Somogyi Néplap, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-23 / 197. szám

*^^w^wv><v^<^><><wvvvvw»w<vvyv»^wvvww»vwvvvvwvwvvvvvw»vyvvMvvvwwv> FABIAN ZOLTÁN: Porcelán flamingó A lány a rekamié sarkában kuporgott. Olvasott. Fél karral belekö­nyökölt a búzavirágkék, bár- sonyhuzatú díszpárnába, úgy tartotta oda a könyvet a han­gulatlámpa sárga selyemer­nyője alá. Háta mögött a fali­szőnyeg kék volt, puha, boly­hos velúr. Lazára fésült, hosz- szú, szőke haja világított a nagy kékségből. Belépett a bátyja. Hátrané­zett az ajtóra, majd egészen közel hajolva hozzá, kérdez­te: — Nem vettél észre tegnap semmit? A lány úgy tett, mintha, nem értené a kérdést künknek... Kisipari szövetke­zet dolgozói.« Vaskos iratcso­mó akadt a kezébe. Mi ez? Beleolvasott; a második mon­dat után megismerte: az ura legújabb beszámolója. Salátás rendetlenül, ahogy találta, lelökte az asztalka alsó üveg­lapjára. Bejött a férfi. Az asz- szony nem fordult hátra, úgy tett, mintha nem vette volna észre, csak egy lélegzetnyit ott maradt mozdulatlanul, az asztal fölé hajolva. Azután folytatta tovább a rendezge­tést. A könyvespolc csecse-becsé- it, porcelán figuráit törülget- te, amikor megkérdezte: — Mondd : mi a te meggyő­ződésed tulajdonképpen? Bátyja a szomszéd szoba iránt biccentette: — Tudod. — Mit kellene tudnom ? — Megmerevedett. — Hát köztük. — Mit köztük? — Ne játszd az ártatlant! — Elment az eszed — mu­togatott a lány a homloka előtt. — Tisztára megbolon­dultál. — Érezte, hogy elsápad gyorsan olvasni akart tovább. Remegni kezdett kezében a könyv. A férfit elfogta az indulat. Az alulról arcába tűző, tompa fényben, duzzadt szemhéjak közé szorult, apró ijedt-dühös szemével olyan volt, mintha szorongató álomból lépett vol­na elő. — Ez a női szolidaritás. Mit számít neked a bátyád becsü­lete?! Mit számít?! — Védje meg mindenki a maga becsületét. — Pedig neked szántam: férjül. — A férjemet, ha megenge­ded, majd én választom meg. Bátyja gúnyosan elfintoro- dott: — Ne mondd! Talán nem is tetszett volna?! A lány szájához kapta ke­zét, s beleharapott a mutató­ujjába; nem akart kiabálni. — Csak azt tudnám: mit esztek a nyiszlett emberen? Mit esztek rajba? — Ha nem mégy ki azon­nal, hozzád vágok valamit. A férfi hirtelen megrogy- gyant, nem szólt semmit. Állt a húga előtt, térdével a reka­mié szélének támaszkodva. Odaát, a szomszéd szobában biztos járású női léptek ko pogtak el az ajtó előtt. — A férfi felemelte a ke­zét: Köztünk marad! — Minek nézel te engem? Minek nézel?! — Jól van, na jól van. Nem kell mindjárt megharagudni. Szája elé tartott ujjal mu­tatta: csak csendesen! Az asszony a másik szobá­ban a dohányzóasztalon tett­vett, rendezkedett; rikkant az üveglapon a hamutartó, zör- rent a fém cigarettásdoboz, s rajta felirat: »Szeretett főnö A férfi meghökkent: — Ez most hogy, miért ju­tott eszedbe? — Eszembe jutott. — Por­celán flamingót tartott a ke­zében. — Talán felizgatott valaki? — Az a valaki csak a lel­kiismeretem lehetett. — Mi bajod van már me­gint velem? — rántotta elő kezét a nadrágzsebéből. — Mi bajod? — A régi. — A régi, a régi. — Kirob­bant, s reszkető ujjain szá­molva, sorolni kezdte : — Sen­kinek halálát nem okoztam, senkit be nem csukattam nem vétettem senkinek soha. — Nem, nem vétettél — mondta az asszony. '— Soha Senkinek. — A hangja szenvte­len vo!t, nem lehetett tudni hogy gúnyolódik-e, vagy helyesel. — Van ennek filozó­fiája is: élni és élni hagyni. — Régi, bevált -elv. — Neked. — Neked mi bajod vele? — Nekem?! — A rámbízott munkát mindig elvégeztem, mindig teljesítettem a kötelessége­met. — Mindig. A kötelességedet mindig teljesítetted. — Mit akarsz ennél többéi?! — Grammal mérve: sok is. De van kilogram is és mázsa. — Miért nem mindjárt ton­nával mérsz? Az asszony megtorpant, s férjére nézett: — Nem akarok igazságta­lan lenni. — Helyére tolta a könyvespolc üveglapját, s át­ment a ruhásszekrényhez. A barokk ízléssel faragott, széles felső párkányt kezdte törül- getni. Dereka, háta nyulán- kan megfeszült. Kiduzzadó melle minden mozdulatra megrezzent a szorosan rási­muló, ciklámenvörös pulóver­ben. Lábujjhegyre állt, kar­csú bokája könnyedén rugó­zott a teste alatt. A férfi hangot váltott: — A te legnagyobb bajod, látod: mindig mindent meg akarsz oldani. — Tétova lép­tekkel a feleségéhez ment: — Hagyni kell a dolgokat men­tükre, megoldódik minden magától; már, perssze, aminek muszáj, a többi meg nem fon­tos. — Mindenkinek fontos vala­mi. — Egy a fontos : nem kell mellreszívni az életet. Ez a legfontosabb. — Megveregette felesége mezítelen karját. Az asszony összerándult, a férfi megijedt nyugtalan, sötét szemétől. Szerette volna már befejezni ezt a végeláthatatlan vitát, de tudta, ha így most abbahagyják, holnap, vagy holnapután kezdődik elölről az egész. Hirtelen fáradt lett, re­ménytelenül fáradt. Lehup­pant az egyik fotelbe, a hosszú, kissé karikás lábát egymásra vetve, végignyújtotta a szőnye­gen. — Ilyenek vagyunk. — Tévedsz, nem mindenki ilyen. — Nem, nem mindenki. — Felugrott, kiabálni kezdett, ordítani: — ö nem ilyen. Ö nem. Ö most is bátor, van meggyőződése. Neki van. Tu­dom. Én ? Én csak egy oppor­tunista állat vagyok, egy szol­ga. Nekem már csak érdekeim vannak és cipőpaszta-vigyo- rom. Senki vagyok, semmi, be­lém kell rúgni. — Te megőrültél ? — Mert az igazat mondom ? Mindent tudok. Érted ? Min­dent tudok. Még a szád is úgy áll, amikor mondod : »lelkiis­meret«, »meggyőződés«, mint az övé ; a kezedet sem tudod már másképp tartani, mozgat­ni, csak mint ő. — S utánozta Szájjal, kézzel. Az asszony megszédült: — Mondd csak ! Mondd ! — Hihetetlen és csodálatos érzés futott végig az idegzetén. Igen, igen, ez így igaz, ennyire övé már a másik, ennyire belészí- vódott: egy vele, egészen egy. Reszketni kezdett és mosolyog­ni. — Lelkiismeret, lelkiismeret, ezt tudod hajtogatni. Törődnél végre a saját lelkiismereted­del. — Gondolod, az jobb lenne? — Biztosan jobb lenne ! A férfi megzavarodott, elful­ladt. Bejött a lány. Először a bátyjára nézett, azután azasz- szonyra. Nem szólt semmit, odament sógornőjéhez, meg­fogta a könyökét, s a kanapé­hoz vezette. — Ülj le ! — mondta. Vizet töltött neki, s a poharat a ke­zébe adta, és rászólt bátyjára : — Mosakodj meg ! Neked is jót tesz egy kis hideg víz. A férfi nem tiltakozott Ki­ment. — Köszönöm drágám — mondta az asszony. Szégyellő magát, de erőtlen volt ahhoz, hogy visszautasítsa a gyöngéd­séget. A lány arcon csókolta : — Miért gyötrőd magadat ? Elrontod mind a hármótok éle­tét. Az asszony kifakadt : — Mit tehetnék ? Mondd : mit ? — Csak egyet. — — Nem, nem akarom. Azt nem. A lány az ablakhoz ment, g kinézett a derengő szürkület­be : — Gyáva vagy megtenni ? — kérdezte. — Te megtennéd ? — Tudod, hogy megtenném. Hirtelen sarkonfordult; hosz- szú, szőke haja fémes suho­gással csapódott az ablaküveg­nek : — Te, te tudod a legjob­ban — kiáltotta, s csorogni kezdett a könnye. Az asszony felugrott a kanapéról. Mát ott is állt mellette, törölgette, csókolgatta az arcát. Amikor a férfi visszajött, a két nőn nem látszott semmi ; álltak az ablak előtt, egymás­hoz bújva. A férfi nézte őket, nézte, azután járkálni kezdett. Nyújtott, ideges lépteitől tom­pán nyiszogott a parketta a vastag, bolyhos szőnyeg alatt. Negyedszer fordult meg ai könyvszekrény előtt, amikor] felkapta a fejét: — El akartok menni ? A két nő nem felelt. — Menjetek. Igazatok van : ebből a házból el kell menni, el kell menekülni. Itt minden szennyes és piszkos, tele van az egész ház hazugsággal. Iga­zatok van. Én egy rongy op­portunista vagyok, egy Elvte­len-János, csak azért, hogy ... — Legyintett : — Mindegy, hogy miért. — Várta, hogy mit mondanak, de azok ketten hallgattak, nem szóltak sem­mit. — Nincs egy szavatok sem ? Rendben van. Akkor egyet kérdezek tőletek, egyet­len egyet : Ki költötte el azt a pénzt, amit én így kerestem ? Ki költötte el ? ®n ? Egyedül én ? —Aljas vagy ! — kiáltotta az asszony. — Mert igazam van ? — Nincs igazad — vágott közbe a lány. — Miért ? ! Egyszer sem ad­tátok vissza, te sem, kicsikém, hogy : szaga van. Vagy igen ? Legyetek szívesek, emlékeztes­setek rá, ha elfelejtettem vol­na. A lány sírva fakadt: — Felhánytorgatod amit ad­tál ? — Semmit sem hány tor ga- tok fél ; egyszerűen megmuta­tom : kik vagytok ti, hol áll­tok, honnan Ítélkeztek fölöt­tem. Nem árt ezt sem tudni. Hirtelen szájába du­gott egy cigarettát, gyufát kotort elő a nadrágzse­béből, s rágyújtott. — Tessék, induljatok. Siessetek, amíg nem késő. Van hová, vagy ki­hez menjek. A két asszony nem mozdult. Álltak mind a hárman, szem­közt a sötétben ; csak a férfi le-fel köröző cigarettaparazsa világított. Nem volt több sza­vuk egymáshoz. Könyökölő munkás (Szekeres Emil rajza.) Hegedűs Géza: SZABÁLYOK Ügy vesznek körül a szabályok, mint a levegő Ez tilos, az szabad, amaz kötelező. Szigorú szenátorként néz reám a jog, Zordon prédikátor módjára szól hozzám az erkölcs, Akadékoskodó aggszűzként zsörtölődik velem az illem. Ne lopj! Ne hazudj! Es az útkereszteződéseknél ott a rendőrlámpa. Zöldet mutat, mehetsz Pirosat mutat, megállj, Sárgát mutat, várakozz. Szabály, az szabály. És mindezt én alkottam, Mert engem sért, ha tőlem lopnak Engem háborít, ha nekem hazudnak. És elüthet az első autó, ha pirosnál lépek le a járdáról. Nincsen rend szabályok nélkül S hogyan élhetnék, ha nincs rend az elmében, az otthonomban, a hazámban, az országok közt? Odakint, a természetben vastörvények szabják meg az összhangot Az őserdő fái nem omlanak össze, maguk alá temetve az állatokat Földünk kiszabott pályán kering és nem hull a napba, ahol elégne A vegyületek vastörvények szerint bomlanak elemeikre és az elemek változtathatatlan törvények szerint vegyülnek.) Vonzás és taszítás irányítja a létet. < Szerelem és gyűlölet tárja ki az emberi karokat és ad fegyvert a kezekbe. S a lét, az élet, az ember rabja a természet törvényeinek. De a szabályokat én csináltam Hogy a rendszeren belül rendet teremtsek Hogy a saját rendemmel szabaddá tegyem magamat és magammal együtt minden embertársamat. A természet azt mondja: Kell! Az ember megkérdi: Mi a teendő? És megfogalmazza minden percben a teendőjét, ama szabályok alapján, amelyeket maga teremtett. \ Az ember moralista. j A természet rabságában nincsen morál A nagyobb erő elsöpri a kisebbet. Ha az ember rabtartó, nincsen morál A nagyobb erő elsöpri a kisebbet. He ha a rabul tartott többség győztesen veszi fel harcát a rabtartó erővel, akkor már ő csinálja a mindenkire érvényes ' szabályokat. És ha a szabály egyformán érvényes mindenkire, akkor az ember felszabadult az emberi rabság alól. S ha a felszabadult ember, kiismervén a természet törvényeit, szembeszegezi velük a magaalkotta szabályokat. És akkor felszabadult a természet rabsága alól. S ha majd a Holdon és a Marson ott áll a rendőrlámpa És ha zöldet mutat mehetsz, Ha pirosat mutat, megállj, Ha sárgát mutat, várakozz. Ha a Szaturnuszon se szabad lopni A Jupiteren is megvetendő a hazugság, Akkor a naprendszeren belül már megvalósulván az emberi rend Nagy utat tettél meg a szabadság útján. De ma még gyarmati népeket hajtanak munkába éhbérért, Holott megmondatott: ne lopj! Ma még gyilkos vágyak ábrándoznak világpusztításról, Holott megmondatott: ne ölj! Ma még diplomaták udvarias szavakkal titkolják kormányuk terveit, Holott megmondatott: ne hazudj ... Ember! Magadon kezdd el a moralizálást Ezzel kezdődik az erő, mely kicsavarja a hidrogénbombát a gyilkos kézből És megvalósítja a szabad emberi rendet Az elmékben Az otthonokban Az országokban A földkerekségen És a naprendszerben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom