Somogyi Néplap, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-20 / 221. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. szeptember 86. ,.Mit ér, ka a szélső elszaladt? Az ám, mit ér, ha bepofozza azt a rohadt lab­dát, s zörög a katroc ? Üvölte- tek. Ennyit ér. S húsz méter kábel komám, ez a becsület... Hirtelen öröm a vetőkártyán Jovanics, az ám, egy hónap Jovanics... S hogy szalad a marha, még berúgja ... Be­rúgja az anyja istenit, ez be...« — De semmit nem ér ! ! ! — Nyugi, a labda gömbö­lyű ... , Jovanics megfordult és bele­bámult az ipse pofájába : — Mi... ? — Mondom, a laszti gömbö­lyű ... «■Marha« — gondolta Jova­nics, s újra a zöld gyöpöt néz­te, amin a labda pattogott, s hirtelen arra gondolt, hogy mi történne ezekkel, ha a labda szögletes lenne ? «Az ám, mi lenne ezekkel, ha a labda szög­letes lenne, hogy nyúlana meg a pofájuk ? Mi lenne, ha a szélső a hegyes végébe rúgna ? Csakhogy a labda gömbölyű, ezeknek legalábbis gömbölyű, csak neked háromszögletű, szegény Jovanics ...« Aztán a csapos jutott eszé­be, aki eléje lökte a féldecit, és az öreg Ragoncsa, aki a há­tát a falnak támasztotta, s csak nézett, meg ivott, és az arcán látszott, hogy mindenről meg­van a különbejáratú vélemé­nye ... Aztán jött Salgó, s a vállára tette a kezét: — Kiszabadultál Jovanics...? — Ki... Az arca senkinek sem vo- naglott meg a közelben, mint­ha észre sem vették volna az egy hónapot. Többet Salgó sem szólt, csak fölhajtotta a korsó sörét, az­tán az órájára nézett. Akkor már mindenki sfcedelőzködött, csak az öreg Ragoncsa támasz­totta a falat, és nézett a poha­ra fölött a semmibe. A csapos valakinek odaszólt, hogy «biztosan győz a csapat«, s törölgette a lottyos sörhabol a bádogon. Ekkor már csak néhányan voltak az ivóban, egymástól eltávolodva lézengtek, mint a kedvetlen szeptemberi legyek, se pohárcsöngés, se vita nem kötötte őket, maradtak, men­ték szótlanul. Jovanics meg­érezte, hogy újra egyedül ma­rad, hiába ment be a kocsmá­ba, hiába vegyült el alázato­san, az emberek észrevétlenül elfogytak körülötte. Rákönyö­költ a bádogpultra, és odaszólt a csaposnak: — Adjon egy deci törkölyt, de nagy pohárba, hogy lötyög­hessen, ha gyöngyözni akar. A csapos kitöltötte a pálin­kát, aztán nézte Jovanicsot, hogyan emeli az óriási poha­rat, s szürcsöl bele a pálinká­ba, mintha forró lenne. — Meleg ? — kérdezte ne­vetve és a söntés másik sar­kára odacsapta a kicsavart rongyot. — Az... — Maga nem megy ki ? Üj szélső van... Azt mondják minden meccsen megrúgja a maga kettesét... Jovanics hátranézett, s látta, hogy már az öreg Ragoncsa is elment, és a sarokban csak két roma van, meg egy lány. »Bü­dös egy ünnep ez« — gondolta és pénzt tett a pultra, hogy mehessen. ■> Az utcán arra gondolt, hogy vonatra ül és köp egy nagyot a bányavárosra. Munkát vállal majd egy építkezésen, ha kell elszegődik a téeszcsébe, de nem kuncsorog ezeknek itt, de nem ám ! Állt a kocsma előtt egy ottfelejtett kerékpárral a háta- mögött, s bámulta a kender­földi házakat. Lépett egyet, aztán megint lépett. Előtte emberek mentek dombra föl, dombról le, és iz­gatottan tárgyaltak. Jovanics mögöttük mászott a kaptatón, s a szavak eléje hullottak: — A fater meg akar nősül­ni... Ráakaszkodott két cafka, kéne nekik a jó bányásznyug­díj ... Megmondtam az öreg­nek ... Ez még az előmeccs ? .. Hű, a szentségit, siessünk ám... Jovanics sietett. Az emberek hátát nézte. Olyanok voltak, mint a zászlók a repülőtere­ken. Színes ballonjukat lobog­tatta a szél. Jovanics lépkedett agyagos, sáros országúton, egyszercsak érezte, hogy gyomra emelkedik. Görcsös vonaglást érzett belül, émely gést és undort... Tudta, hogy egy lépést sem szabad tovább 6> & ti & 3 W- £ C 14* A HÁROMSZÖQLETÜ LABDA mennie, mert elidegenedett szekerek után fut, gyorsvona­tok és repülőgépek után, me­lyeken mindenkinek névreszó­ló belépője van, s ezt a belé­pőt bármelyik pillanatban kér­hetik. De mit is akar ezektől az emberektől ? Miért nem megy haza, vagy ül vonatra, és szá­guld a csattogó vaskerekeken az Alföldre, valahová a Duna mellé, ahol a bányáról min­denkinek a sóder, meg a ho­mok jut eszébe, esténként ha­lakra gondolnak, meg kukori­cára, s fogalmuk sincs, hogy milyen messzire világítanak a schiefer dombok az éjszaká­ban ? Jovanics érezte, hogy azonnal meg kell fordulnia, mert nem lehet kibírni az ide- genséget, ami a házakból árad, az ünnepi egyenruhákból árad, amit átvesznek az autódudák;, fémes nyikorgások, utolsó fé­nyek, leányszemek és minden, ami pillanatonként vibrálva áthömpölyög egy bányaváro­son. »Most megfordulok« — gon­dolta Jovanics és ment tovább. »Ha a jegyszedőkig érek, megfordulok« — mondta ta­goltan magában és ment to­vább. Jegyet váltott és köszönt valakinek. Azt mondta, hogy -jószerencsét«. »Csak egy pillantást vetek a pályára« — gondolta és ment tovább, egyenletes lendülettel, mint az automaták, amiket va­lamikor elindítottak a feltalá­lók, s maguktól képtelenek megállni, felborulni, összeros- kadni. Aztán látta, hogy a szélső el­szalad. S furakodott be a tö­megbe, erős, makacs igyekezet­tel, és az élő, hatalmas test kö­zepén megállt, mint az ottho­nában. Körülnézett. Fejek, fejek, hatalmas fejek vették körül, és üvöltöttek a fejek. Csak fejeket látott, szemben is fejeket látott, és ol­dalt is fejeket. Hosszú ideig nem érzte, hogy bányászfeje­ket lát, vagy vegyes emberfeje­ket, mert hullámzott minden, mint a gyomra, s a hangorkán is bizonytalan volt, lagymata- gos és lendületes egyszerre, mert pillanatonként változott. És ekkor a szélső elszaladt. Felüvöltött a tömeg. Már nem látszottak a fejek, mert hang­orkán, s a kitátott szájak és a rózsaszín, védtelen hús a to­rokban, ott vergődött a fejek fölött. Kavargóit, tajtékzott a táj. A szélső elszaladt és a hang- orkán megtekerte a fákat : — Hajrá, bányász! Hajrá, bányász ! ! — Mit ér, ha a szélső elsza­lad ? — üvöltött Jovanics. Valaki tárgyilagosan, az atomtudósok nyugalmával oda« szólt neki : — Apikám ! A labda göm­bölyű ... Jovanicsnak hirtelen fejébe szaladt a pálinka! »Mi az, hogy a labda gömbölyű ? Az ám, elvtárs, mi az, hogy a labda gömbölyű? És kinek gömbö­lyű az a labda? Mindenkinek gömbölyű? Csak a bányásznak gömbölyű ? Aki kábelt lopott, és megbánta, annak is gömbö­lyű. S ha az a szélső berúgja a labdát, mi van ? Mit ér, ha a szélső berúgja a labdát ? Jó az a bányászoknak, és csak a bá­nyászoknak jó ? És akik már nem bányászok ? Mennyit ér azoknak, akik kábelt loptak, ültek és kiszabadultak ? Mit ér azoknak, akik megbánták, és megdöglenek a szénért, a bein­jektált bányafalakért, ahol a por, a mocsár, s az ácsolat sza­ga egymásbasimulva remeg az antraciton ? S honnan lehet azt tudni, hogy valaki meg­bánta a lopást és megdöglik a szénért ?« — Nem ér semmit! — üvöl­tött Jovanics, s a hangja fur­csán elvált a tömegétől. Nyugalom, a labda göm­bölyű — szólalt meg újra az atomtudós és a cigarettafüst, amit kifújt, egy pillanatra megállt Jovanics fölött. Jóvá egyforma illatát, ami százezer munkás fölött lebeg reggel, es­te. Megfordult, megnézte az arcát. Sápadt és törődött volt, de a járomcsontjain egyenletes erő feszült. Huszonnyolc lehe­tett, esetleg harminc. A sváj­cisapka, mint a jelvény el­árulta a szívós, egykedvű ge­nerációt. Jovanics erősen a szemébe nézett, és fogai kö­zött odalökött neki egy mon­datot: — A labda szögletes .. — Tényleg? — mosolyodott el a fiatal férfi és az irónia, egykedvűséggel ötvöződve megmerevedett az arcán. — Nézze meg jól, a labda háromszögletű — mondta Jo­vanics és várakozott. — Lehetséges, de akkor, ha kapufát rúgnak, szerintem beleéli a fába, csak harapófo­góval lehet kihúzni — mond­ta a svájcisapkás, aztán a félig égett cigarettáját nyelvével a szája sarkába gurította és mo. solygott. Felzúgott körülöttük a tö­meg: — Hajrá bányász! Hajrá bányász! Bányász! Bányász! — Elfutott a szélső — szó­lalt meg újra a fiatal férfi és kíváncsian felemelte a fejét. — Nem ér semmit.. i — Góóóóólü! Góóóólü! — Berúgta — mondta Jova­nics. — Gól — állapította meg a svájcisapkás, aztán hirtelen felüvöltött. — Bányász! Haj­rá bányász!!! — Most örül?... — Maga nem? ... Hajrá bá­nyász!!! — Nem... — Csodálom ... Hajrá bá­nyász!!! Hajrá bányász!!! Fi­úk, mindent bele!!!! — Hányni szeretnék, lehány­ni az egészet... — Mit pofázik ez? — hajolt oda az egykedvű svájcisapkás fiatalemberhez egy másik, és közben végigmérte Jovani­csot. — Részeg — mondta a fia­talember elnézően, s hirtelen megváltozó arccal üvöltött to­vább. — Bányász!!! Bányász!!! Bá­nyász!!! — Az anyád, taknyos! Az anyád részeg! — üvöltött Jo­vanics és hasbalökte a sváj­cisapkást. — Szarházi — mondta a fia talember, aztán újra a pálya felé fordult és kiabált: — Haj­rá bányász! Hajrá bányász! — Flegma csibész, gyere ki a pálya szélére — ordított Jo­vanics, és újra a hasába bok­szolt a svájcisapkásnak. A fiatalember csodálkozva ráné­zett, aztán megváltozott az ar­ca. Megkeményedett. Hirtelen hátrább lépett, lerántotta a ballonját. — Fogd meg egy pillanatra — fordult a szomszédjához, aztán hirtelen, minden szín­padiasságot mellőzve, laposan belevágott Jovanics haragtól lila arcába. Jovanics ekkor a szájához kapott, s többet már nem tudott kiegyenesedni. A fiatalember utána lépett, és addig ütötte, amíg összeesett. Aztán megtörölte a kezét _ _ a nadrágjában és a kabátjáért nyúlt. — Köszönöm — mondta, s miközben magára húzta, már a pályára nézett. Az emberek éppen csak egy pillantást vetettek Jovanicsra, aztán üvöltöttek tovább. Nem sajnálták. Megutálták a du­májáért. Kicsit azért odább húzódtak, hogy levegőt kap­jon, de egyébként nem törőd­tek vele. Jovanics arra ébredt, hogy megrepedt az ég. Álmá­ban egyszer már érzett ilyent, s többet nem tudta elfelejteni. Akkor egy huzatos, nyirkos pincében ült, elszakítva a csa­ládjától, idegenek között, öregasszonyok imádkoztak kö­rülötte, és a monotonávemá­ajtótól ablakig. Jól emléke­zett: A sarokba szeretett vol­na húzódni, de a mocorgós tömeg mindig az ablak elé lökte. Nagyon félt az ablak előtt, mert azt hitte, hogy a városra már fertőző bombá­kat dobtak, és az arcát érin­tő légáramlás már radioaktív. Egyszer aztán hatalmas csat­tanás hallatszott, és minden­kin átvillant a felismerés, hogy az első bomba csak most esett le. De ez csak egy pillanatig tartott, utána minden elsöté­tült. Nem halt meg. Emléke­zett rá, hogy egy sápadt em­bercsoporttal átbotorkált a városon. Minden romokban hevert. Köyek, kövek min­denütt és minden szürke volt, mintha fakó bombák robban­tak volna a város felett. Se­hol egy vörös tégla, vagy szí­nes vakolat, csak' kövek, szür­ke, ködszínű romok minde­nütt. Valahová a hegyre, az erdők felé indultak ... Csend volt... Most a csat­tanás után hullámzott és mo- rajlott az ég. Üvöltéseket hal­lott. Zuhogtak körülötte a szavak: — Bányász... Elfutott... Akasztották... öt... Tizen­egy ... Gól... Gól... Kettő... Felrémlettek és széthullottak a szavak. Nem kapott leve­gőt. Lehunyta a szemét. A fullasztó morajlás a mellén tá­maszkodott. Hirtelen csend lett*, Megérezte. Azonnal meg­érezte, mert levegőt kapott de nem tudta kinyitni a sze­mét. Érezte, hogy felszabadul a teste, s lassan lüktetni kezd a vér zsibbadt homlokán. Az­tán a csend a testébe szivár­gott. Alattomosan szivárgott bele, mint a csónakok kis re­pedésein a víz, amit csak ak­kor lehet észlelni, amikor meg­emeli a fenékdeszkákat. Oda- koppant valami a tudatához, egy szó. Ügy mint a hullámo­kon billegő csónakban, az úszó fenékdeszkák a bordázathoz. — Zobák... Valaki azt mondta, hogy Zobák... Jovanics felemelte a fejét. — Zobák akna — villant át a tudatán a gondolat, s nem értette, hogy miért van akko­ra csend? Lábak mozogtak körülötte, csoszogtak a cipőtalpak. Nad­rágszárak lebbentek, s valami idegesség feszült a cipőtalpak alá. Olyan volt, mint amikor egy tisztára mosott előszobá­ban egyetlen homokszem meg- csikordul a bőrtalp alatt. Jovanics felült, aztán hirte­len belekapaszkodott egy sur­rogó kabátba. Feltápászkodott. Sültössapkájú öreg bányász nézett az arcába. Fekete volt a szemöldöke, és a szemhéján is sötétlett a bányák fekete csöndje. Az öreg bányászt el­sodorta a tömeg. Jovanics lát­ta, hogy mindenki a kapu fe­lé tódul, s a betonkerítéserr túl az agyagos, csúszós dom­bon emberek szaladnak. A pálya gyöpén pattogott a lab­da, s a játékosok körülötte ügettek... Nem értette, hogy mi tör­tént. A flegma fiatalember már sehol sem volt, eltűnt az öreg bányász, és az újabb, megvillanó arcok is elmerül­tek. A tömeg megmozdította Jo­vanicsot is. Észre sem vette, hogy mikor lépett először, csak percek múlva a könnyűséget, amikor az összepréselődött embersűrűség már megemel­te, s magával sodorta a kapu felé. A hír ott úszott a tömeg előtt, de nagyon magasan volt. Csak amikor a kapunál vég­leg összetorlódtak az ember- csoportok, ereszkedett lejjebb, s szállt mégegyszer végig a bányászok felett, s megérin­tette őket, mint a hideg si­rályszárnyak a hajók fedél­zetét. — Ég Zobák akna Jovanics először nem értet­te. De a hír a tömeg utolsó soraiban megfordult, s visz- szafelé is átúszott a csodálko­zó arcok felett. — Ég a Zobák akna! Jovanicsnak a szívébe zu­hant. Nem értett belőle sem­mit, csak megborzongott. Bel­ső világában lassan megforog­tak a szavak és eszébe jutott az a nap, amikor néhány év­vel ezelőtt megnyitották az új aknát. Eszébe jutott Árpádte­tő, a tölgyfák, az országút, me­lyen prüszkölve kapaszkodnak Pécs felé a kehes autóbuszok, s a városvégi emeletes bá­nyászházak, ahol szeptember táján piros paprikafüzérek lógnak az erkélyeken. Aztán újra az akna. Az akna bent a fák között. Hirtelen újabb bor­zongást érzett. Elkapta a vál­lát egy magas férfinek, és ijedten rászóJt: — Elvtárs! Emberek nincse­nek lent? — Emberek!? ... Nem tu­dom .. A tömeg felkapta a szava­kat: »Emberek nincsenek lent? ... Emberek nincsenek lent...?« Kitódultak a kapun és az országúton meglódultak. A borzalom és a féltés hajtotta a tömeget. Külön-külön min­denkit hajtott a szeretet és a kiváncsiság is. Jovanics csak forróságot érzett a szívében, s az agyában ijedt józanságot. Jovanics újra bányász volt. Nem gondolt erre, de rohant. Féltette Zobákot, az embere­ket, régi csákányütéseket, me­lyek megtalálták az első eret, és az aknát, a kast, ami áram­körökön zuhant a mélybe, s a műszak végén könnyedén fel­röppent, mint egy madár. Nem érzett kételyt, félelmet, hideg­séget. Futott a tömeg közepén. Az országúton szirénázó au­tók rohantak, elkerülték a tö­meget és befordultak az erdő­be. Az egyikben megvillant egy sápadt arc. Kicsit törődött volt, de a járomcsontján egyenletes erő feszült. — A bányamentők...- sza­ladt végig a suttogás az embe­rek között, s mindenki rohant, hogy segíthessen. Amikor a tisztásra értek, megpillantották az égő akna­tornyot. Megtorpantak. Jova­nics beleütközött az előtte ál­lókba, felrémlett bent egy hü­lye mondat: »Mit ér, ha a lab­da gömbölyű?« Megrázta a fejét, s az ün­neplőbe öltözött emberekkel rohant a tűzhöz. UJ KÖNYVEK Solymár József: VIGASZTALÁS MAGAMNAK (Magvető) Egy hajdani uradalmi intéző életsorsát, a változott viszo­nyok között való magára talá­lását ábrázolja az író »merész« eszközökkel. Hiszen ez az em­ber fiatal korában afféle botos hajcsár volt, intéző korában pedig megserét özeit egy béres- gyereket, te’Vit volt mit tar­tania a dolgozók hatalmától. Munkájával igyekszik jóvá­tenni a múltat, mégis kény­szermunkára ítélik. Ám az [dók változása számára is yisszaadja a munka és a bol­Í ogulás lehetőségét. Mindezt jen közvetlen formában, ér­dekfeszítően mondja el az író. Hepedüs Zoltán: VÁSÁRFIA (Szépirodalmi) Déd, egy képzeletbeli, de nagyon is ismerős bányatelep építőinek életét, növekedésé­nek gondjait-bajait, emberei­nek egymáshoz és. a munkához való viszonyát ábrázolja sok­rétűen, színesen és nagyon őszintén az író. Sorra vonul­nak fel az annak idején ködös pátoszba burkolt »munka hősei« a maguk szépítetlen mivoltában, anyagi és érzelmi problémáik szorításában, a mindennap józan megvilágítá­sában. Valóságos modern kis Bábel ez a bányaváros, min­den rendű és rangú »munka- erőtartalék« felvonulási tere­pe, a legkülönbözőbb jellemek és embersorsok nagy kohója, ahoft a zavaros kavargásból lassan-lassan kiforr az idő­álló nemes anyag. Ezt a for­rongó, alakuló világot ismer­jük meg közvetlen közelről, egy nagyon figyelő, józanul látó írástudó reális meglátá­sában. érezte a Kossuth fanyar riák. a huzattal áromlottak , ** Ruisz György: TOKAJI UTCA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom