Somogyi Néplap, 1964. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-17 / 114. szám

SOMOGYI NÉPLAP

4

Vasárnap, 1964. május 17.

Tanító úr... Titkár elytárs

HALLGATTAM A FELSZÓLALÁSÁT a szövetkezeti és tanácsvezetők meg a jól dolgozó tsz-tagok megbeszélésén. A premizálásról folyt a heves vita. Ha nem ismerem, szakszerű magyarázatából

ítélve könnyen azt hihettem volna, hogy a szövetkezet ag- ronómusát hallom. Élénken gesztikulált. Neveket sorolt, és példázódott, hogy ki hogyan játssza ki a közösséget, a szorgalmasokat; kik azok, akik csali megmutatják magukat néhanapján a tsz-ben, mégis nekik van legtöbbjük a háztájiban, mert volt idejük elhalászni az igyekvők elől a szénát, a kaszálnivalót. S gondosan kitervelt, megalapozott javaslattal is előrukkolt arról, hogyan képzeli el a sertésgondozók premizálását, bérezését.

— Őszintén mondja el a véleményét mindenki, ne a gyűlés után bírálgassanak, tanakodjanak az utcán — éz- zel fejezte be találó megjegyzésekkel fűszerezett, ízes felszólalását.

Láttam, tetszett a szókimondás a jelenlevőknek.

Nemrég meg is kérdezte tőle az egyik parasztember:

— Nem felejtette el, tanító úr, mit mondott a gyűlésen a premizálásról? — Nem mintha kétkednének szavainak hitelében, inkább azért szóltak neki, mert tudják, hogy állja, amit mondott, s a szövetkezet vezetői is adnak rá, mert olyán ember, aki ha valakinek igaza van, addig üti a vasat, amíg el nem intéződik az ügy.

Négy levelébe került, amíg az egyik asszonynak elintézték a nyugdíját. — Amikor már-már úgy látszott, hogy a bürokrácia és a lélektelenség tengerében megfeneklett az ügy, a Nyugdíjintézet párt- szervezetéhez interpellált. S nyolc napon belül megjött a válasz.

NEM MEGY EL SZÓ NÉLKÜL sémmi olyan mellett, amiről úgy érzi, bántja az embereket. Egyszer tudomására jutott, hogy az egyik irodabeli vezető nem éppen barátságosan beszél az emberekkel. Nem hagyta annyiban a dolgot, nem legyintett lemondóan, hogy »ez már csak ilyen-«, hanem szemtől szembe kereken megmondta, hogy ez a modor nem méltó egy vezetőhöz, ilyen nagy hangon, durván nem lehet az emberekkel tárgyalni.

Népszerűséghajhászás — mondhatná felületesen akárki. Tévedés. Kiss Emilt nem olyan fából faragták. Nemcsak a termelőszövetkezet vezetőitől várja el, hogy esetleges botlásaikat elismerjék, s ha helytelen állást foglaltak el másokkal szemben, legyen rejük beismerni a tévedést.

’ maga is így él, s így cse- ekszik. A párttitkár sem té- edhetetlen s főként nem csal hatatlan — állítja. S hallottam, amikor kerek perec megmondta a gyűlésen is: a szö- ■ etkezeti demokrácia nem apzsák, nem arra való, hogy '■ lusták a hanyagságukat takargassák vele, s kibújjanak a felelősség alól.

Amikor a gyékényesi Március 15. Tsz. kommunistái párttitkárukká választották, igen sokan mentek hozzá a lakására is ügyes-bajos dolgaikkal. Meghallgatta őket türelmesen, de nem döntött mindjárt. Előbb tájékozódott

módszere azóta is, jóllehet a négy esztendő alatt, amióta Gyékényesen él és tanít, már sok embert megismert.

JÖTT HOZZÁ EGYSZER egy parasztember. »Tanító úr, titkár elvtárs, segítsen rajtam. Itt hagyott a feleségem, hozza vissza.-« A »tanító úr-«, a »titkár elvtárs-« dolognak látott, sok emberrel beszélgetett, s megpróbált lelkére beszélni az asszonynak. A feleség hallgatott a szóra. Ám egy idő múlva mit kell meghallani Kiss Emilnek? A férj- uram nem tudott a bőrében maradni, bősz kedvében elverte hazulról a feleségét. Meg kellett neki mondani szemébe: »Hitvány ember maga, Sándor bácsi, nem vártam ezt.-« Azóta már egypárszor

szétmentek meg kibékültek, A férj csak pirul a »tanító úr-« előtt, amiért nem állta meg a szavát.

Gyerekeket és felnőtteket tanít, igazi pedagógus.

HOGY HOGYAN VÍVHAT

KI valaki a párttitkári funkciónak ekkora tekintélyt? Szeretni kell a hivatást és az embereket, akkor a bizalomra bizalommal felelnek. No meg persze nem szabad sajnálni az időt, a fáradságot a közért végzett munkától. Kis Emil nem sajnálja. Hogy mennyire nem, azt a felesége mondja el egy kicsit panaszképpen is:

— Soha sincs idehaza, még éjjel álmában is a tsz-ben jár...

Varga József

TELJES ÜZEM A TÉGLAGYÁRAKBAN

Későn tavaszodott ki, nem lehetett terv szerint megkezdeni a munkát a téglagyárakban. A lemaradás tízmillió nyers és kilencmillió égetett tégla.

— Félreértés ne essék, nem dolgozunk rosszabbul, mint tavaly — mondja dr. Schlegl László, a Somogy—Zala megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat osztályvezetője. — Tervünk jóval magasabb a múlt évinél, és még ezzel a lemaradással is tízmillióval több téglát gyártottunk, mint 1963- ban.

Kimondani is nagy szám: 197 000 000 téglát kell ebben az évben elkészíteni, hiszen az

MOSÁS A PATAKPARTON

A hivatalos neve Korcsina- csatama, de Potonyban csak kanálisnak mondják. Nem messze a falutól, Gárdonynál ered, és a Drávába torkollik. Ott folyik el a falu és az erdő találkozásánál.

Cölöpöt vernek a vízbe, arra deszkát erősítenek, és itt mossák a ruhákat az asszonyok.

— Így szép a ruha. Jobban kitisztítja ez a víz, mint amit a kútból húzunk — mondja Szi- lovics Györgyné, aki éppen öblöget a patakparton.

— Nem nehéz egész nap az egy szál deszkán állni?

— Dehogynem, de aki szép ruhát akar, az ide jön.

A mosást otthon végzik el. Jó erős hamus lúgot készítenek, de öblíteni ide hozzák a ruhát.

— Mosógép nincs a faluban?

— De van — válaszolja Rózsa Istvánná, a másik asszony. — A földművesszövetkezetnél is van egy, amit kölcsön lehet vénni, de aki géppel mos, az is ide hozza kiöblíteni.

Azt tartják a potonyi asz- szoinyok, hogy ha nagy a család, akkor megéri kihozni a ruhát, mert itt gyorsan megy.

építkezések várják az anyagot, az építőipar soha nem látott feladatokkal birkózik

Csurgón újra begyújtják a kemencét!

A szakemberek . rájöttek, hogy korai, elhamarkodott dolog volt a csurgói téglagyár leállítása. Noha az üzem csupán 20 000 téglát tud gyártani naponta, éves viszonylatban mégis sokat nyom a latban ez a mennyiség. A nyersgyártás már folyik, és a kemencét is begyújtják rövidesen, újra füs: tölhet a magas kémény. És mi több: a visszatért régi téglásemberek nyugodtan alhatnak, munkájukra hosszú évekig számítanak Csurgón.

A többi üzem korszerűsítéséről, műszaki fejlesztéséről szólva Fehér József igazgató elmondja, hogy befejeződött a tabi gyár átépítése, a Zala megyei Dióskálón pedig félmillió forint költséggel villamosították az üzemet.

— Mindezen túlmenően az a legfontosabb, hogy az emberek megértették: szükség van a téglára. A napi nyersgyártási tervet nemegyszer 200 000 darabbal is túlteljesítik üzemeink. Ez annyit jelent, hogy ha az időjárás nem szól közbe. száz nap alatt könnyen pótolhatjuk a tízmilliós lemaradást.

A versenyfelhívás kötelez

Az ország valamennyi téglagyára a Somogy—Zala megyei Vállalat versenyfelhívása alapján látott munkához ebben az évben. És a versenyfelhívás kötelezi a hazaiakat. Nemcsak a tervtúlteljesítés, hanem a többi vállalás miatt is. A se- lejtet a korábbi évekhez viszonyítva 4,5 százalékkal kívánják csökkenteni — ez 570 000 forintos megtakarítást jelent —, az önköltséget pedig 8 százalékkal. Ennek eredménye máris mutatkozik. Áprilisban például 1 430 000 forintot

Kimért mozdulattal mártják bele a patak vizébe a már kimosott ruhát, és utána jó erős ütéseikkel a deszkalaphoz verik.

— Különösen a vászonnak nagyon jó ez. Olyan szép fehér takarítottak meg. lesz ettől a víztől, mint a hó.

Szilovics néni azt mondja, hogy amióta emlékszik, mindig itt mosnak a falubeliek. Ö is szüleitől látta ezt. Anyjától a nagylány így tanulja meg a mosást.

K. I.

Az országos versenyfelhívástól függetlenül verseny folyik a Somogy—Zala megyei téglagyárakban is. A nyersgyártást legjobban teljesítő üzemek részére negyedévenként 31000 forint jutalmat tűztek ki, égetési célprémiumra pedig egész évben 100 000 forint áll rendelkezésre. Részben a céljutalmaknak is köszönhető, hogy a téglagyárak dolgozóinak februári aktívaülésén élesen megbírált böhönyei, zalaszentgró- ti, jutái és a kaposvári Szigetvári utcai üzemben most jól megy a munka.

Napi negyven köbméter blokk

A tüskevári téglagyárban ugyancsak szorgos munka főijük. Szinte egymást érik a korszerű építőanyagot, a középblokkot szállító tehergépkocsik. Ezek a falelemek az északnyugati városrészbe kerülnek. Napi negyven köbméter gyártását vállalta az üzem, és ezt könnyen teljesíthetik is. Többet is készíthetnének, ha az építők biztosítanák az elszállítást — a téglagyári tárolóhely ugyanis meglehetősen kicsi —, mert semmi akadálya nincs például a tízórás műszak bevezetésének.

A vállalat vezetői viszont komoly gondban vannak. Munkaerőhiánnyal küszködnek az egész városban. Az Arany utcai téglagyárban például olyan kevés az ember, hogy még a prést is alig tudják kiszolgálni. A munkások sqrra otthagyják a gyárat, mert el tudnak helyezkedni az egész évben foglalkoztatást biztosító újonnan épült üzemekben.

A téglagyárak teljes erővel dolgoznak. Munkájukra számít az ország, az egész megye. És a Minisztertanács meg a SZOT vörös vándorzászlajával kitüntetett Somogy—Zala megyei vállalatot figyeli mindenki.

A vállalat vezetői abban reménykednek, hogy a zászlót jövőre is megtarthatják.

Polesz György

JEGYEZNI

r

vezetőknél, a tanácsnál, a szomszédoknál, és csak utána mondott á-t vagy b-t. Ez a

Befejeződtek a Balatoni Közegészségügyi Napok

Szombaton délelőtt dr. Páter János professzor és dr. Róna Szilvia A Balaton távlati fejlesztése hygiénikus szemmel című előadása után dr. Bér end Ernő, a Somogy megyei Tanács V. B. Egészségügyi Osztályának vezetője és dr. Kapos Vilmos, a Magyar Hygiénikusok Társaságának főtitkára értékelte a háromnapos konferenciát. Ezzel a VII. Balatoni Közegészség- ügyi Napok befejeződtek.

Három éve ment el. Boldogan, mert a szive húzta. Látni akarta a gyermekeit meg az unokáit. Öregen vándorolt ki, s most még öregebben haza akar jönni. A szíve húzza — h a z a.

Az öregasszony neve Jakab Margit. Még Ausztráliában él. Kaposvárról vándorolt ki. Nyugdíjas volt.

— Jól élt — mondják ismerősei. — A színház ruhatárában dolgozott. A nyugdíj, a kiegészítő fizetés és a szép méhes gondtalan nyugalmat biztosított neki.

Egypár nappal ezelőtt égjük barátnője behozta a szerkesztőségbe az öregasszony leveleit. Kusza betűkkel írt sorok, önmarcangoló keserűség és vágyakozás a haza után. íme, az első levél néhány sora:

»Gyermek lettem, idegen a vöm, az unokáim. Hiába szólok hozzájuk magyarul, nem értenek . . . Írj egy kif pletykát, hadd érezzem csak percekre is, hogy otthon vagyok. Itt úgy élek, mint a süket ember.. . -«

A másodikat egy évvel utóbb, 1962. február 3-án írta: Haza akarok menni. Már döntöttem. Sydneybe megyek cselédnek. Két év alatt talán ösz- szejön a pénz, ami a visszauta- áshoz kell. De ez nemcsak a pénzen múlik. Visszafogad-e a hazám?... Állandóan otthon élek. Látom, ahogy bandukolok a színházba, ahogy iszom a szódavizet a büfében. Hallom, és képzeld, látom a színé'TÚozxl

szexüket játszani. Ezer meg ezer emlék jön elém. Ausztrália csodás természeti szépségei nekem nem 'jelentenek semmit. A civilizáció itt a legalacsonyabb fokon áll. Színház elvétve van. S ott is olyan színészek játszanak, hogy otthon még a falusi nép is kifütyülné és kidobná őket. A televízió programja csupa bankrablás, gyilkosság és lövöldözés ... «

A következő:

»Senki és semmi vagyok. Örökké azon fő a fejem, hogy lehetne innen megszabadulni. Talán csak az tartja bennem a lelket, hogy remélni próbálok. Már nincs állásom, hogyan jön össze a pénz?«

A másik is csupa keserűség: »Vénségemre olyan egyedül vagyok, mint a magános fa a hegytetőn. Minden bajom, gondom és ügyem egyedül kell elintéznem ...«

És egy kis napsugár:

»Képzeld, csomagot kaptam hazulról karácsonyra. Fehérnemű, harisnya, cigaretta, csoki, kölni, szappan, cukorka. Olyan boldog voltam! Sikerült újra állást kapnom. Megint cseléd vagyok....Ki most a primadonna? Ki a bonviván? Mit játszanak? De jó otthon. Mindenütt a mi édes anyanyelvűnket lehet hallani. Bár már azt írhatnám, hogy csókollak a viszontlátásig ...«

És íme, egy hatvanhat éves néniké politizálása:

»Gazdám minden fizetéshez kommentárt fűz. Hogy Magyarországon egy életerős ember nem keres ennyit. Olyan

dühös vagyok, hogy szeretnék nekimenni, de összeszorítqfn a fogam, mert nagyon kell a pénz. A minap találkoztam egy honfitársammal. Mondom neki, hogy hazamegyek, mert ele gém van. Azt mondja erre, nem fogok odahaza munkát kapni, és az ilyen öregeket ott hon összeszedik, adnak egy injekciót és végük. Szerettem volna arcul vágni. Ilyen aljas rágalmakat találnak ki. Nem untatlak tovább, talán megsegít a mindenható és hazakerülök. Ember leszek megint és nem rabszolga ... Olyan gazdagságot és fényűzést elképzelni sem tudsz, ami itt egy eleknek van. De olyan nyomorúságot sem, amiben itt rengeteg ember él: Otthon a legszegényebb cigánynak is különb élete van. Itt nem él emberi életet a munkás. Igavonó állat. Míg húz, eszik. Ha kidől, belerúgnak, mehet a bolondokházába vagy a halálba. A legszerényebb temetés is 150 fontba kerül. Én inkább hajójegyet váltok rajta. Má~iám! Még száz font kell és mehetek, őszre összejön. Nem is töröm magam a nyelvvel, otthon nem lesz rá szükségem, végre mindenkivel magyarul beszélhe tek.«

Boldogan ment el, és boldog lesz, ha újra hazatérhet.

Mert az-öregasszony nem tu dott sem szívet, sem hazát cse rélni...

N. S.

— No, ezt nem azért mondom, hogy megírja, nem való ez újságba ...

— Ezt nem kell följegyezni, csak úgy mondom el...

— Ne tessék kinyitni a noteszt, nem nagy eset az egész...

Bizony előfordul, hogy ki így, ki úgy adja tudtomra, hogy amiről éppen beszél, azt nem szeretné a nyilvánosság elé tárni. Persze akadnak, akik csak azért jelzik ilyen kívánságukat, hogy fokozzák az újságíró érdeklődését. Mindegy, én ilyenkor tisztelettudóan becsukom jegyzetfüzetemet, elteszem a tollat. Nehogy véletlenül is azt higgye az illető, hogy szófogadatlan felebarátja vagyok. Sőt ha netán a nevét is eltitkolja mondván: »Nem mindegy az, hogy ki mondta?«, akkor sem türelmetlenkedem. Ismerem az egyéni gazdából lett szövetkezeti paraszt öröklődött tartózkodását, tudom, hogy szűkszavúsága mögött nemegyszer keserű emlékek rejtőznek. Csupán egyetlen példa: A termelő- szövetkezetek szervezése idején lehetett hallani: »Kérem, én belépnék, de tudják, az aláírásomat nem szívesen adom. Mert ha én ezt itt most aláírom, talán bajom lesz belőle... Ki tudja? Az apám mesélte.«

Ennek az embernek ma jobban megy a sora, mint amikor még egyénileg gazdálkodott, és talán restellj is az aláírással kapcsolatos akkori bizonytalanságát.

Égy szövetkezeti gazda elmondta, milyen problémák vannak gazdaságukban, milyen hibákat észlelt a vezetőség munkájában. »Nem szólok senkinek, úgyis fölösleges. Arra kérem, maga se említse, hogy tőlem hallotta« — tette hozzá. Nem írtam föl ,a nevét, de később megtudtam, és azt is, hogy a színtiszta igazságot mondta. De hát akkor miért kellett bizalmatlannak lennie?

Az emberek ma már tudják, mihez van joguk, és ha sérelem éri őket, képesek mérlegelni, hogy jogös-e az avagy jogtalan. Éppen ezért kellene, ha az általuk elmondottakhoz — mintegy fémjelezve a szavak hitelességét — nevüket is hozzátegyék. Mi tagadás — akad még tagadás. Jóllehet maguk is tudják, hogy amit közölnek, az nagj' jelentőségű, azonban arra kérik az újságírót, ne írja meg. Vagy ha megírja is, legalább á nevét hallgassa el.

Találkoztam olyan emberrel is, aki őszintén, szó- kimondóan, tárgyilagosan tájékoztatott valamilyen kérdésben — addig, amíg nem vettem elő a jegyzet- füzetemet. Amikor felírtam néhány adatot, • megtorpant, keresgélte a szavakat, végül elhallgatott. »Eh, ne ' is beszéljünk erről« — mondta. Arra a kérdésre, hogy miért ne beszéljünk, nem válaszolt. Mitől tartott? Nem tudom.

Miért tilos hát jegyezni

Mégis, amikor a burgonya- \ külön kérés nélkül is

tábla szélén találkozom vele, s a nevét kérdem, nem akarja megmondani. Szerénysége inti tartózkodásra? Nem tudom. S mikor látia, hogy nem firtatom a nevét, kérdezés nélkül is közli, s feloldódik kezdeti bizalmatlansága.

azt, amit valaki hitelt érdemlően elmond, s annak érdemi jelentősége van ilyen vagy olyan ügy elintézésében? Érthetetlen ez és — elgondolkoztató. Azok számára, akik oktalanul tartózkodóak . ..

E, E.-