Somogyi Néplap, 1964. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-12 / 9. szám
BOMfinn néplap 8 Vasárnap, 1964. Január ML CIT A kohó, mint egy óriási macska, két évig dorombolt az életemben. A folyékony vassal nem volt dolgom, azt a kohászok szorították zsilipek közé. Az öntőcsarnokból hozzánk csak a fények jutottak el, a gázok fojtogató illata és a morajló monoton zúgás. Nekem vagonokkal, kínai érccel, szovjet koksszal, mészkővel, dolomittal és egy óriási szívlapáttal kellett minden nap megbirkóznom. Fönt dolgoztam a bunkersoron. Eleinte csak úgy találomra szerveződtek a brigádok. Nem is szerveződtek, néhány ember lapátott fogott, és fölmászott a vagonokba. Pár hét alatt kialakult a brigád. De hogy a kis Bráder Laci hogyan került közénk, még ma sem tudom. Potyondi, a brigádvezető naponta többszőr megállt mellette, és rákiáltott: — Apikám, ez nem bölcsőde, Itt melózni kelL Szőke gyerek volt, sovány, és a mamáját is Brúdernek hívták. Esténként előkaparta az ágy alól a citeráját, és úgy tévelygett a húrok között, mint egy világtalan. Jólelkű gyerek volt, de a lélekkel, sajnos, nem lehet lapátolni. Így aztán nem dolgoztunk vele szívesen. Amíg a többiek kidobtak egy vagont, ő csak egy felet. Potyondi minden reggel föltette a drámai kérdést: — Ki akar a Citerással dolgozni? Persze, senki sem akart Ilyenkor nagy érdeklődéssel a kokszoló kéményére bámultunk, a szkipjáratra, vagy a felhőket mustrálgattuk a Duna felett A vége veszekedés lett Potyondi rátukmálta valakire a Citerást, a »valaki« persze egész nap marta. Másnap kezdődött elölről. ■— Nincs vita. Ezután minden reggel sorsot húzunk — mondta Potyondi, és hat gyufaszálat tartott elénk. Aki a fél gyufát húzta, az megkapta Citerást. Valamit Javult a helyzet, de a megjegyzések így sem maradtak el. únius elején egymást érték az irányvonatok. A »H« pályaudvaron csillogó hegyek nőttek az ércből. A vágányok között piros felhőket kavart a szél, nyomába szegődött a mozdonyoknak, és végigtáncolt a bunkersoron. Egyik este valóságos tornádó keletkezett, örvényében rozsdaszínű szállópor, finom szemcséjű ércek, a kohó és áz erőmű füstje együtt emelkedett A Duna felett felhőkre ültek, megfestették az ég peremét, és éjszaka szeny- nyes záporban visszahulltak. Másnap a bunker falán megült az érc. Egyszerűen odaragadt. A bunker közepén már alig volt, az oldalán meg majdnem a rácsig. — Valaki menjen le! Fel kell csákányozni — mondta Potyondi, és elment az irodába. Lázár Gyula átbújt a rácson, aztán az ércre ereszkedett. Leadtuk a csákányát. Már vagy tíz perce döngette az ércet, amikor megindult alatta. Lassan, alattomos csusz- szan ássál, aztán hirtelen fél métert süllyedt a szintje. Pillanatok alatt történt. Lázár annyira megijedt, hogy nem tudott kiáltani. Csak akkor üvöltött fel artikulátlan, kétségbeesett hangon, amikor derékig beszippantotta. A szomszéd vagonban dolgoztam. A kiáltásra összerezzentem, aztán hirtelen kiugrottam a vágányok közé. Tudtam. hogy baj van. Ketten _már ott voltak. Ijedten botorkáltak a rácson. Lázár most már egyfolytában üvöltözött: — Segítsetek!... Segítséég!... — Eresszétek le a kötelet! — kiáltottam futás közben. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy nincs kéznél se kötél, se rúd. — Hol a biztosítókötél? — förmedtem az ijedt fiukra. — Lent maradt az öltözőben. — Ebből nagy ba’hé lesz — mondtam, aztán fölkaptam egy lapátot, és lenyintettem. Csak az élét érte e1. Nem tudott megkapaszkodni. Közben újra eresztettek a bunkerből. Lejjebb szánt M érc, ét Lázár J még jobban elmerült. A szeme kidülledt, és elkékült a feje. Ez már nem az ijedtségtől volt, hanem a fájdalomtól. Az érc percről percre jobban szorította. — össze fogja Toppantani. Belekerül a mérlegkocsiba, onnan a szkipcsillébe, és vége. Automata kohó, ezt nem lehet megállítani — villant át rajtam a borzalmas gondolat. Valaki elszaladt kötélért, de arra nem lehetett várni. Cselekedni kellett azonnal, mert Lázár minden pillanatban mélyebbre süllyedt. Az érc már a mellénél vöröslött. Az emberek összeszaladtak, a szom— Nem lehet, megszakad — mondtam. — Húzzatok — szólalt meg Citerás, de most már bágyadt hangon. Megpróbáltuk hárman. — Hó-rukk!... Hó-rukk!... Hó-rukk! Lázár megmozdult, pár centit emelkedett. Újra húztuk. — Hó-rukk!... Hó-rukk!. Most sokat emelkedtek, de Citerásban valami roppant. Lehetett hallani. Elernyedt. — Ez a gyerek megszakadt — mondtam. — Ki kell őket húzni, akárhogyan — szólalt meg mögöt tem újra az előbbi hang. Húztuk. Végre elértük Lázár kezét Most abba kapaszkodtunk. Citerást a többiek lefektették az útra, olyan volt, mint a rongy. Verejtékes arcára vöu széd brigádból is, de csak to- rös por tapadt. Elájult Lázárt melléje fektettük. Hiába borogattuk eket hideg vízzel, nem tértek magukhoz. Amikor tanácstalanul letettem a kannákat, szembe találtam magamat PotyondivaL — Mi van itt? — Majdnem ottvesztek — mondtam és a bunkerra mutattam. — Barmok! Biztosító öv nélkül mentetek le? — Lent maradt az öltözőben. Lázár felnyitotta a szemét. Néhány pillanat múlva Citerás is eszméletre tért. Űjra leboporogtak a sínek között r jra megmozdult az érc. Döbbent csend támadt Ekkor valaki megszólalt a hátam mögött: — Én leereszkedem. Citerás bukkant feL — Hülye — mondta valaki. De ő nem törődött vele. Villámgyorsan átbújt a rácson, és a sínekbe kapaszkodva, leengedte a testét mint egy kötelet — Kapaszkodj a lábamba! — kiabált Lázárnak. — A bokámat fogd meg! — Amikor Lázár megkapaszkodott, meg- rogattuk őket. Lázár prüsz- próbált húzódzkodni, de nem költ aztán Brúderhez fordult: bírt — Húzzatok ki bennünket! Gyorsan, mert nem bírom sokáig! Megfogtuk a csuklóját, és húztuk. Nem bírtuk. Valaki rendelkezett mögöttem: — Mindegyik kezét hárman fogjátok! — Köszönöm, Citerás... B ráder elkente a vörös port a szája körül, és mosolyogni próbált A brigád arcára biztató vigyorgás telepedett. Leguggoltak a sovány gyerek mellé. TAKÁCS IMRE: Szegényes Katalin-virág Itt lakom a sok-tornyú városban, édesapám. Egy-tornyú falvakhoz szokott szemed nem értette a torony-fantáziát, nem értette az egymás mellett ismételt égbenyújtózás logikáját, az istent- hódító verseny önzéseit, s éppen így, titokzatosságával, értelmetlenségével töltött el tisztelettel. Évizedek múltával is fölemlegetted ezt a várost, ahol sok torony van, több a szükségesnél, mert hiszen a keresztet, harangot égbe emelni egy is elég lenne. A te egeden csak felhők voltak és égitestek, vagy nem is égitestek: Nap, Hold, csillag. Vagy pedig a szárazságot hozó szél fújt a te egeden. Nem fény- pásztákban, nem motorzajban, még kultúrában' sem — urakban és tornyokban mértetek várost, falut. A természetes és szűz égboltra csak ezek a költői téglaépítmények mutatták föl az ember hódítását. Életre szóló élmény volt neked ezt a sok tornyot látni, melyek aztán nem szaporodtak azóta, s melyek nekünk már nem magasak, bár nem repülőink, műholdjaink, szondáink, műbolygóink miatt lettek törpék, kicsik és kedvesek, de a fölöttük elszánó szó, a fölöttük hozzánk repülő zene, a fölöttük elektromos jelekben hozzánk érkező kedves leányarc s az új tudat tette ezeket a tornyokat átlátszóvá, ember-erők jelképe helyett a naív öröm, a szánalmas vigasz- talődás jelképévé. Mikor láthattad őket? Csak amikor Ferenc Jóska tisztjei a rú magyar katonája indul szuronnyal támadásra elesett társa mellől. Nyitott szájában szoborrá vált az üvöltés is. A talapzaton ez áll bevésve: 69-es előre! Ti büszkék voltatok arra a háborúra! Ha meggondoljuk, hogy ezen a meghurcoltatáson kívül semmi más jelentős nem történt, mert nőm történhetett veletek, s tizenkilencben is visszájára lehetett fordítani bennetek az indulatokat, szívünk kész a szánakozásra, édesapám. S ha az Idő csupán a tisztább gondolattal egészíti ki bennem a te sorsodat, szegénységedet, ó, akkor is mennyivel gazdagabb vagyok nálad! Hamutálcába teszem a cigarettám, Írógépbe írok neked levelet, a vigasztalanul elmúltak országába, megbolygatva vele csak a saját emlékvegetációm tartományát — hol vagyunk mi egymástól, édesapám? Halottak napja közeledik, édesanyám koszorút köt otthon a keresztedre, megöntözi a hantot porladó tested fölött, s gyertyafénytől sötétebb lesz az este, a korán beköszöntő, nekem meg csak káromlás jön a számra, ha valami eszembe juttatja nyomorult életedet. Olyan lakásban lakom itt, ahova te — úristen! — félnél becsöngetni. Nem mernél a tarka szőnyegre lépni, nem mernéd a készülékeimet bekapcsolni! Keltenélek életre: taposd sáros bakancsoddal a torontálit, nevesd ki új-vad szobraimat, szedegesd tarka könyveimet, ülj le laticel-fotelomba, maradj itt nálunk szicíliai mocsaras erdőkbe ve- télre, nézd végig a korcsolyazényeltek utakat építeni, halottaknak sírt ásni, sebesültek sírását meghallgatni Magad pénzén egyszer sem utaztál ilyen messze, és akkor sem tudhattad menet: visszajössz-e; azért is nézhetted meg az orbajnokságot, légy itt velünk. Elrejteném minden új-világ- keltette éhségemet, hogy téged jól tartsalak. Hogy »gyönyörűbb szenvedéseimtől« szabaduljak, sokszor bőgve sírodra vetném det, »kommunista« bamasze- műdet, huszonhárom éves legényfiadat, hiszen köztünk nagyon nehezen termett a szó...! Nyugdíjazni akartalak, hogy pipázgathass, s beteljesült paradicsomod, nyolc hold földed, öt darab marhád, disznóid szélnek eregesd el. Nagyon kegyetlent akartam én is, tudom. Azon az őszön látszottál először boldogabbnak, pedig valami betegséget is titkoltál már. Ha nekem most huszonhárom éves fiam lenne, nem hagynám így elmenni. Vagy tudtad, hogy huszonhárom esztendőm mit jelentett? Azért inkább — öregember létedre — könnyeztél, mert neked még öregségedre sem adatott meg a derű! Nincs szánalmasabb, mint az elhagyott öregember. Nincs szánalmasabb, mint a megháborodott fiú, ha kedvét szegik. És szegték így is! A térdedre leloccsant tejet mindig látom. Kezedben a piros kispoharat, arcod erős sörtéjét, riadt szemeidet! Mért nem tudtál akkor beszélni, édesapám! Az elmúló és érkező világ mért nem tudott mibennünk egymásba ölelkezni, százszor ilyen sebességgel repülnénk akkor most is. Százszor ilyen sebességgel? — hát repülés ez? Arcom megöregedett, hajam őszül, de a huszonhárom éves legényke téged igazán most ölel meg, hogy fázós, vértelen testedet melegítse, hogy kiengeszteljen az igaz gondolatnak. Nem szakitok úri krizantémot, a szegényes Katalin-vi- rággal köszöntelek. Én viselkedem hozzád illőn, mert ta már nem változhatsz. szágot magadnak olyan alapo egész életemet( de mikor erős san. így tanítottál bennünket földrajzra: Fehérváron nagyon sok torony van, a Kárpátok egyik szorosában negyvenezer halottat lehetett látni egy rakáson. Ezek voltak a méretek, melyeket tisztelhettél. Meg hogy a negyvenkettes ágyúnak vagyok, amikor a világot fenyegető veszedelmekkel van bátorságom szembeszállni, akkor kedvem van élni helyetted is. Mennyi mindent azért szerzek csak meg magamnak, mert neked olyan sohasem volt. Két dologban akarok rád hasonlítani: sok robotod ellenmekkora ereje van, és hogy_ a tétéként sose vonz munkátlan németek milyen messziről lőtték Párizst. Ez volt, apám, húsz évig nektek beszédtéma. Megismertem e város sok szép szobra között egy elrettentőt, amelynek már múzeumban lenne a helye, nem köztéren. A tizennégyes háboság, szelídséged ellentéteként sose vonz gőg. Ami tebenned jó volt, őrzöm. S a legtöbbet így is tőled kaptam. Könny csordult a szemedből, mikor elbúcsúztunk. Nem tudom, szerettél-e, minek nézted megháborodott gyerekeBertha Bulcsn aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaxaaaaaa A Kovács Józsi bácsi, a külvárosi Hosszú utca legöregebb lakója, átment a kövezetlen úttesten, délután négy óra felé átellenben lakó barátjához, a nyugdíjas Nagy Jánoshoz a szokásos ultipartira. Botladozva, mérgesen lépegetett át az autók vágta széles és fagyos hasadékok között. El is tévesztette a lépést: egy mélyebb gödörbe botlott, és majdnem hasravá- gódott. — Hogy a fene!... — egyenesedett ki káromkodva. — Jani, Jani, te! — kiabált be aztán nyugdíjas barátjához. — Hozzál már ki egy lapátot! — Hozom öreg, hozom — igyekezett kifelé a házból ez öreg Nagy János. — Minek a lapát? — Csinálok itt egy csapást a két ház között — mondta Józsi bácsi most már moobék élten. — Annyi itt a gödör, hogy nem lehet átjárni. A keskeny csapás tíz perc alatt elkészült.. Józsi bácsi ru,ég egy kicsit meg is taposta az utat, aztán mind a ketten megnyugodva mentek be a házba kártyázni. Hanem a szomszéd ház ablakából Harangozó kartárs, a Hosszú utca negyedik szaka- sz.ának tömbfelelöse az egész útépítést végignézte. Éppen pnv 'Wí’TiMs rágódott, a területén végzett Imgújabö társadalmi munkákról kellett volna egy kis ősz- szefoglalót szerkesztenie, de nem tudott mit írni. Amikor azonban meglátta a két serénykedő öreget, felragyogott a szeme, azonnal kabátot vett magára, és a tőle megszokott gyorsasággal átsietett az öreg Nagy János házába. Éppen akkor ért oda, amikor Józsi bácsi elfogta barátja piros ultiját. — A közhasznú társadalmi munka felől érdeklődnék... — kezdte. A két öreg már nem is emlékezett előbbi munkájára, mindkettőben az elfogott piros ulti izgalma élt. A tömbfelelős nehezen megértetni. — A, csak egy kis csapást csináltunk — mondta Józsi bácsi. — Mennyi ideig tartott a munka? — érdeklődött izgatottan a tömbfelelős. — Hát, talán egy negyedóráig. hiába volt Harangozó, amikor az utcán találkozott Lelkessel, az Egészségügyi Szervezet utcai megbízottjával, futtában elmondta neki a nagy újságot a közhasznú társadalmi munkáról. A hír hallatára Lelkes is egészen tűzbe jött. — Hol van az az út? — kérdezte. — Nem érdekes uz — legyintett Harangozó. — Fő az, hogy van. Végre megírhatom a jelentésemet. Lelkesnek is jelentést kellett írnia. A zennel rohan* tehát ő is a két öreghez. O is felvette az adatokat, s már ment is jelentést írni. Csakhogy ügyesebb volt, mint Harangozó: azt is észrevette, hogy az útépítők parkosítottak. Józsi bácsi ugyanis latudta magát pátolás közben egy földes. gyökeres fiicsomót véletlenül a letaposott csapásra hajított. — Milyen szerények — gondolta Lelkes, amikor a fücsomót meglátta. — A parkosításról hallgattak. S már ír!a is a note -éhe: »útépítés, parkosítással.« Amikor T elkes elment, a adatait, mert hiszen Józsi bácsi közéjük való: legénykorában citerán játszott. És így tovább. Jöttek a megbízottak és felelősök egész délután, s Négyszáz éves az orosz könyvnyomtatás A Szovjetunióban nagy előkészületek folynak az orosz könyvnyomtatás 400. jubileuménak megünneolé- sére. 1964 márciusában Moszkvában ünnepi ülést tartanak. Ezenkívül a Szovjet Tudományos Akadémia irodalmi- és nyelvi, valamint történelmi tagozata ünnepi ülésen emlékezik meg e fontos kultúrtörténeti eseményről. A Szovjetunió Lenin nevét viselő Állami Könyvtárában, a klubokban és a művelődési otthonokban könyvkiállításokat szerveznek. A jubeliumra népszerű tudományos filmet készítenek és postabélyeg sorozatot adnak ki. A jubileumi napokra a »Nauka« mind beírták a jelentésükbe, ‘ kiadó gondozásában meg- hogy két ember kétórai társa-1 jelenik egy kétkötetes műt aalmi munkában parkosítás. . .. . , . sál utat épített. Teljesen be-\ ~A könVv “ forradalom elot- esteledett már, mire az utolsó í fi Oroszországban« és *A megbízott is becsukta maga j könyv a szovjet társadalommögött az ajtót. j ban«. Az Állami Politikai A jelentések mind Hyntáss [ ,, .... ... Jenőhöz, az utcafelelőshöz fu-’i Kiadó »A könyvnyomtatás tottak be. f 400 esztendeje hazánkban« Hyntáss azonnal fölismerte f;mAn gyűjteményt jelentet jelentőségüket, és rögtön ősz-; szesítette is őket. Harangozó, ? me°- "Iszkusztov« Kiadó a tömbfelelős azt jelentettej közreadja »Ivan Fjodorov, hogy két ember két órán át‘ az első orosz nyomdász« cí— Ez statisztikai szempont- két öreg föllélegczve folytatta ból teljes órának számít — az izgalmas kártyapartit. De magyarázta a tömbfclelős, és mivel a hír szárnyakon jár, már írta is a noteszébe: »Két rövidesen beállított hozzájuk ember összesen két órai társadalmi munkában útépítést végzett.« — Parkosítás nem volt? — érdeklődött tovább. — A, — felelte Józsi bácsi — mondom, hogy csak egy kis csapást csináltunk. A tömbfelelős ezután elvi- harzott, rohant haza, hogy a jelentést m agjrja. De nem az Aggok Házának képviselője, hogy 6 is megírhassa jelentését a parkosítással egybekötő*t i’térítésről. Azután a nyugdíjas vasutasoktól jött valaki, mert hiszen a két öreg szervezetileg tulajdonkénben hozzájuk tartozott, kérőbb az Amatőr Mvzr’kusok Egyesületétől vették föl a közhasznú társadalmi dolgozott. Ugyanezt írta az egészségügyi szervezet megbízottja is; ez összesen négy ember és négy óra. Az Aggok Házának képviselője szintén két ember kétórai munkáéiról küldött jeleVést; ez már hat ember és hat óra. tgy összesítette Hyntáss a jelentéseket, és amikor a végére ért, elégedetten nézte az eredményt: ötven ember száz órát dolgozott. S már írta is a maga jelentését: "Kitűnően megszervezett társadalmi munkával...« A befejező, mondat különösen tetszett ne -5 ki; »Mindezt pedig történél míleg viszonylag igen rövid. idő alatt végeztük <’!.« — Nagyszerűen dolgozunk mi itt a Hosszú utcában —! gondolta, amikor jelentésének1 mű könyvet, amelynek Írója J. Nyemirovszkij. Manapság a világon kiadott minden negyedik könyv a Szovjetunióban jelenik meg. Az Októberi Forradalom után a Szovjetunióban 1 740 000 művet .'’Jatik ki, a forr dal- mat m ; ’ 5 353 értendő folyamán az Oroszországban kiadott müvek száma 550 000 volt. Ezek az adatok o Szovjet Tudományos Akadémia által snjtó alá rendezett »Az orosz könyvnyomtatás 403 esztendeje« című .átkötetes műben szerepellek. 1964. március elsején lesz . , , , . 400 esztonJcd- annak, hogy utolsó mondata után is oda- megjelent az első, ponies dátette a pontot I tum mai ellátott Ökrös László könyv. , , ,
