Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)

1963-11-01 / 256. szám

Péntek, 1963. november 1. 3 SOMOGYI NÉPLAP TÉGLA, TÉGLA, TÉGLA Mi lesz az ecseayi híd sorsa? Egy rendkívül egyszerűnek látszó adatból indult ki az új­ságíró. de mire az ügy végére ért, már majdnem tengeri kí­gyó vált belőle. Jelzés érkezett Csurgóról, hogy a két éve le­állított téglagyár udvarán gé­pek rozsdásodnak, senki nem gondoskodik róluk. Azt is fel­vetették: vajon ésszerű volt-e a napi húszezer téglát adó gyá­rat leállítani, amikor a kör­nyék lakói most .Zákányból meg Nagykanizsáról kénytele­nek beszerezni az építőanya­got. Adatokkal bizonyították Csurgón, hogy a gyár leállása óta harminc százalékkal csök­kent az építkezések száma. Tóth Ferenc, a téglagyár volt Tizennégy mill Az év elején Somogy és Zala megyében mintegy har­minc milli^ égetett tégla várt elszállításra., Évekig gond volt a tégla elhelyezése, de ebben az évben ugrásszerűen meg­nőttek az igények, és mond­hatni azt, hogy az építkezők szinte kisöpörték: a gyárakból ezt a mennyiségeit. Aztán jött a rendkívül rossz időjárás, és csaknem nyolc millió nyers­tégla veszett kárba. Érthető, hogy az igiények növekedése — a nagyméretű kislakásépítés és a termelőszövetkezeti beruhá­zások — éreztette hatását a téglagyártásban. Mondhatni azt, hogy az üzemék máról hol­napra termelitek, mert a kész árut azonnal el is szállították tőlük. Aztán jöttek a fuvarozá­si gondok, és olyan színezete left a dolognak, hogy nincs tégla, nincs anyag. Pedig a So- mogy-Zala megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat gyáraiban megszakítás nélkül folyt a munka, és folyik még most is. Az előzetes számítások szerint év végére mintegy tizennégy millió égetett tégla lesz a kész­let, ami azt jelenti, hogy az ál­lami építőipari vállalatok aka­dály nélkül megkezdhetik az építkezéseket Ok az aggodalomra ? A számok megnyugtatónak látszanak. A Somogy megyei Építőipari Vállalat és a Tata­rozó Vállalat hozzáláthat mun­kájához, hiszen az igényelt mennyiségű tégláit megkapja. De mi lesz a termelőszövetke­zetek saját építkezéseivel, és műszaki vezetője keserűen ar­ról panaszkodott, hogy a ké­ményt kellene csak 12 méter hosszúságbein megcsinálni, és máris begyúj thaitnák a kemen­céket. Anyag is lenne vagy öt­ven évre elegendő, s a szállí­tása sem jelentene gondot: 920 méteres kisvasúti vágány van lefektetve. Ha újra beindíta­nák a gyárat, megoldódnék a helyi igények kielégítése, nem .kellene fuvarozgatmi a téglát, s ezzel -tetemesen növelni az épí­tési költségeket. Okkal vetődött föl a kérdés: a Somogy—Zala megyei Tégla- éa Cserépipari Vállalat nem képes' ellátni a lakosságot meg­felelő mennyiségű téglával? iós zárókészlet mi lesz a kislakásépítők szá­zaival? Itt bizony már koránt­sem olyan vigasztaló a helyzet, és bizonyítottnak tűnik az a vélemény, hogy nem volt idő­szerű a kisüzemek leállítása. Ezt erősíti meg a megyei ta­nács építési és közlekedési osz­tályának vezetője, erről beszélt a TÜZÉP áruforgalmi vezető­je, és ennek adott hangot a megyei pártbizottság ipari osz­tálya is, amikor a múlt év ok­tóberében kérte az Országos Tervhivatalt: járuljon hozzá a leállított téglagyárak további üzemeltetéséhez. Sajnos az OT még csak válaszra sem mél­tatta ez a levelet. Az itt elmondottak persze nem azt jelentik, hogy a tsz-ek és a kislakásépítők nem jutnak hozzá a téglához. Megkapják — de borsos áron. Míg a gyá­raktól közvetlenül vásárolhat­tak Csurgón, Belcsapusztán, Rinyaújlakon vagy Kadarkú- ton, addig 570 forintba kerül ezer tégla. Most viszont a TÜZÉP révén kell beszerez­niük, és máris 777 forintra emelkedik a költség. Mindeh­hez még hozzájön a szállítás ára is. Érthető, hogy miért csökkent az építkezések szá­ma Csurgón — ahol volt tég­lagyár — és másutt is. — Nem szerencsés ez az ár­rendszer, valahogy egységesí­teni kellene — mondták a Tégla- és Cserépipari Vállalat­nál. S a szállítás. Körismertek szállítási nehézségeink — nemcsak most, a cukorrépa- kampány idején, hanem egyéb­ként is —, kérdéses, hogy az Autóközlekedési Vállalat vagy a vasút tud-e megfelelő számú kocsit biztosítani a téglafuva­roknak. Lehet megoldást találni A csurgói panaszosok úgy vetették föl a gondolatot, hogy miért nem lehet újra beindíta­ni a helyi téglagyárat. S ugyanezt ipondják el másutt isi De szükséges-e az üzemek beindítása? Igen. Emlékezzünk csak az év elejére, amikor az Építésügyi Minisztérium úgy döntött, hogy munkába lehet állítani az összes fellelhető mészégető kemencét., Most ha­sonló álláspontra kellene he­lyezkedni a téglagyárakkal is. Félreértés ne essék, jól tud­juk, hogy ezek a Ids üzemek nem ^termelnek gazdaságosan, és előbb-utóbb le kell állniuk. Éz azonban ma még nem idő­szerű, hátráltatja lakásépítési programunkat. A Termelőszövetkezeti Be­ruházási Irodán ugyancsak el­mondották, hogy nekik is gon­dot okozott a tégía ebben az évben. A szövetkezetek kaptak ugyan építőanyagot, de nem olyan ütemben, ahogyan fel­használhatták volna. Ahogy tájékoztattak bennünket, meg­történt, hogy naponta csupán ezer téglát vihettek el a gyá­raktól, s ez a folyamatos mun­kához nem volt elegendő. Ada­taik szerint emiatt 140 tsz- építkezés szenvedett hátrányt, s félő, hogy áthúzódó mun­káik is lesznek a jövő évre. Az építkezések elhúzódása viszont emeli a költségeket, és máris benne vagyunk abban a bűvös körben, amiből nehéz kilá­balni. Mi lenne hát a megoldás? Meg kellene vizsgálni, milyen lehétőség nyílik arra, hogy új­ra munkába lépjenek a leállí­tott téglagyárak. Vajon há a termelőszövetkezetek vagy az építőipari ktsz-ek bérbe ven­nék a tanácsoktól a » jelenleg .kihasználatlanul .'illő. és az idő vasfogának kitett üzeme­ket, és ellátnák saját szükség­leteiket, valamint a jelentke­ző helyi igényeket is, nyer­nénk-e vele? Munkás lenne, anyag is van bőven. Dönteni kellene hát, ésszerűen ; j„ Polesz György Van egy híd Ecsenyben. Pontosabban csak volt. Mert a nyár végi nagy esőzések idején össze­omlott. Nem azért, mert ki­öregedett, hisz alig egy éve építették. Most azon gondol­kodnak a falu­ban, vajon ho­gyan járnak ki a télen a ter­melőszövetke­zet majorját Ácsoltak úgy egy fahidat az összeomlott mellett, de h' megjön az c idő, a vent’ marasztaló sár nagyon megne­hezíti a közle­kedést. — De máért ment tönkre a híd? A kivitelező, a Közúti Üze­mi Vállalat a terveknek meg­felelően két méter nyílásszé­lességgel építette meg. De szeptemberben a hirtelen le­zúduló nagy mennyiségű csa­padék nem fért el a híd alatt. Alámosta a pilléreket. Nem számoltak a tervezők ezzel a nagy víztömeggel? Nem számolhattak, mert a híd típusterv alapján készült. Azon változtatni nem lehe­tett. Pedig meggondolásra késztethette volna az illetéke­seket az a tény is, hogy a híd fölött alig 500 méterre van egy másik, az már évtize­dek óta tartja magát. Igaz. hogy annak majdnem négy­méteres az átmérője. Mi legyen tehát a híd sor­sa? Ezt már helyreállítani aligha lehet. Bizonyára jobb lenne, ha lebontanák és he­lyébe nagyobbat építenének. Addig nem lehet használni az újonnan épült kövesutat sem. Kérni kellene a beruházó szervtől új tervet, és a híd helyreállításához megfelelő összeget. Mosolyogtató a látvány. A nagy szoba egyik végében ti­zenkét lány ss kisfiú — még három évesek sincsenek — fe­hér nadrágban meg piros kar­digánban. Egy nagy virágcso­kor. Szemben velük meglett férfiak ülnek az aprócska szé­keken, egyenruhások, tűzoltók. A színhely: a III. számú Váro­si Bölcsőde a Szigetvári utcá­ban. A gyerekek műsort adnak, szerepelnek. »Töröm, töröm a mákot, sütök vele kalácsot...« Aztán körbe-karikába állnak, néha megbillennek a nagy igyekezet közben, s énekelnek is. Taps a jutalom, szívből jövő nevetés, mosoly, öt perc a mű­sor, tíz? Senki nem figyeli. Inkább azon derülnek, hogy valamelyik csöppség tvisztelni altar, a másik meg hajlong a publikum előtt, kivárja a tap­sot. Nézem a tűzoltók arcát, az önfeledt figyelést, és közben arra gondolok, hogy ez a kis semmiség, ez a műsor mi min­dent jelent. Köszönetét mond a segítésért, a patronálásért, a megjavított ágyakért és a ki­festett szobákért. Mert a tűz­oltó bácsik most — és mindig — szívesen látott vendégek a bölcsődében. A fehér asztal mellett, a ba­ráti beszélgetésen aztán szó esik mindéről, ami volt, és ami lesz. Völgyi tűzoltószázados valahogy így fogalmazta meg a gondolatat: »Ami nekünk, szülőknek, családapáknak tet­szik, az bizonyára jólesik a Szigetvári utcai bölcsődébe já­ró szülőknek is. Ezért vállal­tuk a bölcsőde támogatását, ezért csináltunk egy kis mű­helyt a tűzoltóságon, ahol ja­vítunk, barkácsolunk, játéko­kat készítünk.« S a tűzoltók kezenyoma ott látszik a szobákon, és a vas­pánttal összeerősített kis ágyak is a segítést példázzák a színesre festett falakkal együtu »Senki nem számított erre a nagy támogatásra — emlékezik Düh Kálmánná bölcsődeveze­tő. — Szinte hinni se mertük, hogy milyen óriási munkát végeztek ezek a derék embe­— Persze, hogy nem — hagy­ta helyben kettejük szóvivője —, de még mindig több, mint itt. — Azt elhiszem. Én is ép­pen a szállodámba akarok visszamenni — jaj! A fene egye meg, a lábam! — Megrándult a lába? — De mennyire! — Támadt egy ötletem: — Nem szólt ró­lam a Gauleiter, aki előttem itt átmenlt? — Hát persze, távoli roko­nom, itt van — elővettem a kétmárkást, és diadallal mu­tattam nekik —, megvágtam, az irataim ugyanis Telfsben maradtak, a szállodámban. De hiszen kellett, hogy szóljon ró­lam! — Hát persze, hogy szólt — helyeselt az egyik —, siessen csak a pályaudvarra, a vonat mindjárt befut. — Csakugyan beszélt rólam? — kérdeztem hitetlenkedve. Ez a meglepő fordulat annyira el­képesztett, hogy egészen kies­tem a szerepemből. — Igen, igen, menjen már, rögtön itt a vonat! — Megyek, a viszontlátásra. —; Viszontlátásra! Továbbsántikálitám, a két őr pedig visszabújt a pillérek mögé. Ez a ' szerencse szinte ijesztő volt. De éppen mivel önként állt mellém, nem akar­tam erőszakkal megkísérteni. Es a két ellenőrzés,.gyors egy­másutánban, elég volt nekem. Lemondtam az utazásról, és el­határoztam, hogy mostantól kezdve nem mutatkozom nyílt terepen. A pályaudvarra befutott a vonat. Senki nem ügyelt rám, amikor toeresztülbótonkáltam a síneken. Az út szélén néhány tanya sorakozott, aztán némi vegyes erdő következett, és mögötte a hegyek. A szokatlan friss levegő, és a megerőltető menetelés kimerített. Két óra múlva besötétedik, addig egy csűrt kell találnom. Az erdő közelében kukori­cásra bukkantam. Letörtem egypár csövet, amelyekben a szemek még fehérek voltak. A kukoricás után egy kis szántó­földre értem. A parasztok pom­pás madárijesztőt állítottak fel rajta. Egy fakereszten el­nyűtt zakó lógott, rajta dróto­kon egy foltozott hátizsák, és a tetején egy szalonnás kalap. A hátizsákot és a kalapot használhattam. Senki sem volt á közelben. Odamentem, és le­vetkőztettem a madárijesztőt. A kalap nedves volt, de illett a fejemre. A kukoricacsöveket elraktároztam a hátizsákba, még néhányat törtem hozzá, és továbbmentem. Most már job­ban hasonlítottam az itteni pa­rasztokhoz. Az erdő nem volt nagy. Már pár méter után kezdődött az emelkedő, Egy óra múlva a pá­lyaudvar és a híd mélyen alat­tam volt. Teljesen át voltam izzadva, amikor egy kis hegyi legelő bukkant fel előttem. A réten egy nagy szénaboglya állt, nyilván abból a célból, hogy majd a völgybe szállítsák. Széthúztam a szénát, és fárad­tan, kimerültén bemásztam^ TŰZ A HEGYEK KÖZÖTT Még sötét volt, amikar fel­ébredtem. Tagjain» megder­medtek a hidegtől, mert ál­momban leszórtam magamról a szénáit Egy szénacsomóval melegre dörzsöltem kezemet és lábamat. Elfogyasztottam egy marék kukoricát és egy darab­ka kenyeret. A fogház reggeli­jével összehasonlítva, ünnepi lakoma volt. Mihelyt ki világosodott, foly­tattam utamat Egy kicsit lej- tett, majd ismét emelkedett. A hosszú alvás után erősnek érez­tem magam. Ha nem jön közbe valami, estére már Landeck közeiében lehetek. Csodálatos volt a szabadság. Milyen gyak­ran beszéltünk erről Karllal, mikor a rácsnál szorongtunk, hogy egy darabka kék eget szippantunk magunkba. Most epyém volit az egiész égbolt. Bár szabad préda voltam, de szabadon, rácsok nélkül, fog­házudvar nélkül, őrök nélkül. És megesküdtem, hogy ezt a szabadságot a magam akarata szerint alakítom. Élve a seb­helyes nem fog viszontlátni... Amikor már félig felkapasz­kodtam a hegyildalra, egy kes­keny, kitaposott ösvény könnyí­tette meg előrehaladasomat. A talaj nyirkos volt helyenként hó borította. Ebben a magas­ságban az eső már nedves hó­ként hullott alá, és csak kevés­sel is feljebb vastag hótakaró feküdt, amely már nem ol­vadt meg. A déli órákban vastag felhők gyülekeztek. Könnyű hófúvás indult meg. Lem az Inn völ­gyét tejszerű pára borította. Az út szélesebbé vált, és már lefelé vezetett, a völgybe. Meg- sízakítóttam menetelésemet, és leültem egy kiugró sziklára. Csekély élelmiszerkészletem néhány cső kukorica kivételé­vel elfogyott. Hogy juthatok újra táplálékhoz? Volt ugyan két márkám, de kenyeret .csak élelmiszerj egyre lehetett kapni. Nem volt más lehetőségem, mint megint a parasztoknál kopogtatni; Késő délután mögöttem volt a hegyvonulat, előttem köves terület, rajta egy vasúti töltés. Átmásztam a síneken. Szoro­san az Lnn-parti út mentéin, messze széthúzódva, néhány parasztmajor állott, hátrább, a párafelhőben még éppen felis­merhetően, egy kisváros. Ne­vét nem tudtam, mert azok a városok, melyeknek nevét a fogházban kívülről megtanul­tam, mind az Inn másik olda­lán feküdtek. Keresztülvágtam a leszüretelt kukoricaföldeken az első parasztház felé. Kerí­tés vette körül, a bejárat az út felőli oldalon volt »Vendéglő a postához« — »Csapolt sörök, meleg ételek«, állt elmosódott betűkkel az aj­tó fölött. Meleg konyha! Ez a szó minden meggondolást hát­térbe szorított, és könnyelmű­vé tett. Bár az étkezéshez jegy is kellett, de volt jegy nélküli étel is. A forró leves gondola­ta ellenállhatatlan erővel hú­zott a vendéglőbe. Átmentem a kis előkerten, és az ablakon ke- resztül bekémleltem! az étte­rembe. Üres volt. A szomszéd szobában valaki néhány üte­met szólaltatott meg a zongo­rán, majd egy röpke dallamot rögtönzött. Ettől a váratlan já­téktól furcsán meghatódva, be­léptem. Halkan és alighanem kissé aggódva egyik fehérre súrolt asztalhoz léptem és leültem. A zongorista odaát abbahagyta a( játékot. Teljes csend lett, csak elöl, a sontéspulton csö­pögött egy vízcsap; és az( egyenletes, halk »plitty-platty«, még nyomatékosabbá tette a( csöndét. A szomszéd szobában valaki arrébbtolt egy széket. Az ajtó, félig nyitva állt A kocsmárost vártam, ehelyett azonban is­mét felhangzott a zongoraszó. Már az első akkordokra fel kellett figyelnem. Furcsa mó-' dón liszt Ferenc Haláltánca volt, ritkán hallható zongora- átiratban. De még a témánál is nagyobb bámulatba ejtett a' zongorista tökéletes játéka. So-1 kát kellett gyakorolnia, mert billentése a nehéz futamok el­lenére is lágy és biztos volt. Növekvő izgalommal figyel-' lem játékát. Ha üldözőim most| belépnek ide, meg sem kísér­lem a menekülést Hány éve már annak, hogy magam is próbálkoztam ezzel a darabbal! Szüleim még gyermekkorom­ban igyekeztek felébreszteni bennem a zene szeretetét. Amikor ez végre sikerült, sőt, néhány zenedarabot tehetsége­sen el tudtam játszani a keser­ves kuporgatással vásárolt zon­gorán, elvitték apámat, és a zongora, annyi más bútorda­rabbal együtt a zsibárushoz vándorolt Akkor éppen tizen­öt éves voltam. Megesküdíem, hogy nem nyúlok többé a zon-1 gora billentyűjéhez, amíg Né­metországban ez a barbár rendszer uralkodik. S éppen,most, hat évvel ké­sőbb, ezen az isten háta mö­götti vidéken és ilyen különös körülmények között kell halla­nom ezt a zongoristát, aki ép­pen lisztet, legkedvesebb zene­szerzőmet játssza. Ügy érez­tem, sohasem hallottam szeb­bet. (Folytatjuk.) rek.« Néhány perc még, s már ar­ról esik szó, hogy mi legyen a jövőben. »Mi állandó munkát , tudunk majd adni az ágyjaví- tásökkál, persze, ha vállaljáíc, hiszen olyan jó erőben vannak a gyerekeink, hogy egykettőre szétrúgják még a megerősítet­teket is.« »Bízza csak ránk, asszo­nyom ...« — a válasz, s a szó szoros értelmében kinevetik a tűzoltók azt, aki a jövő évre próbál javaslatot tenni. »Hi­szen már megbeszéltük a költ­ségvetést is ... A parkosítást is... Mondjon valami újabbat, főorvos úr...« — tréfálkoznak dr. Stamutz Józseffel. Mert itt nem lehet újat mondani, olyannyira elmélyült már ez a kapcsolat. S így van lói, hiszen szimbólumot is je­lent ebben az épületben, me­lyet társadalmi munkával emelt a város lakossága. A piros-fehér virágcsokor köszönetét fejezett ki. Szívből. P. Gy. ..... 'I ———— ' • í ytpinéme! kémeket ítélt eí a bíróság A budapesti katonai bíróság 1963. október 28-án tárgyalta Csorna Sándor és Csorna Sán- dorné pécsi lakosok kémügyét. A bírósági tárgyalás során bi­zonyítást nyert, hogy Csorna Sándor és felesége a nyugat­német hírszerző szervek részé­re' folyamatosan küldött kato­nai vonatkozású adatokat tar­talmazó, titkos írásos jelenté­seket. Ezért a budapesti ka­tonai bíróság Csorna Sándort nyolc évi, Csorna Sándornét három évi szabadságvesztésre, és teljes vagyonuk elkobzásá­ra ítélte. A vádlottak enyhítésért fel­lebbeztek. Az ítéiet nem jog­erős. (MTI) i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom