Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)

1963-11-10 / 263. szám

90M0G11 NÉPLAP 4 Vasárnap, 1963. november 10. a boldogságról ^ nya. Huszonöt éves asz­szony. Tíz gyermeket fölnevelt. Olyan szép anyának, mint egy megkapó Ferenczy fest­mény. A kék szempárból su­gárzik az öröm, arcán örökké ott ragyog a boldogság, az iga­zi anyaság. Egy órája beszél­getünk, akkor fölteszem a kér­dést. — Mi a boldogság? Nem tud rá választ adni. Ennyit mond: — Azt szavakban nem lehet kifejezni... A szoba falán képek van­nak. A gyerekágy fölött egy égővörös szegfűcsőkor. Másutt mindenütt, a sötétbarna kom- bináltszekrényben is a gye­rekek képei. Tíz gyerekről. Mellettünk játszik kettő, egy másik leckét ír. Csöndben vannak. — Szerelmi házasság a mi­énk. .. Halkan, szerényen mondja ezt. Apja Isonzó csonttemetőjé­ben nyugszik. Anyja nevelte. — Mindig azt mondta, la­nyom legfontosabb a becsü­let. És én így akartam élni. így éltem... Tizenöt éves korában ismer­kedett meg a férjével. — Megláttuk, és megszeret­tük egymást... Szegény lány volt. Anyja nem vette jónéven, hogy pénz­ügyőr udvarol a lánynak. Meg­próbálta lebeszélni, de nem sikerült. — Hét éven át udvarolt a férjem. Hét év után esküd­hettünk meg. Huszonötévi há­zassági évfordulónk után fu­totta csak arra, hogy nászútra menjünk. Arra a kérdésre, hogy mit adott neki ez az élet, így fe­lel: — Mindent... A boldogsá­got... A Hz gyerek: Árpád a legidősebb. Huszon­három éves. A legkisebb Er­zsiké, kilenc esztendős, ő a ti­zedes. öt gyerek diplomás. Kettő most jár középiskolába. A fiúk atlétatermetű legények. A lányok szépek, mint a nyíló rózsa. — Mindegyik külön világ. Árpád nagyon komoly. Csaba eleven, Emőke csupa akarat, Kont csupa szív, Gyöngyvér kitartó, Ildikó szorgalmas. A kicsik még most nyiladoz­nak. .. Árpád gépipari technikumot végzett. Budapesten dolgozik, a televíziónál technikus. Két éve nős. Négy hónapos kislánya van. Az eleven Csaba olyan a fényképen, mint egy filmsztár. Erdészeti technikumot végzett, most lett kiváló katona a had­seregben. A család minden tagja büszke rá. Ha leszerel levelező tagozaton tanul majd az egyetemen. Emőke akaratá­nak története van. Amikor el­végezte a zenegimnáziumot, odaállt a szülei elé és azt mondta, pedagógus akar lenni. Beiratkozott a főiskolára és tanár lett, mert akart. A saját erejéből. Most a nyáron ment férjhez egy csillagászhoz. Az egész család ott volt az eskü­vőn. A nagyszívü Kont a kaposvári tervezőirodánál épí­tésztechnikus. Első leeresetét a testvéreire költötte. A szor­galmas Gyöngyvér eladósor­ba nőtt nagylány. Közgazda- sági technikus. A barcsi bank­Mi mindenről kellett lemon­dania? Hányszor csókolta álomra a csillogó szemeket? Hányszor simította végig hüs kézzel a lázas homlokokat? Hány zoknit stoppolt, hány ölelést adott? Amikor egyszerre hat gyerek nál dolgozik. Ildikó Pécsen jár feküdt kanyaróban, az orvos Ünnepeltek az üdülők is November 7-én bensőséges ünnepség színhelye volt a ba- latonlellei Május 1. SZOT- üdülő. Az üdülő dolgozói és két hét­re beutalt vendégei megemlé­keztek a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 46. év­fordulójáról. Az ünnepi vacso­ra után Büki János, a Fonvódi Járási Pártbizottság munkatár­sa mondott beszédet, majd Mikus István, az üdülő meg­bízott vezetője 34 dolgozót megjutalmazott. Ezután Kalász Márton költő saját műveiből adott elő. Majd az O"—— ezóra­V az gimnáziumba. Jövőre vegez, óvónő akar lenni. Előd elsős gimnazista Barcson. A kicsik: Alpár, Judit, és Erzsiké iskolá­sok. o — Mit kapott ez a tíz gye­rek? — Szerénységre neveltem őket. — Es mit adott ez a tíz gyerek? — Szeretetet és örömet... Amikor Alpár született, Ár­pád tortát sütött az »édes­anyámnak«,, Bevitte a kórház­ba. Amikor hazajött, a gyere­kek virágbaöltöztetett lakással várták. A kapu egyik oldalát öt, a másikat három szál piros rózsa díszítette. Annyi, ahány testvér volt. Már beszámították az újszülöttet is. Megtanul­ták egymásért élni. Sohasem voltak követelőzők. — Hogyan nevelt? — Engem kev esett láttak sírni a gyermekeim... is szörnyülködött. De ö nem engedte kórházba vinni egyi­ket sem. Maga virrasztóit és a szeretet mindennél jobb módszernek bizonyult. Ahogy elmondta ezt is, bo­csánatot kérek és megkérde­zem: — Ha újra kezdené az éle­tet, hogyan csinálná? Virágot gyújt arcán a mosoly. Csöndesen mondja: — Ugyanígy... — Mit vár az élettől? — Csak szeretetet, Készül a télre az Építőipari Yállalat A munkások hetven százalékát foglalkoztatják januárban — Beszerezték a szükséges tüzelőt — Biztosítják az építőanyagot Közeledik a tél. Erre az év­szakra az építőiparnak fel kell készülni. A napokban felkeres­tük Győri János elvtársat, az ÉM Somogy megyei Építőipari Vállalat igazgatóját és megkér­tük, tájékoztasson bennünket a vállalat téli tevékenységéről. — Vállalatunk — mondotta az igazgató —, éppúgy, mint az elmúlt években, időben hoz­záfogott a téliesítéshez. Intéz­kedési tervet dolgoztunk ki erre vonatkozóan. Az idei téliesítési terv miben tér el a tavalyitól? — kérdeztük. Barcson él ez az anya a Köz­telek utcában. Toldi Árpádné a neve. Nem tudta elmondani, hogy mi a boldogság, pedig nagyon boldog. Mert a boldog­ságot »szavakban nem lehet ki­fejezni*. Azt csak érezni le­het. Adni, ahogy ő adott, és kapni, ahogy ő kapott. Németh Sándor — Az 1963/64 telén dolgo­zóinknak sokkal nagyobb ré­szét foglalkoztatjuk, mint ta­valy, vagy azelőtt. Míg az el­múlt években a munkásállo­mány 5P—60 százaléka dolgo­zott hideg időben, addig az idén decemberben 94, január­ban, februárban 70, március­ban pedig 95 százalékát foglal­koztatjuk. Még a legkemé­nyebb téli hónapokban is dol­gozóinknak csupán 30 százalé­ka lesz fagyszabadságon. Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy ezt a harminc százalékot sem küldjük haza. Ök órabérben biztosítják a zökkenőmentes építkezés feltételeit. Havat la­pátolnak, víztelenítik a mun­kahelyeket, fűtenek, stb. Mi tette szükségessé azt. hogy ezen a téléi több munkást foglalkoztassanak, mint korábban? A kikötőben minden csendes Nagy robajjal zúdul a víz a Balatonból a Sióba; leg­alább húsz centivel magasabb a vízállás a megszokottnál, s le kell engedni, hogy helyet csináljanak az őszi meg a téli csapadéknak. A siófoki kikö­tőben minden csendes, csupán a sirályok vijjognak, halra, éle­lemre vadásznak, s lebuknak a víz alá is, hogy éles csőrük­kel megragadhassák a fényes- testű apró halakat. A Hajózási Vállalatnál Amancsics Antal kirendeltség­vezetőt keresem. Már jó előre elképzelek magamnak egy erős, vállas embert, talán borzas szakálla is van, azonban egy vékony, alacsony, halk szavú férfi fogad. Szeptember 15-én múlt negyven éve, hogy a ba­latoni hajózás szolgálatába állt, azóta mindene a hatalmas víz­tükör. Az életet jelenti neki, s az emlékeket. Irodája ablakából belátni az egész kikötőt. Ott sorakoznak a kis öbölben a pihenőre tért hajók, a Beloiannisz, a Kelén, a Dunakeszi, az Óbuda, meg a Pilis. Jó szolgálatot tettek ezen a nyáron, társaikkal meg a két komppal együtt több mint két­millió utast szállítottak, száz­ezerrel többet, mint tavaly. Hajósnyelven úgy mondják, hogy most folyik a téli állás­ba rendezésük, mindegyikük az előre meghatározott helyen várja majd a jövő nyarat. Ezekben a napokban már csak az úgynevezett be­csületbeli átkelőjáratok közle­kednek Siófok—Füred—Ti­hany, Boglár—Révfülöp meg Fonyód és Badacsony között; ráfizetésesek nagyon, hiszen egy-egy nap alig húszán utaz­nak, s csak a Badacsonyba tartó hajón akad nyolcvan-ki- lencven kiránduló, pinceszerre igyekvő ember. Csupán az idő­járástól függ, hogy meddig marad a vízen a Csobánc, a Szigliget, a Csongor meg a Tünde. A vállalat udvarán is csönd van. A 210 hajósból mindössze 15 található itthon, a többiek szabadságra mentek, hogy ki­pihenjék a nyári fáradalmakat. Mert csúcsidőben nem sok le­hetőség volt a pihenésre, úton kellett lenni állandóan. önkéntelenül is kikívánko­zik belőlem a kérdés: van-e még varázsa a hajósruhának? Amancsics mindjárt válaszol: a fiatalok ma is romantikát meg kalandot látnak a matróz- kodásban de csak egyetlen hó­napig. Aztán kiderül, hogy bi­zony nem nyolcórás munka ez, ahol este haza lehet menni. Van az embereknek kultúrigé- nyük, és ma már ragaszkod­nak hozzá minden körülmé­nyek között. Eddig a műhely­hiszen jóval nagyobb volt a ke­reset, most meg odacsalogatni sem lehet őket. De így van ez a nagy nyugati hajósnemzetek­nél is, bevándorló külföldiek kaphatók csak a matrózmun­kára. Ahogy sétálunk a telepen, a sóján egy hatalmas uszályt lá­tunk, a 701-est. Teljesen újjá­varázsolják a szerelők, kicse­rélik a bordázatot meg a borí­tást is. Hetven vagon árut le­het majd egyszerre szállítani vele. — És mennyit szállítottak ebben az évben a balatoni uszályok? — 33 730 tonnát. Az éves terv pedig csak 12 000 tonna volt, így aztán nagyon sokat segitett az öt 100 tonnás uszály, meg az egyetlen vontató a vasútnak. S még segítenek, ameddig tud­nak — ez is az időjárástól függ. A téli előkészületekről kérdezem az igazgatót. Elmondja, hogy decemberben látnak hozzá a munkához, ad­digra visszatérnek az emberek a szabadságról. Megkezdődnek a tanfolyamok, az oktatások. Rendbe kell hozni a hajókat is, átfestik őket annak rendje, s módja szerint, hogy nyárra semmi javítanivaló ne marad­jon. Jövőre bővül majd a hajó­park, egy 150 személyes vízi­busz jön föl a Sión a Váci Hajógyárból társa, az Aracs mellé. Néhány év múlva meg­kezdődik a nagy, négyszáz sze­mélyes hajók gyártása is, és akkor talán feltöltődik a bala­toni hajóállomány. Esteledik, a szél most már erősebben fodrozza a Ba­laton vízét, s a nagy hajók testén enyhe remegés fut vé­gig. Mintha megindultak volna a gépek, hogy meglódítsák a Keléneket meg az Óbudákat. A kikötő azonban csendes marad, nem harsan fel a hajókürt órá- ról-órára. Amott még egy vitorlás ár­boca magasodik az égnek, de holnapra már leszerelik. Mert itt már majdnem bekö­szöntött a tél. — Az építőipar idényjellege mindig problémát, gondot oko­zott — mondotta Győri elvtárs. Egyrészt azért volt kellemet­len az építőiparban a tél, mert decembertől márciusig alig-alig tudtunk valamit dolgozni, más­részt pedig, mert fagyszabad­ságra kellett küldeni a munká­sok túlnyomó többségét. Az utóbbi nagy mértékben elő­idézte azt, hogy nem sike­rült kialakítani megfelelő törzsgárdát. Dolgozóink nem állandó, hanem csupán ideigle­nes munkahelynek tekintették az építőipart. Azoknak jóré­szét, aluk decemberben fagy­szabadságra mentek, március­ban nem láttuk viszont. He­lyettük új embereket kellett felvennünk. Meg kell monda­nom, nem mindig tudtuk pó­tolni őket. A munkaerőhiány, a fluktuáció a munkafegyelem lazulását vonta maga után. Az­zal, hogy az idén dolgozóink túlnyomó részét foglalkoztat­juk, megtettük az első lépést a törzsgárda kialakítása felé. Lehetőség nyílik arra, hogy minden évben biztosítani tud­juk a tervteljesítéshez a meg­felelő munkásgárdát. Arra, hogy télen is dolgoz­zunk, azért is szükség van, hogy az építőipar egyre nö­vekvő feladatait — kihasznál­va az év minden hónapját — jobban el tudja végezni. tüzelő, építőanyag, egyéb kel­lék kell. Örömmel közölhetem, hogy a tüzelőt, azaz 3200 má­zsa fát, és a 11 700 mázsa kokszot már beszereztük. Ren­delkezünk 16 0000 négyzetmé­ter üveggel, 20 000 négyzetmé­ter inádpallóval, 3000 négyzet- méter gyékénytakaróval, és 500 négyzetméter műanyagle­mezzel. Ezek a készletek ki­elégítik igényeinket. Az a célunk, hogy a* építőanyagot is időben biz­tosítsuk, ezért arra törekszünk* hogy még most, a fagy be­állta előtt a helyszínre szál­lítsuk a salakot és a kavicsot. Ezeket ugyanis a vasút télen nem tudja szállítani. Az anyag beszerzése jól halad, re­méljük, semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy a tervezett mennyiséget elő­teremtsük. — Mit tesznek azért, hogy a munkások jó kö­rülmények között dolgoz­hassanak? Poiesz György — Mit valósítottak meg eddig a téliesítésre vonat­kozó intézkedési tervből? — Kijelöltük azokat a mun­kahelyeket, ahol a téli hóna­pokban is dolgozni fogunk. Ézt egyrészt azért kellett meg­tenni időben, hogy mire a hi­deg beköszönt, minden télie­sítésre kerülő épületet legalább 46 százalékos készültségi fokra emeljünk, (46 százalékos ké­szültségi fokon alul nem lehet téliesíteni), másrészt, hogy idejében megrendelhessük a nyílászáró szerkezeteket, stb. A megyében a télen negy­ven, főként áthúzódó építkezé­sen fogunk dolgozni. Ezek többsége Siófokon, Kaposváron és Barcson van. Felmértük, hogy téliesítésünkhöz mennyi — A téliesítésnél a legmesz- szebbmenő emberiesség vezet bennünket. Már annak elbírá­lását, hogy ki kerüljön a har­minc százalékot kitevő órabé­res csoportba, igen körültekin­tően végezzük a szakszervezet­tel együtt. Figyelembe vesszük az egyéni kívánságokat és a szociális körülményeket. Azt szeretnénk, ha a mun­kások minél kedvezőbb kö­rülmények között dolgoznák át a telet. Minden épületben biztosítjuk a megfelelő hő­mérsékletet. Gondoskodunk védőitalról. A munkahelyeken kívül téliesítjük az összes munkásszállást is. Idei tervünket — mondotta befejezésül Győri elvtárs — sajnos nem tudjuk már teljesí­teni. A nagy tél után negyed­éves terveinket ugyan valóra váltottuk, nem tudtuk azonban pótolni a rossz idő okozta ki­esést. Azt, ami az idén el­maradt, a következő évben be kell hoznunk. Ez kétségtelenül azt jelenti, hogy 1964-ben az ideinél is nagyobbak lesznek feladataink. Reméljük, hogy téli munkánk jól sikerül, és teljesíteni fogjuk jövő évi megnövekedett feladataink ja­nuárra, februárra és márciusra eső részét is. Szegedi Nándor Fejlődő cementiparunk Népgazdaságunk fejlődése szükségszerűen megköveteli, hogy építőanyagiparunk egyik fontos ága, a cementgyártás is évről évre jelentősen növeked­jék. Ezt az igényt egyrészről már a felszabadulás előtt is működő cementgyárak: Bere- mend, Bélapátfalva, Lábatlan, Selyp és Tatabánya sokszáz­millió forintos rekonstrukciójá­val és egyúttal kapacitásbőví­tésével, másrészről új cement­gyárak építésével biztosítjuk. Hazánkban a felszabadulás óta két nagy cementgyár épült fel. A Miskolc mellett Hejőcsabai cementgyár még az első ötéves terv idején, 1952-ben lépett be a termelésbe. A közelmúltban pedig — határidő előtt — 1963. november 7-én avatták föl Vác mellett második ötéves ter­vünk egyik legnagyobb létesít­ményét, a Dunai Cement és Mészművet, melynek felépíté­sére népgazdaságunk több mint kétmilliárd forintot forditott. gáját használja nyersanyagul. Selypen vulkáni tufát dolgoz­nak föl cementté, Hejőcsabán pedig a diósgyőri kohósalakot is felhasználják a cement nyersanyagául. Az évente több mint egymillió tonna cement termelését biztosító DCM — te­hát az ország legnagyobb kapa­citású cementgyára — a Na­szály mészkövét és a Kösd község melletti márgát dolgoz­za fel. A DCM-nek, második ötéves tervünk büszkeségének létrehozásában közel 100 vál­lalat vett részt. A Német De­mokratikus Köztársaság szak­embereinek közreműködése mellett, a KISZ védnöksége alatt és szervezésében mintegy 80 000 fiatal járult önkéntes munkájával ahhoz, hogy a DCM az eredetileg kitűzött ha­táridő előtt megkezdje a ter­melést. A Dunai Cement és Mészmű beindulásával hazánk 1962. évi 1,7 millió tonna ce­menttermelése 1965-re közel megduplázódik, s a második ötéves tervünk végére az or­szág cementtermelése az 1938-as évi 0,3 millió tonnás mennyiséghez viszonyítva majdnem tízszeres lesz. Ma­gyarország cementtermelésének alakulását az 1945—1965 közöt­ti években a térképünk jobb­oldalán elhelyezett grafikon ábrázolja. — Terra — Cementgyáraink — melyek­hez Beremend kivételével mészművek is kapcsolódnak — az ország olyan körzeteiben lé­tesültek, ahol a nagy mennyisé­gű fűtőanyag (szén), valamint nyersanyag (mész, márga, ese­tenként tufa) igényük biztosí­tott. Így a tatabányai és a do­rogi szénmedence fűtőanyagá­ra, valamint a Gerecse mészkö­vére és márgájára épült fel a tatabányai és lábatlani cement­gyár. Beremend a Villányi­hegység, Bélapátfalva és Hejő­csaba a Bükk mészkövét, illet- beliek szívesen mentek hajora|,ve a környező területek már-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom