Somogyi Néplap, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-21 / 144. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. június 21, I zzadtak. A szoknya a combjukra tapadt, s kicsit megtekeredett a derekukon. A lány néha meglibbentette, megállt, s lent a szőlők tövében kezdődő világoskék víztükörre bámult. De ez az ámulat csak pillanatokig tartott, mert utolérte az anyja, és akkor menni kellett. Az anyja egyforma hosszúkat lépett, s úgy tűnt, hogy nem vesz tudomást a meredek dombról, a lábaszárára tapadó szoknya kényelmetlenségéről, a melegről, sem a körülöttük vastagodó haragoszöld, üde tájról. Határozott, gyors léptekkel tért haza a munkából, mintha a derekában nem sajogna az egész napos fáradtság. Érzéktelennek látszott. A szemében tompa, bazaltszínű konokság ült. Egyébként olyan volt, mint egy indiánnő. Csokoládébarna a homlokától a bokájáig, s egyenes tartású, ruganyos, szívós. Szótlanul lépkedett a lánya mögött, és rákényszerítette az egyenletes, erőltetett tempót. A lány nem panaszkodott. Gyors léptekkel mászta a hegyoldalt, s csak akkor lassított egy kicsit, amikor a pince elé értek, és megpillantotta az apját. . A tábornok a pince előtt feküdt egy rozoga, szögletes hátú nyugágyban, s vak szemével a napfényben fürdő tájat nézte. Gondosan végigpásztázott az erdő alján, ahol már vörösödött a cserszömörce, a közeli szőlőkön, gyalogúton, a jegenyéken, melyek az eget tartották, a vasútvonalon, káposztáskerteken, nádasokon, a Balaton végtelen víztükrén, és nem érzett semmit. Öthey tábornok csak egyszer látta ezt a tájat, egyszer régen, 1944- ben. Akkor is ezer méter magasból, egy katonai távcsövön át. A repülőgépek fedélzetéről nehéz észrevenni a konyhakerteket, gyalogutakat, és a szőlők fölött imbolygó kopott madárijesztőket. A repülőgépekről csak a terep látszik, a tagolt terep, és a sima terep, a temp- . lomok, s az üres, akasztófára emlékeztető haranglábak. Öthey tábornok többet sohasem látta ezt a tájat. 1946-ban már, vakon költözött az erdő alján lapuló présházlakásba. A tábornokot nem érdekelte a táj. Számára csak a vasútvonal, a felesége és a lánya létezett. A felesége, aki kemény, szenvtelen arccal jelentkezett munkára, s kenyeret keresett az egész családnak, és a lánya, aki az utóbbi két évben már az anyjával együtt dolgozott az állami gazdaságban. A vonatok érkezését, és a felesége érkezését órákon át várta. Amikor meghallotta a lépteiket, most is feléjük fordult és feszülten figyelt A nők köszöntek, aztán a szatyraikkal eltűntek a házban, s csak percek múlva bukkantak fel újra, a pince faláról visszaverődő kései napfényben. Az asszony megállt a nyugágy mellett, s látta, hogy a kartonlapon, amit a tábornok állandóan magánál tartott, három vízszintes, és egy függőleges vonal van egymás mellett. — Egy tehervonat áll a vasúton, nem láttátok, hogy mi van a kocsikban? — szólalt meg a tábornok, és a középső ujjúval a kartonlapra koppintott. — Nem emlékszem — mondta az asszony —, úgy rémlik, mintha csukott vagonök lettek volna... — Szpval lőszer... — Nem tudom. — Kövek — szólt közbe a lány, s lekuporodott a fal tövébe. — Hogy mondod? — Köveket szállítanak. — Érdekes ... Hömm ... És milyen kövek? Fehérek, szürkék vagy nagyok?_ — Közönséges kövek. Lehet, hogy fehérek, lehet, hogy szürkék. Teljesen mindegy. — Érdekes ... Mit akarhatnak a kövekkel? ... — tűnődött a tábornok, aztán újra a kartonlapra koppintott, majd a feleségéhez fordult: — Ma ez már a negyedik tehervonat, három áthaladt, de ez az utolsó állva maradt az állomáson. Vajon miért várakoztatják ezeket a köveket, épperi ilyen kis vidéki állomáson. — Nem tudom — mondta az asszony, s a válla fölött hátrapillantott a lányára. A tábornoknak az utolsó nyolc év alatt teljesen kifinomult a hallása, s a zakatolásukról meg tudta különböztetni a tehervQnatokat és a személyvonatokat. A személyvonatok nem érdekelték, de mint régi katona, s olyan ember, akit egy esetleges háború esetén biztosan megkérdeznek, kötelességének tartotta a kis falüsi állomáson áthaladó te- hervonatokat rendszeresen megfigyelni. Minden vonatot jegyzett, s esténként a feleségétől és a lányától megtudakolta, hogy mit szállítanak a vonatokon. A felesége nem csodálkozott ezen, még csak furcsának sem találta. Régi tiszti családból származott, és már gyermekkorában megszokta, hogy az apró-cseprő dolgoknak egy-egy adott pillatergő paprikákat is kevergette. — Mi bajod — fordult aztán hirtelen a lányához, és megállt kezében a főzőkanál. De nem úgy tartotta, mint ahogyan egy kanalat szokás. A főzőkanál inkább vadászkésnek látszott a kezében. — Semmi ... Azon gondolkodtam, hogy felrakhatnánk néhány képet. Jó lenne kicsomagolni a ládákat... Rideg ez a szoba ... Így este különösen rideg.. . — Kicsomagolni, itt? .. . Minek? ... Most már egyébként sem érdemes . .. Bármelyik pillanatban megváltozhat ez a rendszer... Itt én nem akarok kicsomagolni. A tábornok is megszólalt: — Most már nem húzzák sokáig ... Egyre több a tehervonat ... Én tudom, hogy mit jelentenek a tehervonatok ... — A tehervonatok köveket szállítanak — vetette közbe a lány, s unottan, lehunyta a szemét. — Kislányom, te még nem tudod, hogy mit jelentenek a kövek?... — Hadászatilag, ugye apa? — Igen. — Szegény apa ... Ezek köanélkül, hogy az anyjára pillantott volna, beugrott az ágyába, és elnyújtózott a takaró alatt. Az asszony most újra érezte, hogy valami furcsa nyugtalanság van a lánya szemében. Utálta az ilyesmiket. Csak a tiszta, áttekinthető dolgokat szerette. Az egyértelmű színeket, az egyértelmű, világos gondolatokat, amelyeket bármikor, könnyedén meg lehet fogalmazni. A sportot is azért szerette valamikor, mert egyértelmű volt. Vagy vesztett, vagy nyert. A kettő körött nála nem volt semmi. A hajdani teniszmeccseket nem azért vesztette el, mert indiszponált volt, hanem azért, mert. kihagyta az edzéseket, és bizonytalan volt a kondíciója. Nem szerette a nyavalygást. Gyanakodva nézte a takaró alatt heverő lányát,' s a gyanakvását éberen megőrizte egész éjszaka. Lefeküdt, éppen úgy, mint a tábornok, és a lánya, de az alvásban nem oldódott fel, nem tudott elernyedni. Megőrizte a gyanakvását. Reggel kutató pillantásokkal fürkészte a mosakodó, sietvé készülődő lányát, figyelte amikor munkába indultak, a voltat, aztán gyors mozdulattal kibújt a ruhájából. Körülpillantott, és belement a vízbe. Az indiánforma asszony állt a parton, és gyanakodva figyelte a lányát. A lány tempósan gázolt befelé, s amikor a derekáig ért a víz, belevetette magát. De nemcsak egyszerűen a vízre feküdt, mint a kényesebb für- dőzők, hanem alámerült, s a víz alatt úszott néhány métert. Amikor felbukkant, a vállán megcsillant a napfény. Egyenletesen úszott befelé. Néhány perc alatt elkerülte a munkatársait, aztán maga mögött hagyta a nádast, s előtte nem látszott már más, mint az egyenletes, nyugodt víztükör, és messze bent egy csuhi-szi- get. Úszott, úszott erőteljes karcsapásokal, és gyorsan távolodott a parttól. Egy idő után már nem látszottak a vállai, s a feje is ponttá zsugorodott. Az asszony értetlenül állt a parton, s mereven bámult a lánya után. Nem vette észre, hogy a fiatalok már abbahagyták a hancúrozást, s mellette állnak, meglepett várakozással. BERTHA BULCSU • AZ ŐTHEY-LÁNY natban döntő jelentősége lesz. Az ura tábornok volt, s most vakon, és civilben is tábornoknak tartotta. A lány vállatvant, és lehunyta a szemét. — Nem tudom — mondta újra az asszony, és a nyugágyra támaszkodva várakozott. Távoli, tompa dübörgés hallatszott. Az állomáson nekirugaszkodott a mozdony, s köhögve, dühös nekifeszüléssel megmozdította a csikorgó te- herszerelvényt. A . tábornok felkapta a fejét, aztán bólintott, és a függőleges vonal közelébe húzott egy ferdén emelkedőt, mely a »-K« betű felső szárához, és a légvédelmi ágyúk hajlásszögéhez egyaránt hasonlított. Néhány percig még merengett a kartonlap felett, aztán a feleségéhez fordult. Fürkészve rászögezte fénytelen szemeit, mintha látna velük — Mi újság az állami gazdaságban? — Semmi különös ... Még mindig a gumipittypang földeken dolgozunk ... Derékig ér a gaz... Más semmi... — Semmi... — Semmi... Ha csak az nem, hogy ma jött egy új munkás. — öreg? — Nem. Fiatal. — Kommunista’ — Nem tudom. Azt mondják ejtőernyős volt, persze ebben a hadseregben... — És hogy fogadták? — A fiataloknak tetszik... Tudod, motorja van, s délben tomamutatványokat végzett... Szaltökat csinált, és ment a kezén... — Ment a kezén? ... Hallatlan ... — mondta a tábornok és megcsóválta a fejet. Hosszú percekig ült tűnődve, aztán le- gyintett,-.és feltápászkodott a nyugágyból. Bementek a házba. Az indiánforma asszony tüzet rakott, aztán paprikát szelt egy megkopott deszkán, s az egészet beleöntötte a sistergő zsírba. A tábornok az ajtó közelében ült és a pipáját tömöget- te. A lány kicsit odább egy széken, s az ablak szűk négyszögére bámult. Az asszony néha ránézett, s ilyenkor gyanakvó lett a pillantása. A helyiségben már testes árnyékok ültek, és a falak mentén elhelyezett hatalmas ládákat már síiig lehetett látni. Az asszony tojásokat ütött fel, s közben a lábosban siszönséges kövek ... Egyszerűen csak kövek ... Házakat, meg disznóólakat építenek belőle... — Hogy beszélsz apáddal?! — Csak azt mondtam, hogy ezek közönséges kövek... Én nem tudok kövekben, meg tehervagonokban hinni. — Hinni? Miért kell egy tiszt lányának hinni? A hit egyházi dolog. Egy tiszt lánya jól lovagol, fut, teniszezik, tud autót vezetni, s van egyféle meggyőződése is — mondta az asszony, és tányérokat rakott a viaszkos vászonnal letakart asztalra. — Autó ... Tenisz... Ugyan, anya... — És meggyőződés! — Persze ... Meggyőződés ... — merengett a lány a szavakon, aztán felállt, meggyújtotta a petróleumlámpát, és az asztalhoz ült. A párolgó étel egy kis melegséget, álmagtag falusi hangulatot vitt a szobába. Megnyugodva, sok mindenbe beletörődve hajoltak a tányérok fölé, és ettek. De az indiánforma asszony újra megszólalt: — Igen! Meggyőződés! A tábornok és a lánya nem szóltak semmit. Az arcuk sem rándult. Ettek. V acsora után a lány' kiállt a ház elé, és behúzta maga után az ajtót. Az anyja utána lépett, és újra kitárta. A lány csendben, mozdulatlanul állt a csillagok alatt. Később megmosakodott a ciszternában, és feküdni készült. Felhajtotta az ágyán a pokrócot, kilépett a cipőjéből, s a ruháját is lerántotta. Vékony parget ingben állt az ágya mellett, és nyújtózkodott. Az anyja eloltotta a cigarettáját, és a lányára meredt. Hidegen, egykedvű pontossággal vizsgálhatta. Az agyához és a szívéhez ugyanazok a rövid, táviratszerű mondatok jutottak el: A lábai szépek, arányosak ... A csípője egy kicsit fiús... A mellei rendesek ... Csak ahogy nyújtózkodik, nagyon átfénylanek az ingen mintha... A nyaka barna, s az arca is barna ... Szabályos, megnyugtató feje van ... Csak a szemei... A szemeiben van valami nyugtalanság ... Olyan, mintha lázas lenne ... Nem lázas, nyugtalan ... Vagy csak fáradt, és a lámpafénynél látszik ilyennek ... — Megszólította: — Fáradt vagy, kislányom? — Igen, édesanyám, fáradt vagyok — mondta a lány, s natban, és délelőtt a gumipitv- pang földön is, ha egymás mel_ lé kerültek. A Georgikon majorság hajdani béreseivel, s fiatalabb, jókedvő munkásokkal dolgoztak együtt, akik fütyörésztek, és történeteket meséltek, ha idő volt rá, s kegyetlenül ne- , kifeszültek, ha a munka sürgetett. ötheyék mindig egyenletesen dolgoztak. Délben zörgő parasztkocsin hozták az állami gazdaságból az ebédet. Amikor a kocsi megérkezett, a munkások már mind a műút szélén álltak, s türelmetlenül nevetgélve doboltak a tányéraikon, ötheyék ültek az árokparton, és csendben várakoztak. Nem ültek külön, inkább ott helyezkedtek el, ahol a legtöbben voltak. A munkások ennek ellenére úgy érezték, hogy Ötheyék külön ülnek. Talán azért, mert szót- l&nok voltak, de az is lehet, hogy megérezték az idegensé- get, ami az indiánforma asz- szonyból áradt. A lányhoz azért szólogattak a többi lányok, s ha beszéltek róla, azt mondták, hogy az »öthey Ica így vagy úgy« ... Soha nem mondták, hogy a tábornok lánya, de a hangsúlyban valahogy mégis bent volt, s ezt az Öthey-lány is megérezte. A tábornok lánya és az indiánforma asszony sorbaálltak a kocsi mellett az ételért, aztán visszaültek az árokpartra. Csendben ettek. Az asszony csak akkor szólalt meg, amikor egy fényes fekete autókaraván porzott végig az úton. — Kocsikáznak — mondta, s hosszú ideig nézett az autók után. Az ebédet gyorsan megették. A fiatalok tányéraikkal a Balaton felé indultak. Gyorsan ellöttyintették, aztán kibújtak a ruháikbóh Néhányan fürödni mentek, mások az ejtőernyőst bámulták, aki kézen- állva kerülgette a gyöpös részeken pirosló krisztustövist. — Én is megfürdök — mondta a tábornok lánya, és az anyjára nézett. — Mit csinálsz? — Megfürdök. — Neked csak fürdőruhában lehet. — Rajtam van. Reggel felvettem a szoknya alá. A tábomokné értetlenül nézett a lányára. A lány felállt, fogta az anyja tányérját is, és elindult a víz felé. Mire elöblítette, mát az anyja is ott állt a parton. A lánv letette a fűre a tányéroA lány egyre távolodott Néha egy kis villódzás látszott a feje körül, később az sem. A parton állóknak már úgy tűnt, hogy nem úszik, hanem sodródik befelé egy titkos áramláson. S ekkor valaki megszólalt: . — Olyan, mint egy távolodó palack, amiben üzenetet küldenek a hajótöröttek ... — Inkább aknára hasonlít... Mint a tapadó aknák a tengeren — mondta az ejtőernyős. Az indiánforma asszony hátrafordult, és végigmérte az ejtőernyőst. — A maga lánya? — kérdezte a fiatalember. Az asszony nem válaszolt. Mozdulatlanul állt az emberek között. Az ejtőernyős hirtelen elő- reugrott, beleszaladt a vízbe, s villámgyorsan úszni kezdett. Kitűnő sprinter volt. Zajtalanul csúszott a vízben, mint a frissen grafitozott versenyhajók, a pillanatok tört része alatt elkerülte a nádast, s a nyílt vízen sprintéit tovább a lány után. Gyorsan csökkent közöttük a távolság. A parton állók élvezték a versenyt. Ügy tűnt, hogy a lány nem veszi észre a munkások megdöbbenését, s azt sem, hogy valaki utána úszott. Az ejtőernyős nem kiáltott rá, csak úszott szívósan. Amikor utolérte a lányt, megkönnyebbülten felélegez- tek a parién várakozó emberek. Néhány pillanat múlva aztán újra elcsodálkoztak. Az öthey-lány és az ejtőernyős nem fordultak vissza. Szépen egymás mellett úsztak, még mindig «befelé, mintha át akanák úszni a Balatont. Aztán egyre közelebb kerültek egymáshoz a messzeségben, s a parton, állók jól látták azt a pillanatot, amikor találkozott az arcuk. Először csak véletlennek tűnt, de amikor nem távolodtak el egymástól, a parton ácsorgó emberek összenéztek. S az öthey- lány, és az ejtőernyős még mindig befelé úszott. Elkerülték a csuhi-szigetet, aztán mögéje kerültek, és eltűntek az emberek szeme elől. A tábomoknénak eltorzult az arca. Az üres vizet bámulta, és mozdulatlanul állt. A lányok kuncogtak, hátrább valaki röhögött. — Mit csinálhatniuk a csuhi- ban ...? — kockáztatta meg egy asszony a kérdést, s a vállát vonogatva a többiekre nézett. — Szerintem rákásznak — mondta egy fiatalember, s a lányok ezen megint kuncogtak. — Igen. Vagy rákásznak, vagy valami mást csinálnak... Több eset nincs — mondta egy másik férfi, s lebiggyesztette az ajkát. Az asszonyok hangosan ámuldoztak — De olyan mély vízben ... — A kákában talán lehel kapaszkodni.. .1 — vélekedett egy lány. Jó tíz percig tartott a találgatás, akkor aztán újra felbukkantak a fiatalok. Két fekete pont látszott a vízen, s nem lehetett tudni, hogy melyik az Öthey-lány, és melyik az ejtőernyős? Szörnyű lassan teltek a percek. Az emberek unalmukban már a lány . anyját nézegették, de annak az arcán ekkor már semmi sem látszott. Mozdulatlanul állt, s bámulta a kékesen fénylő vizet. Amikor partközeibe értek, az emberek zavartan hátrább húzódtak, s csak lopva pillantottak a két fiatalra. A víz közelében már csak egyedül a tábomokné állt, és várakozott. Az öthey-lány mosolyogva lépett a partra, s egy pillanatra megfogta az ejtőernyős kezét, mintha nélküle megtánto- rodna. Aztán hirtelen behajlította a kezét, nyújtózkodott, és belenézett a deleién álló mozdulatlan napba. Az emb arek most nagyon szépnek látták az Öthey-lányt. Az ejtőernyőst leginkább egy bronzszoborra emlékeztette, ami a repülőtéren állt a hangárok előtt. A többieket nem emlékeztette semmire, csak szépnek találták. A tábomokné megvárta, hogy a lánya befejezze a nyújtózkodást, aztán hozzálépett, és hirtelen, teljes erőből pofonvágta. A lány az arcához kapott, aztán leengedte a kezét és az anyjára mosolygott. Az indiánforma asszonynak újra előrelendült a keze, s hatalmasat csattant a lány arcán. De az csak mosolygott, és tétován állt az anyja előtt. A tábomoknénak eltorzultak a vonásai és ököllel vágott a lánya arcába. A szája sarkát találta el, s kiserkent a vére. Ekkor megmozdult az ejtőernyős. — Elég! — mondta, s oda- állt a lány elé. A lány lassan hátrálni kezdett, s ahogy távolodott, mosolygott tovább. Az indiánforma asszony leeresztette a karját, s döbbenten állt a fényben. Idegennek érezte a lányát. Körülötte minden ragyogott, a nyárfák az égig ériek, s a messzeségben a víztükör is érintett^ az eget. Látta, hogy a lánya hátrál, s pillanatról, pillanatra idegenebb lesz. Látta, hogy a lánya mosolyogva hátrál, s a fák ah'"" találkozik az emberekkel. I degennek érezte a lányát. Köröttük állt az ejtőernyős, aztán úgy érezte, hogy a víz is közéjük állt, s a nyárfák is mind, s az egész élő világ. Egy pillanatra felmerült benne egy bécsi utcakép, tornyokkal, és az utca fölé ugró erkélyekkel, aztán hirtelen elmerült az egész, s csak a haragoszöld táj nyújtózkodott előtte, nyárfákkal, vízzel, nádasokkal, és a bronzbőrű lánya része volt a tájnak. Látta, hogy odaillik a fák alá, s a bőre színével harmonikusak a többi színek. Állt a fényben és kicsordultak a könnyei. Mereven bámulta az üde, harso- góan . zöld tájat, melynek közepén ott állt egy bronzbőrű, idegen lány. Hirtelen kitört belőle a zokogás, s az arca görcsösen megvonaglott. Az indiánforma, szívós asz- szony csak ekkor vesztette el a második világháborút. Zokogva állt a fényben, s a könnyein át látta, hogy megbillen a táj, és a zöld, égigérő nyárfasorok közé beékelődik egy bécsi utcakép. Lefelé lógtak a tornyok, s aranyos gombjukkal a földet érték. Aztán újra billent a kép, s nem maradt más a szemében, csak aranysárga kibírhatatlan ragyogás.
