Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)

1963-11-07 / 261. szám

Csütörtök, 1963. november T. 7 SOMOGYI NÉPLAP KENDE SÁNDOR; Az esztergomi vár A N em szeretem Elzáit. Talán, más fiú se sze­reti a nővérét. Elza rá­adásul beteg, mindig beteg Ma kirándultunk, együtt az egész osztály, évvégi túra, reg­geltől estig a hegyet másztuk. Ügy elfáradtam, hogy mire hazaértem, mór a vacsora se kellett. Sötétben lehámytam a székre a ruháimat, és bedőltem az ágyba. Anyám egy perc múlva utá­nam jött, felkattintotta a vil­lanyt, és jeges szóval kiporan- csöLt a takaró alól: — Azonnal rakd rendbe a holmidat, egy-kettő! Tehát még most is ez a legfontosabb! Mint minden es­te: — előkészíteni a ruhámat, készenlétbe helyezni, hogy ha kell, ha Elza éjjel rosszul len­ne: hirtelen, pillanatok alatt magamra kaphassam, és azon­nal indulni tudjak az orvosért Elza! — A cipőm fűzőjét is gondosan meg kell oldanom minden este; nem rúghatom csak úgy le, nehogy egy félper­cet veszítsek éjjel, ha esetleg bele keltene ugranám. — El­za.! Anyám minden este, most te, az ágyam fejénél állva meg­várta, amíg.;. a fene egye meg az ilyen lefekvést! — amíg (ahogy mondani szokta:) rendbe rakom a holmimat. El­lenőrizte a cipőfűzőmet, aztán elfordult: — Lefekhetsz, — mondta szigorúan, leoltotta a villanyt, és kiment Pontosan nem is tudom, mi a baja Elzának. Tulajdonkép­pen sajnálnivaló, milyen ma­kacsul próbálja testi hibáit ta­kargatni. A háta a balvállánál például — nem mondom, hogy púpos — de a ruha nyakát, a blúz gallérját furcsán elhúzza. Elza tehát valami kötött ken­dőt selyem holmit, sálat kop­pét terít magára, s úgy hordja, minha csak hanyagul kapta volna föl, szeles nemtörődöm módon, valójában azon­ban kínosan vigyáz, s a legakaratosabb káni­kulában se veti le, nem, még tánc közben sem, pedig mind- untalanul oda kell kapnia, hogy nem csúszott-e le a ken­dő. ..? Ezt én sehogyse értem: — hát Tibor nem vette még ész­re? És Elza nem hagyja el ma­gát, mint más beteg ember nem is látszik szomorúnak vagy vigasztalannak, hanem komoly fáradsággal, szinte eszelős rendszerrel ápolja magát. Mindig pontosan kifesti az ar­cát meghúzza a szemöldökét, s hetenként kétszer beül a fodrászhoz, pedig a forró szá­rítóbúra miatt aztán egész éj­jel rázza a köhögés, én meg szaladhatok az orvosért De reggel újra kezdi. És nem gubózik be négy fal közé, mindig van program­ja, s ha Ilus, a barátnője tíz óráig nem jelentkezik, akkor már megy is eléje vékony nyári ruhában, bő kendővel a vállán, könnyű kis selyemtás­kával a kezében. Beülnek a cukrászdába, — sokan forgolódnak itt, s lep­lezetlenül megnézik a lányo­kat, hiszen Ilus nagyon csinos és kacérul feszes a ruhája, Elzának fjedig az arca és a feme talán érdekes is, de ők aBg néznek vissza a fiúkra, Nem értettem. De ez az erős, annyi a mesélnivalójuk nap nagy ember úgy rázkódott, mint nap mindig. Elza halkan hogy feflkiáltottam: — vékony szájaszéle finoman — Menjen az orvosért! remeg — felolvassa Ilusnak Ettől magához tért Fejével Tibor szerelmeslevelét (mert zavartan biccentett, körülné- Titoortól minden reggel érke- zett, kitört a járda szélére, és zik levél, akar találkoztak elő- felágaskodva, két kézzel ha- ző este, akár nem; pontosan donázva kiáltozott taxiért három oldal írás, szép fehér En anyámért futottam, borítékban). Elza nagyon vé- Nem találtam. Olyan fáradt komy és nagyon tiszta ujjai voltam már, majd felbuktam reszketnek, a levélpapír zizeg a lépcsőn. Nem mertem mind- a kezeben, s közben pállana- járt Leültem az tönként odákap a ruha valla- utcán ^ Arra riadtam, hoz, aztán a haján igazítja meg a fodrot, vagy a selyem- táskáját húzza közelebb: nincs 8 nyugta, szaggatott fél mozdu­latai állandóan vibrálnak, Ilus pedig figyelmesen hall­^Azt^mSSik ami a le­hogy körülállnak: — miért bő­Megínt futottam. B iztosan sok idő telt el. Amikor hazaértem, már az előszobában vélben volt. Egészen délig tár­gyalják. Mondom: ez minden nap így megy; otthon van. Az ajtó különben nyitva volt, s láttam, hogy Hza az ágyban fekszik. Az or­vos már elment. Anyám lé- De tegnapelőtt baj történt. be a konyhába Meg se A nyu még nem volt ott- aU] aimnt észrevett,, ■ a ma­hon, amikor hazaértem. szonal tóttal volt- - ......... nekem: — Tégy oda vizet melegedni! Ez a szigorú, mindig csak utasítani tudó hang megkemé­nyített, mint akit eviokélés hon, amikor hazaértem. Gyanús csend ült a lakásban. Pedig Elza megjött már, tudtam, hogy ilyenkor mindig otthon szokott lenni. Megijedtem, féltem, nem nyi­nyitottam be mindjárt, hanem után ?artra Nyugodtan az előszobafalnak dőlve fü- « grúzon figyeltem; hallat- leltem, vártam, hátha történik “ft valami. Minha vinnyogásféle, nyü­szítő kis hangot halottam vol­na, — most néztem be a szo­bába. Elza hanyatt feküdt a föl­Elza az oldalára fordult, ki­nyúlt a takaró alól anya ke­zéért és magához vonta. — Meg akart csókolni.: s — nyöszörögte panaszosan —, az­tán megcsókolt... Nem akar­dön. úgy lélegzett, rövideket, köhögése. Utána sokáig hallgatott. mélyen, kapkodom, hogy a vál­la is folyton megemelkedett. Olyan nehéz volt, nem tud­tam mindjárt az ágyhoz von­szolni, — belekapaszkodott a szőnyegbe, nem hagyta magát. — Mondta, hogy szeret, két­szer is mondta, háromszor is. ; ; — sírdogált Elza megint. — Miért mondja?! Nem igaz, És sírt, hang nélkül sirt, mint ba százszor mondja is! Hát a némák. milyen vagyok én...?! Szeret? Szorongva, gyáván ültem Csúfol csak! Idejön, először mellette a földön, — mit esi- talál alkalmat és, és... persze, náljak vele? Kérleltem, dühös mert azt képzeli, hogy én... voltam rá, fenyegettem is, az- hogy én nyaljam meg a tíz tán a karját dörzsöltem meg ujjamat, ha egyáltalán szóba- a homlokát, de nem tudtam áll velem valaki...! Erezzem elhozta az ágyig. Tehetetlensé- kegynek.:. Mert azt képzeli, gemben jobban sírtam már, hogy az ilyen.., az ilyen, mant mint ő, féltem, hogy ha meg- • - • én..; ha véletlen akad va- jön anya... és így talál, hogy altkor menten elveszíti a nem csináltam Elzával sem- fejét.;. az ilyennel gyorsan mit...! megy, az ilyennel könnyű, nem Ellöktem a kezét, gyűlölet- úgy, mint azokkal, akiket kö­tél néztem rá, otthagytam, rülsereglenek az udvariak, nyitva maradt az ajtó, bőgve aMk válogathatnak..,. Ugye azt rohantam le a lépcsőn. képzeli, hogy... Futottam az utcán is, de minduntalanul nekiütköztem a járókelőknek, félrelöktek, és hallottam, hogy valaki törtet utánam, nagyokat csattog a talpa, mindjárt utolér, már a nevemet kiáltja. \ Tibor volt. A vállamat kap- ta el, megállított. — Mi történt?! Hová ro­hansz? Kitéptem magam, de utá­nam nyúlt, elért, visszatartott. Most vettem észre, milyen fel­dúlt az arca. Kalapja a kezé­ben, nyakkendője vitorlásán kilibbent a kabát alól. Ügy fogott, mint egy rabot. A futástól erősen fújtattunk. Riadt szeme az enyémet ke­reste. — Elza— ennyit kérde- zett csak. — Elza...?! — Engedjen! — akartam menekülni. — Miért nem beszélsz?! Hallod?! Félelem, ijedtség, düh foj­togatott, s nem tudtam, nem is akartam mondani semmit. Megpróbáltam elfordulni. — Ó én... én... — szakadt fel belőle a kétségbeesés. Most elfuthattam volna, mert elengedte a karom: két kézzel, tenyérrel csapkodta a homlo­kát: — Hát nem akartam én, hogy. .| Dehogyis akartam! Anya Vissza akarta fektetni rendesen a párnára, de ő fel­tartotta a fejét, erőszakkal beszélni próbált, de olyan gyenge volt, alig lehetett hal­lani: — Szeret...? Miért hazudik így? Hiszen látja, hogy milyen vagyok...! Ha Húsnak mon­daná ezt! Nézze meg őt! De én...? Csúfolni akar...? Mi­ért.;.? Olyan törötten, olyan vissza nem tarthatóan zuhogott fel belőle a sírás, — előreborult a paplanjára; lecsúszott válláról a kendő, s meg se igazitotta, pedig a hátánál balfelé a blúz teljesen elállt, egész testében rázkódott. r“l ajnalban orvosért kel­lett futnom. Az eset nehezebb volt, mint máskor: Elza ezen a reggelen nem kelt fel, nem indulhatott Hús elé. De furcsamód Hús se jött Később újra orvosságért küldtek. Visszafelé kerültem egyet, és benéztem a cukrászdába. A középen, a szokott asztal­nál, ott ült Ilus. Tiborral ült! Ok ketten! Máris! Ahogy El­za tegnap délután mondta. Hát ezért keU nekem a gyógyszertárba futkározni! Olyan vörös düh rántott meg, hogy felemelt karral nekik rontottam, az orvosságosüve- get akartam az arcukba vág­ni. De az utolsó szavait meg­hallottam Tibornak: — Ha ki­békít Elzával... — és nem ütöttem. Ilus körülbelül ilyesmit mondott neki: — Segítek. Aztán értetlenül rám mered­tek, aki reszketve torpantam meg az asztaluknál. Hazafelé Tibor a vállamra tette erős kezét: — Látod, öcskös, így van ez. Nem értettem, miért mond­ja, de bizalmas mosolya olyan jól esett... talán beavat... ? Buzgóh rábólintottam: — Ühüm. — Nagyon haragszik? — kérdezte. — Sokat sír — válaszoltam. Keserűen ingatta a fejét. (Szlovák György rajza) TASNÄDI VARGA ÉVA: NOVEMBER 7 Ezer új hajtás nőtt fel, ezer tekergő inda fonja most át a fákat növekvő, új erővel. Udvara van a holdnak zizzenve él az erdő, gyökerek hús tövében nyugosznak lent a holtak. Sok év múlt el azóta, hogy innen elindultak, s fiatal szívük sajgott a rab világnak kínján. A géppisztolyok tára földbe süppedve hallgat, s tücsökzenén keresztül intenek hallgatásra. Régóta zárt szemekkel néznek át a homályon, és azt mondják: — Ki most élsúi te tudod, mi a reggel, te tudod, mi az élet, mi az, hogy hazatérni, nyugodtan ágyba térni.., Ezt a világot védd meg! *— Ezt az életet óvjad! — A békesség vigyázzon! 9 tdvább hallgat az erdő, s udvara van a holdnak DARÁZS ENDRE: NO VEMBER Sokaknak csúzt, enyhe náthát hoznak A behussanó novemberek. Ablakukat jól kilincsre zárják S üvegén puha eső pereg. — Morgolódva elkezdik a fűtést S az újságot olvasatlanul Pillanatnyi fáklyává csavarják És a kályha nyűglődve begyül — Mi megszoktuk, hogy a kormos felhők, Akár üveg, mind átlátszanak S megérezzük a ködökön át is, Mint melegít bajtársunk, a Nap — A mi kályhánk sokszor begyújtatlan, Mert éjjel, hogy hazatérhetünk, De annyi szempár figyel merőn ránk S ez máglyáknál többet ad nekünk — Még annyi baj szirénáz a ködben, De torpasztja soruk a tilos: Az őszön is átvilágít szívünk S jelzőfényes erős mélypiros. őrá nem voltam most dühös, — Nem hisz, nem, nem. hanem szerettem volna valami Mert a lányok azt képzelik, igazán okosat mondani, na- olyan szerelem van csak, ami- gyon vigyáztam a szavaimra: lyeneket a »nagy« filmekben — Nem hisz; folyton azt látni, hajtja, hogy nem is tud. Ez Nagyon szomorúan mondta, a baj... egészen fátyolos hangon, alig Ügy éreztem, hogy most mellette növök férfivá. E lza reszkető ujjai ügye­sen, gyakorlott moz­dulatokkal, gyorsan tépték fel az orvosságosüveg csomagolását, — Jön... — súgtam neki közben. Szája előtt megállt a keze, — és bekapta volna a pirulá­kat, rám nézett, most egészen száraz volt a szeme. Nyújtot­tam neki a vizespoharat, un- és bólogattam, hogy megértse. — Jön ... Eltolta a kezem, nem vette be a gyógyszert, és durcásan rázta a fejét. — Minek? — Tudod. Azért. — Nem igaz. — De. De igaz. Egy pillanatig gondolkoz­tam, és megint súgtam: — Nekem mondta. A rcán itt-ott elsimultak a ráncok, s a párnáját elgondolkozva végig­simogatta. Kihúztam magam, hogy mélyebb hangon, na­gyobb nyomatékkai szólhas­sak: — Férfiak egymásnak nem hazudunk. Láttam, hogy mosolyogni kezd. Lehajoltam hozzá, lovagia- san megigazítottam vállán a kendőt, s hogy így tettem: én is mosolyogni tudtam végre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom