Somogyi Néplap, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1964. október 4.

MICHAEL GOLD:

Boldog tetem

Stotz Mihály: Külvárosi emberek (1962)

Mindennap makacsul (öl és le mászik a meredek bérházakban egy ősz, kicsi Chaplin, aki szökve menekül Hitler hamvasztői elől, hogy a »Tökéletes Kefe« ügynökévé legyen nálunk.

Most már ő is százszázalékos amerikai, szigorú hűséggel nyakkendőink, hűtőszekrényeink és autóink iránt, a jólmenő divatos templomok, szépségversenyt nyert papjaink iránt A náci halállista jelöltje most a Chase National Bankban hisz,

s oly szolgálatkész, fürge és alázatos, hogy Hitler — ha most feltámadna — menten

A földméréshez a szám- I tan tanárt küldte el

r~\ az iskolaigazgató. Lenta István kerékpárral ment a föld- j úton a Mária-fáig, ott kellett | találkoznia a szövetkezet em- j herével. Egy öregembert talált j ott. Amint melléje ért, biccentett, de azt is sietség nélkül.

— Valakit várok — szólt Lenta.

— Talán engem? —kérdezte az öreg nagyothallós, vékony fejhangon.

— Maga jött a Békétől?

Az csak bólintott, aztán nehézkesen feltápászkodott.

— Mehetünk.

Lenta tolta maga mellett a kerékpárt, az öreg pedig csendesen-ballagott utána.

— Jó ez a föld — törte meg a csöndet.

— Megjárja — felelte a másik, s a hunyorgó szem mintha mosolygott volna. — Hanem ott a kiserdőn túl porhanyó- sabb.

Amikor megérkeztek, szétnyitotta az ölmérő két ágát, mint egy ollót, aztán várakozón pillantott a fiatalemberre.

— Maga is kap belőle?

— Igen.

— Aztán volt dolga földdel?-7- Nem — válaszolta Lenta.

— Városi ember voltam.

Az öreg nem szólt semmit. A fiatalember azon tűnődött, mit is csinál majd a két holddal? Annyi jut neki is az iskola földjéből. A fővárosban nőtt fel. Anyjának zöldre festett lá- dikóban muskátli piroslott. Néha ő locsolta.

— Mit érdemes beleültetni?

— A kukoricát is elbírja, csak később csövesedik.

Az öreg egy földbe vert karótól kezdte a mérést, lassan, nyugodtan haladt. A fele úton megállt, s elővette a dózniját.

— Milyen tudományra tanítja a gyerekeket?

— Számtanra.

— Az szép.

A nagy, rézhüvelyből készült öngyújtó elé tartotta a tenyerét, hogy a szél el ne oltsa a lángot. Aztán fújta a füstöt.

— De a föld is — tette hozzá. — Csak hát nehezebb ... mármint erő dolgában vélem nehezebbnek.

A tenyerébe vett egy darabkát a földből és morzsolta.

— Nem tudhatja az, akinek sosem volt.

megbánná, hogy rossz embernek tartotta ezt a bácsit, a »Tökéletes Kefe« ámuldozó szívű ügynökét... s könnyes szemmel küldené hamvasztóba.

(Fordította: ANTAL GÁBOR)

Michael Gold haladó szellemű amerikai író és költő. A New York-i Ease side negyed elesett embereiről szóló regényei, novellái, versel az egész világon közismertek.

A tanár érezte, hogy ez most neki szól, neki, a kicsit ügyetlenül botladozó idegennek, aki verdesi cipője sarkáról a sarat, aki csak egyforma rögöket lát a lába alatt.

— No, menjünk tovább.

Amikor odaértek a másik

KATKÓ ISTVÁN:

BÜSZKE

karóhoz, a fiatalember elővette noteszét, beírta a négyszögölek számát, majd törte a fejét egy darabig és így szólt:

— Kevesebb ez bácsikám, három holddal kevesebb, mint ami jár a tanítóknak.

— Az elnök tudja, ö verette le már a múlt héten a két karót. Kérdezze meg őt...

Termetes, fekete kalapos férfi volt az elnök. Végigmérte a tanárt, aztán csak a kalapját tólta hátra.

— Mi az a sürgős dolog, tanító elvtárs?

Lenta közölte vele, hogy a mérés nem egyezik.

— Mi pedig jól mértünk.

Már ment is be az irodahelyiségbe. A számtantanár egy darabig álldogált gyámoltalanul. Mit szól majd ehhez az igazgató?

Dénesi a szertár sarkában ült és egy törökkorabeli cserepet ragasztott. A múzeológia volt a szenvedélye.

— Átvette a földet?

Lenta most neki mondta el, hogy nem egyezik a mérés. Az igazgató nem csodálkozott, nyugodtan bíbelődött tovább a fazékkal, aztán hirtelen felkelt az asztaltól.

— Azt nem mondta, hogy még ennyit sem érdemiünk meg? Ügy hallottam, hogy a közgyűlésen a tanitóföldek ellen beszélt.

Dénesi közel járt a hatvanhoz. Ha levette a vastag szarukeretes szemüvegét, akkor még jobban látszott, hogy milyen mozgékony ráncok futkározmak a szeme körül.

— Menjen vissza az elnökhöz.

— Az órám?

— Elmarad.

— Mit mondjak az elnöknek.

— Amit akar. De ezt a földet intézze el.

A számtantanár újra a kerékpárra ült. Ment az elnök után a majorságba, de ott sem találta.

Visszamegyek Dénesihez — gondolta. — Ö lemond a két holdjáról, s akkor el van intézve az ügy. Már megfordította a kerékpárt, amikor benyitott a tehénistállóba.

EMBEREK

Egy középtermetű tehenész köszöntötte.

— Jónapot, megismerem a tanár urat. A fiamat tanítja számtanra. A Jámbor Sanyit.

Lenta kezet nyújtott, nézte a kérődző állatokat, majd azt kérdezte:

— Haragszanak maguk a tanítókra?

— Nem. Miért haragudnánk

mi?

— Mert a maguk elnöke kevesebb földet adott ki, mint amennyi jár.

A tehenész vállatvont.

— Az elnököt is meg kell érteni. Ránk bízták az állami tartalékot, aztán innen is, onnan is lecsípnek belőle. Mifelénk kevesebb a föld, mint másutt. A tagság is számonkér minden holdat...

Lenta bámulta, hogyan dugja az orrát a csaphoz a tehén, s akkor egy ügyes szerkezettel megindul a víz.

— Kimérik a takarmányt?

— Pontosan.

— Ebből nem csípnek le?

A tehenész elértette a kérdést és mosolygott.

— No hiszen, akkor magunkat csapnánk be ... megapadna a tőgyük.

— Azt hiszem, a tanítókkal is kár haragba lenni — mondta elgondolkozva és elbúcsúzott.

Az esetet levélváltás követte. Az elnök végül beismerte, hogy elvétették a mérést, de a tanítók erre az évre elégedjenek meg annyi földdel, amit kaptak, majd jövőre ...

Egy napon a számtantanár észrevette az öreget, kivel együtt voltak kint a határban. Ott álldogált a kapu előtt, aztán verdeste a csizmáját a vaskaparóhoz.

— Csak nem a padba akar beülni, bácsikám?

Az öreg bajusza megrezzent, ez a mosolygást jelezte nála.

— No, azt nem.

Még egyszer végighúzta a talpat a kaparón. Tiszta csizmával akarta megtisztelni az iskolát.

sendesen esteledett. A tőkék térdig sötétségben álltak már, de a karók hegye látszott még a nyugati ég világosságában. Gergely nyakán úgy lógott bánatos feje, mint egy veszni készülő inggomb, amire — látszólag

— semmi oka nem volt. Pár nap múlva lehet szüretelni; a tőkék majd összerogynak a fürtök alatt, a présház rendben, a kukorica már otthon van és mégis... mégis .. vállán mintha valami keserves vénasszony lovagolt volna, időnként megsarkantyúzva a sanyargató gondolatokat.

Ballagott, dülöngélt, s az ilyen értelmetlen dülöngélés- nek az a vége, hogy az egyén nekimegy valakinek.

— Na! — mondja a valaki

— föl akarsz lökni?

— Elgondolkoztam... jóestét!

— Jó estét.

Aztán csak álltak.

Szép csendes este volt, hát álltak, mintha a tücsköket hallgatták volna, akiknek csodálatos őszi muzsikáját érdemes meghallgatni. Végül az öregebb megszólalt:

— Nem gyüssz be?

— Bemehetek ...

És elindultak a füves csapáson a kis pince felé, amelynek fehér falán egy kis ablak hunyorgott.

A kulcs nyikkanás nélkül tárta fel az ajtót, aztán fellobbant a lámpa s az öregebbik a tarisznyát az asztalra tette.

Fekete T^ván:

KÉT POFON

— Nem ülsz le?

— Leülhetek ...

A tarisznyából két pintes üveg nyújtogatta nyakát és Bakó János mérgesen állította talpra az üvegeket, mert a tarisznya dőlni kezdett. Gergő feje még mindig lógott, mint az érett napraforgó, ezért a házigazda keserűen mondta:

— Ügy ülsz itt, a fene egye meg, mintha én ütöttem volna pofon a te lányodat és nem te "z enyémet.

T-í át kár is lenne tagadni ez megtörtént! Csúnya dolog, s ezen nem változtat az sem, hogy János bácsi lánya ennek a bánatos Gergőnek a felesége volt, illetve ma is az, de ebben a pillanatban a szülői háznál tartózkodik és válni akar. A nevezetes pofon óta pedig az após és a vő most találkoznak először.

— Iszol valamit?

— Ihatok — mondta Gergő — mert sanyarú lelkiállapota sehogy sem oldódott.

Ittak, de nem koccintottak.

— Aztán hogy vetemedtél arra, hogy megüsd az asszonyod?

— A ménkű jobban tudja. Nekem jött, mint a sárkány. Azt mondom, nyolcra otthon leszek — hordóért mentem Bertók Jancsihoz —. aztán

csak kilencre értem haza, tudja, milyen marasztalás ez a Jancsi...

— Tudom.

— Nahát. Tudja, söprűt fogott a Vera.

Az após legyintett.

— Ismerem a fajtáját... — Töltött újra és most már odaütötte poharát a vejééhez —, de azért pofoncsapni? ... ámbár talán el lehetne igazítani a dolgot, ha nagyon akarod..,

— Persze, hogy akarom, de — hogyan?

Bakó János kiitta maradék borát és Gergőre nézett.

— Ügy, hogy én itt most azonnal pofonváglak.

Gergő elvörösödött, a homlokán kidagadt egy ér. Aztán fölállt.

— Nem bánom!

F bben az 'időpontban anya és lánya Bakó Vera a sublódban rakosgattak és szóltak is egymáshoz, meg nem is, mert a pofont már öt- venszer meghányták vetették és Vera már szívesen visszament volna Gergőhöz, de anyja nem engedte.

— Gyüjjön ide a híres! De azt megemlegeti... Csak én- velem kezdjen ki.

Vera hallgatott, egy szép kis régi pruszáik akadt a kezébe s azt nézegette.

— Vedd fel!

Vera belebújt a pruszlikba

I

I

és — ezt meg kell vallani —| a tükör ragyogó szépségben! mutatta meg a pár hetes me-j nyecskét. Az anya szeme büsz-J kén csillogott. :

— Most látna meg az a fél-S

nótás Gergő, de táncol az| még bagóért... ‘

Gergő a szavakat nem hal-1 lotta, de Verát igenis látta, f mert közben megérkeztek és az ablakban leskelődött; ámbár táncolni nem táncolt. }

— Jó estét — lépett be Ba-| kő János és szigorúan nézett. — Hát ti itt maskaráztok? Vagy» lakodalomra készültök újra? j

Az öreg Bakóval, ha pincé-j bői jött haza, nem volt taná-| esős kikezdeni, ezért az asz- szonyok hallgattak, de a lakodalom említésére Vera szemét elfutotta a könny.

— Hát hiszen, ha neked nem jó az a Gergő... — mondta apja — akkor meg mit szipá- kulsz? Visszamégy hozzá?

— Vissza hát — lehelte Vera s tenyerébe hajtotta arcát, mire az öreg diadalmasan kivágta az ajtót:

— Gyere be, fiam!

Tlyen esetekben a rész- letekkel nem érdemes foglalkozni. A fiatalok egyedül maradtak, csak Bakó János lépett be később és megbökte a lánya vállát, mert háttal ült és Gergő ölében.

— Csak még azt akarom mondaná Vera, hogy a pofonra ne legyen gondod, már megadtam.

— Hanem küldöttségbe- jöttem az igazgatóhoz... merre találhatnám?

A fiatalember felvezette az emeletre. Dénesi szemüvege megugrott az orra nyergében, amikor meglátta az öreget.

— Mi jót hozott, Antal bácsi?

Az csak nézte az igazgató asztalán heverő tatár koponyát, kis késedelemmel válaszolt:

— A paradicsomot szednénk ...

— Az derék dolog.

Az öreg bólintott az igazgató szavaira, mint aki dicséretnek veszi.

— Csak hát kevés az ember...

— Az baj — mondta kurtán Dénesi és úgy tett, mintha az irkalapra helyezett bronzérme kötné le a figyelmét.

— A szövetkezet vezetősége úgy gondolja, hogy éppúgy, mint tavaly, az iskola segíthetne...

Az iskolaigazgató keze megrángott és az érem legurult a padlóra.

— Hogy képzelik maguk?

Antal bácsi csendesen felelte:

— Hát úgy, mint tavaly.

— Innen senki sem megy!

Dénesi ezzel hátat fordított

az öregnek és a könyvespolchoz lépett, mint aki befejezte a tárgyalást.

Miután az öreg nem mozdult, Dénesi leemelt egy könyvet, s halkan, mintha magának mondta volna, megszólalt:

— A maguk elnöke más faluból jött, meglátszik, hogy nem hozzám járt iskolába ...

Lenta közbeszólt:

_ Igazgató úr kérem, mégis

s

egíthetnénk - szövetkezetei . .

Dénesi szemöldöke a homlokára szaladt:

__ Úgy beszél, mintha nem

i

s magával járatták volna be az egész határt, i

— Mit mondjak a vezetőségnek? _ kérdezte most a küldött.

Dénesi előrejött, s szemébe nézett az öregnek.

— Tudja mit, ha a maguk elnöke idejön hozzám és bocsánatot kér, akkor talán.

Antal bácsi bólintott.

— Megértettem.

Lenta délben hazafelé ment, amikor az új víztoronynál szembetalálkozott Jámbor Sanyi apjával, a tehenésszel.

A férfi megállította.

— Most én kérdem a tanár urat. Haragszanak a Békére?

A tanár bólintott.

— Áll a háborúság.

A tehenész megcsóválta a fejét.

— Makacs ember mind a kettő. Ott voltam az irodán, amikor Antal bácsi közölte az elnökkel a feltételt... No, olyan lett ettől, mint a rák. Büszke ember nagyon a mi elnökünk.

— A mi igazgatónk is — tette hozzá Lenta.

— A paradicsomot meg ott eszi a fene — morgott az ember. — Miattuk.

Mentek volna tovább, ki-ki a maga útjára. A tanár azonban visszafordult.

— Mondok valamit. Kihagyhatnánk őket... Az elnököt is meg az igazgatót is. — Ott az utcán meg is beszélték a taktikát.

Dénesi csak akkor tudta meg, hogy a számtantanár a háta mögött megszervezte az iskolát a paradicsom leszedésére, amikor a gyerekek és a tanítók vasárnap kora reggel már kimentek a kis erdőhöz. Méregbe gurult, kölcsönkérte a patikus kerékpárját és öregesen, de azért kemény elszántsággal hajtotta a pedált az enyhe emelkedőn felfelé.

Az elnöknek is vasárnap szóltak, hogy megérkezett a segítség a paradicsomszedéshez. Délelőtt még dolga akadt a kőművesekkel, aztán motoron elindult ő is a határba ...

Egy kerékpáros alakot pillantott meg, aki nehezen, lassan haladt a keréknyomon. Dudált, aztán kikerülte a kerékpárost. Hajtott volna tovább, de ki tudja miért, hátrafordult, és észrevette az iskolaigazgatót.

Fékezett, s aztán leszállt a masináról.

Dénesi odaért.

Ügyetlenül, fáradtan állt meg, aztán nézték egymást.

— Hát... — kezdte az elnök — köszönöm, igazgató úr.

— Mit köszön? — meredt rá Dénesi.

— Az iskola segítségét J.. azt köszönöm.

Az öregember felkapta a fejét; már a nyelvén volt, hogy a számtantanámak köszönje az egészet. De nem szólt semmit.

Az elnök pedig azt mondta:

— Oda tehetné a biciklit a pajtához, igazgató úr, aztán együtt mehetnénk a motoron... úgy könnyebb.

— Együtt? — tűnődött Dénesi, s aztán bólintott. — Mehetünk.

A motor megugrott, s mivel más kapaszkodó nem volt, az iskolaigazgató kénytelen volt hirtelen megfogni az elnök vállát. Az meg mondott valamit, de nem értette, mert ezek a kétszázötven köbcentis motorok erősen tudnak zúgni.