol ez, hol az. Egyszer a pedagógusföld dolgában, máskor a padlásteret elkérni gabonatárolás céljából, majd a villámhárítót városba, nem asszonyt keresni, hanem bélyeget. Vett és eladott, csereberélt a bélyeg- gyűjtőkkel, akik vasárnap délután találkoztak egy kerek asztal körül. Legutóbb is jó vásárt csinált. Adott két új-zé- landit és egy japánt egy szu- dániért, amiből nagyon kevés van a »piacon«. Szép kék bélyeg, hibátlan fogazató, kakaócserjét ábrázol, gyönyörű példány. Odalépett a sublódhoz, abban tartotta a bélyegmappát. szöglet, egy polc, amit meg ne nézett volna. Hiába. Már csupa por és piszok volt a ruhája, a gallérja összegyűrődött, a nyakkendője félrecsúszott, a keze fekete, a homlokáról csurgóit a veríték. Ráadásul a sok topogástól, mászkálástól az új cipőben szörnyen égett a lába, ledobta hát, és csak úgy zokniban folytatta a nyomozást. »Érthetetlen. Egyszerűen érthetetlen. Hová az atya- úristenbe lett az a bélyeg?« Balázs Sándor: FELEKI LÁSZLÓ: AJÁNDÉKOK Nyomott hangulatú szilveszterem, van. Még mindig nem hevertem ki azt a megrázkódtatást, amely a karácsonyi ajándékokkal kapcsolatos. Pedig ebben az évben alaposan ki akartam tenni magamért, és bőségesen megajándékoztam szeretteimet. Boriska néninek vettem egy öröklakást, gondoltam, örülni jog neki. Tévedtem, mert Boriska néni fejcsóválva panaszkodott, hogy trillát szeretett volna gyümölcsössel, csodálkozik, hogy ezt elfelejtettem, pedig nem is egyszer mondta. Persze, biztosan oda se figyeltem, manapság nem törődnek más ember kívánságaival. Okulva ezen a kellemetlenségen, Sanyi bácsinak egy háztömböt vettem a Lágymányoson. Azt hittem, örömet szerzek neki, de amikor találkoztunk, sértődött arcot vágott, s ebből arra következtettem, hogy valami baj van. Szűkszavú ember lévén, hiába faggattam, csak azt hajtogatta, hogy nagyon meg van elégedve, igazán kedves tőlem, hogy egyáltalán megemlékeztem róla, más még ilyen ajándékot sem kap, s nem az ajándék értéke a lényegeSj hanem a figyelem. Végül aztán kibökte, hogy a háztömbben nincsen mozi, a szomszéd háztömbben viszont van, tehát ha csak egy kicsit is törődtem volna vele, akkor erre is gondoltam volna. Mindegy, egy öreg embernek jó ez is... Ilonka néninek vettem egy szép toronyórát lánccal. Ilonka néni először örült neki. csak később döbbent rá a hiányosságokra, hogy például tornyot nem vettem hozzá, az óra nem atomóra, a lánc pedig csak 18 és nem 24 karátos aranyból készült, s bizony alig nvom fél mázsát. A dolog, mint mondta, nem lepte meg túlságosan, mindig Tudta. hogy tehet.séntelen aián- dékvásárló vagyok, amit elém löknek, megveszem, s nincs időm. sem■ kedvem behatóbban foglalkozni a dologgal, mert hiányzik belőlem a türelem és a szeretet. Lajcsi bácsinak env óceán- járót vettem, sajnos azonban neki sem találtam el az ízlését, mert mint kiderült, jégtörőt szeretett volna kapni tőlem, lehetőleg atommeghajtásút, mert öregszik, ideges, nincs türelme hagyományos tüzelőanyaggal bíbelődni. Most mit csináljon az óceánjáróval, kénytelen néhány százmillióért elkótyavetyélni. A kis Misinek egy négymotoros, sugárhajtású, 120 személyes utasszállító repülőgépet vettem, a gyerek azonban kifogásolta, hogy a gép használt, s a Szabó Pistinek a szülei Voszhodot vettek. Aranka néninek, akiről tudtam, hogy művésziélek, megvettem a Louvre Múzeumot, és nem értettem, hogy miért vág fanyar arcot, s miért olyan hidegen köszöni meg az ajándékot. Másoktól tudtam meg, hogy az Ermita-el szerette volna tőlem megkapni, de hát mit törődöm én azzal, hogy neki mire volna kedve. Valahogyan minden esetben a balszerencse üldözött. Akinek a Sportcsarnokot vásároltam meg, az a Népstadiont szerette volna. Aki vízi erőművet kapott, az atomreaktorért bőgött. Kétségtelenül én is elkövettem hanyagságot. Például amikor Józsikának egy mozdonyt vettem, csak később döbbentem rá, hegy nincs dieselesí'- ve. Közben elveszítettem az önbizalmamat is. Amikor például Erzsi néninek megvettem a Déli-sarkot, esküdni mertem volna, hogy helyesebb lenne az Északi-sarkot elvinni neki. Ügy is lett. Erzsi néni arckifejezését sokáig nem fogom elfelejteni. Nagyon nehéz ajándékot venni. Én például kaptam egy golyóstollat, de nem ír. javíttatta meg az iskolán, bár ez nem az ő dolga lett volna. Mindig kitalált valamit, hogy a lányt láthassa. Klára, Klári, Klárika. Ö tette ezt vele a szép barna szemével, a szelíd akaratlan kacérságával. Ezért van ma is itthon, ezért nem biciklizett az állomásra, és nem ült a vonatra. Meghívták Taká- csékhoz uzsonnára. Öltözik gondosan, veszi a sötétkék ruháját. köti az ezüstszínű nyakkendőjét, húzza az új cipőjét, pedig fenemód szorítja a lábát. Ha jól meggondolja — töprengett a tükör előtt —, nem nagyon okos dolog ez. A lány mindössze huszonkét éves, az apja lehetne, és mégis mit csináljon, ha egyszer... Volt már ilyen eset, nem egy, még nagyobb korkülönbséggel is. Igen, ma lesz a napja, hogy megmondja neki. Eddig egy szóval sem említette, mennyire tetszik neki, de azért Klári tudja, érzi, és talán viszonozza is. Másképp mért ragyogna úgy fel az arca, ha találkoznak, és miért hallgatná olyan figyelmesen, még akkor is, mikor az apjával a fejtrágyázásról beszélget? Vagy talán csak teszi magát? Csak . férjhez akar menni. Lehet. Minden lány férjhez akar menni. De ő azt sem bánja, és ma megmondja neki. Biztosan számít is rá, különben mért kiáltott volna utána az ablakból: — Aztán pontos legyen! Ebben az is benne volt: — beszélj már vén csacsi, '>ndd meg, hogy... ÍVfegnézte az óráját. Fél öt. Fél hatra beszélték meg, még van egy órája. Milyen lassan telik ilyenkor az idő. Addig beragasztja a múlt héten szerzett bélyegeket, mert mint minden agglegénynek, neki is megvolt a bogara: a bélyeggyűjtés. Már diákkorában elkezdte, de igazából az anyjc halála után. Egészen csinos kV gyűjteménye volt, köztük né hány ritka darab. Ezért jár a Ki akarta húzni a fiókját, de az nem engedett. Szokta ezt már másokor is csinálni, kiszáradt már a lelke is ennek az öreg jószágnak, meg kellene faggyúzni vagy gyalulni, no, majd a jövő héten sorát ejti. Nagyot rántott rajta, erre a fiók tetején levő mappa a nagy lendülettől kirepült, és a még be nem ragasztott bélyegek szétszálltak a szobában. Valami ötven-hatvan, mert az elmúlt hetekben a sok tennivaló, no meg Klárika miatt nem jutott hozzá, hogy velük foglalkozzék. Fölkapkodta a földről a bélyegeket, és nekilátott a ragasztásnak, mindegyiket a maga helyére. De hol a szudáni? Itt lesz az a többi között, csak meg kell keresni. Nyugodtan, nyugodtan! — biztatgatta magát, hogy nem találta, egyre nyugtalanabb lett. Hová az ördögbe tűnt el? Űjra meg újra átnézte a bélyegeket, átlapozta a mappát, hogy nem csúszott-e be a lapok közé. Kiborította a sub- lód fiókját, 1 y talán odahullott. Volt uit minden, nadrágszíj, cipőhúzó, kiégett villanykörte, törött képkeret és sok más agglegényi kacat, de a bélyeg sehol. Megint neki a szobának. Végigtapogatta a padlót: nem csúszott-e be valami repedésbe, benyúlt a szekrény alá, kirázta még az ágyterítőt is, hátha oda repült. Nem maradt egy Tegnap még megvolt, és azóta senki sem járt itt, Julcsa néni sem takarított. Az idő pedig múlt, már fél hetet mutatott az öreg falióra, de ő még mindig nem muulhat el Kláriékhoz. A szudáni nélkül nem mehet. Leült a díványra, hogy egy kissé kifújja magát, és ekkor mit lát? Az egyik ledobott cipő a talpával állott fölfelé, és talpán ott kéklik a keresett bélyeg. Nyilván odaragadt keresés közben. — Megvagy! Megvagy! — ugrott fel, és azonnal nekilátott leáztatni. Nagy gonddal tette, hogy a fogazata meg ne sérüljön. Értett hozzá, nem egyszer csinált már effélét, és most is tökéletesen sikerült Azután két selyempapír között gondosan megszárította, és beragasztotta a mappába, a helyére. "IV o, most már mehet, át kellene öltözködni, mosakodni, tiszta inget húzni, lenne abból nyolc óra is, mire elkészülne. Késő, most már nem mehet. Nem teheti magát nevetségessé. Majd holnap elmondja Klárinak, hogyan járt a szudánival. Remélhetőleg megbocsát. De ha nem, akkor jobb is, akkor nem egymáshoz valók. Klári másnap nem fogadta a köszönését, és nem állt vele szóba többet. Csopakit a szudáni megóvta a házasságtól. CSORBA EDÉNÉ: BESZÉLGETŐK (PASZTELL) 'Be.ttók -Vaudé-: VARIÁCIÓK DIÓFA ÉS KUTYA íme az örök nyugalom: kitárt karú öreg diófa, zöld levélpetrencét ölel, és áll az ablakom előtt. Mintha a pasztell esti égre festette volna valaki még Hérakleitosz idejében hagyatékul és mementóként. Nevetem hát a berezelt , kutyát, ki a bokor mögül neki-neki ütögeti hangja ideges kalapálását. FESZÍTŐVAS Nyugalom, bőgő tehenek fehér karámja, odúban alvó nagy bagoly, szélcsend keresztjére feszült vérző végtagú eszi erdő, izzó dűlőúti po~ romok holt 7 ‘Hhőkarcolók messziről Iá okúja, tengerek tűk élye, űzőitek álma. égzengés utáni süketség, torokbal szorított kiáltás, őrültek nyugalma ... Feszítsd a méla teheneknek, csengesd az álmodó bagolynal- suhogd az erdő gyér halába, pörgesd a porba, éjszakába, akaszd a tengerek vizébe, menekülők lázas szemébe, csattantsd az éqzenoés után nyilalld az elszorult torokba hogy nem is létezel, csalóka idegzetünk teremtett téged ú*jaink fölé reméntisénnek, lelkűnkben élő délibábnak, két mozdulat vélt határának tetteink feszítő vasának, örök oknak a küzdelemre.
