Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
Yasámap, 1964. augusztus 9. 5 SOMOGYI NÉPLAP CSIRKEPAPRIKÁS, MÁLNAKRÉM TÁBORBAN Amikor először jártam itt, úszott a tábor. A szép, hóri- horgas fák között megbúvó sátrak tövén pocsolya volt, összedőlt és szétázott sátrak éktelenkedtek, s a játszóteret is elöntötte a víz. Mennyivel más most a kép ! Igaz, azóta sem sikerült még feltölteni a terepet, de kevesebb eső esett, s ez is valami... A siófoki járás úttörőtábora ez. S most éppen a jövő őrsvezetői töl- ijjSj| tik itt napjaikat igen hasznos munkával, |||§ játékkal, szórakozással. A ka- lllll púban — mert l|g$ ilyen is van — meggondolják, Ittf hogy beeresz- ^p| szenek-e, el- flig végre mire va- SÉf ló az őrség ? A 111 gyerekek tíz- |||| óraiznak. Nagy dézsában hordják körül a kenyeret, s bár »felnőtt úttörők« már, arcuk, orruk is lekváros -a jóízű majszolás közben. Aztán sorakozó ! Igen komolyan és határozottan szól a parancs. Itt a tanulás ideje. No persze, most éppen a játéktanulásé. Lopva körülnézek a sátrak közöttt, példás rend, és ötletes feliratok. A legjobban a Vidámság őrsé tetszett. S ha a Vadászoké nem olyan szép is, ők mással dicsekszenek: elsők a tisztasági versenyben ... — Negyedik raj, vigyázz! Irány a rajhelyünk, lépés in., dúlj! A vidámság őrs sátra előtt. JUSZUF 1DRISZ : A B U N A temetés után egy ideig gyakrabban jöttek haza a gyermekei : havonta egyszer, később azonban kél-három hónap is eltelt, amíg leszaladtak Pestről. Aztán csak karácsonykor meg húsvétkor. Akkor is csak a fiú. Elza újra elvált, valami külföldet járó kereskedelmi szakemberhez ment férjhez harmadszor. Még szerencse, hogy egyik házasságából sincs gyermeke. De így is fájt az anyjának, hogy nem tudott kitartani egy ember mellett, akinek örök hűséget esküdött. Biztosan a férjek voltak a hibásak, Elza olyan jó kislány volt. De egy idő óta nem jön. Néha — félévenként — ír egy- egy levelet vagy inkább csak lapot, sebtében odavetett, szokványos üdvözlő szavakat és sok-sok csókot küld édesanyjának. Ahogy írja, sajnos, nem ér rá lejönni, de talán karácsonyra szakít annyi időt. És akkor a férjét is bemutatja. Meglátja, anyu, milyen rendes, csinos ember. A fiú más. A Zoltán. Igaz, 6 sem volt itthon karácsony óta, és húsvétkor sem tudott leutazni, mert valami akkor i i közbejött. Most azonban itt a levél, hogy minden bizonnyal jövünk, megmutatjuk anyukának az új kocsinkat, el isvisz- szük valahova, ha lesz idő, Hévízre vagy a Balatonra. De ne tessék nagycn készülődni, mert sokáig nem tudunk otthon időzni. Ne tessék nagyon készülődni ... Nekem mondja, akinek minden olyan üres, céltalan és csak az az ünnep a min dennapok egyhangúságában, ha gyerekeimről hírt kapok, és főképp, ha hazalátogatnak. És várhatom őket, fogadhatom illően, sok jó étellel. Hiszen olyan egyformák a napok. Reggel a baromfi etetése, átlépni tejért a harmadik szomszédba, aztán egy kicsit dolgozgatni a kertben, babirkálni a virágokkal, ebédfőzés, egy ócska kézimunka, ismét a kert meg az állatok. Az est a legrosszabb. Nehezen alszik el, néha fullad is. És minden este feltolakszik emlékezetébe a férje ... Igaz, nemcsak este, nappal is meglátogatja, szinte érzi, hogy mellette áll, ahogy gyomlálgat, vagy néha arra riad fel, hogy a szobában matat az íróasztalán. Aztán mégis a semmi, az üres, kietlen és reménytelen magány. Párja tanító volt — kedves szavú, mindenkit ismerő, barátságos. Harminchárom évig éltek együtt. Jóban, rosszban ugyanabban a faluban. Mindvégig tudtak örülni egymásnak és az életnek. Hirtelen halt meg. Az asz- szony kegyetlen-váratlanul lett társtalan. Gyermekei vigasztalták, hogy gyakrabban hazalátogatnak ezután, olyasmit is emlegettek, hogy fölviszik magukkal Pestre. Eladják itt a házat, hozzájuk költözhet. De nem gondolták komolyan, csak a gyász óráiban próbálták vele enyhíteni fájdalmát... Kollégái ígérték, hogy be-betérnek hozzá majd, fölöttesei is bizonygatták, hogy nem kerülik el a házát. De ritkán látogatják meg, inkább ha az utcán találkoznak vele, kérdezik meg, hogyan él, nincs-e valamire szüksége, és mikor voltak itthon a gyerekek. És ő mindig azt mondja, köszöni szépen, mindene megvan, hál’ istennek még az egészsége is. a gyerekek ugyan ritkán jönnek haza, de hát szegények a mai rohanó életben nem érnek rá, örülnek, ha megtérnek a munkából, sőt esténként még otthon is dolgoznak. De most biztosra ígérte a fia. Sőt azt is írta, megpróbálja elhozni a húgát is. Jaj, micsoda öröm lenne a házban ! Együtt lenne a két gyerek, mint hajdan, amikor diákkorukban hazajöttek vakációra, meg utána is még elég gyakran friss házasemberekként. Holnap az esti órákban érkeznek. Mit is főzzön vacsorára ? Meg vasárnap ebédre ? Talán csirkepaprikást készít, meg tyúkot vág tölteni. De valami disznóhús is kellene, egyben megsütni, amit útra is vihetnének visszafelé. Finom húslevest főz, csokoládétortát süt meg málnakrémet készít. Átment a szomszédba, megkérte a kamaszfiút, ugorjon át a másik faluba kerékpárral a tanítóékhoz, töltessen meg egy demizsont. Jófajta fehér boruk van, a fia nagyon kedveli, de a menye ^is megissza ebéd közben. Ami megmarad, beleönti literes üvegekbe, és magukkal vihetik. Süteményt is annyit készít, hogy útra is maradjon. Aztán a boltba ment bevásárolni. Meg is kérdezték tőle : biztosan a gyerekeket várja. — Igen, jönnek... ha valami közbe nem jön — tette hozzá bizonytalanul. Lázas izgalommal tervezgetett. Délelőtt a tortával foglalatoskodik, ebéd után levágja a csirkéket és a tyúkot, közben megsüti a disznóhúst. Talán kap majd, megkért valakit, hogy hozzon a járási székhelyről. Ügy igyekszik, hogy késő délutánra mindennel készen legyen. Szódát is hozott két üveggel, majd reggel leengedi a kútba. Meg a bort is... Hangos lesz a ház ! Hogyan fogja dicsérni főztjét a fia, menye megkérdezi : Anyu, ezt hogyan csinálta ? Isteni finom: Jaj, adja ide a receptjét ! Hanem ez a málnakrém !.. Miért nem árulnak ilyent a cukrászdákban ?... És Elza ? összecsókolja minduntalan bakfisos szeleburdisággal. Azon kapta magát, hogy egy pillanatra megállva elmosolyodott. Ragyogóan derűs reggelre ébredt, jóval korábban, mint máskor. Testén végigfutott az örömmel biztató várakozás pezsdítő érzése, amely megszaporázza az anyák szívverését, friss erőt nyújtva a napi élethez. Minden úgy ment, ahogy tervezte. Húst is kapott, szép darab tarját. Reggelizni elfelejtett, délben is alig harapott valamit. Ebéd után levágta a csirkéket. Gondolkodott, hogj a tyúkot másnapra hagyja-e, de úgy határozott, jobb lesz ezen is túlesni. Hátha valóban elmennek valahova, és akkoi csak gyorsan megsüti korár reggel. Addig a pincében nem lesz semmi baja. Délután négy óra tájban már csaknem minden készen volt. Példás rend a lakásban, a ház környékén. Az udvart gereblyézte éppen, amikor szalad be hozzá egy kisfiú. A postásé. Kezében levél. Forróság önti el, belényilall a kegyetlen sejtés. Expressz a fiától. Remegve tépi föl. Olvasná, de nincs nála a szemüveg, és különben ú fátyolosodik a tekintete. Szaladni akar be a konyhába, de egyszerre nehéz a lépés, ólmos fáradtság húzza le a lábát. Bent fölteszi a szemüveget. »Drága Anyám, ne haragudjon, de.. .« Alig tudja tovább olvasni. Igaz, már nem is érdemes. »Egy barátunkkal Csehszlovákiába megyünk...« Igen, külföld, persze, azt nem lehet elhagyni... »Sokszor csókolunk, majd nemsokára igazán meglátogatunk. Előtte időben tudatom érkezésünket. ..« Ölébe ejti a levelet. Sírni kellene. De csak száraz szem mel, tehetetlenül réved maga elé. A sütőben vidáman sistereg a hús. Somogyi Károly Az író az 1952-es egyiptomi tor- radalom után kezdte bontogatni szárnyait, s ma már világszerte megbecsülést szerzett az új arab realista prózairodalomnak. Ebben a regényében a földhöz kötött, irtózatosan kizsákmányolt fellahok életét ábrázolja az író szenvedélyes emberszeretettel. Egy nagybirtokon történt gyilkosság nyoJCuty^a A kutya már messziről látta, hogy jön a ló, és boldogan eléje szaladt. — Szerbusz — mondta a lónak — régen láttalak. — Szerbusz! — köszönt visz- sza a ló. — Mi van? Semmi — legyintett a kutya. — Azt hiszem, megharaptam a gazdámat. — A gazdádat? — Na, igen. Hülye vagy. Pont a gazdádat? — Pont. Tényleg tiszta hülye vagyok, most már látom, de hát megharaptam. Mit tehet ilyenkor az ember, ha ráadásul még kutya is? He? . . . * —- Mit tehetne? — kérdezte a ló. — Tényleg, mit? — Szerintem jó lesz, ha egyhamar nem kerülsz a szeme elé mondta a ló —, mert összetöri az oldaladat. — Hajaj! — nyögött a kutya. — Most mi lesz? — Mi lesz, mi lesz? Előbb nem tudtál gondolkodni? — Persze, mert te nem ismersz bennünket, kutyákat. Mi először harapunk, aztán gondolkodunk.Az én fajtám különösen ilyen. A nagyapám állítólag egy igen-igen harcias dobermann hölgynek udvarolt. — A dobermann, az milyen nemzetség — kérdezte a ló. — Talán angol, de nem hiszem, mert akkor a nagypapa is megtanult volna angolul ugatni, mert sokáig együtt éltek. — Akkor a te nagymamád a dobermann hölgy? — Persze, ez biztos. Állítólag nagyon szép lány volt. Ilyenkor nyáron az összes kutyák szaladtak utána, de ő mindegyikből bolondot csinált, mert csak a nagypapát szerette. — Szép kutya lehetett a nagypapád. — Meghiszem azt! Ügy tudott ugaíni, hogy egyszer télen a farkasok el akarták hívni koncertmesternek, de nem ment, mert sohasem volt csavargó természetű. — Az jó, ha az embernek ilyen ősei vannak. — De még mennyire! Nekem nagy a rokonságom is. Mondom, nagyon jóvágású kutya volt a nagyapám. — És most te megharaptad a gazdádat. — És most meg. És most mit csinálok? — Hm, hm . . . — Na . . .? — Szerintem ne menj haza. — De akkor keresni fog a gazdám. — Akkor csak menj, legföljebb megver . . . — Ejnye-ejnye . . . Segíts, te ló. — No, gyere majd én hazaviszlek. mozása során tárul elénk az arab mezőgazdasági napszámosok embertelen sorsa, lelepleződik haj- esáraik aljassága, de megmutatkozik az emberek megkapó együttérzése is a szenvedőkkel. A megújuló arab haladó irodalom jelentős alkotását ismerheti meg a magyar olvasó A bűnben. a L&a&it — Te? — Én hát. Nekem van tekintélyem. — Miért, nekem talán nincs? — Frász van neked, te haraptál és kész. Az nem tekintély. — Mi az ördögöt csináljunk? — Hazaviszlek, gyere. j — A hátadon? — A hátamon. Jó lesz? — Jó. Elindultak. Elöl a ló, mögötte nem jött : senki, csak a hátán volt ott a kutya. Az emberek megálltak az utcán, és fejcsóválva bámultak utánuk. — Biztosan valami cirkuszos ló — mondogatták és nevettek. A ló és a kutya büszke volt, hogy nézik őket. Daliásán lépkedett a ló, s hátán mereven, méltóságteljesen feszített a kutya. — Itt lakunk — mondta később a kutya, és befordultak a kapun. — A gazdád hol lehet? — A kertben haraptam meg, de azóta már biztosan bement a szobába, mert fájhat neki. — Hát a szobába mégsem mehetek be veled — mondta a ló —, azt nem -lehet. — De én egyedül nem merek. — Mersz, vagy nem mersz, én a szobába nem mehetek. —. Én akkor se merek. — Hát akkor hívjuk ki! — így a ló. — Kiálts egy nagyot — kérte a kutya. — Az is neveletlenség. Menj inkább te, és kaparj az ajtaján. — Hogyne, hogy elkapjon, amikor kaparok . . . — Gyáva vagy! — Nem vagyok gyáva, csak félek. — Dehogynem! Gyáva vagy. A kutya mérges volt, — Én nem kaparok, na...! — Akkor elmegyek, és azt csinálsz, amit akarsz. — Innét nem mész el, amíg meg nem mentesz a gazdámtól. — Mondtam, mit csinálj. — De az nem jó. — Sajnálom akkor — mondta a ló és elindult vissza a kapu felé. A kutya szeme körül egymásba szaladtak a ráncok, pofájára csúf, torz vigvor ült ki. két ugrással a ló után vetette magát, és megharapta a lábát. Dühösen vicsorított, mert a ló odébb rúgta. — A világ legundokabbb állata a ló — morgott aztán ma- j gában. — Az ember akármire kéri, semmit sem akar. — Dögölne meg néerv lábon’ — átkor.ódott, pedig a ló alapjában véve jót tett vei?. De a kuty? ezt sohasem ér- j tette meg. Mirdig először harapott, és csak azután gondolkodott r .. Vincztt Jemő 1 SZÁRSZÓN Játék a zöldben. — Tanár néni... a hűsrt menjünk . . . — Nincs vita, pajtások .. . Vegyétek tudomásul, oda megyünk, ahol.. . hús van .. . Kacagás, jókedv. A második őrs nyomába szegődöm. Fönt a domboldalban játékot tanulnak a gyerekek. Tölösi Gizella »néni« — alig múlhatott húszéves — az őrsvezető és Sipos Erzsi a helyettes, ő gimnazista még, most lesz negyedikes. Lehet-e rossz élet vagy szomorúság egy őrsben, ahol ilyen fiatalok a vezetők is? — Mit játsszunk, Erzsi »néni«? — A játék címe: Hol vagy? Máris bekötik két gyerek szemét, s úgy keresik egymást, mintha mindig ezt csinálták volna. A játéktanulás igen, az a »könnyű műfaj« az őrsvezetőképző táborban. Van aztán nehezebb is, de azt is kedvvel csinálják. Mindent, amit egy őrsvezetőnek tudnia kell: ütés sípjeleket tanulnak, járőr- és akadályversenyeken vesznek részt, önálló orogramoi állítanak össze... És mit lehet csinálni még a Balaton partján? Van idő bőven a fürdésre, a játékra is . .. Most ép- Den kakasviadalban gyönyörködhetünk — ez is fontos része a programnak . .. A vasúti ölté«; oldalában — most egészen félrevonul tan — folyik a munka majdnem titokban. A ma esti tábortűzön a II. rai adja a műsort, az lesz a címe, hogy Mesél a Balaton. Az érdekes össz°álh'tás- ban mesék, mondák, történetek hangzanak el, s a szépséges tó múltjáról, jelenéről, jö- vőiéről beszélgetnek, énekelnek, verselnek a pajtások. Készülődés az — Ez nem lesz olyan vidám, mint a vasárnap délelőtti Tábori karnevál, sok komoly dolgot mondunk el — szól az egyik kislány. — De azért nevetünk is, mert a Balaton jelenét a mi rajunk ötleteiből, vidám tréfáiból, csasztuskái- ból állítottuk össze ... — S hoev mi az elképzelésünk a Balaton jövőjéről? Sok minden, de a legfontosabb, hogy lecsapoljuk a tábor előtti mocsarat! Jelentkezik a műsorközlő, ügyes, talpraesett fiúcska. Kapásból rögtönöz, és derűt fakaszt már itt a próbán is. A vasút túlsó partján napozók, fürdőzők özöne. Feljönnek a töltésre, ahogy hallják a balatoni dalokat... Az esti tábortűz izgalma, hangulata már a délelőtti tűző napfényben is érezhető. J. B. őrsvezető és helyettese. esti tábortűzre.