Somogyi Néplap, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
A nádihegedű mestere Móra Ferenc halálának harmincadik évfordulójára Amikor néhány hónappal ezelőtt Józó Erzsébet, egy idős falusi asszony a Hódmezővásárhely melletti Szikkán cs-ta- nyán egy halom ókori aranypénzt talált, lehetetlen volt nem gondolni Móra Ferencre. És nemcsak azért, mert az éppen harminc esztendeje eltávozott Móra műkedvelő régészből az Alföld őstörténetének kiváló kutatója lett, s mint ilyen, több írásában is megjósolta, hogy »-Attila mérhetetlen kincscsháza ott rejtőzik az alföldi homok alatt-«. Hanem mert a pulykapásztorkodás közben kincsre lelő asszony mintha csak valamelyik naív bájú és sok okosító adattal is gazdagított Móra-elbeszélésből lépett volna elő. És a kiskunfélegyházi szűrszabó legkisebb fiából íróvá, újságíróvá, tudóssá lett Móra Ferenc egész munkás életét arra tette fel, hogy aranyat adjon a Józó Erzsébeteknek. Ha nem is az Attilának juttatott, hajdani hadizsákmányból valót, hanem a szellem, az emberség, a boldogság aranyát. „ Többek között önéletírásában, a »Daru utcától a Móra Ferenc utcáig«-h&n is vallott arról, milyen hallatlan nehézségek között végezhette el a középiskolát. »Nagy kincsre leltem, a tudásra« — hangoztatta gyermekkori énjére emlékezve, és élete utolsó írásaiban is arról beszélt, hogy neki, a szegény iparos fiúnak, jobbágy-parasztok leszármazottjának sokszoros, különleges erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne vonhassák el tőle a megismerés örömét, a tudás boldogságát Nyomorgó segédtanárként kuli-munkát végző újságíróként kezdte, s mert nemcsak szegedi lokálpatrióta volt (mert az volt, amióta csak a század legelején odakerült), hanem észrevette és megírta a szociális igazságtalanságokat is, hát fegyelmi eljárások folytak ellene az iskolában és a kormánypárt szegedi újságírói »hazafiatlan-x-nak. merték nevezni. Hazafiatlannak Móra Ferencet, aki — mint barátja, fegyvertársa, Juhász Gyula, a költő — szépség-eszményének konkrét formáit szűkebb hazájának, a Dél-Alföldnek szelíd tájképeiből merítette. Móra Ferenc az Alföld múltjának és jelenének prózában író lantosa, a Tiszatáj krónikása volt, de — s azért haragudott rá a reakció a forradalmak előtt, alatt és után is —' nemcsak azt kereste-kutatta, mi a táj sajátos vonzása és hogy mi van a homok, a föld alatt, hanem, hogy mi az, ami az Alföld parasztjait, »a vizekkel dacoló, szépséges Szeged« munkásait, értelmiségiéit a nagyvilággal egybefűzi. A humanista kultúra harcosa volt ez a szelíd szavú és külsejű, korán ezüsthajúvá lett író, aki atyai barátja, » szögedi komája«, Tömörkény István örökségéből átvette a népi zamatot s a részletek realista hitelességére való törekvést, ugyanakkor kialakította magában azt a félreérthetetlenül móraferenci hangvételt, amely egyszerre volt magyar és európai, kristályosán egyszerű és mélyen kulturált. Móra Ferenc sokműfajú életművéből az irodalomtörténet legtöbbre azokat a kisregé nyeit becsüli, amelyeket közvetve vagy közvetlenül az 1919 véres augusztusában hatalomra jutó ellenforradalom ellen írt. »Hannibál feltámasztása« című 1922-ben és 23-ban írott kisregényéből készült a népszerű film, a »Hannibál tanár úr-«. A kis tanárka tragikomikus figurájában az embertelen úrivilággal, s annak gőgös korlátoltságaival szembeszálló emberségnek állított emlékjelet. Világnézeti és művészi problémáival, ellentmondásaival egyetemben is értékes, s nemcsak szép, de ember-arcú regény is az »Ének a búzamezőkről«. Nem lehet méltatni eléggé azt, amit Móra mint ifjúsági író alkotott. Benedek Elek, Gaál Mózes vonalát folytatta: történelmünk legnemesebb alakjairól írt földönjáró legendákat E sorok írója azonban — sokakkal együtt — Mórát, az újságírót becsüli a legtöbbre. Űjságírói »nádihe- gedű«-jén — egy cikkeket, karcolatokat tartalmazó kötetének is ez a címe »Nádihegedű« — valóságos kis dallá variálta azt a melódiát, amit egy honi vagy külföldi aktualitás adott meg számára. Egy napihírből kiindulva balladát tudott írni az elesettek, a testilelki nyomorúságban szenvedők nehéz sorsáról. Románcot egy kedves, ember-meleg eseményről és az újság-adta terjedelemből ki nem lépve, ódát is zengett, ha olyan hír került elébe, ami a haladás erejét és szépségét bizonyította. Az irodalmi veretű újságírás több más mestere mellett Móra Ferenctől is sokat kell tanulnia a ma krónikásának, népnevelőjének. Móra Ferenc harminc éve halt meg; még meg kellett élnie Hitler uralomrajutását és a magukat magyarnak nevező, honi hitleristák mozgolódásait. Idős volt már akkor és beteg, de a demokratikus érzésű és humanista gondolkodású nép- fi, az »igazra tanú« írástudó megkettőzte erejét, hogy hitet tegyen a »barna barbárság« ellen. Halálos ágyán is harcos cikket diktált a »Magyar Hírlap« című antifasiszta budapesti lap számára. A »nádihegedű« mestere — aki értett a gordonka mélyebb szívhangjaihoz is — riadót vert ki vonójával a Józó Erzsébeteket és »mind a gyanútlan szegényeket« végveszedelemmel fenyegető, történelem-ellenes erők megfékezése érdekében. A. G. Érdekes könyv kiadására készülnek Brazíliában. A könyv ezer lapja rozsdamentes acéllemezből készült, az egész könyv súlya 1500 kilogramm lesz. A mű Sao-Paulo négy évszázados történetét fogja megörökíteni. A szöveget — amelyet neves tudósok állítottak össze — 35x50 cm formátumú acéllemezekre vésik. A különleges könyvnek nem árt sem a tűz, sem a hőmérséklet ingadozása. MÓRA FERENC: HISZEK AZ EMBER BEN TPár gyalogjáró szót szeretnék mon1 dani a ”szabadság lényegéről, amelyet talán nem mindenki lát tisztán azoktól a bíbarkárpitoktól, amiket a hódolat és mámoros rajongás az első hetekben eléje aggatott. A katekizmus a hitet valahogy úgy határozza meg, hogy hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit más mond, még pedig azért, mert ö mondja. Ebben a stílusban szabadnak lennem annyit jelentene, mint azt tenni, amit én akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. S valóban mindeddig ennyit jelentett a hit a tömegek és a szabadság a királyok számára, és azért kellett Európa felének elpusztulni és elrothadni, mert a németek elhitték Vilmos császárnak — és pedig azért, mert ő mondta —, hogy megfogják hódítani a világot és mert a királyoknak szabad volt azt tenni, amit ők akartak, kizárólag azért, mert nekik úgy tetszett. A hitről most nem beszélek — hiszen az angyalok hetébe értünk és boldogok a tiszta szívnek, akik még ma is el tudnak andalodni a betlehemi mezők énekén — ám világos ugye, hogy a mi szabadságunk, a háború förtelmes boszorkányának arany- hajú gyermeke nem lehet azonos a királyok szabadságával? Szabadnak lenni többé nem jelenthet annyit, mint azt tenni, amit akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. Ez a szabadság a kőkornak szabadsága, amikor az ősember ott ütötte le a kőfejszéjével a másikat, ahol érte. Ez a szabadság, amely mindnyájunkat királyokká vagy vademberekké tenne — nincs különbség a kettő közt, a királyok az őskor kegyetlen és ravasz törzsfőnökei, azok személyes bátorsága és olykor értelmessé- ge nélkül —, ez a szabadság az emberiség atomizálását jelentené, a társadalomnak a legapróbb darabokra hullását, mindenki háborúját mindenki ellen, a kultúrvilág- nak vadonná válását, ahol üvöltöző farkasok marcangolják egymást. A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: sza bad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanágot és megsoka- sítja az örömet e világon! //n tudom, hogy nem illik fütyörész^ ni, mikor a lélekválság harangját húzzák, és nem való bokrétás kalappal menni a házba, ahol haldoklót virrasztónak. Én tudom azt, hogy nagyon sok szívet szorongat most a félelem amiatt, ami van és a forradalomnak sok őszinte híve mögött is ott ül a gond sötét lovagja amiatt, ami lesz. Én tudom azt, hogy a kálváriának sok stációja van még előttünk és azt mind végig kell járni ennek a fájdalmas generációnak, amelynek vezekelnie kell, mert vétkes a háborúban, amelynek útjába egy szalmaszálat se gördített ötödfél esztendőn keresztül. Én tudom azt, hogy itt még lesznek földrengések és lávaömlések és hogy sok minden, ami szívünknek kedves, elpusztulhat még és a saját életünk is füstté válhat a nagy tűzvészben, amelynek csóvavetői voltunk — és én mégis hívő• hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom az ígéret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a miénknél emberibb életét. Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csak olyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultunk látszott is, mégiscsak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégis csak előbbre vitte az emberiséget. Még sokan vannak, akik rabszolgamunkát végeznek, de a nyílt rabszolgaság már megszűnt. Még vannak királyok, alak azzal mulatják magukat, hogy halomra öletik egymással az embereket, de a legyőzött ellenség koponyájából már nem csinálnak ivóserleget. Még megbírságolják a parasztot, aki lelövi a nyulat, amit az Isten kizárólag az úri nimródok számára teremtett, de már nincs meg a törvény, amely pár száz évvel ezelőtt jogot adott a földesúrnak, hogy köszvényes lábát az elfogott vadorzó párolgó vérével gyógyítsa. Még vannak szennyes és bűzös börtönök, de már eltűntek az akasztófák, amelyek hajdan minden község határát díszítették. Még akadnak, akik azt hiszik, van közük hozzá, ki, hogyan szokott érintkezni az istenével, de már nincs sárga folt és rég nem ropognak az inkvizíció máglyái. A nemi erkölcsöt még sok barbár törvény teszi immorálissá, de sok tiszta, szelíd öröme van a meghitt családi otthonnak, amelyeket az elmúlt idők nem ismertek. Mindennapi életünkben még sok a rút, a fonák, a fölösleges szenvedés, az élet mégis mélyebb, emberibb és élni érdemesebb, mint volt az elomlott századokban és főképpen sokkal messzebb horizontokra nyújt kilátást Minél magasabbra kapaszkodik az emberiség, annál határtalanabb lehetőségei nyílnak meg számára a boldogulásnak, és ha egyelőre a szocializmus a legmagasabb pont, amely felé most az út vezet, egészen bizonyos, hogy azon túl is jönni fognak még új ormok új perspektívákkal. Tagadom, hogy igaz volna a bibliai példázat, amely a leomlott babiloni toronyról szól: a torony áll, a torony épül, évezredek óta minden nemzedék tovább rakja egy emelettel az emberiség házát, amely egyszer talán hídul fog szolgálni a kihűlő földről a testvércsillagzatokra. A ki a jövendő opálos álmaival a mai helyzet rémképeit állítja szembe, annak én egy újsághírrel felelek. A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csak oly közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol a Behring-szoros körül új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak se látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése, a fölcsapódó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a Kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinensből, amivel most az emberiség és ben-, ne a magyarság vajúdik, egyelőre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és reszketést érezzük. Mindez elkerülhetetlen és mindezt el fogják bírni azok, akik a háborút elbírták, amelynek a rémségei nagyobbak voltak és tovább tartottak. A komor hegytorlaszok, amelyek köztünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztők, de egy-egy repedésükön keresztül átkéklik az ég és átzöldellik a jövendő napsütött vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhők, — az igazság, valóság és maradandóság az, ami mögöttük van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük a szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szug- gesztív vággyal és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: hiszek az emberben. KEREKES ANDRÁS: Elmúlt szerelem képei L A fák oly hűsek, mint a kő, s a talpuk csupa rőt levél. Messze látni az ágakon s hová tudatom el nem ér, nyugtalan most ott is kereslek, beléd fogózom, ne eressz, az ujjaim nézd, hogy remegnek, nyugtass, csitítgass, jöjj, szeress! 2. I A jegenyék átdöfik az eget, a víz búcsút int korsajának — nyugodt, nagy csillagok legyintenek s a tócsa árnya is felszárad. Nem mérhető világok egyikén, elkerítetten földek partján, megvívok érted, te röpke fény az árnyak sötetlő hatalmán, s majd új világok kertjein, a győzhetetlen lét jogán redőtlen rózsák homlokán felragyogtatod verseim. 3. Ma éjjel meghallgattalak. Elhevertél ütőeremben, testetlen, még csak dobbanás se voltál, de voltál, és éreztem már én vagyok a béke — egész halk csend volt, annak is végtelenségnyi töredéke. 4. A legsötétebb téli délután, mikor a hókupacok a házak térdéig érnek és összezsugorodnak a járókelők, hirtelen elkezd nótázni a szél és hiába ágaskodnak árnyékukért a fák — egy kutya nyugtalanul futni kezd a parton, a legsötétebb délután téged is összeránt a félelem, felvisítsz, levegőbe szippantsz, elrohannál — s nem tudod az utat sem: akár a fény egy repedésen, ruháid alá bújok szomorúan s csak simogatlak ... 5. Megállt a szűk utca előtt, lendült a karja, fenn megállt. Még utoljára nézd meg őt a lányt, a lányt, oly soká asszonyod, aki sorsodba nőtt. Szerelem, szerelem, önző polip-karok — nem lesz többé sosem lefejteni erőd. Állt a közömbös esti csendben magasra nyúlt, utcák fölé hajolt a lány, a lány és intett rendületlen és végül már csak karja volt. 6. (Tanulság) Mondd csak ami könnyen esik, a lényeg rejtve lapul ott legbelül, és ha a szavak már helyet cseréltek, a testetek is mérlegre kerül.
