Somogyi Néplap, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-22 / 274. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. november 22. Az Antonius és Kleopátra történelmi háttere SHAKESPEARE ANTONIUS ÉS KLEOPÁTRA CÍMŰ DRÁ­MÁJA a költő életművében az időrendet tekintve a Macbeth és a Coriolanus között, a »nagy -tragédiák« sorában fog­lal helyet. Minden valószínű­ség szerint 1607-ben írta, egé­szen aprólékos részleteiben is követve Plutarchos történeti munkáját. A szigorú történeti hűség ellenére is az Antonius és Kleopátra nemcsak történelmi dráma, sokkal inkább egy vi­lágirodalmak sorsára kiható, emberi gyarlóságaiban is nagy szerelem drámája. Mintha a Romeo és Júlia ellentétpárja lenne; amott a külső világ, az egymással szemben álló hatal­mi csoportosulások fojtogató szorításában tehetetlenül ver­gődő fiatal szerelmesek tragé­diáját láthattuk, emitt egy öregedő férfi és egy érett asz- szony világpolitikát formáló, történelmi méretű szerelmét követhetjük végig. És mert »történelmi méretű«, Antonius és Kleopátra históriáját nem tekinthetjük pusztán szerelmi tragédiának, hisz sokkal több forog kockán, mint két szerelmes boldogulása vagy el­bukása. Mögöttük birodalmak ereje, emberek, alattvalók százezrei; történetükben ott lüktet az akkori civilizált vi­lág, Kelet és Nyugat egész tör­ténelme minden nagyszerűsé­gével, kisszerű fondorlataival, a maga teljes ellentmondásos­ságában. Shakespeare műve a tömörí­tés valóságos csodája. Egy színházi estébe a világtörténe­lemnek tán legzűrzavarosabb, állandóan változó tizenkét esz­tendejét sűríti úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük nyo­masztónak ezt a súlyos törté­nelmi ballasztot. A TÖRTÉNET az ún. máso­dik triumvirátus ideje alatt játszódik. Mint ismeretes, az egyeduralomra törő Julius Caesart a köztársasági rend­szer hívéi Brutus és Cassius vezetésével az i. e. 45 március idusán meggyilkolták. További elképzelésük azonban nem volt a hatalom megtartására, nem aknázták ki gyors győzel­mük eredményeit, így Marcus Antonius, Caesar legtehetsége­sebb híve a maga javára tudta fordítani a közhangulatot Mellesleg rátette a kezét Cae­sar vagyonára, így a végrende­letben megnevezett általános örökös, Octavius Caesar, Ju­lius Caesar fogadott fia csak hosszú alkudozások, csetepa­ték után tudta érvényesíteni jogait Antoniusszal szemben. Meglehetősen prózai kérdése­ken, a vagyon körüli huzavo­nában kezdődött tehát a ké­sőbbi két jelentős római had­vezér ellentéte. Miután nagy- nehezen megegyeztek, Lepi- dusszal hármasban megalakít­va a második triumvirátust, most már minden erejükkel a köztársaságiak ellen fordultak. Philippinél i. e. 42-ben döntő csapást mértek Cassius és Bru­tus seregére, a két vezér is a csatatéren nyerte halálát. Antonius (kinek hadvezéri zsenialitása döntően befolyá­solta a csata végső kimenete- -et), Philippitől egyenesen dexandriába vezette győztes -r egét, hogy . megbüntesse Kleopátrát, az egyiptomiak ki­.ynőjét. KLEOPÁTRÁRÓL külön kell szólnunk. A Ptolemaeus csa­ládból származó bűvös szépsé­gű. az élet. élvezetében és az államügyekben is rendkívüli tehetséggel megáldott királynő már korábban is szerepet ját­szott a római történelemben. Tizenhárom éves volt, amikor öccse meggyilkolásával Julius Caesar az egyiptomi trónra se­gítette, hogy aztán karjai kö­zött pihenje ki a harctéri fára­dalmakat. Caesar annyira meg­szerette, hogy feleségül is akarta venni, ennek csak egy akadálya volt: Calpurnia, Caesar felesége. Állítólag (ezt az akadályt is el akarván há­rítani) Caesar keresztül akart vinni egy olyan törvényt, hogy a római polgárok két felesé­get tarthassanak, s az egyik ezek közül — Kleopátrára va­ló tekintettel — idegen nő le­hessen. Különben Plutarchos szerint (ezt Shakespeare is át­veszi) Julius Caesar triumvir- társa és későbbi ellenfele, Gnaeus Pompeius is kivette részét Kleopátra kegyeiből. És miért indult Antonius Kleopátra megbüntetésére? Az egyiptomi kiraiynó haddal se­gítene Cassust, a köztársasági sereget. A büntető hadjárat azonoan visszájára fordult: Kleopátra vonzó és hódító nőiességének tudatában Ve- nusnak öltözve a vérszomjas Antonius elé hajózott a Cyd- nus vizén, és a bosszúra áhí- tó Antonius »szívvel fizetett«. Az alexandriai találkozással tulajdonképpen betelt Anto­nius sorsa; ettől kezdve a »harmadvilág tartó oszlopa«, a római seregek bálványa, a nagy hadvezér — egy asszony bolondja lett. ITT INDUL A SHAKESPEA­RE-! TRAGÉDIA. A történeti utalások azonban csak akkor lesznek teljesen érthetőek, ha néhány szóval megemlékezünk a Pompeiusokról is. Az előbb már említettük Gnaeus Pom­peius nevét, ki Crassusszal együtt Caesar triumvirtársa volt. Később látva Caesar egyeduralmi törekvéseit, elle­ne fordult, de általa súlyosan megveretett, menekülni volt kénytelen, és Kleopátra apja, Ptclemaeus Dyonisius megölet­te. Hívei azonban két fia: Gnaeus és Sextus Pompeius vezetésével újjászervezték haderejüket, és a hispániai Mundánál újra megütköztek Caesarral. Sokáig kétes kime­netelű és rendkívül véres csa­tában őket is leverte Caesar, az ifjabb Gnaeus Pompeius is ott maradt a csatatéren, a Sha- kespeare-drámában szereplő Sextus Pompeius pedig elme­nekülve tengeri kalózzá vált. Caesar meggyilkolása után elég erősnek érezte magát a tengeren, hogy bosszút állhas­son holt apjáért Caesar örö­kösein: Octavius Caesaron, Lepiduson és Antoniuson. An- toniusra ezenfelül” még egyéb okokból is haragudott: ő bito­rolta holt apja vagyonát, rá­adásul hálával is tartozott volna Pompeiusnak, mert mi­dőn Antonius öccse, Lucius és felesége: Fulvia viszályba ke­veredett Octavius Caesarral, a messinai kalózkirály szívesen látta otthonában Antonius me­nekülő házanépét. A triumvirek először meg­egyeztek Sextus Pompeiússzál, később Antonius tudta nélkül, sőt ellenére Octavius Caesar mégis leverte, egyben leszá­molt a triumvirátus harmadik tagjával, a gyenge akaratú, két mohó száj között nyakát féltő Lepidusszal is, hogy mi­nél könnyebben megvalósít­hassa egyeduralmi terveit. Már csak Antonius maradt vetély- társnak. Erre mondja a Sha- kespeare-dráma Aenobarbusa: »No, most, világ, hét állkapcád maradt. Vethetsz közéjük még olyan sok ételt; felőrlik egymást.« Thiery Árpád: A LEQTORNASZ A lány egy idő óta a gyorsfényképész műterme előtt ácsorgott, a Lég­tornászt várta me­rev testtartással, mintha nem lett volna helye a mozgáshoz. Dekoratív, egy kissé plakát- szerű jelenség volt, az arca néhány szabályos vonalból állt, és a Légtornász már teg­nap délután, a szerződés alá­írásának pillanatában arra gondolt, hogy pontosan ilyen arcra van szüksége a levegő­ben, száraz és egyszerű vona­lakra, amiken a legkisebb belső változásokat is azonnal észre lehet venni. A Légtornász reggel óta a kikötő környékén bolyongott, a bolyongásban volt valami szisztematikus rendszer, mint­ha a Légtornász az egész öböl­lel meg a várossal már az el­ső nap alaposan meg akart volna ismerkedni, azután meg­állt az egyik halászhajó mel­lett, a hajó körülbelül kétszáz tonnás volt a főárbocon egy matróz lógott, és integetett va­lakinek. Az olajos vízen egy bárka vágott át, az öböl kes­keny volt és halszagú, a közel­ben valaki azt mondta, hogy az éjszakai személyhajó több mint három órát késett, mert erős szél volt a nyílt vízen, azután egy hordár állt meg a Légtornász mellett, lábát egy vasbakra tette, mintha a vas­bak egy elejtett vadállat lett volna, és az ujjaival számokat mutatott be a hajóra. A Lég­tornász megborzongott, úgy érezte, mintha bekerítették volna, azután eszébe jutott az orvos, aki a kapuig kísér­te négy hónappal ezelőtt, meg eszébe jutott az egész, fehér- szagú klinika. — Ezt a két ideget okvetle­nül el kellett távolítani — mondta az orvos. — Mit gondol, folytatha­tom? — Lehetséges. — Őszinte választ kérek. — Nem tudom. A 320. és 321. számú idegek működésé­ről pontos, tudományos ta­pasztalattünk vannak, viszont a hiányukkal kapcsolatban úgyszólván még semmit se tudunk. Mindenesetre legyen óvatos. — Értem — morogta a Lég­tornász bizonytalanul, és elen­gedte az orvos kezét. Tegnap délután a Légtor­nász a cirkuszigazgató irodá­jában aláírta a szerződést: 450 másodperces munka a trapé­zon, a kupola magasságában, biztonsági háló nélkül, a gya­korlat elemei lényegében a bostoni műsorára épülnek, amivel szép nemzetközi sike­reket aratott, az első föllépés a szerződés aláírása utáni har­mincötödik este lesz, és ami­kor az igazgató tapintatosan az operációról érdeklődött, a légtomász válasz helyett finoman mosolygott. Tegnap délelőtt találkozott először a lánnyal, aki a százöt­ven föllépéses szerződés alatt a kiegészítő partnere lesz, egy öreg impresszárió szerezte, és eredetileg egy vi­déki tornászklub üdvöskéje volt. A Légtornász tudta, hogy egy új partner nagyon sok problémát jelent, az artis­taszakmában minden részlet- kérdésnek életbevágó jelentő­sége van, de ismerte a saját képességeit, matematikus moz­gását a levegőben, az impresz- szárió is megbízható volt, a régi partnernők a Légtornász betegsége alatt másokhoz szerződlek, és jelenleg külföl­dön turnéznak, de egyébként is: a 450 másodperces munká­ban a partnernőnek csak ki­egészítő szerepe lesz. A Lég­tornász egész este a reklám- szövegeken törte a fejét, az­után úgy döntött, hogy a pla­káton csak annyit kell közöl­ni a közönséggel: A 2 Danu­bius, a Levegő Királyai, és amikor eszébe jutott az or­vos, meg eszébe jutott a két megszámozott ideg, megint fi­noman, kissé’ fölényesen mo­solygott magában. A Légtornász egy ideig az árbocon himbálódzó mat­rózt figyelte, könnyedségét és biztos fogását, eszébe jutót-' tak a biztonsági hálók, ami­iXart (Barthel.* KENYÉR ÉS BOR És megindul Octavius Cae­sar meg Antonius gigászi mé­retű párviadala a hatalomért, mely végső soron szükségsze­rűen az elavult, önmagát túl­élt »köztársasági« életforma, a bacchusi, életvidám, de szer­telen régi Róma bukásával és az akkor újat képviselő pre­cíz, »hivatalnok-Róma« — végső soron az egyeduralom, a császárság — diadalával ért véget. A letűnő, régi életfor­ma magával ragadja nagy egyéniségét, Antoniust; ugyan­ez fordítva is érvényes: a nagy egyéniség bukása magá­val ragadja az őt »kitermelő« j életformát. Octavius Caesar a XJCtrík Jniet: győzelem után, i. e. 30-ban Augusztus néven a rómaiak első császára lett. t Ijen a kenyér és a bor! S mindenkinek legyen meg emberjussa: nyugton pihenjen éjjel, szép hajnalra virradjon, egyék, igyák, dolgozzék, vidáman mosolya gjon — ne ismerjen félelmet, gondok nélkül él hessen, és háza derűs ablakán örömsugár ragyogjon. Ezért a boldogságért — minden izmod feszüljön! Ma azért építsz házat, hogy magad lakhass benne. Hát fess művészi képet, vagy szőjél erős vásznat, vagy íróasztalok f ölé hajoljon széles vállad: hogy minden élő testben életremény viruljon, s hogy mindenkinek otthon és tiszta öltöny jusson, ezért a boldogságért — szeresd és védd a békét! Védd mindenkor! Éljen a napsütés, a kenyér és a bu.. Éljen! a kenyér és a bor! Tamkó Sirató Károly fordítása EZ A »TESTVÉRHABORÜ« a háttere és szerves, cselekvő része Antonius és Kleopátra civódásokkal, árulásokkal át­szőtt, mégis igaz és ember szerelmi történetének. Takács I lásiln U l-----------------­♦ *Kurt Barthel, írói álnevén KUBA, muakásszármazású. Nemzetit t Díjjal kétszer kitüntetett költő, elbeszélő és műfordító: a Német* t Demokratikus Köztársaságban él, s a német demokratikus és szóéi- ♦ t alista kultúra építésének egyik vezető szelleme. ♦ ♦ ♦ ♦ : I : : : I MINDEN FÁJDALOM AMI VOLT néha megállók eltűnődve éjjeli utcasarkokon a huzalok között arany­csilleként billeg iont a Hold tört lombok fémes villogása vetül a szem hártyás falára s egy pillanatba összesűrűl minden fájdalom ami volt zűrzavaros félelmeit kihányja részegként a lélek kívül-beltil ragyog a roppant rejtelmes-csöndü éjszaka s tisztán kirajzolódni látom akár tömör árnyék a fákon úgy csüng a sebzett lélek ágán az apátián kölyökkor bánata két mindig megvetett, eszébe jutott a felülről nézett sá­padt nézőtér, a különös íö- iényárzet, ami a jó artistákat jellemzi, azután átment a gyorsfényképészhez, és barát­ságosan belekarolt a lányba, mintha gyerekkora óta ismer­te volna. Az utcatorkolatban egy kamasz állt eléjük, a ke­zében piros zászló volt, és iz­gatottan közölte, hogy nem lehet továbbmenni, mert rob­bantanak a hegyoldalban, és a kövek ... — Menjünk az óvárosba — mondta a lány. ’ — Nem ismerem a környé­ket. — Én már egy hete itt va­gyok ... A Légtornász az ismerős árnyalatokat kereste a lány hangjában, az ismerős hang­súlyokat, az apró összekötő vonalakat, s ha valamit fölfe­dezett, ami a régi partnerekre a fogásokra meg az utazások­ra emlékeztette, megnyugodott és azt hitte, hogy lényegében minden ott folytatódik, ahoi, nyolc hónapja Bostonban ab­bahagyta. — Mikor kezdjük a mun-, kát? — kérdezte a lány. — Holnap. Vagy holnap­után. A lány szerette volna még megkérdezni, hogy miért kel­lett megoperálni a Légtor­nászt, de érezte, hogy egy ilyen kérdés kellemetlen fe­szültséget okozhatna közöt­tük, ami ugyanakkor keresz­tülhúzhatná a számításait, mert sokat hallott a Légtor­nászról, az impresszárió meg­mutatta a világlapok színes beszámolóit is a Levegő Kirá­lyáról, s a lány arra számí­tott, hogy a férfi mellett esetleg befuthat az élvonal­ba. — Dolgozott már trapézon? — kérdezte a Légtornász, s a hangjában volt valami finom, bensőséges biztatás. — Egy ugrócsoporttal tur­néztam Hamburg környékén. — Három éve jártam Ham­burgban — morogta tűnődve a Légtornász, egy kevés nosz­talgiát is érzett, ezután a lányra bámult, hosszasan, mint egy kamasz, és feltű­nően, és nagyon szerette vol­na tudni, hogy elég lesz-e majd a harmincöt nap a fel­készülésre. Fokozatosan alakult ki a Légtomász és a lány között az a különös, kissé feszült ál­lapot, ami egy férfi és egy nő bensőséges kapcsolatát meg szokta előzni, óvatosan faggatták egymást: a Légtor­nász Alaszkáról meg Boston­ról beszélt meg egy vékony, fekete asszonyról meg az ide­gek jelentőségéről, a lány Hamburgról meg egy kínai bűvészről, aki csodálatos trükköket csinált, és egy alagútról, amiben egyszer benn maradt egy vasúti sze­relvény. A lány időnként á férfira nézett, és a világlapok riportjaira gondolt. Együtt ebédeltek, és a Légtornász már tudta, hogy a lány mikor fog vele lefeküdni, közvetlenül a premier után két vagy három nappal, a délelőtti tréningen az egyik hosszú fogásban majd egészen a csuklójáig en­gedi, átkozottul bizonytalan pillanat lesz, a lány elsápad, egy kissé megmerevednek az izmai, de nem hagyják abba a gyakorlatot, könnyen és ru­ganyosán fog dolgozni a leve­gőben, a lány arca egy fehér folt lesz, ismeri ezeket a fol­tokat, mert az ilyen pillana­tokban eddig minden part­nernőjének egyforma arca volt. E béd után azt mondta a lány: menjenek föl a városfalra, mert. sze­retne néhány fényké­pet csinálni a tenger­ről meg a város nevezetesebb épületeiről. A keskeny fal, amit általában egész nap meg­szállva tartottak a turisták, három égtáj felől fogta össze a várost körülbelül huszonöt méter átlagmagasságban. A fal hosszú volt, váratlan ka­nyarokkal és szögletekkel, he­lyenként hiányzott a korlát, és a tériszonyban szenvedő tu­risták, miközben a falhoz la­pulva keltek át a veszélye­sebb szakaszokon, a város­atyákat szidták. Ezen a dél­utánon orkánszerű szél volt, és kevesen tartózkodtak a vá­rosfalon. A lány könnyedén kapasz­kodott föl a lépcsőkön, és a Légtornász, aki közvetlenül mögötte jött, elégedetten néz: te, hogy a lánynak szakmai szempontból is kitűnő bokája van. Amikor a Légtornász föl­ért a falra, úgy érezte, mintha a szél hirtelen nekitámaszko­dott volna, és amikor lenézett az olaszos háztetőkre, kelle­metlen szédülés fogta el. Tu­lajdonképpen nem értette, hogy mi történt, tulajdonkép­pen az egész olyan volt, mint­ha egyetlen pillanat alatt le­zuhant volna egy cirkusz ku­polájából, és halálra zúzta volna magát, a lány mondott valamit, de nem tudta, hogy kell-e válaszolni, azután föl­nézett a felhőkön átszűrt, szürke fénybe, ez pillanatnyi­lag megnyugtató volt, mert még nem oldódtak föl benne a kemény, ideges görcsök, hogy megérthesse: mi történt az előbb? A lány közben levette a válláról a fényképezőgépet, és az alacsony kőkorlát fölé ha- jolt ' — Maga biztosan jól tud fényképezni — mondta és mo­solygott. A Légtornász nem mosoly­gott. Az idegekre gondolt, na­gyon fáradtnak érezte magát, és minden, ami napközben a lánnyal, a plakátokkal, a szer­ződéssel, a régi partnerekkel, a trapézzal, meg a halált meg­vető életével kapcsolatban eszébe jutott, az most, ezek­ben a pillanatokban idegesítő- en távolinak látszott, mintha nem is lett volna. Megint le­nézett a háztetőkre lassú, meg­fontolt pillantással, de a te­tőzetek megint veszélyesen megmozdultak. A lány a korláira.ült. — Álljon egy kicsit a törés­hez, csinálok magáról egy ér­dekes képet — mondta, és a megfelelő látószögbe helyez­kedett. — Menjen ki egészen a széléig, az egyik lábával lép­je át az ágyúcsövet... Húzód­jon a széléhez, még egy ki­csit, olyan lesz, mintha a le­vegőben lebegne ... A Légtornásznak még két lépést kellett volna megtenni, de egyenlőre csak állt, már sejtette, hogy valami remény­telenül lezárult mögötte, ami­nek nyitva kellett volna ma­radni, bizonytalan és görcsös volt és reménytelen, mint akit teljesen bekerítettek, és iri­gyelte azokat a pillanatokat, amikor habozás nélkül tudott igent vagy nemet mondani. A Légtornász matematikus alkat volt, lassan fölmérte az egész szituációt, tudta, hogy átkozott helyzetbe került, átkozottabb, mintha a cirkusz kupolájában lenne. Egyszer egy norvég cir­kuszigazgató azt mondta, hogy nem hisz a hősiességben, mert a hősiesség a legkönnyebb és a legegyszerűbb dolgok közé tartozik, nincs benne semmi bonyodalom, és a Légtornász tudta, hogy pillanatokon belül dönteni kell: az orvosra gon­dolt meg a két hiányzó ideg­re, közben hallotta a lány hangját: forduljon a bástya felé, ne nézzen a lencsébe, ne nézzen olyan mogorván ... az után váratlanul felbukkant két iskolás fiú, nagy rohamokkal üldözték egymást, furcsán, li­hegve nevettek, azután az egyik, egy vörös, tengerészlri- kós gyerek véletlenül nekisza­ladt a lánynak. és kiverte a kezéből a fényképezőgépet. A Légtornász aznap este nagyon korán lefeküdt, de szinte egész éjszaka ébren volt. Tudta, hogy a lehetséges befejezések közül ez a délutáni szituáció lett volna a legérzelmesebb, tulaj­doniképpen igaza volt a nor­vég cirkuszigazgatónak, mert csak azt az egyetlen pillanatot kellett volna vállalni. Légtor­nászhoz méltóan. Ehelyett másnap réggé) felült a kes­keny nyomtávú vonatra, a ba­tyuk és a gyümölcsöskosarak közé, és a hegyekbe utazott. A világlapok nem írtak róla töb­bé.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom