Somogyi Néplap, 1963. december (20. évfolyam, 280-303. szám)

1963-12-24 / 299. szám

SOMOGYI NÉPLAP 10 Kedd, 1963. december !t Haralamb Zimca: G _ . kinyitottam, csak hang nem oaor‘ jött ki belőle. Akárhogy is van, Magam ástam a gyalogsági vereséget szenvedtem. Nem ásómmal. bírok ellenállni. Mi történt ve­Mély gödör. Fala fekete jég. lem? Ki akar így rászedni en­Nem látom az eget Nem lá­tom a háborút. Gallyakból tá­gem? Az álmok? A gondola­tok? Az emlékek? A fáradit­kolt keskeny égbolt, rajta vé- ság? Mégsem vagyak egyedül kony hótakaró választ el min- a gödörben. Egy láthatatlan dentől, ami él. Nem hallom a árnyék motoz körülöttem, golyók fütyülését. Nem hallom mintha játszani akarna velem, a gránátok robbanását. Min- Elhúzódnék előle, nincs hova. den olyan bizonytalan, nem Nézd, csomloe kezét a keblem- tudnám megmondani, véget ért be dugja, jeges ujjaival a lel- már a háború vagy csak én kömben kotorász. »Hagyj bé- nem vagyok már katona? kén!» — kiáltom feléje. Vál- Mit keresek akkor ebben a lam a gödör falához ütődik. gödörben, aminek a fala feke- Nem bírok védekezni. A hideg, te jég? Mit keresek a tábori ellenséges ujjak tovább váj- telefon rrtellett, két kagylóval kálnak a lelkemben, a fülemen: olyanok mint két _ MU kivánsz tőlem? - vé- lehetetlen fekete fülbevaló. dekezem reménytelenül. — Halló, »Tölgyfa«! »Tölgyfa« nem felel. Han­gom végigfut a fekete kábelen, mint borzongás a hátgerincen. A »Tölgyfa« néma, mintha már nem is volna. De nem hagyom abba a hívást, a hangok a gö­dör falára kapaszkodnak, — Tetszenek neked a halot­tak? — kérdi az árnyék, az én látogatóm a gödörben. — Nem! — Miért? — Hagyj békén! Kezét kihúzza a kebelemből. mintha a rőzse-égbolton át ki ‘ „_..,f « akarnának tömi a háború vi- Megkónyorult _ volna .rajtam? láeossáeába Nem sikerül Hal- Leíkeln elcsigázott, mint egy lagossagaba Nem sillerül, nai erőszaktól meggyötört női test. h,arS°f,Ó^Q Pillanatokig úgy érzem, ma­M gamra maradtam. Tévedés, nám is a hangokat. Körülfut- Fakadnl kezdenek újból a gon- kosnak a gödörben kétségbe- dolatok, mint hideg verejték­esve, aztán fáradtan visszatér- cseppek a bőrömön. Nem, a hi- nek belém és eggyéolvadnak vatlan és láthatatlan árnyék testem fáradságával. nem tQnt el Érzen% hogy gödröm. Én ástam magamnak, köpönyegemre. Átölel, karja Az én gyalogsági ásómmal és hideg, mint egy halott asszo- gyalogsági verejtékemmel. nyé. Hogy megvédjen a golyóktól, repeszektől, a robbanásoktól. Minden katonának van egy — Hagyj békén! Nem akar elmenni. öleL Ma­gödre. Lám, nekem is van egy, gához szorít. Gyötrő kérdéseket benne fekszem, nehéz telefon- sziszeg a fülembe. kagylók vannak a fülemen, s _ a vékony kábelen át a környe- nyáron? ző világot keresem, a háborút. Egyedül fekszem benne, szorít­Ugye, szépek a halottak — Hagyj magamra! Mit nak a gödör falai, mint valami akarsz tőlem? szűkreszabott koporsó, amit — Ugye szépek a halottak nem az én gyalogsági mellka- nyáron? somra méreteztek. Egyedül fekszem. Olyan _ egyedül, hogy hallom a hópely­hek szelíd hullását gödröm rő- zsefedelére. Egyedül fekszem. Olyan egyedül, hogy hallom vérem riadt lüktetését az ereimben. Egyedül fekszem Olyan egyedül, hogy hallom gondola — Nemmm! — Miért? Na, mondjad csak, ért? TVTyáron! 0, igen, nyáron, ■L1 várj csak, kezdek emlé­kezni ... Igen, igen, egyik nyá­ron ... (Úristen, kivel beszé­lek? Egyedül vagyok, nagyon egyedül! Kivel beszélek?) taim fakadását Kifakadnak, • • • láttam egy katonát. Jól mint hideg verejtékcseppek a láttam. Fején találta egy re- bőrömön. Kifakadnak levál- a íűbe roskadt, a fű zöld nak agysejtjeimrol, kígyón- ’ .. . „ ’ ._ , . ként kúsznak bennem, meg- vo^’ maíd vérvörös. (Senki rémisztenek. Felriadok. Mint- sem hallgat, minek beszélek? ha valaki besurrant volna a Kivel? Ember, állj meg egy gödörbe. Az én gödrömbe Hi- piUanatra! Ha tudnék paran- hetetlen. Néma es mozdulatlan . . _ minden körülöttem, ág se réz- cscdnl magamnak.) A lovesz- zent a tetőn. Látnom kellett árokból figyeltem az egészet, volna legalább egy pillanatra a Senki sem mehetett a segítsé- hamuszürke eget, vagy a hó- gére. Ott maradt a senki föld- pelyhek feher játékát De ­— Nem hagylak Ugye, télen szebbek a halottak, mint nyá­ron? — Nem tudom. — Tudod, nagyon is jól tu­dod, elég öreg katona vagy te már ahhoz. — Télen mintha szebbek volnának a halottak. (Mit fe­csegek össze-vissza? Kivel be­szélek? A csend, az az oka mindennek! Bár robbanna fel egy gránát!... csupán csak egy: Hogy rcpMse a levegőbe ezt a csendet. Hogy ne beszél­jek annyit...) Igen, a tél ir- galmasabb a halottakhoz: nem feketíti- meg, nem hagyja osz­lásnak indulni, darabokra szét­hullani, megvédi a naptól és a férgektől. A katona leroskad a hóba, és a tél gyorsan be­vonja a testét vékony jégréteg­gel. Kristály réteggel. Télen nehéz megásni a gödröt, mégis elégedettebbek a sírásók, mint nyáron. Egyik sírásótól hal­lottam, hogy'télen szépek a halottak. Igaza lehetett. Nyá­ron alig lehet hozzányúlni a halottakhoz. Minden tagúk le­lóg, bűzlenek. (Jaj, miért nem bírok hallgatni, minek beszé­lek! Űristen, repeszd szét ezt a csendet valami gránáttal!) Télen jégszobrok a halottak, könnyű összegyűjteni a csata­térről szépen máglyába rakni a halottas szekereken. S ugyan­ilyen szép máglvákba rakhatók a közös sírban is. — Halló, »Zászló«, itt »Tölgyfa« beszél. A hívásra összerezzenek. Egy sivító hang hfv valahon­nan a telefonkagyló mélyéről. Boldogan szorítom fülemhez a hallgatót, valósággal ordítom: — Én vagyok, »Zászló« hall­gatlak. — Mi az ördögöt csinálsz ab­ban a gödörben... hiába hív­lak, miért nem felelsz? ... »Zászló«, vedd a parancsot: azonnal szüntess meg minden összeköttetést... öt perc múl­va indulás. Érrtetted? — Érrrtettem! Tüstént talpraugrom. Fe­jemmel a levegőbe röpítem a rőzse-eget. Ujjongva nézem a hamuszürke égboltot, a hó- pelyhek lusta hullását Ügy lépek ki a gödörből a napfény­be, mintha a gyötrelmek alagútján vergődtem volna át. Valahol messze újból dörög­ni kezdtek az ágyúk. Románból fordította: Ferencz Lajos ABA-NOVÄK VILMOS QRÁFI KAI KIÁLLÍTÁSA Két halhatatlan mesterünk !kép hatását. Ha a rajz való­ban mesteri, megértjük belőle, hogy a biztos, határozott, vi­lágos formaérzékeltetés ugyan­olyan jelentőségű a festészet­ben, mint a zenében a ritmus, a dallam üteme. emlékét idézte a december el­sején Kaposváron nyílt grafi­kai kiállítás: a Rippl-Rónai Múzeum látta vendégül Aba- Novák Vilmos műveit.. E két elhunyt mester festői vállalko­zása bizonyos tekintetben ro­kon volt, mert mindkettőjük festészete a tartalomra, a kép témájára épült, abban a kor­szakban, amikor azt a festőt tartották legkevésbé modern­nek, aki »elbeszélő«, aki jele­netet, életképet ábrázol ahe­lyett, hogy puszta motívumot, festői látványt festene. Ugyan­ekkor mindketten ízig-vérig modernek voltak festői látás­módjukat illetően, és festői, merészen festői eszközökkel bizonyították, hogy nem maga a témafestészet az elavult, ha­nem legföljebb az emberi-mű­vészi mondanivaló ódonsága, korszerűtlensége teszi azt el­avulttá. Aba-Novák Rippl-Ró- nait festészetünk »kolosszusá­nak« nevezte azért az emberi melegségért, amelyet életmű­vében megvalósított a pusztán dekoratív festői ötlet, a színek és formák elbűvölően játékos összhatása sem ér semmit azon »áhitat«, azaz költészet nélkül, amelynek a kép hangulatából kell áradnia. Minthogy Aba-Novák grafi­káiból is a művész vérmérsék­letének. kedélyének sugárzását, elbeszélésének közvetlenségét I érzi a kaposvári múzeum kö- I zönsége, ismerősnek tűnhet ■ számára ez a mester Rippl- I Rónai révén is. Másrészt : ugyancsak Rippl révén ismerte j meg e város a rajzolás mes­terségének varázsát, azt a kü­lönös önzést, hogy a csak feke­te-fehér színből álló gép is keltheti a színekben pompázó Aba-Nováknak pályakezdete óta az volt a feltett szándéka, hogy az életet fesse, az életről fessem elbeszélést, éspedig nem csupán a műórtő ínyencek szá­mára, hanem a széles tömegek­nek, az egész népnek. Így hát olyan közérthetően kellett fes­tenie, mintha elbeszélne vagy írna: közérdekű témákat kel­lett érthetővé, olvashatóvá ten­nie a festészet nyelvén. Ugyan­akkor szokatlanul új volt a színbeli látása, vagyis »mo­dern«. Ezt a látásmódot is el kellett fogadtatnia a közönség­gel. De minthogy a való éle­tet akarta ábrázolni: ismernie kellett az életet, az embereket, jellemüket, viselkedésüket. Ezt tanulmányozta nagyon nagy szenvedéllyel, miközben a mes­terségét is tökéletesen elsajátí­totta. Az ember arc- és kézjátéka érdekelte legjobban, mert úgy vélte, hogy ezek az ember lel­kiállapotának. jellemének leg­hűbb kifeiezői, ha nem halljuk őket beszélni — mint ahogyan a festőnek az is feladata, hogy úgy, olyan elevenséggel jelle­mezzen embereket, mintha iól látó, melegen érző. de süke* emberekhez szólana. Kiállított grafikái Gályájá­nak első öt-hat évéből szár­maznak és megdöbbentenek emberábrázoló erejének mély­ségével. A drámai tartalmú tömev jelenetek — többnyire biblikus témájúak — megmu­tatják, hogy minő erő rejlik ÁPÍtILY LAJOS: JELENTEM... Jelentem a völgyemből, emberek : alusznak jég alatt a víz-erek. Az árva' ház ma Senki otthona, elment a fák és rózsák asszonya, sötét ünneplőjébe öltözött s a túlsó hegyoldalba költözött. A nyírfán sír az őszapó-sereg. Sírjon. Ne űzd el, téli fergeteg. képzelgés befúrta magát az jén, temetetlenül. Láttam, agyamba. Mint egy dum-dum ahogy a nap és a férgek esi- golyó. Érzem. Felrobbant, tele pegettek a testéből. Borzai fröcskölte agyvelőmet parányi mas voit. repeszeivel. Megpróbálok véde­kezni, beleordítok a kagylóba: — Halló, »Tölgyfa!« E z is csak képzelgés volt. Nem kiáltottam. Nem — Lám, megfogtalak. Szóval, szerinted télen szebbek a ha­lottak? — Hagyj, könyörgöm, hagy) ordítottam. Ki sem nyitottam magamra! Rossz rá emlékez- a számat. De lehetséges, hogyni. Olvasólámpa FALU TAMÄS KARÁCSONYI ÉNEK Van fehér karácsony, S fekete karácsony, De egyiken sincs már Falevél az ágon. Csak a fenyők éjnek, Ök szép sorba állnak, S jönnek az emberhez Hű karácsonyfának, Rájuk száll angyalhaj. Dió, aranyalma, Akinek szíve van, Közéjük akasztja. Kis szív, nagy szív örül A sok fényességnek, De kár, hogy a gyertyák Hamar csonkig égnek! Mindhárom kötet a Magvető gondozásában, az Űj.Termés sorozatban jelent meg. Kezdjük talán a legszórakoztatóbb, egyben a legproblematikusabb művel: Sipkái Barna: Messzi harangszó című kötetével az ismerte­tést. A történet egy elsüllyedt falu életét ele­veníti meg, s a jelszabadulás után játszódik. Helye egy falu, valahol a Tiszaháton. Mint a mesében. Es mint a mesék, vagy még inkább A Helység Kalapácsa, Petőfi nagyszerű komi­kus eposzának hangja, olyan o kisregény hangja is. És majdnem olyan szórakoztató, csak diferenciáltabb, problematikusabb, mo­dernebb, mint a halhatatlan elődé volt. Forrongó, nagy idők, kis emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a kapott szabadsággal. Számukra csak abban nyilvánul meg a de­mokrácia, hogy nem hajtja őket a grófi ispán; a kapott föld arra jó, hogy krumplit teremjen, ami aztán a gróftól örökölt szeszfőzdében, a falu »gyárában« seszínű pálinkává cseppfo­lyósodig És iszik a falu apraja, nagyja — de főként a férfiak isznak napszámra, a csillo­gó rézcsövek szomszédságában tárgyalják a falu »közügyéit«, hogy éjjel részegen hazabo­torkálva másnap ugyanott folytassák, ahol előző este abbahagyták. A »közügyek« iránti érdeielödés az ő szemükben csak annyit je­lent, hogy megjelenhetett-e Mózsi zsidó szel­leme a temető éjfelén, miként is feredőzhe­tett a megboldogult Kristováry Marika, meg hogy mitől fulladt bele Barackos a cefrés- kádba? Bár ezen a ponton felsejlik a valódi társa­dalmi háttér, a zűrzavaros 46-os év sok-sok megvívott és megvívatlan harca, a koalíciós korszak összevisszasága. Az író gyakran szatirikus éllel, általában irónikvsan ábrázolja kisszerű »hőseit«, ugyan­akkor állandóan érezzük, hogy szíve együtt dobog teremtett figuráival, mélységesen meg­érti embereit, akiknek minden hibájuk az, hogy a beléjük oltott évszázados szolgaság után a maguk uraivá leltek, de ennek egye­lőre csak úgy tudnak örülni, hogy nagy sza­badságukban kiisszák magukból az ősi kese­rűséget. Szerencsére azonban ez a falu elsüllyedt (bár lakói megváltozottan életük munkás-ér­telmét megtalálva tovdbb élnek). Hogy miként megy végbe ez a nagy változás? Nem mon­dom el a mesét, mert Szipkái Barna figye­lemreméltóbb meséli,,. Betartva az időrendet Végh Antal: Korai szivárvány című kötetével folytatom a sort. A kötet, novellákat, néhol riport és szociografi­kus jellegű írásokat tartalmaz. A jövőre néz­ve sokat ígér az a pár erőteljes drámaiságú, a mai élet perifériáján játszódó novella is, amit a kötet tartalmaz. »A negyedik vacsora« és a szocialista erkölcs kérdésében a maga sajátos módján állástfoglaló »A fekete bárány bűne« című elbeszélések írójától még további, je­lentős műveket várhatunk. Számomra kedvesebb mégis a »Korai szi­várvány« cím alatt összegyűjtött tíz, riport- elemeket tartalmazó novella. A magyar falu talán legizgalmasabb, sorsdöntő napjairól, az ellenforradalom utáni, második nagy átalaku­lásról, a szocialista mezőgazdaság kialakítá­sának küzdelmeiről ad szemtanú-hitelességű, humorban gazdag rajzókat, nem hallgatva el a gondokat, a gazdák ellenérveit, sőt a néhol károsan jelentkező túlkapásokat sem. Áradó mesélőkedv, kicsit széteső szerkesztés, őszinte optimizmus jellemzi a ciklus írásait. Az előzőktől élesen elütő hangú Túli József kisregénye a Bocsánatos bűn. Tulajdonképpen arról szól, hogy nem elég megváltoztatni a paraszti termelési módszereket, a tsz-be tö­mörítés önmagában nem oldja meg a legna­gyobb feladatot: az emberek tudatának meg­változtatását. Nagy Gábor bár belépett a ter­melőszövetkezetbe, de még mindig az »enyém« gyűjtési mániája hajtja, azért gürcöl két em­ber erejével, hogy ha a szövetkezet felbom­lik, akkor ő lesz a falu legmódosabb gazdája. Szereti feleségét, de szinte nem is tud erről az érzésről. Annát majdhogynem rabszolga­sorsban tartja, mert úgy tanulta rég, és a fa­lu maradi közvéleménye is azt tartja, hogy a férj korlátlan ura és parancsolója feleségé­nek. A legszomorúbb az, hogy a feleség, An­na is természetesnek találná ezt, mert őt is így nevelték, alázatos cselédje maradna hol­táig férjének, hogy ha az alakuló új, a közös­ség tudatformáló ereje nem lopná be magát észrevétlenül gondolatvilágába. És megjelenik életében a szerelem, mely a másik, várost járt férfi szemével láttatja saját sorsát — és las­san ráébreszti ember mivoltára. Tömör drá­maiságú, kitűnően szerkesztett kisregény a Bocsánatos bűn. Takács László képzeletében, mennyire eleve­nen tudta átélni a bibliai ese­ménye* emberi élmény tartal­mát, a félelmet, a pánikot, vagy rajongást, áhítatot. Kide­rül e rajzokból és karcokból az is, hogy ez a fiatal művész * messze kerülte a tartalmilag problémamentes csendéleteket, vagy az egyértelműen derűs hangulatok elbeszélését. Arcképei azt mutatják, hogy kizárólag olyan arcok érdeklik, amelyekrek kiélezése szokat­lan, formái erőteljesek — de semm iképpen sem érdekeltek a »szép-szabályos« kifejezés­telen arcok. Számára egyedül az volt szép, ami jellegzetes, tehát tartalmas, ami mögött egy ember gondolata, múltja, szenvedése, vagy öröme áll. Érett festői korszakinak népélet képein sem látunk »szén« parasztokat. Csak olya­nokat. akiket egvrészt megvi­seltek a hétköznapok, a "nehéz munka, a kisoérz. a gondok — meg olyanokat, akiknek ün­nepnapokon felenged a ked­vük. arciátőkuk ilvenkor eleve­nebb, mosolyuk is átcsillan a vásárok aranyló borán... de azért ih-enkor sem tűnnek el arcukról a mélvebben ülő rán­cok a szál körül, s a homlo­kon. Aba-Novák realista volt, nem vonta ki az életbH s nem tagadta le az arcokból sem a derű, sem a keservek nyomát. A magyar tajak arcát is erő­sen figyelte, azt nézte, hogy miképpen függ össze a táj­nak a jellege az ott lakó nép jellegével. Másként látta az alföldi, másként a dunántúli, másként a Csík megyei parasz­tot. Amint a művészek arcá­ban is azt kepgsíe, hogy az mit árul el az illető munkásságá­ról, életfelfogásáról, stílusáról, úgy a tájakat is szinte élőlé­nyeknek tekintette, megfigyel­te jellegzetességüket, s olyan­formán ábrázolta őket. mintha az élő természet arcjátékát tol­mácsolná. A nép-életképen kívül még egy másik világ foglalkoztat­ta erősen a képzeletét: a ván­dorkomédiásé. De nemcsak ázért, mert itt ecsetére való típusokat talált, s elevenen el­beszélhető jeleneteket, hanem azért is, mert jelképes témá­nak találta azt, az élet kettős arcáról. A cirkuszporond és a mutatványok látszatpompája mögött ólálkodik a komédiás életnyomora, a vándorkocsik szegényebédje, a sápkóros gye­rekek. erős izomzatú, de fáradt asszonyok, és nappal elnyűtt képű, este vigyorgó bohóc. E látszat vili ág mögött a máso­dik Világháború előtti évek nyomasztó korképe is áll. és annak a művésznek a figvelő szeme, aki ezt a kétarcú kor­képet jelképes témával is jel­lemezni akarja. Életének utolsó főműve volt az »Álarcfestő«, aki játékbolt­ban készít maszkokat, de ezek a maszkok félelmetesek: neve­tésük vigyor, komoly arcuk tragikus. S a gyerekek, akik kezükben tartják az álarcokat: döbbentek, mert megsejtik, hogy nem játékszer az, amit a mester készít. Világháború kü­szöbén állottunk. Az emberi arcon tükröződő gyötrelemnek, az egyetemes művészetben is párját ritkító ábrázolását adta Aba-Novák a jászszentandrási templom falképei közül a -Kárhozottakon«. Ifjúkori, ki­állított grafikáinak drámai hangja itt tér vissza, itt is­merjük meg annak az Aba- Nováknak a legbensőbb, szo­morú arcát, aki festményein oly ízes jókedvvel tudta elő­adni a vásári lacikonyhák hangulatát, a bor mellett: bölcsködést és danázást, s < kolbászillatban derűsre fordul« pletykálkodást. Akik Aba-Novákot hírből vagy vásárképeiről ismerték csak ezt a harsány tréfacsiná lót tartották emlékezetükben s ez a kép róla: egyoldalú Azért is fontos, életművénei értelmezéséhez helyes ismern azt a másik, súlyos gondolko dású, drámai érzésű fiatal mű vészt, akit pályakezdeténe rajzaiból most ismernek me a kaposvári múzeumban. B. Supka Magdala

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom