Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-13 / 215. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. szeptember 13. A csillagos éggel meg az emberi arccal nem tud betelni a szem. Az arc világa annak a növénynek, melyet embernek nevezünk. örök mozgásban lévő virág: a nevetéstől, rajongástól vagy mélabútól a csüggeöésig, a holt természet mozdulatlanságáig folyton változtatja vonásait. Számomra, mióta az eszemet tudom, az emberi arc volt mindig a legvonzóbb, a legtündöklőbb paránya környező kis világomnak. Emlékszem tájakra és városokra, de az emberi arcok — akár ébren láttam őket, akár álomban — maguktól bukkannak fel s kínosan sokáig vagy fájdalmasan rövid ideig lelki szemeim előtt; gyakran velem együtt élnek, vagy szeszélyesen eltűnnek végképp és mi sem idézheti őket vissza emlékezetembe. Az emberi arcokban tükröződik a világ minden útja, az emberiség minden képzete és cselekedete, minden ' vágya és szüksége, az ember vágya és esélye, mi az, ami megtartja és emeli őt, minden, ami lerontja és vesztébe dönti, az is, amiről ébren álmodik s ami csak nagyritkán válik valóra, de ha mégis, akkor benne ölt formát, az emberi arcban nyer kifejezést. H ajlott korú paraszt. Arcát a munka, a földdel járó gond, az időjárás viszontagságai barázdálják ke- resztül-kasul. A fogak össze- szorítása, a görcsös erőlködés, a hunyorgás és pillogatás, amint a szemek és arcizmok is védekeznek a könyörtelen hőség, a fagy és hóvihar ellen: kusza barázdákat rajzol a paraszt arca, mely lassacskán magára ölti barna vagy sárga színét a földnek, melynek untalanul gömyedez fölébe. És mire a parasztember betölti életének negyvenedik évét, arca már másíthatatlanul befejezett. Bőre kemény és barna, vonásai élesen kirajzolták. Ádámcsutkája kiugró, nyaka ráncos és erős. A két szem nem néz már teljesen párhuzamosan: kissé a maga útján jár mindenik. Minden vonása kialakult és egymástól elhatárolt már: az érett évek egyensúlya és nyugalma az egész arcon. ár mért küldene el? Ezt hallom, de látom is. Látom az öreg kádárműhelyt: elfeketült kormos falakkal, az egymás hegyén-há- tán sorakozó hordók és a halom hulladék előtt törköly és száraz mag szétszórt törmelékével. Széles ajtajában a gazda. Csak a hátát látom és még inkább a halinadrágja két szárát s törökös félcipőjét. Alig vagyok hat éves s egy jókora gerendán ülök, egy marék aszalt szilvával. Annál jobban látom a töpörödött napszámost, foltokban, rongyokban. Gúnyájából és tartásából ítélve ez az ember nem paraszt, nem városi munkás, nem koldus és nem félkegyelmű. Nincs meghatározható helye a társadalomban. Arca is ■erre vall; főképpen az arca; ráncos és fakó, ha színnek mondható egyáltalán ez a szürkeség. Az életkort nem lehet megállapítani erről az arcról, mely a szelíd bárgyúságon kívül aligha árul el egyebet. Megvan rajta minden, csak éppen közös kifejezés nélkül, az egy nyomorúságot kivéve. Ami nem betegség, nem is éhség, nem szegénység, hanem mindez együtt, nemzedékről nemzedékre felhalmozódva s belesűrítve az elesettségbe, melynek száz meg száz oka van s ezért se orvossága, se neve... — Miért? Mire a gazda nyugodtan és kurtán: »Nincs rád szükségem.« »Nincs rám szüksége, tudom, nincs rám szüksége,« — feleli az ajtó előtt álldogáló megsemmisült ember alázatosan, aki az általunk taposott földnél is alacsonyabb. Hu- nyászkodásában nem is a gazdája előtt alázkodik szinte, hanem a százados, beláthatatlan nyomor előtt mélységesen. »Nincs rám szüksége« — ismétli meg tétován, mintha két egyszerű fogalmat sem tudna összekapcsolni, sem következtetésre jutni s így hát szomorúan, tompán hozzáfűzi: »Már mért küldene el?« A beszélgetés folytatását vagy a dülőrejutást — ha volt egyáltalán — nem jegyeztem meg. Bennem így rögződött örökre a gazda és a napszámos, amint állnak az ajtóban, a novemberi szélben az egyik háttal, a másik velem szemközt, arcán az emberi nyomorúsággal, amit leirni, sem kitörölni az emlékezetemből nem lehet. ég egy arc. — »Ments isten!« — mondja valaki. A nang nem a vázolandó arcot hagyja el, hanem valamelyikét a hajlott hátú asszonyok közül, akik az udvaron álldogálnak s fejüket összedugva súgnak- búgnak. Ezt az arcot nem kíséri hang, se mozdulat: némának és mozdulatlannak látom. Színésznő volt. Egy emeleten lakott velünk. Nyolc vagy kilenc éves lehettem. A csinos nő el-elküldött olykor hol cigarettáért, hol a postára, egy-egy feladandó levéllel. Jutalmam egy szem illatos nagy bonbon volt mindig a varázsdobozból, no meg a művésznő jelenléte. Mert olykor megengedte, hogy elüldögéljek nála, a pamlag tövében, a sárga bársonyülőkén. Ha odahaza volt, rendszerint azon a pam- lagoci hevert. Én meg csak ültem és rajongással néztem az arcát, kissé csüggedten is, hogy többé soha el ne felejtsem. Kifejezésében valami álmatag szórakozottság borongott, holott a szemek uralták azt az arcot. A sötét, nem egészen fekete szemek, melyeket ismeretlen, forrásból sugárzó fénynek hol zafirkék, hol lángarany visszfénye hatott át. Majd egy-egy pillanatra kialudt az a fény és a kissé dülledt szemek megfakultak, mint az antik szobroké. Ritka szép csillogású, csaknem mozdulatlan volt az a szempár s belülről világította meg és oltotta ki a tulajdonosa rejtelmesen, a csupán általa ismert rendezői szabályok szerint: mert mintha nem is nézni és látni akartak volna azok a szemek, hanem másokat elvakítani, elkápráztatni, megbűvölni. Ártatlan gyermeki csodálattal néztem, de nem sokáig láthattam azt a szempárt. Még ugyanabban az évben, hogy odaköltözött, meggyilkolták a művésznőt. Az udvaron súgtak-búgtak az asszonyok. »Ments isten«! Az egyetlen ami a művésznőből még sokáig megmaradt: a tüneményesen szép szempár. E s így sorjában, egyik arc a másik után. Szeretnék mindegyikről mondani valamit, csak egy pillanatra megállítani mind, de mielőtt rájuk nyitnám fürkésző szememet, már homályba vész, ez is eltűnik az is. Aztán mások villannak elém, egymást előz- | ve, tolongva, lebegve, versenyt válogatják egymást — és mind, mind belémhatolnak. Kezdet és vég nélküli megvilágított szalagon vonulnak átal az emberi arcok s én beleveszem e sokaság forgatagába, némán és alaktalanul, mint kavargó hóviharba. (Dudás Kálmán fordítása) Ivó Andrics Nobel-díjas jugoszláv író. Trávnikban született 1892- ben. A szarajevói merénylet után, mint gimnazistát, börtönre ítélték. Jogi doktorátust szerzett Grácban, majd diplomataként működött 1941-ig. Két lírakötetén kívül számos novella-gyűjteménye és négy regénye jelent meg eddig: A Híd a Drinán, a Trávniki krónika, a Kisasszony és Az elátkozott udvar. Valamennyit kiadták magyar nyelven is. A GYERMEKOTTHON KÉT I ÜRES PEDAGÓGUSI HELYÉRE ifjú házaspár került. <1 I nyáron házasodak, nagyon jól ■ jött hát számukra a lehetőség: együtt dolgozhatnak, az intézetben szép, alkóvos szolgálati szobájuk lesz, s alig húsz kilo. méternyire vannak a megyeIVO ANDRICS: ARCOK A világ, amely meghal alatia Kazantzakisz neve és munkássága, mint általában az új görög íróké, lényegében ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, hiszen a tavaly megjelent Üjgörög elbeszélők csupán egy-egy elbe- szélésnyi ízelítőt adtak ebből a gazdag és jelentős irodalomból. Talán a Kazantzakisz név kelt mini visszhangot és ez nem véletlen összecsengés eredménye, hiszen az első igazán jelentős új görög írónő 1911-től 1926-ig felesége volt a két regényével (Mikhálisz kapitány ; Akinek meg kell halnia) nálunk is bemutatott világhírű Nemzetközi Béke-díjas írónak, Nikosz Kazantzakisz- nak. Az írónő nevét, melyen ismertté vált hazája határain túl is, Markosz Avjerisszal, a legtekintélyesebb görög marxista irodalomtörténésszel kötött második házasságában is megtartotta. 1888-ban született a krétai Iraklion-ban és 1962. november 17-én halt meg Athénban. Művészi érdeklődése, fogékonysága családi vonás — nővére a regényíró Elli Alexiosz- nak és a költő Lefterisz Ale- xiosznak. At. az ötven év, mely Lalo de Castro álnéven történt első irodalmi jelentkezésétől haláláig eltelt, a görög történelem egyik legbonyolultabb félszázada. Életművében lapozva és a válogatott elbeszéléseit tartalmazó kötetet olvasva (A világ, amely meghal és a világ, amely jön) az írónő által választott címet egész művészete érdeklődési körét felölelőnek és kifejezőnek érezzük — Galatia Kazantzakisz valóban egy pusztuló, haldokló és egy születő, kibontakozó világot jelenít meg művészetében. Ezeket tükrözi hitele, sen, meggyőző írói eredetiséggel és erényekkel életműve, mely kitűnik sokszínűségével, műfaji változatosságával — elbeszélések, regények, mesék, drámák, költemények és műfordítások alkotják —, gondolat- és érzelemgazdagságával, eszmei tisstaságával, szocialista meggyőződésével. Az elsők között volt, akik a görög próza figyelmét a társadalmi problémákra irányították a századelőn, egyidőben a görög munkásmozgalom kibontakozásával. Művészete részben kritika a polgári társadalomról, legtöbbször egy-egy női főszereplő sorsának a tükrében (Szent János éjszakája és más elbeszélések, 1921 ; Asszonyok, regény, 1933 ; Megsebzett madarak, dráma, 1925). »A mocsár mozdulatlan vizébe — írja — hirtelen beleesett egy kő és az összes, a mélyben tisztának tűnő iszap a felszínre kavaro- dott.« A burzsoá társadalom morális iszapját, züllöttségét segít a lelszínre hozni, megmutatni ezekben a művekben csakúgy, mint a válogatott elbeszéléseinek kötetében található A vizsgálóbíró úr, »Villa Viktória«, Mindennapi történetek és a De. 11-től du. 1-ig című írásaiban. Megmutatja a nő kettős elnyomását, de ugyanakkor kettős hivatását is — a társadalmit és a családit. »Görögország felfedezéséhez«, melyet a modem görög irodalom fő érdemének és eredményének tartunk, az ő munkássága is hozzájárult. Ez a mozgalom az újgörög történelem egyik legfontosabb fordulójával kapott lendületet: a kisázsiai katasztrófával — az első világháború után felkerekedett görög hadak végleges összezúzásával, mely a Nagy- Görögország álmának szétfosz- lását jelentette, azaz az uralkodóosztály ideológiájának, demagóg szólamainak a lelepleződését. Ekkor mélyült el Görögországban a társadalmi és ideológiai válság, éleződtek ki az osztályellentétek — az irodalomban megerősödöttt a baloldali, realista, osztályöntudatos próza, a költészetben diadalra jutott a »nea piiszi«, az új költészet. Galatia Kazantzakisz mélységes csodálattal adózik annak az erőnek és harcnak, mely a »világ, amely jön« útját egyengeti. Hisz benne, érzi diadalmas előretörését, mint a címadó novella orvostanhallgatónője, akinek van elég ereje, hogy hű maradjon kommunista eszméihez. Ez a hit izzik az ellenállás éveiben irt költeményeiben és novelláiban is (Válságos pillanatok). Az egyszerű emberek iránti tisztelet, szeretet hatja át egész életművét, a kötet Mindennapi történetek, Szökevény, A vitrázs mögött novelláit. »Az életet — mondja az Emberek és Übermenschek című kisregényében — szakadatlanul változtatják az egyszerű emberek, akik követ kőre raknak, akkor, mikor az übermenschek, távol a közös gondoktól, hiú és üres párbeszédet folytatnak az isteneikkel .. .« Máshol meg :» A művésznek minden pillanatban azt kell mondania művével a népének : Tied vagyok. Hús a húsodból. És ha van valami, amiért jutalmat érdemiek, csupán azért, mert halhatatlanságot adok neked. Mert az örömeidről, bánataidról dalolok. Mert kifejezem a reményeidet. Mert megörökítem a hőstetteidet. Mert felmutatom az erényeidet. Mert elmondom a világnak életed fáradozását és harcait.« Ars poeticájában nem művészkedést követel az alkotótól, hanem olyan művészetet, mely az élet valóságának, a bonyolult és összetett emberi sorsnak csorbítatlan képe, mert »ez a legtöbb, amit a művészet adhat«. Ez »a bonyolult és összetett emberi sors« és »az élet valósága« található meg a többi munkájában is (Szonettek, 1922 ; 11-től 1-ig és más elbeszélések, 1929 ; Férfiak. Regény, 1935 ; Függöny, összegyűjtött drámák, 1959.). Munkássága, példája élő és ható erő abban a nagyszerű küzdelemben, melyet népe vív a demokratikus átalakulásért. Művész- és harcostársai mélységes tiszteletét, elismerését fejezi ki a kiváló író, Themosz Kornárosz búcsúszavai is: »Most új erők jelentkeznek a haza szélesedő harcaira. Ideje, Kréta Veterán Lánya, hogy megpihenj ! Mi, az ifjabb nemzedékek, nyomodba lépünk, köszönettel és szeretettel csókoljuk meg drága kezedet, Tanítónk és Anyánk.« A világ, amely meghal és a világ, amely jön méltó válogatás Galatia Kazantzakisz életművéből, mely a magyar olvasók érdeklődésére is joggal tarthat számot mind eszmei tisztasága, mind gazdag mi»"'- ■ miatt. Papp Árpád Ladányi Mihály: SZÉP HÚGAIM Szép húgaim, grundokon felnövők, vasúti töltés mentén csókolózók, egy ágyban négyen alvók, vidáman keserűek, szép húgaim, akiknek a lepattogzott lavór volt a fürdőszoba, zsíroskenyér a vacsora és öt gyerekkel jött a szerelem, szép húgaim, prcletár-angyalok, akik nem jártatok divatszalonokba s nem alkudott rátok az idegen, nem láttuk sápadt, szeplős kis arcotokat a filmeken és olcsó taft-ruha a megálmodott elegáncia, szép húgaim, akikről nem beszélt lelkesedve senki sem, s akik, ha jött az este, ugyanúgy ültetek, kezeteket ölbeejtve, akár a régiek, és álmosan vártátok a jövőt haza a kocsmából, a meccsről s a vacsorát tízszer feltettétek, szép húgaim, tele van a szívem örömmel, szánalommal, tele van veletek a szívem! VERESS MIKLÓS ÉBRENLÉTEK perceink hídján átcsapó hullám szavaddal sodró zajba vitt keresni szigetek sokszínű tollán az ébrenlétek partjait kísért a megélt álmok hossza és félelmetes árny a híd mert polipkezű csönd bogozza kövéhez szelek szárnyait szavad hulláma nem nyugszik mégsem hideg partoktól visszaring míg feloldódnak az ölelésben együtt álmodott álmaink LACI székhelytől, ahol az asszony szülei laknak. Ügy tervezgették: két-három esztendő és lesz egy kis Trabant kocsijuk, akkor pedig — akárcsak a városban laknának! Vidáman, könnyű szívvel, sok ambícióval láttak munkához. Az asszonyka barátságot kötött a gyerekekkel, ha pedig az óvodások csoportjával találkozott, el nem mulasztott volna egy alkalmat sem, hogy ne simogassa meg a csöppségeket. Különösen megszeretett egy villogó szemű kisfiút - no természetesen, az is őt. Ha meglátta, odafutott hozzá, két kis karjával átölelte a derekát, s nem nyugodott addig, amíg csókot nem kapott. Egy hét múlva pedig már így köszöntötte: — Szervusz, anyu! Az asszonyka nevetve mesélte a férjének. S mikor a kis Laci a kertben bizalmasan odabújt hozzá, megfogta a kezét, s hazavitte a szobájukba, — Vendéget hoztam! _ kiáltott vidáman. Lehajolt a gyerekhez: — Mondd meg szépen, ki vagyok én? — Anyu! — felelte nagyon természetes hangon a fiúcska. Nevettek rajta. Akkor pedig a férj simogatta meg buksiját: — Na és én, — ki vagyok? — Apu! — hangzik a válasz. S hogy látta, milyen sikere van a tudományával, többször elismételte: — Anyu ... Apu ... Elmaradhatatlan társuk lett a kis Laci. Egyszer megbetegedett,. Lázasan feküdt a betegszobában, és sírva hajtogatta: — Anyu... Hol van anyu... AZ IGAZI ÉDESANYJA még csecsemőkorában elhagyta. Azóta sem érdeklődött. Az ápolónő nem is sejtette, kit nevez »anyu«-nak a gyermek. Vígasztalóan simogatta hát az arcát, s mesét mondott neki arról, hogy majd egyszer eljön hozzá a mama. A fiatal tanítónő megtudta, mi történt a kisgyerekkel. A betegszobába sietett, s csokoládét vitt neki. Lacika boldogan kiáltott fel: — Már el is jöttél hozzám?.. Fogta a kezét, nem engedte volna el a világért sem. Esteledett, az asszonykának mennie kellett volna, de sajnálta magára hagyni a gyereket. Megegyezett az ápolónővel, ölbekapta, s vitte haza. Ettől kezdve odaszokott a kicsi Laci. Egészségesen sem lehetett volna elkergetni »anyu«-éktól. Azok pedig vettek egy sezlont, beállították az alkóvba, s önmaguk igazolására mondták egymásnak: — Ügy is kellett még egy fekhely... Laci tehát napközben az óvodásokkal élt, esténként pedig a tanítóéknál aludt. EGY SZOMBAT ESTÉN A FIATAIXJK a városba mentek, hogy megnézzék a színház bemutatóját. S csak az éjszakai vonattal tértek vissza. Aludt mindenki, amikor hazaértek. S a sötét folyosón, az ajtajuk küszöbén, éppen, hogy nem léptek rá egy mozdulatlan valamire. A férfi rávilágított a zseblámpával. — Nézd, Laci! Felkapta az átfázott, álmos gyereket. Az pedig már mosolygott is: — Anyu ... Apu ... — ölelgette őket. Laci bizony ezen az estén sem maradt a helyén, az óvodások hálótermében. Ügy tett, mintha aludnék: aztán, hogy minden elcsendesedett, pizsa_ mában kiszökött a folyosóra, át az udvaron, a pedagógus lakásokig. Szerencséje volt: nem vette észre senki. Csak »apu«, meg »anyu«, akik másnap hivatalosan is megindították az eljárást Lacika örökbefogadásásért. ... Azóta két esztendő telt el. A tanítóéknak saját kisgye_ rekük is van már. — Az öcsikém... — mutatta be nekem Laci az apróságot, mikor ott jártam az intézetben. ... A Trabant kocsi vásárlása körül egyelőre — kis késés mutatkozik . .. Szekeres Ilona
