Somogyi Néplap, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-11 / 239. szám
SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1904. október 11. QtikoJa (Pattié. :* KOPORSÓBAN Teli a ház most tenger virággal, a sok-sok gyertya csak világol, ezüsi feszület, koszorúk halma, asszonyok nyája sír, szlpákol. A falu népe összesereglett, halottnézöben itt ácsorog. A plébánián hannadik napja senki sem alszik, egyre zokog. Alszik a pásztor, ím, a plébános, ő, aki mindig hitre terelt, s most, hogy a nyája már kikísérje nyugvóhelyére, eljött a perc. Mintha csak élne, úgy pihen, alszik, s tán nem is ismer itt se halált, úgy mosolyog most hasra tett kézzel, mint ki jóllakott s clszundikált. Csuka Zoltán fordítása STOTZ MIHÁLY: BALZAC ILLUSZTRÁCIÓ (1963) * Nikola Patic ismert horvát költő. Verseit a nép egészséges, vaskos humora járja át, s emeli őket művészi érték?, alkotásokká. Jtlatóii JlufO x AZÉRT SZERETTEM ... Azért szerettem ember lenni: téged láthattalak örülni. Kitárulsz, mint o szárnyas- ablak, Fehér párnáid szárnyra kapnak. Ezerwattos lámpád kigyullad bőrödben, s a szokott világ itt izgalmadtól szemedben száz kis tűvonulattal szétsugárzók. Arcod szokásait leejted. Szád szögletében két kerekded, gyerekkorodból ottfelejteti kis kuncogáska kunkorulgat. /huny it e&ah megtehetsz S étálunk a napos gesztenyesoron Elemérrel; örülünk a kilombosodott fáknak, az újra megindult szigeti átkelőhajóknak. Vidámak, majdnem gondtalanok vagyunk, vasárnapi hangulatban; az is jó, hogy összetalálkoztunk, rég nem látjuk egymást, minden apróság újságnak számít ilyenkor. A parkból kipattan a fejelgető gyerekek labdája, sikerül kapásból visszapasszolnom — ez is emeli önérzetemet. Elemér a kisfiáról mond remek történeteket — persze apai elfogultság nélkül. Én hallgatom, természetesen illő ámulattal. — Egészen eredeti — ism„e- rem el bőkezűen Elemérke aranyköpéseit. S közben azon töprengek, miért fogy el a gyerekek szellemessége, mire felnőnek. A sétányon egy jól öltözött, középkorú férfi jön szembe, s ahogy elénk ér, kalapemelve köszöntjük egymást. Elemér elhallgat, utánafordul, s fölvillanyozva kérdi: — Te ismered Karbolyaít? — Egészen fölszínesen. — Hogyhogy fölszínesen? — Társaságban találkoztunk a múltkor... — Tehát egy társaságba jársz vele! — böki mellemnek az ujját Elemér. — Nézd, ez túlzás ... — kezdeném el, de azt már nem hagyja bevallanom, hogy a nevét sem tudtam volna, ha ő nem említi. Elemér fölém magaslik, arca ragyog: — Hát ez remek, öregem, micsoda szerencse! Így rendeződnek el a legjobb dolgok. Én összefutok veled, szembesétál Karbolyai, és kiderül, hogy a barátod! — Tiltakozó mondatomon gavallérosan átnyúl: — Mit szerénykedel? Közvetlen társasági ismeretségben vagytok, no, nem? Én meg már hetek óta keresgélek egy szálat, amelyik Karbolyaihoz vezet. Már úgy gondolom, hogy hivatalon kívül kellene összejönnöm vele... Életbevágó! Nézd, ő mégiscsak újítási főelőadó a minisztériumban, és nekem volna egy patentem az áramvezetékek tartósítására... nem azért mondom, de tipp-topp! És hát nem szívesen terjeszteném elő a szokásos rideg szolgálati úton, mégiscsak más, ha ... de hiszen értesz, ör.e- gem! Ennyit csak megtehetsz. Bonyolult magyarázatba kezd az áramvezetékekről, az ő eljárásáról, a nemzetgazdasági érdekekről, aztán leka- nyarítja: — Hiszen világos, nyilván érted! Nyilván nem értem. A természettudományokból már középiskolás korom óta valahogy kimaradtam. Csak ültem a lépcsőzetes fizikateremben, figyeltem a kísérleteket, és szép lassan rájöttem, hogy mindazt nem értem, ami ebből emberi aggyal felfogható. M ost Elemér körém fonódó bizalmától egyszerre úgy érzem magam, mint aki fejest ugrott egy csalánbokorba. Elég súlyos ember sem vagyok ahhoz, hogy pártfogoljak valakit. Nem értek az áramvezetéshez. Karbolyaihoz még any- nyira sem. És végül: legokosabb, ha ő maga fordul ehhez a derék, rokonszenves újítási szakemberhez azon a bizonyos megvetett, de mégiscsak célravezető hivatalos úton. Háromszor belefognék, de Elemér átharsog rajtam, mint egy bombardon a szordinózott, árva hegedűn. — Apró szívesség az egész! Már tudniillik az én számomra. Mert az igazi szolgálatot Karbolyainak teszed, ha felhívod a figyelmét erre a szellemes, takarékos eljárásra. Lekötelezed vele. Ennyit, öregem igazán megtehetsz ... Hiába, semmi jogcímet nem találok rá, hogy lekötelezzem Karbolyait. Egyszerűen durva formátlanságnak tartanám, ha rárontanék az áramvezetékek és Elemér ügyében. De mielőtt kinyithatnám a számat, Elemér heves, lebilincselő kézrázással búcsúzik tőlem: — Hát, öregem, nagyon köszönöm! Ezt vártam tőled. Majd a napokban érdeklődöm, sikerült-e az intervenciód. És érdeklődik is. Három nap múlva, egy kicsit számonké- rően, egy kicsit tréfálkozóan. Szeretném belehörögni a telefonba, hogy én nem ígértem semmit, nincs is módonmban hirtelenében összenyájasodni Karbolyaival. De a telefonban is Elemér hangja érvényesül jobban: — Á, jobb ezt személyesen, mindjárt felugróm hozzád, helyes? — s ezzel a bizTató reménnyel levágja a kagylót. Aztán már ott is van. Megró lustaságomért, emlékezetéből rég feledett bűneimet ássa elő: »Ilyen voltál már diákkorodban, ha nem préselték ki belőled, ellazsáltad a dolgokat!« Belső ellenállásomat kellőképp aláásva felszólít: tüstént üljek íróasztalhoz, s írjam me® azt a meleg hangú levelet, amelj' ben felhívom rá Karbolyai figyelmét. Kétségbeesetten meredhetek rá, mert már csavarja is ki a töltőtollát, elém simítja a levélpapirost, mint egy házi tanító az ostoba növendéknek. — Mindent rám bízhatsz — mosolyog. — Ha akarod, le is diktálom, s magam viszem a postára. Expressz! — böki fel az ujját, hogy végső kételyeimet is eloszlassa. Aztán két-három hétig semmi. Míg Elemér ismét föl nem hív. — No, mit szólsz Karbolyaihoz? — Miért? — kérdem vissza jámboran. — Miért? A füle botját sem mozgatja! Meg se nyikkant a leveledre! — Hatásszünet, majd súlyosan drámaian: — Tudod, szép kis barátaid vannak! — De mondtam neked, hogy nem a barátom ... Elemérnek nincs füle, csak szája: — Nem, hát ez egyenesen sértő! Nem is rám, de rád nézve! Elvégre vannak szabályok, amelyeken ő sem tiporhat keresztül ! C sodálkozhatok-e hál, mikor legközelebbi találkozásunkkor a derék újítási főelőadó töpren- gően, összehúzott szemmel mered rám, majd hűvösen fogadja köszönésemet? Igaz, hiszen megsértett! — villan eszembe Elemér felvilágosítása. Bár alighanem én sem ünnepelném érte, ha egy hajnalon az ő expresszlevelével verne föl a postás. Azon sem ütődöm meg, hogy Elemér széltében híreszteli rólam: megbízhatatlan, önző fráter vagyok, aki fűt-fát ígér, aztán egy lépést sem tesz a legjobb barátjáért. — El kell viselnem most már. Elvégre a szívességnek ára is van. Vidor Miklós Balázs Sándor IUNCSE A tanyák lassanként felszívódnak, elmúlnak, és nincs messze az idő, hogy csak az emlékük marad. De történetek — vidámak és búsak — még sokáig szólnak róluk, mint az is, amit a Bezzeg-tanyáról széltében-hosszában mesélnek. * * * Olyan nagy volt a csend, hogy nagyobb már nem is lehetett volna. Szél nem zizzent, levél nem zörrent, még kutyaugatás sem hallatszott a szomszéd Csuromi-tanyáról, pedig ott a Bodri sűrűn gyakorolja magát. Az öreg házaspár: Bezzeg István és Juli néni, a felesége, már kialudták magukat, és félig ébren szunyókáltak a dunyha alatt. Ekkor furcsa hang törte meg a csendet. Juli néni kinyitotta a szemét. Egy darabig figyelt, aztán odaszólt az urának: — Hallja-e, István! Ügy tett, mintha aludnék. — No, mi az — morogta. — Mintha, gyerek sírna valahol. — Ugyan már. Valami macskát esz a fene. Hagyjál aludni. — De bizony, hogy gyereksírás — ült fel az asszony az ágyban. Felrántotta a csizmáját, nyakába terítette a horgolt kendőt és kiment. István felült az ágyban, pedig legjobb szerette volna a dunyhát a fejére húzni, és semmiről^ sem tudni. Kint az öregasszony apró szeme a sötétet fürkészte, és megindult a hang irányába, egyenesen a kapunak. A kilincsen valami fehéret látott — pólya a kilincsre akasztva! Azzal az anyás mozdulattal, amivel annak idején a három gyerekét, apadt melléhez kapta. — Hát te hogy kerülsz ide? Micsoda istentelen anyád van, hogy ezt tette veled?! — indult szaporán befelé, még a kaput is nyitva felejtette. Meggyújtotta a lámpát, aztán oda- állt férje ágya elé. — Hogy kerül ide ez a gyerek? — Kérdezd meg tőle — dörmögte bátortalanul István. — A kendé? — Ugyan már. — Akkor miért akasztották a mi kilincsünkre? — Azt én honnan tudjam? Az öregasszony csak nézte, nézte és bólintgatott. — Komisz ember kend, István. Ilyen szégyent hozni ránk. István nem felelt, csak pislogott, és örült, hogy ennyivel megúszta. Mert Juli többet nem törődött vele, a gyerekhez látott, tisztába tette, egy kis tejet melegített neki és megetette. Csak néha akadt össze a szeme Istvánéval, és olyankor megvetően bólintott. Az ember ült az ágyon és fészkelődött. Végre nagy nehezen kinyögte: — Fiú vagy lány? — Fiú — köpte oda hegyesen az asszony, és tovább tettvett a gyerek körül. Az meg jóllakva többé egyet sem sírt, nézett barátságosan a nagy barna szemével, aztán parányit ásított és elaludt. Az asszony reggel befuttatott egy gyereket a faluba. — Menj a postára, a kisasszony mindent tud, kérdezd meg, ki a szoptatós asszony a faluban. Ha kérdi, minek, mondd, hogy meghozták az unokámat Pestről és annak. István még kora hajnalban kihajtott szántani. De délre megjött, és aggódva leste, mi újság, ám Juli mintha meg se látta volna. A gyerek kint feküdt a tornácon, egy régi bölcsőben. Egy nagy mellű asszony ringatta. Délután, mikor a szoptatós asszony hazament, kint ültek a tornácon a bölcső mellett. A nap még sütött, és ebben az enyhe fényben mintha Juli néni is megenyhült volna. Lehetett már a szavát hallani. A szántásról beszégettek és egyéb mindennapi dolgokról, mintha ott sem lett volna a bölcső és benne a kis gyerek. Erősen alkonyodott már, mikor egy kis tömzsi lány állt meg a kapu előtt. Nem jött be, csak ott állt, és nézett be a léc fölött. Juli néni felállt, és odaszólt az urának: »Ez az?« István rögtön megismerte, zavartan tömködte a pipáját és odavetette: »Ez.« Az öregasszony a kapuhoz sietett. Fölismerte a lányt: Tavaly a Csuromi-tanyán szolgált, de már esztendeje, hogy nem látta, elszegődött Pestre. — Te vagy az, Rozi? No, gyere be. Mit állsz itt? A lány lesütött szemmel ment az öregasszony után. Végig az udvaron, fel a tornácra. Ott az öregasszony hirtelen megfordult, és szembeállt vele: — Tied ez a gyerek? — Enyém — mondta a lány halkan. — Miért akasztottad a mi kapunkra? — Mert a gazduramtól való. Nem tudtam, mit kezdjek vele. A helyemen nem tűrték meg. Haza nem vihettem. Gondoltam, itt megfér. Az öregasszony elébb rá akart ripakodni, hogy micsoda szégyentelen teremtés, de meggondolta. Most már úgyis mindegy, veszekedés itt már nem segít. Magában már elintézte az egészet, naphosszat ezen töprengett, hogy mit csináljon, de nem csinálhat semmit, ha egyszer ilyen emberrel kötötte össze a sors. Végre megszólalt: — Aztán mondd csak, más senkid sem volt? — Senkim. — No, jól van. Amikor erre jársz, benézhetsz hozzá. Gondját viselem. A lány csak állt a tornácon leeresztett karral, és azt gondolta, hogy ő most már mehet is. De nem mozdult, várt még. Az öregasszony észrevette, s így szólt: — Gyere, nézd meg, milyen szépen alszik. Odahajoltak a bölcső fölé, és hosszan, sokáig gyönyörködtek az alvó csecsemőben. DCujjjf'tk Jlafős: NAPLÓMBÓL Annak idején enyém volt a legjobb gép örült gyorsasággal vágta a csavarok menetéi. 18 éves voltam. A hidászoktól kerültem ide s egy csapat lány vezetője lettem. Vágtam a csavarmenetet és a lányokra sandítottam akik lesimított hajukkal olajos kötényükben j népek voltak. Vonzottak és gyötörték fiatalságomat. Ó forró sistergő nappalaim álmokkal zsúfolt éjszakáim. Távoli ifjúságom felé fordítom arcomat és érinteni szeretném még egyszer a lányt aki az én gyönyörűségemre táncolt május elsején. ÁDÁMOK ÉS ÉVÁK Bodó Béla novellái (Szépirodalmi Könyvkiadó) A nevek esetlegesek. Előbb adódnak, mint a majdani gazdáik jelleme alakul, ha később mégis egyeznék a kettő: véletlen inkább. A két név, amely iker fogalomként régi időktől így, kettesben jelkép: Bodó Béla új könyvének címe — Ádámok és Évák — is, noha leleménynek találó, meglehetősen szerény. Szerénysége szándékos tehát; nem is kíván mást, mint megjelölni, ami a történtekben leginkább összetartozó. De Bodó Béla írásaiban többről van szó. Nem 'egyszerűen huszonháromszor két embersors egymásutánjáról beszél az elolvasott könyv. Ádámjai és Évái mögött — minden novella egy-egy emberpár — korszakok ablakai nyílnak, városrészek múltja lélegzik föl. Csak be is kell nézni az ablakon, s meg kell hallani a lélegzeteket. A szerző gyöngéd vezető. Igyekszik években, helyszí. nekben úgy irányítani, hogy akit vezet, a maga szántából lelje föl az író tájain mindazt, ami a legfontosabb: a korrajzot, a társadalomképet, a jellem- és lélekábrázolás míves megoldásait. A könyv nem is vállalkozhatnék arra, aminek lehetetlenségére maga int: akárhány novellában is a szerelmet teljességgel elmondani, elmesélni férfi és asszeny kapcsolatának számtalan lehetőségét és helyzetét. Az Ádámok és Évák novelláinak az olvasmányos érdekesség első erényük. Figuráik hihetően megrajzolt, meggyőző élőlények: mozgásuk, sorsváltozásaik közben könnvü megfeledkezni a közegről, amelyben megtörténik velük maga az elbeszélés. A férfiak és nők visszavisszatérő, elvonuló sorozata e novellákban: típusoké, akkor is, ha személyes tulajdonságaik egyediek. A két háború közötti »békeévek« józsefvárosi szegény szerelmesei s még a bármely korban elhelyezhető »örök« történetek hősei is nemcsak féltékenyek, szenvedélyesek. hűek, házasságtörők, szenvedők vagy kegyetlenek, de jellemük alakító körülményei is megérthetőek. Cselekedeteik elemzett okai földerítik a magánemberi mozdulatok, szavak, tettek mögött a nagyobb társadalmi összefüggéseket, a hősök kapcsolatát az idővel, amelybe beleszülettek. • Bodó elbeszélései érdekességének titkát ez a céltudatos elemző módszer jelenti. A szerző, az újságírás legirodalmibb, legrangosabb műfajának, a publicisztikának ismert művelője, elbeszéléseiben is megtartja mindazt, ami a szépirodalomban is célravezető: a figurák jellemrajzában a szűkszavú, nem ritkán egyszavas-mondatos külső-belső megmutatást, a cselekmények kifejlesztésében a riporteri sodrású belső monológokat, el. beszélő hangjában a látszólagos elfogulatlanság szavahihető modorát. A mondanivaló — újságírói vagy szépírói szándékaiban — nemes. Az élethelyzetek sokféleségének alapos ismeretében Bodó Béla nemcsak előad, s a megírt szerelmek történetében elszórakoztat, hanem közben elsősorban állásfoglalásra kényszerít: az olvasót a maga tapintatos módján belekényszeríti a novellák helyzeteibe, amelyekben együtt kell vizsgázni az erkölcsből, igazságérzetből, esetleg álszenteskedésből, magamutogatásból — p hősökkel. A szerelmek ürügyén a figyelmeztető írói hang szólal meg. Morális kérdések elemzésébe kezd, s a tanulságokat az olvasóval együtt mondja ki. Hars György
