Somogyi Néplap, 1963. december (20. évfolyam, 280-303. szám)

1963-12-15 / 292. szám

múzeumok; emléktáblák,

ÁLTALÁNOS MÜVELTSÉQ...

Hagyománytisztelő nép vagyunk. E vonásunk kivált évfordulók ünneplésekor, emléktáblák elhelyezésekor, szobor leleplezésekor, koszorúzáskor, egyszóval nem mindennapos események alkalmával válik nyilvánvalóvá. Ünnepelünk ilyen, vagy amolyan alkalomból és nem vesszük észre, hogy a közönség soraiban alig van kívülálló érdeklődő. Hogy zömmel a hivatalból jelenlévője hallgatják a szövi rágpeterdáik ünnepi ropogását. Az aikalom felett átlép az idő, az évfordulók elmúlnak, és rosszul jár a veszélyesen kíváncsi ember, ha azt kezdi kutatni, általános műveltségünk mennyiben tükrözi a történteket. Mennyire ismerjük megyénk múltját, politikai, gazdasági és kulturális múltunk nagy eseményeit, ma is becsült egyéniségeit A kép, amit ide vonatkozóan általános műveltségünkről alkothatunk, meglehetősen komor.

Csurgón és környékén, vagy akár az egész megyében a diákokon, néhány intellektuális érdeklődésű emberen kívül nem szabad kérdezősködni Csokonai felől. A niklai remete, Berzsenyi nem sokkal is» mertebb, de Zichy Mihály

sem... Balatonszárszón ott van a József Attila múzeum. Nem arról van most szó, hogy rászolgál-e ez az intézmény mostani állapotában a múzeum elnevezésre, hogy méltó körülmények között őrizzük-e itt a költő emlékezetét A kérdés az előbbi; mit tudnak József Attiláról Szárszón? Csak a szomorú tényt, hogy itt vetette magát vonatkerekek alá »valami költő, akinek múzeuma is van...«

Kegyelet és hagyománytisztelet .. szép dolgok ezek, gyönyörű fogalmak, de csak tartalommal, ha ismeretekre alapul a kegyelet is, a hagyománytisztelet is.

Lassan íkét éve lesz például annak, hogy Balatonföldvár központjában Bajor Gizi egykori villája falára emléktáblát helyeztünk el. Ez csak egy a sok mostanában elhelyezett emléktábla közül. Mit mond ez az emléktábla, ez a név az embereknek? Mit tudnak a

művészről? Keveset, legtöbben semmit. Látják az emléktáblát, tudomásul veszik és kész. Róla, Bajorról beszélni legfeljebb az a néhány felnőtt tud, aki valamilyen kapcsolatban volt vele — munkásemberek; kertész, kárpitos, 1 vagy azok a kőröshegyi parasztasszonyok, akik túrót, tejfölt, tojást hoztak a házhoz.

Hosszan lehetne sorolni a példákat bizonyítandó, hogy a honismereti szakkörök terjedése ellenére a szülőföld ismerete körül baj v^n; jól’.chet a szülőföld alapos ismerete nélkül formális minden honosság! Hiányos az a valaíhi is, amit általános műveltség néven emlegetünk manapság úgy, mint amit emelnünk kell. Sőt, hely- lyel-közzel üres a hagyománytisztelet is, ha e nemes érzés áramlcörébői hiányzanak a tömegek. j

Súlyos megállapítások

elismerem. De van kínálkozó gyógyszer a felfedett bajra! Az általános népműveié? fő- és mellékhivatású művelőire, a megye gazdájára, a megyei tanácsra, többek között az ismeretek terjesztésére hivatalból is kötelezett Idegenforgalmi Hivatalra vár a feladat, hogy közkinccsé legyen megyénkben mindaz, ami számottevő hagyomány. Mire gondolunk? Ismeretterjesztő előadásokra, kiadványokira és ez utóbbiakra is úgy, hogy az ne csak a szélesebb belföldi, vagy a még tágasabb külföldi idegenforgalom segítője, kalauza legyen. Ha megnézzük a környező megyéket, ezeknek helytörténeti, idegenforgalmi kiadványait, van miért röstellkednünk. Hiszen nekünk alig jelentek meg ilyen kiadványaink! Vagy ha igen, azokat eleve nem nekünk szánták, hanem nyaraló vendégeinknek. S ha már a fentieket szóvá tettük, folytatnánk.

Közismert, hogy diákságunk körében kedveitekké váltak az országjáró kirándulások.

Sszak-Magyarország, Dél- Magyarország, a Duna—Tisza köze, a Tiszántúl... sok kiránduló diák járta be tanárai kíséretében ezeket a tájakat... De hány és hány iskola van, amelyik nem vitte el még tanulóit Zalára, Niklára, a Róma hegyre, Balatonszárszóra vagy Somogytúrba, hogy csak ezeket a helyeket említsem! Pedig, mielőtt átlépjük a megyehatárt, van mit megismernünk és megismertetnünk itthon!

László Ibalya

ősi ereklyék maradványait tárták fel Izraelben

Az izraeli Tel-Arart sivatagban zsidó templomi ereklyék maradványait ásták ki. A lelet az ic. IX. századból való. Szakértők megállapították, hogy ezen a helyen Juda királyának egyik vára állott az első templom idejében. A leletnek különösen értékes része két oltár, amelyeken felfedezték az áldozati barmok vérének nyomait. E leletből következtetéseket lehet levonni az akkori elő-ázsiai rítusokra.

Egyszerű történet

KERÉK IMRE:

JEGENYÉK DICSÉRET'

szikár őrök az út fölött mely falut várost összeköt

földbe mélyen gyökerezek de büszkén eget öklelők

lapul sunyit a gyáva gyom de ü szárnyal tok szabadon

és értitek mindig a szót magányos vándort biztatók

nyelitek az utak porát de árnyatok hűs enyhet ád

s orkánban tűző nap alatt oltjátok mindig a sarat

meg nem görbülve soha még inkább eltörik a derék

s tövestől a törzs kiszakad hajolni akkor sem szabad •

mert törvény ez mit a konok végzet fejetekre szabott

jegenyék zengő jegenyék komor beethoveni zenét

sugárzó magas leadok segély-sikolyt továbbítók

hazai s európai

táj karcsú Eiffel-tomyai

ó kiáltsatok rám ti némák kövessem a szigorú példát

s ha torz erő mélybe ragadna dobjátok szívemet magasba

AFBILV LAJOS:

TÉLI RABLÓ

Fehér virág a fákon: zúzmara.

S gyermekkorom azúrk ék madara a fehérségből sűrűn látogat: viszi a száradt szilva-roncsokat. Nesztelenül száll, alatt omosan, s ha csent, visszavitorláz okosan.

Most szajkó úrral nincsen is vitám — Hadd tisztogassa alvó keril fám —. de ősszel volt. Mert vitte a diót s fumlgált minden kérő szót s szidok Azután lopni kezdte gesztenyém, s hiába érveltem: »Mohó: enyém!«

Ha nappal űztem, hajnalban rabolt és mindennap mohóbb étvágya volt.

»Ez mégis sok!« — gondoltam — meglesem, mikor az éber fényű nap hanyatló.

Jött, meglapult. És én erélyesen

így fedettem meg: »Te gyönyörű rabló!«

íé op, köp, köp, köp:.. lcipi-kop... Rozsdásodó bádogdobozban fehér faszögek, barna fatálkában nyúlós, sárga csiriz, bőrdarabok, mellettük reszelő, görbe fejű kalapács. Deszka-asztalka fölé hajol as öreg suszter. Egy kisasszonycipőt foltoz, hegyes kisasszonycipőt, mintha tű lenne, olyan a sarka, s olyan sovány a cipő, olyan elvénhedt, mint Aranka, az öreg kisasszony, aki a negyedik emeleten lakik, és csak egy foltos macskája van, senki más. Utána Lajoska vaskos gyerekcipője kap majd sarkot és foltot a talpra, nyűvi ez a huncut a lábbelit, de hogy nyűvi. Aztán a hivatalnok úr... izé... a kartárs hétköznapija következik, két nagy flekk kell rá ... kérem szépen, szombatig meglesz. A susztemé félrehúzza a fosztó függönyt, amely a műhelyt a fülkétől elválasztja. Két politúros ágy van a fülkében, két nachtkasztli — enni itt szoktak az utcára nyíló műhelyben, a pulton, amelynek végében, kis cédulákkal őrizve az elkészült javítások sorakoznak.

Bögrét hoz ki a susztemé. Kávét és kenyeret. A suszter leteszi a kisasszonycipőt, meg- törli foltos kezét, és aprítja a kenyeret. Muszáj aprítani, mert foga nincs.

Felénél tart, félretolja.

— Miért nem eszel? — kérdi a susztemé. Fehér haja elöl sima, hátul apró, szegény kontybán. Ö maga kövérkés, de nem mintha duzzadna az egészségtől. Víz puffasztja.

•— Nem kell — feleli a suszter, és lenyúl a kisasszonycipőért. Ügy ismeri már, mint a tenyerét, időnként odajár hozzá ez a cipő toldozásra-foldo- zásra, mint hogy esztendők sorjában a többiek is, a házból, a környékről. Lassan baktatnak a cipők, olcsó szandálok, s bakancsok is, kitaposva, elnyűve — egy új kaptafa el- szégyellné magát társaságukban. Mennyi út futott el az elvékonyodott talpak alatt, mennyi szemétbe léptek velük, mennyi lépcsőt másztak meg bennük, mennyit futkostak ezek a lábbelik. Ide már fáradtan jönnek, öregen, elviselten. Még rájuk rak egy foltot, egy kaplit, megtoldja a ferdére koptatott sarkokat, még talpat is kap némelyik.

Dersze az emberrel is így

•* van ez valahogy — a suszter is most jött a kórházEz volt az utolsó tavaszi lap. Kora reggel szél kerekeiéit, s virágillattal, hűs, okos ényekkel a városba szaladt. Seppót és Hosszút már ott ta- álta a lapos felvonulási épü- ©t mögött, egy _ nagy üsttel, lattannal, és számtalan faha- lábhal baj mólód va.

A telek nagy részét még gaz édte, és csenevész, megbokrosodott fák, melyeit ezen a tapaszon is olyan nyugalommal íajtottak zöld leveleket, mint Tiás éveken De aztán színes .ngű férfiak jöttek magas botokkal, hunyorítva és fütyö- részve, s felmérték, szabályos :ölöpökkel megjelölték_-a telek »élességét és hosszúságát, a iétaúttól egészen az iskola keltéséig. Aztán autók, kocsik, kubikusok és vízhordógyerekek lőtték, s a telek kezdte elveszíteni kellemes, vadóc jellegét.

A csákányos, lapatoß emberekkel érkezett Beppó és Hosszú is.

Beppónak ragyogott az arca, mert az új építkezésen mindig az első napok voltak a legszebbek. Ilyeinkor az öreg még a régi irodában kotyolt, s a napokig tartó zűrben ügyet sem vetett Beppó.ra. Megjelent ugyan az új építkezésen m, de éppen hogy csak megnézte a kubikusokat, aztán már fordult is a motorral, hogy valahol fönt, kocsikért, autókért és anyagért verekedjen. Legalábbis Beppó így gondolta, mert az öreg mindig morgott, hol az embereket kevesellte, hol a gépeket, hol mind a kettőt, s marcona pofával robogott el a központ felé.

Beppó ilyenkor élvezte a felelőtlenséget, az üresen futó órák gyönyörűségét, a csendet, amit csak nagy néha törtek meg a zörgő, kövekkel érkező lovaskocsik.

Aztán itt is minden elromlott. Sűrűbben jöttek a köves- kocsik, az árokból már futószalagok okádták a földet, s egy kora délelőtti órában az árok végén felbukkant a brigád vezető izzadt feje is.

Csak ennyit mondott:

— Kész.

De ez az egyetlen szócska Beppó életében a nyugalom végjét jelezte. Délután megjelentek a kőművesek, s az öreg ettől kezdve nem mozdult el az építkezésről. Beppó úgy érezte, hogy az öreg fél szemmel mindig őt figyeli, vagy Hosszút. Beppó végeredményben ezt som bánta volna, hiszen szerette a vízhordást kü- lön-külön a kitűzést és az

inasikodást is, de amikor az •öreg mindig kitalált valami újabb munkát altkor elment a kedve

Mire felépítették az öreg irodáját, már az árokban is dolgoztaik a kőművesek.

Egyik reggel az öreg, Bep- póra bízta a szurkot.

Beppó gyanakodva és kedvetlenül rámolta le a kocsi fői az üstöt, katlant és a fahasábokat Mire meghozták a gyémántfényű szurok »köveiket«, Hosszú is megjelent az iroda mögött

— Az öreg küldött — mondta, és egy irdatlan nagy fejszét dobott a földre

Beppónak most már végképp nem.tetszett az ügy. Biztos volt benne, hogy mire felállítja a katlant, megjelenik az öreg, és valami más melóra küldi.

Szótlanul dolgoztak. Elmúlott kilenc óra, s az öreg még feléjük sem nézett Beppó egyre gyakrabban kapta fel a fejét, mert nem akarta elmulasztani a2t a pillanatot, amikor az öreg előbukkan a ház sarkánál. De nem bukkant

Beppó, nagyokat vágott a Ezurokrögökre, és fújtatott hozzá. Amikor felemelte a fejszét, a szél belekapott az ingébe, és szétnyitotta a mellén Ilyenkor elővillant a bőre, s a feszülő izmai is. Amikor a megerősödött lángok körülnyalták az üstöt, Beppó úgy érezte, hogy révbe érkeztek.

A szurok olvadni kezdett. Fanyar illatát felkapta a szél, s meghordózía az éledő telep felett

— Azt hiszem, elfelejtettek bennünket — szólalt meg I-Iosz- szú, és az épület falánál fel- fordított egy habarcsos ládát.

— Más dolguk van — mondta Beppó, aztán kíváncsian figyelte, hogy Hosszú mihez kezd?

Hosszú nem sokat tűnődött. Cigarettát kapart elő zsebéből, és füstölögve telepedett le a ládára. Beppó maga maradt a katlan mellett. A tüzet teledobálta hatalmas fahasábokkal, s amikor egy kicsit megroppantak, újabbakat dobott a máglya tetejére. Később keresett egy lécet, és óvatosan megkavarta a szurkot. Ezzel aztán el is végzett minden elvégezhető t.

Kicsit még tanakodott magában, aztán vállvonogatva letelepedett Hosszú mellé.

A teleik másik végjén diáklányok bukkantak elő. Fehér mastrózblúzukat rájuk simította a széL Átúsztak a réten, mint a vitorlák, s Beppóélora ügyet sem vetettek.

— Beszóljak nekik? — kérdezte Hosszú, és vigyorogva a lányok után kandikált.

Beppó vállat vont,

— Villog a lábatok szára! — kiáltotta Hosszú, és újabb cigaretta után kezdett kaparászni a zsebében.

A lányok egy pillanatra megálltak, és ránevettek a fiúkra.

— Klasszak — mondta Beppó, aztán felállt, és megkeverte a szurkot. Éppen vissza akart indulni a habarcsos ládához, amikor megjelent az öreg,

Nem szólt semmit, csak megmarkolta a lécet, és beleforgatta a fekete masszába.

— Nem elég vékony. Jobban kell tüzelni.

— Teleraktam, ennél jobban már nem ég — mentegetőzött Beppó.

— Öntsél rá szurkot is —

mondta, aztán megfordult, hegy a katlan környékét is szemügyre vegye. Hosszú ekkor rnór a farakás mellett

hajlongott, mintha a nagy munkában észre sem venné az öreget. Amikor elment,

Hosszú újra abbahagyta a munkát. Keresett valahol egy ácsseöget, s fejsze fokával

beleütötte a felvonulási épület falába. Elment táskájáért, ráakasztotta a szögire, aztán elégedetten letelepedett a habar- csosládára.

Beppó közben szurkot loty- tyantott a tűzre. A katlanból fekete füst csapott fel, és megcsavarodott a szélben. Beppó leguggolt, és belesett az üst alá. Meghíztak a lángok. Betöltötték az egész tűzsfceret.

— Ügy füstöl, mint egy te- hergőzös — mondta Beppó és elnevette magát.

Ez volt az utolsó tavaszi nap. Kora reggel szél kerekedett, s virágillattal, hűs, okos fényekkel körülvette Beppót, s az új építkezésen dolgozó csá- kányos, lapátos embereket

Bertha Bulesu

ból. Milyen szép fehér ágyba tették, az orvosok nagy gonddal, úgy vizsgálták, mint ö a kisasszony cipőt.

— Hát csak szedje öreg ezt az orvosságot, ez majd segít. »— persze magának már nem szabad dolgoznia...

— Edd meg ezt a kis kávét, hiszen csak estére főzök — ri- mánkodik a susztemé. Tanácstalanul tartja a bögrét.

A suszter nem felel. Ekkor jön a köhögés. Szárazon indul, mélyről, aztán elkapja az

öregembert rázza, rengeti, fojtogatja, s nehezen, hukkolva huzatja vele a levegőt.

Rohan a susztemé a csaphoz, a keze remeg. Mint a szomjan haló, úgy kap a suszter a viz után.

A susztemé hozzá lépne, egészen líözel, — ahogy az érzések mondják neki —, nagy szivbéli simogatással, köhögést kergető babusgatással, miként gyermekével tette az idők mélyén, mielőtt sorban elhaltak, itt a műhely mögött,' a napvilágtalan fülkében. Odasietne hozzá, és... elmondhatatlan, micsoda ember ez az ő embere. ötven esztendeje immár, hogy soha egy nehéz szót nem mondott neki, csak csöndeset mindig, és most... ó. a szegény. A susztemé tudja, hogy nagy lázak égnek az öregben, megmondta a főorvos úr a kórház folyosóján, lázak, és meszesedő ereiben ágaskodik az öreg vér... Nagyon magas a vérnyomás, kérem szépen.

— Pihenj hát egy kicsit — szól a susztemé, de csak a falnak, mert az öreg már keresgéli a foltnak valót, kis deszkáján szabja a bőrnyelű késsel.

Szombatra készen kell lenni.

Sóhajt a susztemé. ötven esztendő. És csak foltok és flekkek. De régebben még annyit sem hozott a műhely, hogy — ijedten elhessegeti a gondolatot: nem akar bűnözni Uramisten, itt ez a beteg ember, maholnap már... jaj.

Nincs rosszabb, mint azt érezni, hogy tehetetlenek vagyunk. A susztemé, ha nem is gondolja el így, de így ken értelmezni érzését; lélekszakadva szaladna víztől puffadt lábával, hogy új tüdőt, fiatal ereket, friss izmot, egészséget szerezzen ennek az embernek, s hozzá komoly rendeléseket, finom cipőkre, elegáns gyíkbőrre, vastag, nagy talpakra, amelyeket szögeim, varrni nemcsak kiadós, hanem öröm és dicsőség. Készülő cipő, amely már formázás közben hirdeti a mester nevét.

De csak itt ül és bámulja a suszter sovány kezét. Csak ül, és érez, anélkül, hogy szavakba foglalhatná.

Akkor, . erősen küszködve magával, s egyben legyőzve saját magát a nagy viaskodásban, végképp kifáradva, mint aki birkózás után csaknem leroskad, úgy szólt a suszter:

— Beadnék egy kérvényt..I és ha elintézik, bemegyünk az öregek otthonába.

Nagyot lélegzett. Na, kimondta. Aztán hozzátette, szégyenkező mosollyal, mintha bocsánatot kérne:

— Láthatod... nem bírom tovább...

A susztemé rámeredt, a szeme óriáskék, belefér a leges- legnagyobb döbbenet. Aztán szótlanul hátrament a függöny mögé és rábámult az ágyra, a nachtkasztlikra, amelyek ötven éve laktak velük.

K ip, Icop, köp köp ... a susz. tér kint szögezte a kisasszonycipőt. Hogy szombatra kész legyen.

Bodú Béla