Somogyi Néplap, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-15 / 268. szám
Vasárnap, 1964. november 15. Aggasztó tények November 16-tól mindössze vásároljanak szövetkezeti vagy heti két napon lesz szemészeti szakrendelés a kaposvári rendelőintézetben; száznégy óra helyett csupán húsz órát foglalkozhatnak a betegekkel, mert a doktor Baján szemészházaspár elköltözik Kaposvárról. — Egyet szeretnék leszögezni. Üj munkahelyemen a beosztásom és a fizetésem is változatlan lesz. Nem anyagi okok miatt megyünk el So- mogyból — mondja Baján doktor. Lakásprobléma miatt válik meg a várostól: hatan vannak két parányi szobában. A rendelőintézet szemészetén az első félévben több mint 23 000 beteget kezeltek, havonta csaknem négyezren keresték föl az orvosokat a megye minden részéből. — Mi lesz a betegekkel? — kérdeztük meg dr. Arató Lászlót, a rendelő igazgató főorvosát. — Nem tudom megmondani. Az állást meghirdettük az Egészségügyi Közlönyben, de válasz még nem érkezett. Írtam a pécsi szemészeti klinika professzorának is, hogy tudna-e ideiglenesen valakit adni. Azt válaszolta, hogy sajnos ... A kényszerintézkedések csak enyhítenek a helyzeten, de nem oldanak meg semmit. December 1-től Siófokon egy enyingi orvos rendel néhány órát, Marcali pedig kap egy új körzeti orvost, szerencsére ő szemész, és Fonyódnak is besegíthet. Kaposvár ezzel tehermentesül ugyan, de mindez félmegoldás ... Hiába érez felelősséget az emberek egészségéért néhány szakmai vezető, ha jó szándékuk, segíteni akarásuk elakad. — Tudomásul kellene venni, hogy az egészségügyi ellátás ma már mindennek az alapja — jegyzi meg beszélgetés közben dr. Berend Ernő, a megyei tanács egészségügyi osztályának vezetője. — Az egészségügyi felügyelet hatékonysága a munkán, a termelésen mérhető le a legjobban. Sajnos, Kaposvárról nem sok jót lehet elmondani, és mindez a közismert lakásgondokra vezethető vissza. De álljunk meg egy pillanatra a számoknál. Az aggasztó tényéknél. Mert nemcsak a Baján szemészházaspárnak voltak lakásgondjai. Dr. Stamucz József, a városi tanács egészségügyi osztályának vezetője sorolja az adatokat: — Kaposváron két üres körzeti orvos állás van. Jelentkező lenne, ha lakást is tudnánk biztosítani részükre. Három orvosunk viszont albérletben lakik, elkívánkoznak a városból. Jövőre egy új körzetet kellene szerveznünk, de minek? Ki jön ide? Igen, ki jön ide, és ki vállalja azt, amit dr. Fejes József: három körzet, mintegy tízezer ember egészségére kell ügyelnie. Stamucz doktor elém teszi az Egészségügyi Közlöny november 5-i számát. Kéri, olvassam el a pályázati felhívásokat. Az aszódi járásban háromszobás lakást, Ácsán háromszobás lakást, Üjfehértón háromszobás lakást kínálnak az orvosnak, és nemcsak ez a néhány pályázat olvasható a lapban. — Tessék választani! Tudja-e Kaposvár állni a versenyt az eldugott vagy egyáltalán nem eldugott falvakkal, községekkel? Nem. — Jobb ma vidéken szakembernek lenni, mint a városban — mondja ironikusan a megyei főorvos, amikor közlöm vele ezeket az adatokat. Hozzáteszi: a legutóbbi fél évben öt gyermekszakorvos ment el Kaposvárról. Enyingen például háromszobás lakás várta dr. Sz. E.-t. Gyakran elhangzott már az a vélemény, hogy az orvosok öröklakást, és ne lessék az államit. De amíg az egyik helyen kötik az ebet a karóhoz, addig máshonnan tálcán hozzák a lakáskiutalót. Érdemes ezen is elgondolkodni. És azon is, hogy volt és van jelentkező OTP-lakásra. De egyikük már megunta a hitegetést, az építési határidő tologatását. Máshol lakáskulcsot adtak a kezébe. Jól tudjuk, a vidéki ipar- fejlesztés nagyon fontos. De az iparban emberek dolgoznak majd, akik megbetegedhetnek. Nem lehetne a Kaposvárra telepített műszakiak lakásgondjának megoldása mellett sort keríteni a »járulékos beruházásra« is? Még annak árán is, hogy módosítanák a lakásrendeletet, és az orvosi lakások minden körülmények között szolgálati lakások lennének? Polesz György Kaposfőn súlyos a lemaradás Nem maradhat a kukorica és a burgonya a mezőn A minap dobszó serkentette gyorsabb betakarításra a kaposfőieket, s tegnap reggel már többen igyekeztek a határba, mint eddig. A dobszó hatására mozdultak meg az emberek? Lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy Kaposfő lemaradása most, az őszi tennivalók idején sok gondot okozott a járási és a megyei vezetőknek, aggasztotta őket a falu lakóinak sorsa, csupán maguk a kaposfőiek voltak közömbösek. Talán nem vették észre, hogy a környező községek hol tartanak a munkákkal? Néhá- nyan észrevették, s ez a pár család nem is várt biztatásra, tudta, "mi a dolga. És a többiek? Közülük sokan még a biztató szóra sem mozdultak meg, s a hét elején, közepén még úgy látszott, másra várnak ezek az emberek, arra, hogy a szorgalmasabbak végezzék el helyettük is a tennivalókat. De lássuk, milyen képet mutatott a falu a hét második felében: hol tartanak ma? /Most kezdték a kukoricatörést Magyar János tsz-elnökkel, Kadarkúti Sándor agronómus- sal, Valdner József, Szarnék János és Műdig András brigádvezetőkkel beszélgetünk a munkák állásáról. Kevés szó is elég a tájékozódáshoz, hiszen amit eddig a szövetkezePótolják a kifagyott és kiszáradt öszibarackfákat a Balatonboglári Állami Gazdaság péntekhelyi üzemegységében. Az ötven bold őszibarackosban kétezer gyümölcsfát kell kicserélni. SZOLADI SZÜRET — A hosszú szüret mindig bőséges termést jelent — Mindig? A szürkülő bajuszú, jól megtermett ember mélyen a szemébe húzza a kucsmáját, fölegyenesedik a kopasz szőlőtőke mellől, s csak azután válaszol: — Az idén legalább is azt jelenti. Szüreteltünk mi már máskor is novemberben. Gyugyi Lajosnak hívják a kucsmás embert. Amikor fölegyenesedik, jó magasan kilátszik a szőlőtőkék közül. Szálfatermete feledteti, hogy a legidősebb a szüretelő csapatban. Sok őszt megért már, sok szüretre emlékszik. Jóra is meg rosszra is. Hideg van már a szóládi szőlőhegyen. A csípős balatoni szél vígan nyaraglászik a kopasz dombtetőn. Lefogyott erről a részről a termés, csak a kopasz szőlővesszők tartogatták még hamvas termésüket. A szélfogó kukoricaszár már nincs kint, az őrt álló szőlőkarók pedig nesztelenül engedik tovább a szelet. A népes szüretelő csapatnak még ez sem szegte kedvét. Sőt, a felhők közül időnként előbukkanó napfény csak fokozza. Igazi szüreti hangulat uralkodik a szőlőhegyen. Az élce- lődő asszonycsapat és a néhány férfi hangját messzire hordozza a szél. — Lefogy már hamarosan — mondja Király József tsz-el- nök. — Talán egy napra való van még. — Gondolom, nem is bánják. — A szüretet nem lehet megunni — válaszolja egy piros arcú asszony. — Én már tizennegyedik napja kint vagyok, de mintha tegnap kezdődött volna. — Én inkább attól félek, hogy lefogy. — A tréfa Varga Józsefnétől származik. Míg hangos szóval tartják egymást, szaporán telnek a vödrök. Azért szedik vödörbe, mert a túl érett szőlőszem könnyen szétfakad, s akkor csak elfolyna a leve. — így nem baj, ha összetörik — mondják —, mert a leve a vödörben marad. A kocsin meg úgyis muszikulóval tömik a hordóba. A muszikuló egy nyélre erősített, combvastagságú fa. Amikor a vödörből beöntik a kocsin levő vashordóba, ezzel törik össze a szemeket. A túlérett szőlőszemek már megfestik az emberek kezét is. S ha ruhára fröccsen a lé, bordópiros nyomot hagy. Csak otelló van még szüre- teletlen. Az olaszrizling lefogyott. A termés egy része már kész bor. Ott van a termelő- szövetkezet pincéjében. Azért csak egy része, mert a többit szőlőként értékesítették. Az állami pincészet négyszázhatvankét mázsa olaszrizlinget és hatszázötven nyolc mázsa otellót szállított el. A szőlő és a falu között hordóval teli lovas kocsik zötyög- nek. Kifelé üresen konganak a vashordók, de a falu felé tartva megpúpozöttan húzzák a lovak. így megy ez már október 22-e óta. Még az esős időben is dolgoztak az emberek. Az elnök azért nem bánja, hogy végeznek a szürettel. A sokáig kint maradt szőlőben meglehetősen sok kárt tettek az egerek is, meg a népes seregélycsapatot is alig-alig lehetett elűzni. Egy puskás embert állítottak ki a szőlőhegyre. Ha elsütötte fegyverét, fölröppentek ugyan, de csak azért, hogy néhány száz méterrel odább víg lakmározás- ba kezdjenek megint. A kocsik sáros udvarra hordják a szőlőt. A keréknyomokon kívül már messziről elárulja a mustszagú levegő is a préselőhelyet. Az udvaron hatalmas hordókban áll a szőlő. A présháznak átalakított pajtában egyhangú csepegéssel folyik a must. — Milyen az idei termés? — kérdem Nagy Lajos szőlészeti brigádvezetőtől. A pirospozsgás arcú ember a friss préselésből kínál: — Na, milyen? — kérdi. — Nekem ízlik — válaszolom. — Nem panaszkodhatunk rá. A rizling tizennyolc—tizenki- len cukorfokos volt. Az otelló is elérte a tizenhat fokot. — A késői szüret nem rontotta a termést? — Nem. Amíg nem rothad a szőlő, addig nincs baj. Szóládi borok... A balatoni napsugár perzselte dombok aranysárga vagy tűzpiros termése. Sok éve már, hogy szőlő terem ezen a tájon. Most az öreg tőkék helyére újak kerülnek, s a gazdag kincsű földön lassan elfogy az otelló. Olaszrizlinget ültetnek a helyébe. Öt év múlva kétszáz hold ilyen szőlő terem. Kerqza Imre tiek tettek a betakarítás sikeréért, az is nagyon kevés. Különösen akkor szembetűnő a lemaradásuk, ha tudjuk, hogy a 428 hold kukorica törését éppen hogy csak elkezdték, mindössze pár holdnál tartanak, burgonyájukból pedig mintegy húsz hold még sze- detlen. Ezzel a »teljesítménynyel« a járás utolsó helyére szorultak a többi termelőszövetkezet mögött. — Nem tehetünk semmit — mondják a vezetők. — A meglevő erőből nem futja többre, nem győzzük a törést, de a hordást sem. Ember és pótkocsi is hiányzik... Nagyon kevesen vannak a megoldásra váró feladatokhoz: az 560 nyilvántartott tsz-tag- ból mindössze száztízen törik a kukoricát. — A brigádom erejével húsz nap alatt végzünk a töréssel a mi területünkön. Ilyen kilátásai vannak a Mudig-brigádnak, de a többinél sem jobb a helyzet. Téli kukoricatörésről beszélnek, arról, hogy övig érő hóban kell majd dolgozniuk. Nem akarják ezt, szeretnének jobb időben végezni, de: — Mit tehetünk, ha hiányzik az összefogás, és inkább vonzza az embereket a pósteleki szőlő, mint a közös kukorica — hallom a elkeseredett kifaka- dásokat. Számokat és neveket mondanak. Több mint hetvenen máshol vállaltak munkát, máshova járnak dolgozni. Ezenfelül vagy huszonötén vannak olyanok, akik a faluban élnek ugyan és tsz-tagok, de nem érdekli őket a szövetkezet. A brigádvezetők neveket sorolnak: Véber András, Gonda István és felesége, Somogyi Jó- zsefné, Jüngling György, Maurer József né, Takács László... Olyan húsz név hangzik el, azoknak az embereknek a neve, akik most, a legnagyobb munkák idején cserbenhagyták a közösséget. Mellébeszélés helyett segítséget Szép, nagy ház a falu leghosszabb utcájában, még hiányzik róla a vakolás: itt lakik Maurer Józsefné. Éppen munkából jött haza, amikor felkerestük. — Burgonyát szedtem a tsz- ben. — Hány napja? — Azt én bizony pontosan nem tudom.., Szorgalmas asszony benyomását kelti. Az is, csak éppen nem a tsz-ben serénykedik. — Maga nem a tsz-ben dolgozott ma, de tegnap sem, és a burgonyaszedés sem igaz — mondjuk. Maurerné elhallgat, abbahagyja a megtévesztő mesét. — Akkor miért kérdezték, ha úgy is tudják? ... Ö és még jó pár hozzá hasonló a feledékeny emberek közé tartozik: elfelejtik, hogy tsz-tagok, és ezzel nemcsak jog, hanem kötelezettség is jár. Maurerné vitatkozik, azt állítja, hogy senkinek semmi köze sincs ahhoz, hogy ő hol és mennyit dolgozik. Nem érti meg azt, amit a szövetkezettel törődő, igyekvő kaposfőiek már megértenek: az ilyen emberek sodorják eredménytelenségbe a gazdaságot. Nem veszik tudomásul, hogy a növényt nemcsak kapálni, hanem betakarítani is kell, ha jövedelmet akarnak várni a közösből. Sok kicsi sokra megy Kapós- főn is, és sok a Maurernéhoz hasonló ember a faluban. Miattuk alakult ki ez az áldatlan helyzet, s az ő hanyagságuk szerez keserű perceket a szorgalmasoknak, akik gyengék ahhoz, hogy megbirkózzanak a feladatokkal. Összefogásban az orvosság Tavaly több mint egymillió forintos mérleghiánnyal zárta az évet a szövetkezet, s ha megnézzük, mit tettek az idén azért, hogy kijussanak a kátyúból, megdöbbentő választ kapunk. Az időszerű munkákkal rendre lemaradtak; a csép- léssel szeptemberben végeztek; elrothadt hetvenegy vagon (!) pillangós szénájuk — most hátravan a betakarítás és a vetés túlnyomó többsége. És egy zárszámadás, amely nem sok jóval biztat, éppen az említett okok miatt. Nákovics Pál szemét elfutja a könny, felesége is elkeseredett, amikor arról a gondról beszél, amely most a szövetkezettel törődő családokat foglalkoztatja — Nem szólnék én semmit sem, de amikor látom, hogy a szomszédom is az ipart választja, nem elég jó neki a tsz, bizony nekem fáj ezeknek az embereknek a nemtörődömsége. Azt mondják: menjen dolgozni az, aki sokat kapott.,. Igen, mi kaptunk, mert helytálltunk, kötelességünknek éreztük a munkát a közösben. Ha minden család úgy és any- nyit dolgozna, mint az enyém, harminc forinton alul nem állna meg az egység értéke... Nem kérkedés ez: egy becsületes ember őszinte érzése. Ha sok ilyen család lenne Kaposfőn — és miért ne lehetne minden család ilyen? —, nem állna ma ekkora gondok közepette a szövetkezet, jobb zárszámadás ígérkezne. Milliós érték van a megtermett, de még be nem takarított kukoricában, burgonyában. Kinek lenne haszna abból, ha veszni hagynák? A vetéstől mostanáig megőrizték a növényt, és ha késve is, de ápolták, most szedni, törni és hordani kellene, biztonságba helyezni, hiszen az övék. Az a szekér, amelyik előtt az egyik ló mindig félrehúz, lassan megy előre, de gyorsan halad, ha egyformán húznak a lovak. Ha azok a kaposfői tsz- tagok, akik a nyilvántartásban szerepelnek, a munkában — most a betakarításban — ösz- szefognának, jobb sorsot, ígéretesebb kilátásokat teremthetnének önmaguknak és egy- másna . A kaposfőiek régebben szép eredményeket mutattak fel a mezőgazdaságban, és erre most is képesek, adva van hozzá minden lehetőség, csupán az összefogást, az általános szorgalmat kell még hozzáadni. Hernesz Ferenc Népnapra, születésnapra kedves ajándék a CSOKOLÁDÉ (8179)
