Somogyi Néplap, 1964. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-01 / 51. szám
Vasárnap, 1961. március 1. 5 SOMOGYI NÉPLAP A közvélemény alakítói Tanácstagjainkat joggal nevezzük a közvélemény formálóinak. Tevékenységüktől nem kis mértékben függ, hogyan vélekednek az állampolgárok a párt, a kormány, a helyi szervek döntéseiről, intézkedéseiről. Az emberek bátorságot, elvi szilárdságot várnak el tőlük. A tekintély nem lesz önmagától, s nem kapható kölcsön sem. Ki mer-e állni a tanácstag a választók érdekeiért, érez-e magában kellő határozottságot, hogy pártfogolja a jó ügyet még akkor is, ha az első illetékes helyen kézlegyintéssel intézik el a kérést; mer-e küzdeni a közöny ellen? — ezen fordul meg a tekintély. De -nemcsak ezen. Pillanatnyi tekintélyt lehet szerezni úgy is, hogy valaki olyan követelés mellett áll ki, amiről mindenki tudja, hogy jelenleg teljesíthetetlen, az illető mégis ékes szavakkal kardoskodik, fűt-fát ígér, és a hatás kedvéért esetleg még azt is megteszi, hogy valakit szidalmaz. Az állítólagos bűnbakot: »Ugye, én mindent megtennék, de hát látjátok...« Nehéz ilyenfajta népszerűségre szert tenni? Ne tagadjuk, még vannak emberek, akiknél köny- nyen lehet ilyen módon célt elérni, tetszést aratni. Hogy ez csak ideig-óráig tart, az persze más kérdés. Találkozni olyan esettel is, hogy a tanácstag érzi, lehetetlent kívánnak tőle vagy általa az államtól, mégsem mond ellent, inkább rábólin- tással, néma helytelenítéssel tudomásul veszi a kívánságot. Gyávaságról van szó? Arról is. Nem mer nemet mondani, mert némelyek — tévesen — Parlagon KAPOSVÁRON ötödik éve van felsőfokú oktatás. A Kossuth Lajos és a Bajcsy-Zsi- linszky utcában gyakran találkozunk mindig siető tanító- képzős lányokkal. Kedves, tiszta szemű, életvidám — vizsgák idején felhős homlokú — mai fiatalok. Három évet töltenek itt, de már kezdettől hozzásimultak városunk életéhez, amely nyaranként egy színnel halványabb nélkülük. Mégis keveset tudunk róluk. Hogyan élnek, hogyan dolgoznak? Idejük nagyobb részét az intézet falai között tanulással, olvasással, gyakorlással töltik. Délutánjaikkal szabadon rendelkeznek, s akinek nincs más elfoglaltsága, a kollégiumban tartózkodhat. Huszonnyolc fiú az intézeti, száznégy lány pedig a Kossuth, illetve a Beloiannisz utcai diákotthonban. Az utóbbiba látogattunk el egy délután. Túlzás volna kényelmes otthonnak nevezni az emeletes ágyakkal agyonzsúfolt szobákat, mert nem az. Tömegszállás. De központi fűtéssel, zuhanyozókkal, vasalószobácská- vaL Rend és tisztaság, napos szolgálat és sok pontos házi- rendszabály biztosítja a kollégiumi együttlakás föltételeit. A kollégiumok bővítésére egyhamar nincs kilátás, ilyenformán a hallgatók természetesnek veszik mind a zsúfoltság, mind a házirend íratlan és írott megkötéseit. Naponta háromszori étkezéssel mindezt havi 200 forintért kapják... Olvasom a házirend első mondatát: »A kollégium életét a hallgatók által választott önkormányzat — az intézet igazgatója által megbízott felelős tanár útmutatásai és utasításai alapján — irányítja.-« Az útmutatás, az irányítás helyes, természetes dolog. De »utasítás« alapján álló önkormányzat? ... A MÁSODÉVESEK HÁLÖ- SZOBAJÁBAN beszélgetünk nyolcán-tízen. Fölvetem, hogy az intézet vezetői szeretnék, ha önállóan intéznék a maguk ügyeit, mégis néha kénytelenek közbelépni. Valami baj van ezzel az önkormányzattal? Egy kis zavart csend után megtörik a jég. — Önkormányzat?!... Amikor elutasítják a kollektíva elképzeléseit? ... Nem használhatjuk a telefont; a csoportos mozilátogatáskor is egyénileg kell engedélyt kérnünk; a társalgó kicsi, itt hozzátartozókat, látogatókat nem fogadhatunk; nem nézhetjük az intézet televízióját, este nyolctól már nem tartózkodhatunk ott. Hová menjünk? A presszó pénzbe kerül, és különben is »nem javasolt« hely .. . Talán fordítsuk meg a kérdést: Mit tett a kollektíva, az önkormányzat azért, hogy ne így legyen? Bizony nem sokat. Az önkormányzat valahogy formális, tartalmatlan. Névleges. A hiba forrását — elismerik — önmagukban kell keresniük. Valahol, talán még az elején valami nem jól sikerült; valami gátolja a teljes fczinteség légkörének kialakulását; a közösség erőtlen, bátortalan, nem ura önmagának. De miért? A legtöbb középiskolás kollégiumunkban az ön- kormányzat élő, aktív. Motorja a szocialista közösségnek, és ami megkapóan szép benne: a fiatalok komolyan veszik, hivatásuknak tekintik saját életük irányítását. Itt — érett, felnőtt emberek között — jutna zsákutcába a diákönkormányzat? HAJDÚ TIBORT, az intézet igazgatóját emberséges, diákot pártoló embernek ismerik hallgatók, kollégák egyaránt. Vele beszélgetünk arról, hogy mennyiben helytállóak az említett panaszok, és hogyan lehetne orvosolni őket. Hajdú elvtárs az első kifogás hallatára megdöbben: — De hiszen már az első félévben tisztázódott a kimenőügy! Csoportos látogatáskor fölösleges egyénenként engedélyt kérni. Nyilván a kollégiumi vezető tanárnő részéről történt félreértés ... A telefon pedig eredetileg a naposfülkében volt. Használták a hallgatók. Ebből adódott a baj, né- hányan visszaéltek a lehetőséggel: negyedórás, félórás társalgásokat folytattak. Ez — ők is elismerik — zavarta a közösség életét. Intézkedtem.- Különben, ha ismét kérik, gondolkozni fogunk a telefon visszahelyezésén. A döntés érthető, igazságos. De mennyivel eredményesebb volna, ha a kollektíva ítélkezne ilyenkor: »Nem éltünk megfelelően a lehetőséggel, megérdemeljük, hogy egy időre ne legyen telefonunk.« A televízió és a klubélet iránti igény teljesen jogos. Klub nincs, tv-készülék van — a nevelők társalgójában. Így a hallgatók nem nézhetnek televíziót, bár a második emeleti zsibongóban — ahol kellemes környezetben asztalokat, székeket is láttunk üresen — erre is volna lehetőség. De miért nincs, miért kell a hallgatóknak már este nyolc órakor elhagyniuk az intézetet, amikor az egyetemek, főiskolák országszerte este tíz órakor zárják kapuikat? — Pedagógiai okokból — hallottuk a választ. Ezzel nem tudunk és nem is lehet egyetérteni, jóllehet az intézet vezetőinek jogukban áll ilyen intézkedést hozni. A tv-készülék az intézeté. Az intézet: 160 hallgató és 20—30 nevelő... Vajon nem lenne helyes valamilyen átmeneti megoldást keresni addig is, amíg a klubcélokra szánt földszinti helyiség fölszabadulhat? MINDEZT MEGKÖNNYÍTENÉ, ha az önkormányzat tenne lépéseket, ezúttal a kollektíva jogos, természetes kívánsága ügyében. Ha az önkormányzat lenne valóban a kollégiumi élet alapja, s ha valóban élni is tudnának ezzel. De miért ne tudnának? Sokszor, sok mindent újrakezd az ember. Szembenézni önmagunkkal, hibáinkkal: ez a próbakő. És talán éppen ez a lépés hiányzik a kollégista lányok igazi, jó közösségi életéből is. Wallinger Endre azt hiszik, hogy ha nem állnak oda tekintélyükkel minden kérés, követelés vagy óhaj mellé, akkor igazságtalannak, lustának, esetleg gyávának tartják őket. Általános jelenség ez? Egyáltalán nem. De hogy van ilyen probléma, s nem alap nélkül hadakoznak ellene, arra csak egyetlen példát idéznék. A Siófoki Járási Tanács Végrehajtó Bizottságának egyik, még egészen frissnek mondható beszámolójában olvassuk: »A gyakorlat azt mutatja, hogy a tanácstagság egy része nem látja összefüggéseiben a tanácstagi válasz- tottságból eredő feladatokat, azt, hogy a tanácstagnak választói körében gazdasági szervező és kulturális nevelőmunkát is kell végezni. A tanácstagok egy része kijáró szerepet tölt be a lakosság és a tanács szervei között. A tanácstagság egy részével nem tudtuk rnég megértetni, hogy nemet kell tudni mondani a jogtalan vagy a még teljesíthetetlen kívánságoknak.« S ez itt a lényeg. Persze nyilvánvalóan kellemetlenebb dolog valakinek a kérését elutasítani, mint a kérés elintézéséhez támogatást ígérni. Általában minden embernek a saját gondja a legsúlyosabb és megoldásra a legsürgősebb. Aki ilyen ügyekkel foglalkozik, az jól tudja, hogy senkinek sem esik jól az elutasítás, akármilyen emberségesen adják is tudtára. A legtöbb ember dühöng ilyenkor, s azt hiszi, nem értették meg, elfogultan, esetleg igazságtalanul foglaltak állást ügyében. Sokan rossz szemmel néznek a véleményt nyilvánító tanácstagra vagy ügyintézőre, nem fogadják köszönését, esetleg a háta mögött még le is festik mindenféle szívtelen, rosszindulatú, elbizakodott embernek. Néhányan ezért félnek helyes véleményüket közölni, nem akarják, hogy haragudjanak rájuk, inkább vállalják a pillanatnyilag kényelmesebb, de méltatlanabb megoldást. Ezért esik meg az — amit a siófoki elvtársak igen helytelenítenek —, hogy egyik-másik tanácstag fut egyik szervtől a másikhoz, egyik ismerősétől a másik ismerőséhez, csakhogy pártfogolnának, ha másképp nem megy, hát ismeretség útján intézzen el olyat, amit különben nem volna szabad elintézni. Jó szándék, segíteni akarás húzódik meg gyakran az ilyen mögött is, ám igen veszélyes dolog ez, alkalmas arra, hogy megingassa az állampolgároknak a szocialista jogba, az igazságba vetett hitét. Végeredményben az ilyen »kijáró« tanácstag megszerzi egy ember háláját, de elveszíti másik tíz-húsznak a bizalmát. De hát akkor ne is törődjön választóinak ügyesbajos dolgaival a tanácstag? A világért se vonjon le ilyen következtetést az elmondottakból. Igenis a tanácstagnak emberi és hivatásbeli kötelessége, hogy utánajárjon minden jogos panasznak, kívánságnak, amellyel hozzáfordulnak, s amelynek elintézése nem jelent kivételezést, jogtalan előnyt. Igenis elsőrangú kötelessége a tanácstagnak, hogy ne hagyjon békét az ügyeket hanyagul, szívtelenül, bürokratikusán intéző hivatali tisztségviselőknek, ostromolja őket kitartóan mindaddig, amíg meg nem tanulják, hogy ők vannak a népért és nem fordítva. De mindebből az is következik, hogy nem bólinthat, amikor nem lehet, s ha már ilyent tett, akkor ne másra, ne a »fölöttesre« vagy a felsőbb szervekre hárítsa a felelősséget, hanem legyen ereje és bátorsága elmagyarázni: nézd, barátom, nincs igazad, ezt azért és azért nem lehet. Nem is egyszer vállalni kell a felelősséget mások döntéseiért; legjobb tudását és tekintélyét latba kell vetnie, hogy a vitatott határozat helyességéről meggyőzze a kételkedőket, és elfogadtassa velük a köz érdekeit szolgáló intézkedéseket. Ez is hozzátartozik az őszinteséghez, s csak az ilyen emberek képesek helyesen, jól alakítani, formálni, irányítani a közvéleményt. Varga József A BALATONÚJHELYI ÁLLAMI GAZDASÁG KERTÉSZETÉBEN Január 15-én kezdték meg az előcsíráztatott paprikamag vétó- sét. A kikelt palántákat tápkockákba ültetik szét. Készítik a hollandi ágyakat. Friss trágyával töltik fel; ide tetik ki a primőr paprikapalántákat. Palántalocsolás. r ItyTÄR EGY ÓRÁJA BAK- ItA TATOK a meredek vágaton. A hó elkopott, lucsok és sár van. Ember sehol. Végre házakhoz érkezem. Az elsőnél nyitnám a kisajtót, de zárva van. Körös-körül szögesdróttal befonva minden. Kiáltozásomra sem jön senki. A következő épületben sincs gazda, és még három ház néptelen. Följebb szétszórva megint házak. Szürke palatetős, megkopott, vertfalú ódonságok. Mérges komondor vicsorog az utolsónál. Benyitom a kisajtót, aztán megtorpanok. A tavasz- szal lesz egy éve, hogy utoljára itt jártam. A ravasz, ráncos arcú öregasszonynál, ö a butaság és a hiszékenység vámszedője. Jósnő. Visszahúzom az ajtót, de már jön is. — Keres valakit? Ki küldte? — Senki. — Köszönök, és sietek tovább. Balra ösvény vezet fölfelé. Egy kucsmás, kötött kabátos öreg fűrészel az egyik présház előtt. — Onnan? — kérdi a bemutatkozás után, és a jósnő házára mutat. — Baja van . az élettel? — Nem — mondom —, a szőlőhegyet járom. — Minek? Hivatalból? — faggat tovább. — Borügyben? — Ráfoghatjuk... Leteszi a fűrészt, és ráül a bakra. Fényesre kopott, öreg dóznit húz elő. Megsodor egy vaskos szivarkát, utána átnyújtja a dóznit. — Kóstolja meg. Szűzdohány. De beljebb is kerülhetünk ... A konyhán rácsos kis ablak. Bent faragott nagy asztal, ágy, szúette tulipános pad, stelázsi, két fonott ’-ö^épen zöld mázas rakott tűzhely. Yl EMBEREK — Vöröset vagy fehéret? — Mindegy. — Akkor a jobbikat hozom. A cserépkancsóban fehér bort tesz az asztalra. — Rizling. Kétéves. Ezen a héten maga az első vendégem, igyunk hát a jóból... Ez igen, tömény ital. Nem értek a borhoz, de azért megdicsérem. Kérdezem, hogy milyen volt a termés. Nevet az öreg. — Volt. De ha valaki utánanézne egyszer, nagyon meglepődne. Régen kétszer ekkora volt a szőlőterület, és arról szüretelünk ennyit. Még jobban nevet. — De hogy maga nem ért a borhoz, annyi szent. És hogy nem finánc, az is biztos. — Miből gondolja? — Egyszerű. Aki a műbort dicséri... Mit szól akkor az igazihoz? No meg a finánc nem ül lé borozni . .. Íme, az okfejtés iskolája. Felsőfokon. Megfogott. Nincs más hátra, mint elmondani jövetelem célját. Az érdekelne, hogyan élnek itt a hegyen az emberek. — Jól. Jobban, mint bármikor . .. De ha az életről akar beszélni, akkor megkínálom az igazival is. Aranyszínű bort tölt. Tartok a tréfától, nem is dicsérem. — Csak egy baj van. Mindenki szerezni akar. A pénz a lényeg.. . Elmeséli az életét. Itt született a hegyen, aztán a jussból házat vett lent a városban. Miután a feleségét elkísérte utolsó útjára, a gyerekek arra kérték, hogy adja el a házat, és ossza el a pénzt. így is tett. A ház árát megfelezte a két gyerek között, a megtakarított pénzen pedig ezt a kis vityillót vette meg a szőlőt. Egyedül maradt hatvanévesen. Kap ötszáz forint nyugdíjat, a bor is hoz és tavasszal az eper. Tavaly a kisebbik fiú kért kölcsön autóra, most meg a lánya. Éppen csak a temetkezési költséget hapfta meg, a többit odaadta nekik. Azt is azért tartotta vissza, mert nem akarja, hogy majd a gyerekek nyakába szakadjon a gond. Most hetvenkét éves, egészséges. Maga főz, a mosnivalót havonta egyszer elviszi a lányához. Hetenként szombaton kenyeret és petróleumot vesz. Két kenyér elég egész héten át. Van egy telepes rádiója, híreket szokott hallgatni meg muzsikát. Jó cigányzenét. — Hát így van. Jobbára csak öregek élnek itt a hegyen. A »gugyuló Krisztus« körül akad még fiatal, de hát onnan már egy lépés a város. Ott villany is van. Meg aztán sokan építkeznek. — Itt, ezen a részen nincs fiatal? — Nincs. A kis Rómán meg a Nádasdin van. Ide csak kirándulni járnak, szüretre meg borkóstolóra. Beszívta őket a város, de öregségükre majd visszajönnek... — És így télen hogy múlik az idő? — A könyvek — mutat a polcra. — Olvas? — Sokat. Volt itt egy könyvügynök szüretkor. Megvettem tőle minden Móricz-könyvet. — Miért éppen Móriczot választotta? — Mert szerette a mester urat. A Rippl-Rónait... — Ismerte? — Apám szokott róla beszélni. * * * TGÁZÁT MONDOTT a magányos öreg, Tóth Géza bácsi: a másik oldalon sincs fiatal. Mi köti ide az öregeket? — A hegy... — A szőlő ... — A levegő meg a csönd ... A hegylakók zöme törzsökös, de akadnak »bevándorolt« nyugdíjasok is és néhány falusi. A falut unták, a várostól féltek, megrekedtek itt fönt. Molnár Péter és élettársa hatvan évig élt lent. öregségükre beleuntak a zajba, nyugalomra vágytak. Feljöttek ide. Építettek egy kis házat. Azt mondják, boldogok, mindig ez volt az álmuk. — Az asszony főzöget, én meg a nyugdíj mellé éjszakai portásságot vállaltam... — Nem vágynak emberek közé? — A télben rossz volt. Hetekig senki sem nyitotta ránk az ajtót. Csak a postás. Derék ember. Amikor beteges voltam, még fát is vágott... Visszafelé jövet népes a másik vágat. — Honnan? — A hegyi doktortól... A hegyen egy nagy hírű doktor él. Az is megkötött itt, mint szőlővessző a humusz- gazdag talajban. N. S
