Somogyi Néplap, 1964. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-05 / 3. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1964. január I, Urbán Ernő: ELETKEPEK Egy marék dió Tombol, süvít a kiskunsági szél vadabbul Belső-Ázsia homokpusztaságain se tombolhatna. Csoda, hogy nem kapja fel, s velünk együtt nem hen- gergeti tova a pöttöm, baba- ház-forma szövetkezeti irodát. Odakünn dózerek dörögnek. Egy csapat világgá szabadult őslény módjára gázolják, túrják, teregetik a csakis szamárkenyeret és árvalányhajat »termő« bucka-vonulatok homokját. Szőlő és őszibarack számára dolgozzák meg a talajt, és társalgásunkhoz is kitűnő témául szolgálnak. A szót az elnök viszi. Ugyancsak harciasán villogtatva sokdiopriás szemüvegét éppen azt elemzi-taglalja, hogy a mostani árak mellett s a kellő szívósság hiányában miért drágák nálunk a »saját« gépek, amikor kopogtatnak az ajtón, s kucsmáját a mellére szorítva egy bácsi óvakodik be, és járul köszönést mormolva az irodista kislány asztala elé. Kora bizonytalan. Lehet »csak« ötvenes, de az sincs kizárva, hogy már a nyugdíj- korhatár küszöbét is átlépte. Arca borostás, sőt: tüskés, mintha bizony csakis ollóval szokta volna deres szőrzetét megnyesegetni. Mozdulatai merevek, csikorgósak, s ahogy az irodista kislányhoz hajol, formája valósággal egy rosszul bevert, elgörbült kampos szegé. Beteglapot kér, s miközben háta mögött javában folyik az eszmecsere, a tapasztalati számokkal is gondosan alátámasztott elnöki fejtegetés, a falnak dől, és békésen várja, hogy papírosa megcsinálód- jék. Az el is készül, nem sokat teketóriázik vele az irodista kislány. A bácsi átveszi, megnézegeti, mintha a kivárására egész délelőttöt szánt volna, s most hinné is nem is, hogy percek alatt megkapta, amiért a tanyavilág mélyéről előban- dokult. Bólint, ki- és begombolkozik, mert a belső zsebbe, egy notesz lapjai közé illesztődik kettőbe hajtva a becses papír, majd elköszön, az ajtóban azonban gondol egyet, és megáll. Ügy tűnik: az elnököt hallgatja, aki azon háborog, hogy micsoda megterhelés egy szövetkezet számára, ha már a második esztendőben generá- loztatni kell a motorokat, holott a valóságban egészen másra figyel ködmönös öregünk. Azt nézi félszemmel, hogy ugyan látjuk-e őt? Érdekli-e valamelyikünket is esett, téb- láboló személye? Megnyugszik, hogy nem. Erre visszalép az asztalhoz, oldalt fordul, zsebébe nyúl, és egy marék diót tesz a megrökönyödött lángveresre gyulladó irodista kis lány elé. Aztán eltűnik. El bizony, még pedig olyan gyorsan, hogy az irodista kislány ocsúdni se bír, nemhogy tiltakozhatna. »Nyújtani köll!« — idézte valamikor Móricz Zsigmond a hivatalokkal bajoskodó parasztok meggyőződését, akik bárhova és bárkihez fordultak, a világ legtermészetesebb dolgának tartották a kenést. Az ám, gondolom magamban, miközben szegény szörnyen restelkedő irodista kislány az asztal fiókjába sepri a diót, de miért tartja annak még ma is a bácsi? Mert el se tudja képzelni, hogy úgy kapjon ki egy irodából valamit is — hiába a sajátja az az iroda — hogy azért valamilyen formában ne mutassa ki a külön-könzöne- tét. A dózerek váltig dörögnek odakünn. Iszonyú erőfeszítés árán, lépésről-lépésre hódítják meg, de meghódítják ä futóhomokot. S én hiszem, hogy azt a világot is elhozzák a múltnak ebbe a zord, sivatagos rezervátumába, amelyben a lelkek is természetet cserélnek majd, nemcsak a futóhomok. csületére válna. S én mégis derülök, alig tudom leplezni a mosolyomat, mert tájékoztatóim: az igazgató is és helyettese is — fiatalok, megindítóan fiatalok, a kályha mellett meg éppen egy gyerek egy, alig tizenhat esztendős fruska üldögél. Szótlanul. S nadrágban. Ekkor megcsörren a telefon. A pozsgás, tejbőrű helyettes igazgató veszi fel. Belehallóz, fülel, majd így szól: — Noná, hogy nincs itt! Persze, hogy itt van. Csak aztán nehogy megtárgyalják itt nekem a legújabb divatot. Azzal elfordult a széken, s a telefonkagylót a kályha mellett darvadazó fruskának nyújtja. — Tessék. A fruska feláll. Arca vörös lesz, mint a hamvas, túlérett — Dehogy! I — Privát. — Az egyik tanyai téeszcsé irodistája. — Bajba van szegény. — A postával tárgyalt. — Bajban? — firtatom. — Miféle bajban? — Hát... — mondja az igazgató — elég nagy bajban. Nincsen felhatalmazása. — Milyen? — Postai. Se pénzt, se ajánlott levelet nem tud kikézbesíteni neki a posta. A főnöke, a téeszcsé-elnök meg oda. — Oda? — nézek egy nagyot — Hogyhogy... oda? Az igazgató és helyettese összenéz. — Elveszett, — születik meg végre nagynehezen, mondatot mondathoz ragasztva a magyarázat. — Most van a murJOHANNES R. BECHER; A NECKAR N Szelíd partok közt hömpölygő folyónak Két oldalán zöld végtelenje árad. A víz s a rétek egymásba mosódnak — E parttalan zöld elönti a tájat. ,y törötten ínyt, mennyi! Az almafák nyílnak. S a fény Reszket. Virág, derű, ó mennyi Csak csönd. Folyó. Zöld. Béke .. Mindörökre A szívem itt szeretne megpihenni. Magányosan, lugasban üldögélek, S hosszú nyakú kancsóm üritgetem. Bár Istent megtagadtam rég, az éjnek Sok titka még ma is titok nekem. Ö, csillagzó éj, hold-szél járta táj — Látlak-e, mondd, viszontlátlak, Neckar? PAPP ÁRPÁD fordítása Egy eleven robbanó motor Murci-ido A helyszínen ezúttal egy remekül felszerelt tanyai iskola. Villanya ugyan nincs még, és egyhamar nem is lesz, mert a legközelebbi kövesút is legalább hat kilométerre esik, és nagyüzemi istálló se akad a közelébe, de az ég szerencsére tiszta, s a látóhatár peremén akkora napkorong lángol, hogy nincs szükség lámpára: csupa bíbor tőle az igazgatói iroda. Beszélgetésünk tárgya a felnőtt oktatás. Az eredmény több mint biztató, hiszen a hallgatók létszáma egy tekintélyesebb községnek is a bemálna. Átveszi, füléhez nyomja a kagylót, majd pihegő, szaggatott előadásban ezt halljuk: — Én vagyok... Nem, még mindig odavan... Hol, hol, tudom is én, hogy hol? Pénz is jött? Te jó isten! Most mit csináljak? Jó, majd szólok, ha előkerül. Feltétlen szólok. Vége. Azzal a fruska leteszi a kagylót, sóhajt egy nagyot, odabólint az igazgatónak, s el. A részvét kérdezteti velem, mert a távozó fruska maga a két lábon járó kétségbeesés: — Ki volt ez? Tanítónő? Az igazgató és helyettese sietten, egymás szavába vágva magyarázza: ci-ldö, forrnak a homoki borok, és hát... rájött az ízükre. Rá bizony. Már a harmadik napja iszik valahol. — Valahol? — Persze, — bólogat az igazgató — Nagy ez a tanyavilág, csupa hátság és zeg-zúg, máma itt, holnap ott, ki tudna utánajárni, hogy ebben az órában éppen hol? Itthon, mármint ebben a központfélében meg minden áll. A nap lebukott, csak az ég alja parázslik, Az igazgatói irodában nőttön-nő a súlyos, lópokróc-durva homály. Így aztán nem is a füzetembe, csak emlékezetem vásznára írom fel mint új, de annál emlékezetesebb fogalmat: murci-idő. Sík a vidék, olyan sík, mintha óriási, látóhatártól látóhatárig gördülő sodrófa tüntette volna el buckáit, horhosait és zsombékos, semmire- való horpadásait. A tanyák még állnak, megvannak, de nint egy-egy mesebeli, akácos nyárfaárbócos tutaj úsznak az elsőéves szőlő- és gyü- mölcstelepítések tengerén. De nem, nem nyugodt — tajtékos ez a tenger. Itt is- ott is embercsapatok bukkannak föl méltóságosan tova- hömpölygő hullámaiból. Szőlőt takarnak, alma-, körte- és őszibarackcsemetéket bónyálnak szalmába, s kalapot, süveget lengetve üdvözölnek egy kucsmás, veszettül száguldó motorost. Nem is utak, inkább csak alattomos, kiismerhetetlen ösvények a homoki utak. Dobnak is, süppednek is, a gerincük meg maga az ördög hintája. S lám: a motoros még se csökkenti a tempót. Olyan iramban közeleg, hogy a nézése is valóságos tengeri betegség. A megérkezése se különb. Port lök, métereket csúszik, s mikor már azt hinné az ember, hogy elkerülhetetlen a karambol, olyan biztosan áll meg, mintha lecövekelték volna. így bukkant elő birodalmából s mutatkozik be Farkas János, az orgoványi »Petőfi« téeszcsé elnöke. Hatalmas, szép szál egy ember. Az arca pozsgás, szélfutta. Araszos vállával akár zsákolónak vagy súlyemelőnek is beállhatna. Ráadásul a humora is remek, energiája peA mikor a leltározó bi- ** zottság a lovat meg a kocsit kezdte firtatni, Laska Gábor elkomorodott. — Azt nem lehet felírni! — Már hogyne lehetne! Aláírta Gábor bátyánk a belépési nyilatkozatot, amint az is rajta van, hogy mezőgazda- sági szerszámokat, kocsit, lovat, miegymást át kell adni a közösnek. — De csak azt, ami az enyém.... — Ki kéri a másét? írjad, Péter! Egy darab ló, négyéves, paripa, fején fehér folt. Egy kocsi, használt, kerekek jók, ráf jó... — Mondtam már, hogy a kocsi meg a ló idegen jószág! Itt az írás, a pecsét is rajta van a passzuson! Ez a ló, a kocsival együtt elkelt a májusi vásáron. A gazdája: Jó járt Antal.. Majd a Jó jártnál fölvchetik. a leltárba, de itt nem, mert nálam csak tartásra van. — Jójárt is belépett? — Hogy lépett volna be? Városi ember az. Csak hát ez a passziója, a ló. Nincs annak egy falat földje sem. — Hát mi a foglalkozása? — Portás. Gyári portás... Mindenki átlátott a szitán, de nem volt mit tenni. Laska Gábor túljárt a bizottság meg a falu eszén, elpasz- szolta a lovat, mielőtt a közösbe kellett volna adni, azaz hogy átíratta. Úgy van vele, hogy majd elfuvarozgat itt a községben a »tartott« lóval és mégis a maga gazdája marad. Különösen pedig sógora ez a Jó járt, a volt felesége édes testvére. Kifundálták. Hát van ilyen. Nyelni kell egyet és tovább írni. — Egy darab vetőgép, egy darab fogasolö, egy szelektor, így maradt meg a Funi Laé- ka Gábornak, amivel csakugyan kis fuvarokat vállalt. Darálnivalót vitt a malomba, fát hordott be az ártérről, szenet szállított a plébánosnak. Kitelt belőle a dohányra meg a kosztra való, s mi kellett egyéb? Asszony, gyerek nem volt a háznál, csak magára volt gondja. Békében is hagyta a szövetkezet, egy kapa földet meg nem piszkált. Ha hívták dologra, ígérte, hogy majd megy, csak még előbb a tanyát betapasztja, csak még előbb a fát felvágja, csak még előbb megássa a kertet. 1/'égül mégiscsak odaszo- “ rult. Nem ment ő ak- :or sem, onnan jöttek, mert hamar híre futott, hogy nagyot emelt az öreg és megpattant benne valami ér. így hát most egyedül nyög a tanyában, nincs aki egy pohár vizet, egy meleg levest adjon neki, vagy megigazítsa a feje alatt a párnát. Négy-öt fiatal vállalta el, hogy gondozásba veszi az öreget, hátha megenyhül a szövetkezet iránt, de meg nincs is ki másra hagyni. Ha megvolna a földje, azért elistápolná valaki, de így kinek kell? A meztelen bajjal senki sem szívesen köti össze a sorsát. Elmentek hozzá, kitakarították a tanyaházat, megetették az aprójószágot, orvost hívtak és ebédet főztek az öreg Laskának. — A lóról se feledkezzetek meg, fiaim! A lóról... — De hiszen ez nem is a Gábor bácsié! — Tartásra van nálam. Annál nagyobb a felelősség. — Elvinnénk tán addig a közös istállóba. Elkelne most a segítsége a‘ hordásnál. Jó ló, csak fel kellene javítani. — Nem! Nem lehet! A gazdájával menjek perre érte? Beteget, tehetetlen öreget is- tápolni, igen-igen természetes. Node egy idegen lovat? Még ha dolgozna érte. De hogy csak itt nyiharásr.zon a hűvös istállóban — azt már nem! Úgy döntöttek, hogy Kispéter Jani fölpattan rá és benyargal vele a városba. Viselje gondját a gazdája, Jójárt Antal. Ez a ló úgyis csak háboz rúságot okozott mindig, mert azt mondták az emberek: ha Laska Gábornak lehet, nekik is. ]\J aplementekor már ott 1 ’ volt Kispéter Jani a gyárkapunál. Megkötötte a Fu- nit a kötőfékjénél, s egyenesen a portára ment. — Jójárt Antalt keresem. — Én volnék. — Meghoztam a lovat. — Hogy értsem ezt? Milyen lovat? — Hát a Funit, a maga lovát, amit tartásra adott Laska Gábornak. Merthogy az öreget szél érte... No isten áldja. Odakötöttem a telefonoszlophoz. Jójártban meghűlt a vér. Hiszen erről nem volt szó. A sógor éppen csak azt kérte, hadd legyen a nevén a ló. Hát mit csináljon ő most vele? Vigye föl a második emeletre és fektesse az ágyába? Vagy a fürdőkádba? S mivel etesse? A sajtos tésztát nem igen eszi meg a ló... Legjobb lenne talán eloldani és elengedni. De az se tökéletes. Holnap aztán benne lesz az újságban, hogy talált tárgyak: »Egy esernyő, egy szemüveg meg/ egy ló ...« Ügyis rájönnének, hogy honnan való. Lehet, hogy a fáskamrában megférne. Ha viszont a lakók megtudnák, isteni riadalom lenne. Persze, persze, kilátszana a lécajtó mögül. Meg aztán ezt etetni, itatni is kell, és annyit zabái, mint egy ló. Az igazgató keresetéből se futná egy lóben- dőre, nemhogy a portási fizetésből. Hogy ez a sógor is milyen bajt zúdít az emberreJ Nézegette Jójárt a lovat messziről, kétszer-háromszor is megkerülte, próbált közelebb menni, de nem mert. Funi idegesen topogott a kövön, s már felfarolt a járdára is. Egyre kellemetlenebb lett a dolog. Még csak az kellene, hogy valaki rákérdezzen a vezetőségből: »Kié ez a ló? Hogy tűrheti meg a portás, hogy idegen jószágot idekössenek a gyárkapuhoz?« Pont most, nyugdíj előtt... Szorultságában jobban he- gyesedik az ész. — Halló, vágóhíd? Egy gazdátlan lovat fogtak itt a munkások. Nem tudjuk hová tenni. Virslinek tán még jó lenne. Aztán ha megkerül a gazdája, majd megkapja a bőre meg a húsa árát... TT iszállt a rendőrség, és úgy találták, hogy a gazdátlan lovat csakugyan el kell vinni. Jójárt izzadt, tüzelt, de csak az volt neki fontos, hogy eloldják onnan a kötőféket. Majd értesíti a sógort, hogy süsse meg a kárát. Legföljebb nem fuvarozgat tovább, hanem elmatat a közös földön. Mondta akkor is, hogy nem lesz ez jó, de ö akarta mindenáron. Csak legalább neki ne kellene enni a Laska Gábor főztjéből. Hiszen úgy lehet, büntetés is jár ezért, s kinek, mint a tulajdonosnak. Mert hiszen mostmár teljes hosszában kilátszik a lóláb. Sz. Simon István dig egy eleven, emberszabású robbanó motoré. És mire a legbüszkébb? Arra, hogy akkora kazlak a világ fennállása óta se voltak a községben, mint az övékéi, s hogy a sima vesszős telepítésük is olyan »világis gyönyörűre« sikerült, hogy már az első esztendőben bort szűrhettek róla. Bár azt még elnök létére is igencsak számon tartja, hogy ez itt már a miénk, de ez még az enyém. Hanem... mindez csak szó, menjünk be vele inkább a tanyájába, ahol minden talpa- lattnyi hely ki van használva. Olyannyira, hogy udvarán a kényelmes megállás is probléma. Kutyák rohannak elő, majd megeszik örömükben Farkast. Gazdájuk azonban elringatja őket, és hatalmasat kiált: — Gróf úr! Gróf úr, hé! Hol az istenbe’ bujkál? Kérdezném, hogy mifél« gróf upat szólít, de arra már el is tűnt, és valahol a tanya végében gázolja a szalmát. Utána lépnék, de ekkor a szerszámos kamrából egy csendes, szelíd, tésztásan fehér- képű emberke sompolyog elő. Megnéz, majd hátra, Farkas irányába kiált: — Jelen! Itt vagyok! MI kéne, János? Nem akarok hinni a fülemnek. — Maga az a bizonyos gróf úr? — kérdezem a szelíd, nagycsizmás emberkét — Vónék, — feleli s vigyorog ravaszul. — A neve után vagy... valamikor valóságosan is a grófi foglalkozást űzte? — Én? — Ki más? — Azt tőle, az elnök »úritól kérdezze. Indulok is, hogy megkérdezzem, ekkor a következő bece- szavakat hallom Farkas szájából: — Gyerök-ö-ök! Picinye-eem! Odasietek, s majd hanyatt esek a meglepetéstől, mert látván látom, hogy Farkas egy falka kornvald-süldőt becéz gyerekeinek. A süldők viszont — pedig mint kiderül: aznap karikázták őket — két- lábra állnak, s úgy veszik körül, hogy a látvány cirkuszi mutatványnak is beillik. A falka — közös tulajdon, s lám: Farkasnak mégis szakasztott olyan kedvesek a süldők, mintha a sajátjaiként s nem csupán albérlőként gyarapodnának a tanyája végében. De... miért gróf úr a gróf úr? És egyáltalán... miféle szerzet? — Ezök nevezték el a komát! — nevet s mutat a süldőkre Farkas — Ezök a fekete gyerökök. Ezek mondogatják neki, ha jól bánik velük mög a kosztjuk is ölégségös, hogy gróf, gróf, gróf, gróf. Igaz-e gróf úr? — Csakis! — kacag a gróf úr. Engem kacag ki, s holnap talán már anekdotába szerkeszti, hogy az egyszeri pesti ember őt valóságos, csak kissé levitézlett gróf úrnak nézte.
