Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-03 / 206. szám

Csütörtök, 1964. szeptember 3. 3 SOMOGYI NÉPLAP Van jövője Egy fekete szemű, nyúlánk fiú nézegeti a házszámokat Ka­posváron, a Rippl-Rónai utcá­ban: melyik lehet a 15-ös? Nyo­mában bőröndöt cipelő édes­anyja sürgeti: »Siessünk, le ne késsünk az évnyitóról!« Mellé­jük szegődöm, én is a gépipari technikumba igyekszem. Danes Dezsőék Balatonlellé- ről jöttek. Fölvételével Dezső­nek régi vágya teljesült: na­gyon szereti a gépeket. Édes­apja gépkocsivezető, ha motort szerelt, körülötte téblábolt. — Mielőtt eljöttünk, még ki­motorozta magát — mondja édesanyja. Dezsőnek saját Pan­ni robogója van, javítgatja is, ha teheti! Szétszedésében szin­te több öröme telik, mint a száguldásban. Bentlakó diák lesz. Szeretne minél többet tud­ni »-kedvencei« szerkezetéről. Megérkezünk az iskolaud­varra, kisebb-nagyobb csopor­tokban beszélgetnek az ünneplő ruhás diákok. A második osz­tályosok gyülekezetéből per­cenként harsan föl a nevetés. Tőlük jobboldalt szigorúan összetart öt gyerek. Ha nagyság szerinti sorrendbe állítanák őket, orgonasípra emlékeztet­nének, de egyébként ahányan, annyifélék. Közös jellemzőjük: mindnyájan a Vöröshadsereg úti iskolában végeztek. Az osz­tályukból tízen jelentkeztek. Akiknek nem sikerült? Gim­náziumba iratkoztak. — Én autószerelő-tanulónak mentem volna, ha nem vesznek föl — teszi hozzá nyugodt biz­tonsággal a vékonydongájú Borsföldi Tibor. Olyan töré­keny, hogy megkérdem: — Mi lesz veled, ha a gya­korlaton traktort kell vezetni? — Majd ólmot teszünk a zse­bébe, hogy ne fújja el a szél — ugratják társai. Faggatom őket, vajon mi­lyen segítséget kaptak a pálya- választáshoz. — Az iskolában többször is volt tájékoztatás — világosít fel a legmagasabbik fiú, ötük közül az egyik kitűnő: Geges Jóska. — Ennek köszönhetjük, hogy az osztályból ketten Pécs­re is eljutottak, egyikük zene­iskolába, a másik építőipari technikumba. — Nekem nem kellett szülői tanács, a bátyám is ide járt — mutat a harmadikosok felé Tóth Zoltán. — Több testvéred nincs? — Van még egy öcsém, ne­gyedik osztályos. — öt is a gépek vonzzák? — Nem, ő csokoládégyárban akar majd dolgozni — mo- solyodik el a »praktikus« öcs életcélján Zoli. Lassan csöndesedik a moraj­lás, az izgatott diákok osz­tályukhoz sorakoznak. Az édes­anyák között látok egy fejken­dős, sokszoknyás asszonyt. El­sős fiát Csurgóról hozta. Pén­zár Pityu az új tanévben elég messziről, a téglagyár könyéké- ről gyalogol majd télen-nyáron egy-egy. óra hosszat. — Bánja is ő, csakhogy föl­vették! — mondja az édesany­ja —, mindene a gép. Otthon is a földeken, ha megállt egy traktor, menten felugrott. »Én jis el tudnám vezetni« — kö- nyörgött a traktorosnak. Most !már nyugodtabbak — mutat Szinte hihetetlenül nagy szá­mokat hallottunk a Magyar Dohányipar kaposvári elosztó­jában. Innen küldik a füstölni­valót Somogy száznegyven köz­ségébe és természetesen Kapos­várra is. A legutóbbi öt hónap­ban százmillió cigeretta, csak­nem félmillió szivar és kétszáz­hatvanezer csomag dohány ta­lált gazdára. Csak a szenvedélyes do­hányosok engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a szó legszorosabb értelmében milliókat füstöljenek el: egy negyed év alatt tízmillió forint értékű dohány füstje száll a levegőbe. És a dohányforgalom egyre emelkedik. Áprilisban a Szim­fóniából nyolcszáznegyvenezer, augusztusban pedig több mint másfél millió fogyott, az Ezüst Kossuthból harminckétezer, a Tervből pedig kétszázhetven­ezer az emelkedés öt hónap alatt. • • • közre Pénzárné. — Akkor látta volna őket, amikor felvételiz­tek! A kétszázötven jelentkező­ből nyolcvan diákot vettek föl — magyarázza egy kis büsz­keséggel. Az évnyitó ünnepség után a harmadik osztályosokhoz csat­lakozom. Két éve ide járnak, ők már többet tudnak mondani céljaikról. — Nem bánták meg? Kérdően pillantanak rám, majd enyhe szemrehányással: — Azt, hogy ide jelentkez­tünk? Az érettségi után mind­járt dolgozhatunk is, és nem is akármilyen szakmában. Én a Testnevelési Főiskolára szeret­tem volna jelentkezni, de most már nem cserélnék — mondja a keménykötésű Szondi István. Sportol most is, diszkoszvető. — Megszerettem. Jó szakmát választottunk. Van jövője... Változatlanul a Kossuth a legnépszerűbb a forgalomban levő harmincféle cigaretta kö­zül: havonta körülbelül tizen­egymillió fogy el belőle. Van viszont olyan szivarka is — a Tihany —, amiből egy év alatt ezret is nehezen tudnak elad­ni. Alig keresik a Luxust is, sokszor hónapokig egyetlen ve­vő sem jelentkezik. A füstszűrös Fecske hívei nagyon sokat bosszankodtak az utóbbi időben, hogy csak hébe- hóba jutottak kedvencükhöz. Lassan javul a helyzet, most már egyenletesnek ígérkezik az ellátás. És ma már nem mindig a dohányipar a ludas, ha a boltokban nincs Fecske. Az Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalat huszonhat kaposvári üzletét több mint egy hete hiába várják az elosztóban, hogy elvigyék a részükre kiké­szített Fecske cigerettát. Moldován Ibolya Füstbe ment milliók A Kossuth, a Fecske és társai Harmincféle cigaretta — Amiből egy évben csak ezer darab fogy — Itt a Fecske, hol a Fecske Az öreg juhász szerencséje A ház elbújt az akácfák mö­gé, alig találni rá. Még ha isten háta mögötti helyen volna, rendben, de L,ucza Ferenc, a megye egyik legöregebb pásztor faragója ott lakik hárompercnyi járás­ra a kaposvár—balatonlellei úttól, Kisbabapusztán. A fia­talabbak nem nagyon ismerik, az idősek valamennyien. Ök igazítanak útba.. Mérges kutya az udvaron, csaholására kedves arcú asz- szony jön ki a tömzsi házból. — A papa? Betegeskedik szegény... Aprókat lépve jön elő a konyha félhomályából az öreg Lucza Ferenc. — A lábaim nem bírják, meg a kezeim se, ez a nagyob­bik baj. A szobába megyünk beszél­getni, időben pedig visszaka­nyarodunk hat és fél évtizedet Lucza Ferenc akkortól szá­molja a szerencséjét. — Mi volt az én szerencsém? Hát az, hogy juhász voltam. Faragó juhász! — emeli föl a szemöldökét. Apja is az volt, nagyapja is. Örökölte a szakmát, de akkor miért szerencse? —, töprengek. Barcsi vasszerkezeti üze­münkbe azonnali belépés­sel FELVESZÜNK gépész­technikusokat. Jelentkezés az ÉM Építő­gép-javító és Gépgyártó Vállalat 7. sz. gyára bar­csi telepének főmérnöké­nél. ___________(3538) — Most nem lehetek juhász, ideköt a betegségem. Ez az én szerencsétlenségem. Akkor pedig, hogy juhász voltam, az szerencse volt. Édesapjától kapott bicskával faragott először, és már tizen­öt éves korában olyan juhász­kampót sikerített, hogy csodá­jára jártak a környékről. — Ez az! — mutatja az öreg botot, melyre gyermeki fantá­ziával oroszlánt, kígyót, gyí­kot, bojtos kötélfonatot és le­vélmintákat faragott. — Ez pedig az utolsó kam­pó, amit még faragtam. Az oroszlános, meg a kosfe­jes juhászkampó az alfa és az ómega Lucza Ferenc egyszerű művészetében. Közben ott van­nak a sikerek: »Lucza Ferenc juhász urat fafaragványaiért bronzéremmel tüntetjük ki — 1929«, ott a hírnév: az ország csaknem minden jelentősebb néprajzi gyűjteményében őr­zik faragványait, és ott a sze­rencse, hogy juhász lehetett. Iharfából faragott tükrös van az asztalon. Puskás, lobo­gó gatyás betyárok az egyik oldalán, a másikon két lánv virágot és egy üveg bort nyújt a betyároknak. — Ezek itt a Séta Pista és a Patkó Jancsi. Éppen ilyenek voltak. — Látott is betyárt, Lucza bácsi? — Én? Hát hogyne láttam volna! Hiszen az apám is az volt! — Betyár? — Juhász, aztán betvár. és újból juhász. Tizennyolc éves volt az anám. arrvkor a Juhász Andráshoz járt. Ennek a Ju­1 hász Andrásnak a feleségét, a Juli nénit még én is ismertem, itt lakott Fiadon. Az András meg úgy lett betyár, hogy egyszer harminchárom birkája fölfújódott, és olyan levelet kapott .az uras-ágtól, hogy azzal sehová se tudott elszegődni. Erről nóta is van. Kezében a hét éve faragott, utolsó juhászkampó, arcán a visszaemlékezés derűje: régi betyárhistóriákat mesél az öreg, szerencsés juhász. — Este vacsoráztunk mi, gyerekek a földön. Benyitott egy ember a pitvarajtón, csak úgy reccsent a fakilincs. Szép, jó szűr volt rajta. Jó estét adjon isten, keresztkoma! — mondta az apámnak. — Vegye le kend a szűrét! — így az apám. — Vagyunk ám még többen is — mondta, füttyen- tett, és jött még öt. Minket a bátyámmal lefektettek a tuli­pános kisládára, dolmány volt a fejünk alja, kis szűr a taka­rónk. Aztán vacsoráztak. Volt mit, mert hallottuk a bátyám­mal, hogy a betyárok hatvan disznót hajtottak! el. Volt mit enni. — Melyik- betyár volt az? — No, ezt nem tudom, mert akkortájban senkinek sem volt szabad a nevét kérdezni, de nem is mondták. Se otthon, se máshol. — Van még valamilyen em­lék itt a betyárvilágból? — Erre már semmi. Volt itt a sarkon, ahol most a busz megáll, egy betyárcsárda, de már régen elbontották. Amit az öregek beszélnek, most már csak az van. Lesz-e gazdája minden szem szilvának? Nagy a kínálat, de nem veszik át az árut a termelőktől — Aminek nem örülnek a fogyasztók — Előrelátóbb tervezést! Szilvától kéklenek a roska- dó fák a csurgói gyümölcsös- kertekben, a domboldalakon. Vajon oda kerül-e minden szem gyümölcs, ahová kell hogy jusson így vagy úgy: a népgazdaság terített asztalára? Nem úgy járunk-e ezzel is, mint a meggy jó részével, hogy rajta marad a fán, mert a pa­rasztemberek nem találják ér­demesnek leszedni? Feleletért, felvilágosításért a csurgói földművesszövetkezet­hez fordultam. A felvásárlóhelyen: — Szilvakínálat van, csak diszpozíciót nem kapunk. — Mennyit vettek át eddig? — Nem sokat, húsz mázsát. Mert hosszas kunyerálás, hu­zavona után csak ennyire kap­tunk diszpozíciót (vagyis bizto­sítékot az átvételre) a MÉK- től. — S mennyit vehettek volna meg, ha nincs a tiltás? — Legalább hatvan mázsát. De egymás után kellett eluta­sítani a szilvát felkínáló gaz­dákat azzal, hogy ne hozzanak árut, mert nem vehetjük át. — S mit mondanak ilyenkor az emberek? — Gondolhatja, hogy nem dicsérnek, nem áldanak ben­nünket. Hamar híre ment ezen a környéken is, hogy a kaccsal szedett, szépen megválogatott, becsomagolt, címkézett szil­váért jó árat, két forint hat­van fillért fizet kilónként a szövetkezet. Sokan úgy gon­dolták, hogy megtalálják szá­mításukat, s nem sajnálták a fáradozást. De boltot csak ke­vesen csinálhattak, hiszen ex­portlehetőségeink is végesek. És a belföldi fogyasztás? A felvásárló éppen arról panaszkodik, hogy nem veheti át a felkínált szilvát, amikor betoppan a helybeli gyümölcs­zöldségbolt vezetője, s szilvát kér a boltnak, a csurgói fo­gyasztóknak. De szilva nincs. Nyilván,, ha a felvásárlónak azt mondják, hogy ne vegyen, mert a gyü­mölcs elszállítására nem kap garanciát, akkor nem vesz, hi­szen nem bolond, hogy nyaká­ra engedje rothadni az árut, és bajba keverje magát. Így a bolt sem tud szilvával szolgál­— De betyárt farag még, Lucza bácsi? — Most már nem. Remeg a kezem, nem bírja a bicskát. Többet már nem faragok. — Mit szeretne? — Azt, hogy legalábbis len­nék még harminc éves. Az biztos, hogy a világnak a fia volnék. Visszakapnám a mes­terségemet, mennék a juhok után, melegben beállnék a fa alá, aztán faragnék. Mutatja is — remegő, őre kezével —, hogyan faragna Vincze Jenő ni, legalábbis a csurgói nem. (Bár, gondolom, a kaposváriak sem örülnek túlságosan a zöldségbolt kirakatában a szil­va mellett látható 3,40—3,80 forintos árcédulának, hiszen ennél olcsóbban vásárolhatnak a piacon. Már akik ráérnek el­menni a piacra. Különben hal­lottam egy csurgóitól — a szilva új, egy forint tízfilléres átvételi árára célozva —, hogy már sem ütköznek meg ezen, hiszen a 42 fillérért felvásárolt dinnyét is 1,20 forintért árusít­ják az üzletben.) Igazat kell adni azoknak a szövetkezeti elnököknek, akik a minap egy megyei értekezle­ten éppen ebben a dologban interpelláltak, s kifogásolták, hogy nem kapnak diszpozíciót a szilvára. Hogyan teljesítsék így a tervüket? — kérdezték, s joggal. Azt mindenki megérti; hogy az egész termést nem ve­hetik át se egy, se két nap alatt. Erre se erő, se szállító- eszköz, de még feldolgozó és raktárkapacitás sincs. De a fel­vásárlással foglalkozóknak is meg kell érteniük: a szilvaérés ideje most van, tehát ezekben a hetekben kell leszedni s megfelelő helyre juttatni. Minden szem gyümölcsért kár, amely a fán marad vagy tönk­remegy. Fodor János, a Csurgó és Vi­déke Földművesszövetkezet el­nökhelyettese azt mondja, ők megveszik a tervükben előírt 28 vagon szilvát a termelőktől, sőt ha több lesz ennél — mert a fiatal fák gazdag termést hoztak —, ha olcsóbb tömeg­áron is, de azt is átveszik. Mi­vel az exportlehetőség csekély, a konzervgyárak sem igen je­lentkeznek igénnyel, ezért ők ott helyben intézkedtek, hogy a szilvagondot megoldják. Zá­kányban van két hatalmas tá­rolójuk, amely képes fölvenni a felvásárolható mennyiséget. E napokban megindítják a zá- kányi szeszfőzdét is, s gyors erjesztéssel, teljes gőzzel rá­állnák a pálinkafőzésre. Ezen a vidéken tehát nem megy veszendőbe a szilva. Az olcsóbb átvételi árral is ki­jönnek a termelők, válogatásra ugyanis nem kell időt pazarol­niuk. De megoldódik-e ilyen könnyen ez a probléma a me­gye más részein is, hiszen más­honnan is érkeztek sürgető, fi­gyelmeztető jelzések? Mindenesetre a mostani ta­pasztalatokból nem árt levon­ni a tanulságot a jövőre nézve: ne csak terveket kapjanak a földművesszövetkezeti felvásár­lók, hanem lehetőséget, fölté­teleket is a felvásárláshoz! Varga József Módszerek a határba egy kicsit körül­(Embereket vezetni, em­berekkel bánni — művé­szet. Minden ember más; megtalálni a megfelelő szót, hangot, azt a titok­zatos utat, amely a szí­vekhez vezet — nagyon nehéz. Nehéz, de nagyon szép is ... Találkoztam már olyan vezetőkkel, akik hamar megtalálták ezeket a rejtett utakat, és olyanokkal is, akiknek nem sikerült, és kimond­ta rájuk egy közösség: nem alkalmasak a vezetés­re ... Az emberek a ve­zetőktől többnyire nem várnak különleges, nagy dolgokat, éppen ezért sokszor hihetetlenül egy­szerű eszközökkel lehet megtalálni a dolgozókkal való helyes bánásmód legjobb módszerét.) Tavasz volt. A parasztem­ber örült, hogy zöldbe bo­rult a határ, hogy a földsza- gú, friss levegőből nagyot szippanthat, és ismét szemé­re kell húzni a sapkát, mert vakít a napsugár ... Ebben a faluban a tőlük megszokott szorgalommal, igyekezettel és kedvvel láttak neki a munkának. Mindig is erről voltak híresek megyeszerte. Teltek a hetek, fogyott a tennivaló, de mindig eléjük állt az újabb feladat. A bőbeszédű asszonyok már kiegyelték a cukorrépát, mikor az egyik brigádvezető így szólt az elnöknek: — János bátyám. baj van . .. Kovács Mariska olyan förtelmes, csúnya munkát végzett az egyelés- ben. Hiába figyelmeztettem. Kiválik a parcellája az eeész táblából... Én már nem bol­dogulok ezzel az asszony­nyal, itt már nem segít más, csak a büntetés .. . Az elnök szótlanul hall­gatta, bólogatott, a végén is csak annvit monde+t: — Nono, várjunk azzal... Maid én megpróbálom el­rendezni . . . Másnap délután Kováes Márton, a fiatalasszony apia véletlenül — lévai áHViiq ő úgy vélte, hogv véletlenül — össze+aláikozott az elnökkel. — Mi újság. Márton bá­tyám? — Nem tudok semmi kü­lönöc^f f-f nreyrs orfay c r-~ " nncfuon ’ó+ t-npo moe+ — Hát azbizonv elkelne . . . Nincs kedve kijönni velem x-------------------------------­n ezni? — Dehogy is nincs! Men­jünk ... És az öreg Kovács Márton felült az elnök mellé a hin- tóra. Beszélgettek a jószá­gokról, erről, arról. Megálla­pították, hogy igazán szép­nek mutatkoznak a kalá­szosok ... Bár nem szokatlan ebben a faluban, hogy az el­nök hol ezzel, hol azzal hosszan beszélget, az öreg mégis büszke volt egy ki­csit. Jólesett neki a bizalom. Egészen belemelegedtek a beszélgetésbe, mikor a répa­földhöz értek. — Ha az idő jó lesz, az idén rekordnak kell lenni — mondta Kovács Márton —, nagyon jó ez a tábla. — Én is remélem ... No de nézzük meg már közelebb­ről is ... — Éppen mondani akar­tam ... Leszálltak. Az öreg ment elől, az elnök utána. Néze­lődtek, megint mentek né­hány métert... Kovács .Már­ton egyszer csak) homlok­ráncolva fölegyenesedett, és az elnökhöz fordult. — Gyere ide, János! Ide nézz! Micsoda munka ez eb­ben a szép répában! Ki csi­nálta ezt a förtelmességet?! Csak úgy dőlt a felháboro­dott szóáradat a földet sze­rető parasztember szájából... Mert »véletlenül« éppen ah­hoz a bizonyos parcellához értek ... Az elnök türelemmel hall­gatta, várta, hogy kiadja a mérgét, aztán csöndesen megszólalt: — Hát, Márton bátyám, ez a parcella bizony a maga lányáé ... Kovács Márton először tágranyílt szemmel nézett az elnökre, aztán lehajtotta a fejét... összeszorult a tor­ka. Visszafelé erősen akado­zott a társalgás... Hogy otthon mi történt, azt leeföliebb sejteni lehet... Kovács Mariska másnap szégyenkezve, egyedül ment a nagy táblába, s rendbe tet­te a rossz munkát. .. Azóta sosem volt rá panasz. A brigád vezetőnek meg csak annyit mondott az el­nök: — T"d«d a büntetés nem mind'« a !e«'''őir»vezetöbb vezetési módszer . . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom