Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)

1963-11-03 / 258. szám

Tizenegyedik parancsolat Kopré Mártonnak hívnak. Azelőtt nem okoskodtam, nem is nagyon gondolkod­tam. Még a szavakkal is takarékoskodtam, inkább egy hanggal kevesebb, mint több. Csak azóta motoszkálnak a fejemben a gondolatok, amióta történt velem valami. Minden embernek két énje van: először amilyen valójában, másodszor amilyen sze­retne lenni. Középszerű vájár vagyok, de az a fantáziám, hogy trösztigazgató is lehetnék. Ugyanígy vagyok a sporttal is. Harmadosz­tályú csapatban bokszolok, de azt képzelem, szembeszállhatnék Papp Lacival is. Főnököm, öreg Menyhért mennyit szaval nekem: »-Marci, kétféle törvény van. Írott és íratlan, de mindkettőt be kell tartani.-« Ed­zőm torka is kihűl, annyit korhol: »Marci fiam, ha könnyelmű vagy, azonnal pofán vág az ellenféL A bunyó szabályait ismerni kell.« Almomban egyedül többet is termelek, mint az egész bánya együttvéve, négerekkel bokszolok és Lollobrigidával randevúzok, pe­dig nincs olyan nadrágos ember, aki ne for­dulna meg Ica után, aki a menyasszonyom. Erős vagyok és fiataL Fütyülök a törvé­nyekre, akár írottak, akár íratlanok. A sza­bályokra is. Amit ismerek, az a fejemben van, ami nem, arra köpök. Amikor csak le­hetett, elblicceltem a tanulást. Élni kell, bu­nyózni, tvisztelni, ölelgetni a lányokat, amíg az ember fiataL Bújják a könyveket az öre­gek, én élni akarok, törvények és szabályok nélkül. Bokszbajnok alkarok lenni. Bátor vagyok, elszánt A súlyomat is mindig könnyedén ho­zom. Csak a karom, az átkozott karom. Amíg rám kerül a sor, adom a fapofát, de belül va­lahol izgulok. Mikor világítanak át? Mit piszmog ez az orvos, meg ez a kifestett nő­személy? Szólítsanak már: — Tessék, Kopré Márton, ön következik. ^ Izzad a kezem. Süt ez az átok zakó. Leve­szem. Bokszolhatok-e még? Megölelhetem-e Icát, úgy mint rég, hogy megroppanjon a de­reka? Hogy az istenben jutottam ide? Hogy történt? Ha nem bokszolhatok, van-e értelme az életnek? Még mindig nem szólítanak. Bemennék az átvilágítóba, ha lenne kívül kilincs. Olyan itt, mint a börtönben. Csak felejthetném az átkozott napot Pedig milyen szépen kezdődött Mielőtt leszálltam a tárnába, ipég egyszer megnéztem a kultúr- házom a táblát »Papp László háromszoros olimpiai bajnok előadása, bemutató mérkő­zése este hét órakor.« Klassz lesz. Végre egyszer közelről látha­tom, és talán beszélhetek is vele. Türelmet­len voltam, szívem szerint le sem szálltam volna, már most helyet foglaltam volna. Lenn a főnök fogadott. Ugratott vagy ne­velni akart, ez nálam egyre megy. Táblát esz- kábélt össze, hogy krétával rávesse nekem az omlasztás tíz parancsolatát, mert én ezzel keresem a dohányt. Szórakozzon a nénikéjé- vel, gondoltam. De nem szóltam, mert az esti mérkőzés járt a fejemben. Először azt hittem, hogy tréfál, azonban nem viccelt. Az omlás tíz parancsolata. Kér­dezem a főnöktől, hogy a bibliát nem hozta magával és nem imádkozunk-e? Csak írt a főnök, mint az eszelős. Az omlás tíz parancsolata.Egy, kettő, három... Amíg ezt írta és mondta, addig azt képzel­tem, leütöm, és a bíró hangját hallom, ami­kor a kiütés után számol: »Egy, kettő, há­rom...« Végire melózni kezdtünk. Egyszer csak el­hívták a főnököt. Mielőtt elment, rámutatott ákom-bákomjára. Pontosabban szerinte a harmadik parancsolatra: »Az omlasztási mun­kát csak felügyeleti személy vezetésével vé­gezhetik.« Bólintottam, és amikor már csak a hátát láttam, rákacsintottam a vájártáreamra. Menj, vén bolond, addig sem papolsz a Jör- vényeidről. Az öreg visszaszólt: »Ne raboljátok tovább a fát, hanem szállítsátok!« Leköptem a táblát, tenyeremmel elkentem a harmadik parancsolatot, aztán így szóltam a társamhoz: Folytathatjuk, Misi! Ellenke­zett. Azután mintha viccből csinálnám, köny- nyedén, de úgy, hogy mégis fájjon, állón vágtam. Folytattuk a farablást. Sietni kell, az élet­hez dohány kell, időm nincs, kezdődik a be­mutató, nem piszmoghatunk. Keményen, gyorsan és némán dolgoztunk. Az isten se vette volna észre, hogy a védő- állásumikat képező ácsolatok felett a kőzet óriási tömbökben meglazult, és az ácsolatok nincsenek kifészkezve. Fenn már elkezdődhe­tett az előkészület. Felállították a szorítót, és talán már Papp Laci és megérkezett Kit iz­gat most az öreg tíz parancsolata? Moraj? Talán Laci elegáns kocsija érkezett, és már ünnepük a fiúk. Fentről jön a moraj. Az anyjaistenit! A meglódult kőzetmozgás (1 kicsavarta a felettünk levő ácsolatokat is. Oda fogott mindkettőnket. Épp a bal karo-f mat, amivel olyan istentelenül odacsapok az ellenfélnek. A Misi lába is beszorult Összeszorítottam a fogam. Számoltam, egy* kettő..; tízig bírtam, mintha kiütöttek vol-* na. Semmi másra nem emlékszem, csak ar­SlK MIHÁLY: KESZEG SZÉL Keszeg szél jár az ág közén lila levélre huU a fény szemerkélnek a csillagok Lépek az esti út kövén és még csak nem is félek én if az ég kék arca rámragyog f A kamasz égbolt őrszem és arcán a csillag pörsenés talán A Hold egy ping-ponglabda ott j mely falsul száll és nem kopog ( az Űrnek asztalán Az álom-ívű dóm alatt letompul minden öntudat­szigony Egy csepp lev& váltamra hullt azt súgja hopp bealkonyult bizony zizeg bizony í FÖLNEK ZOLTÁlk A BOHÓC Az ég feszes ponyvája alatt egy arc vagyok merész, átizzadt ifjúsággal; Szívem ragyog mint légtomászok lendülete a magasban s mint dobok, fényszórók torkolattöze messze harsan szavam, ez az esetlen bohóc. Így lépdelek I és aranyhajszálként villanó emlékedet Petőfi szobra (Szlovák György rajza) ÉJSZAKAI REPÜLÉS visszavonszol i vetítésen festék porondjára asws tmgé ^ukci6t \ amul a kéz Á felettem ua. oeuMiii iiiüsaü nem diudiaiidii, i.ixirv .11 - ora a vagy. Hiába főmé ra, hogy utoljára az öreg átkozott tábláját \ csókjaidtól láttam: »Az omlasztás tíz parancsolata.« \ sután ázott mezőkre futni Mintha még most is bosszantani akarna. Jó , lenne még egyszer lekopni a táblát, vagy' szétvágni csákánnyaL Ica is biztos vár, M&llette üres a helyem i a bemutatón. (ia szemed úgy leng Szólítanak már? Várakoztatnak, mint a ki-(i hallgatás előtt a betyárvilágban a pandúrok ,' az elfogott lótolvajt. ( Végre nyűik az ajtó. Már vüágítanafc is. Ezer év telik el, amíg megszólal az orvos. Sö­tét van, nem látom, csak hallom: — Szerencséje van, Kopré Mártó*»;., szé­pen összeforrt a keze.;. Alig ismerek a hangomra, amikor meg­kérdem: A televízió mához egy hétre, október 10-én mutatja be Lui- gi Dallapiccola Éjszakai re- fpülés című operáját, amely te­kintélyes nemzetközi zsűri belőtt került előzetes vetítésre a Magyar Televízió központi székházában. A Budapesti Ze- , nei Hetek alkalmából hazánk­éban tartózkodó ismert nevű zenekritikusok, világhírű mű- \ vészek október 21-én zárt kö­rű vetítésen tekintették meg hűvös trapéz. A vetítést rendkívül lelkes mint hangulatú beszélgetés és vita követte, s szerények vagyunk, Aha azt mondjuk, hogy a rövi­**s*s***«*r%s*s\‘1 desen nagyközönség elé kerü­lő tv-opera általános tetszést váltott ki. Elsősorban a tv- opera tökéletes rendezése, a szöveg, a muzsika és a képi kifejezés harmóniája hatott meglepetésként a nemzetközi zenei élet tekintélyeire. Meggyőződésünk, hogy a külföldi zenei szaklapokban, a zeneikritikai rovatok hasáb­jain az elkövetkezőkben sok szó esik még erről a tv-operá- ról, és éppen e magyar kísér­let kapcsán. Az éjszakai re­pülés főszereplői Házy Erzsé­bet és Radmay György. — Bokszolhatok? Kereshetek megint? Higgadtan szólt az orvos: — Természetes. Kutyabaja sincs a kezének. Majd küldjön két jegyet, ha az olimpián a döntőbe kerül.;: Meggyulladt a villany. Az orvos elém lé­pett: — Sose feledkezzen meg a biztonságos munka tíz parancsolatáról... Ez szerintem, kedves Kopré Márton, a tizenegyedik paran­csolat , Molnár Károly Varsói tudósítás Jerzy Cieslak lengyel festőművész balatoni kiállításáról Kedves meghívásnak tehet­tem eleget a közelmúltban: megtekinthettem egy képzőmű­vészeti kiállítást a baráti Len­gyelország fővárosában, Var­sóban. Jerzy Cieslak, neves lengyel festőművész, aki az elmúlt nyáron egy hónapot töltött a Balaton vidékén, »ha­zavitte» magával nemzeti büszkeségünket, a magyar ten­gert Szándékosan írtam ezt a szót, hogy hazavitte, mert amikor színgazdag akvarell- jeit és tusrajzait néztem, va­lóban éreztem az ezerarcú Balaton bűvöletbe ejtő vará­zsát Érezték ezt a Varsóban élő magyarok is, akik mind ott voltak a kiállításon és boldog­ság töltötte el őket, hogy a képeket és a bennük megele­venedett Balatont milyen nagy közönségsiker övezi. A nyáron, alkotás közben láttuk a művészt a tó partján. Csodáltuk bámulatos lelkese­dését, határtalan energiáját, állvárír.yal és jegyzetfüzettel járta a vidéket fáradhatatla­nul. S a 30 fokos hőségben, amikor mindenki a tó hús ví­zében keresett menedéket, Jerzy Cieslak önfeledten adta át magát a művészetnek és el­feledkezett arról, hogy pihen­ni, szórakozni jött a Balaton­ra. Több mint száz képpel Mihályi Margit: FELNŐTTEK KÖZÖTT A kisfiú kutyáját elütötte egy autó. Egy pillanattal előbb még vígan és gondtala­nul poroszkáltak hazafelé a boltból. A megszokott helyen a kis kunkori farkú kölyök­kutya átiramodott az aszfalton a boldog együttcsatangolások határtalan örömének szédüle­tében, miközben okos po- fácskája visszafordult további játékokra biztatóan hegyesen fütyörésző kis gazdája felé. De már suhant is mögötte a szürke autó, és lassítás nélkül tovább is robogott. Csak egy tompa koppanás volt az egész, meg egy irgalmatlan bukfenc, és a vörhenyes kis szőrcsomó az út szélére, a megfakult fűre csapódott. Ugyanúgy feküdt, mint amikor aludni szokott, el­nyúlva és mellső lábaira haj­tott fejjel, csak a szája szélén bíborlott egy vércsík. A kisfiú tágranyílt szemében még lapuló könnyeken rin­gott a borzalom, mert annyira érthetetlen és elképzelhetetlen volt, ami történt, hogy nem sírt, hanem byzgón megpróbál­ta a lógó fejű kövér kis ku­tyát felállítani, miközben sze­retettel, kedveskedve biztat- gatta, hogy siessenek haza, hi­szen nincs semmi baja. De a kis állat rémítő puhasággal rogyott ös'ze, nem mozdult, és hűséges barna szeme pillan- tástalanul nézett. A rémülete és kétségbeesése nagyra nőtt. és úgy marokra fogta, hogy sajtolni kezdte könnyeit, de hangja még nem volt bánatá­nak, mert eszébe jutott a kis kutya mindenkori extázisos boldogsága a cukor láttán. Boldogan megkönnyebbült, hogy ez eszébe jutót, és köny- nyeit szétmázolva előkotorá­szott egy szem kockacukrot, és reménykedve a fekete orrocs­ka elé tette. De ez sem hasz­nált. F kkor leült a kis kutya 11 mellé, kezét rátette an­nak fejére és összegörnyedve, halk nyüszítéssel kezdett sírni. Körülötte zengett az utca, és az orgonabokrok alján vígan kapirgáltak a kiscsibék. A nagymama jött arra a kis­fiúval, aki szépen kiöltözve lé­pegetett. összerándult a kis­kutya láttán, és nagy kíváncsi­sággal futni akart, de a nagy­mama rászólt, hogy a jó és a rendes kisfiú az szépen megy az utcán, fogja a nagymami ke­zét és nem csavarog, mint ez a maszatosképű kisfiú, külön­ben is a kiskutya már dög és az gusztustalan. Gyorsan maga után húzta a vágyakozva hátra tekingető gyereket. Aztán a fiú jött a lánnyal, kezében a zenélő táskarádió­val. Érdeklődve megálltak. — Ezt elcsapta! — mondta a fiú. — A Vili már az ötve­nedik kutyát kapta el, ver­seimbe* ms « Diuivell «=* A lány vihogott, csodálkozott, és a fiúnak dőlt. A fiú rugdalni kezdte a kiskutyát, nem va­gyon, csak úgy nézegette. — Ne rúgd a kiskutyám! — mondta a kisfiú a csendes, sza­kadatlan nyüszítés közben. A lány hangosan kezdett nevetni. A fiú is. — Na nézd! —> mondta a fiú —, még le is tegez! — Ne rúgd a kiskutyám, mert megráglak! ■— mondta újra a kisfiú, 'és annyi bánat volt a hangjában, amennyi csak bele tudott ömleni a szi­véből. — Akarsz egy pofont? = mondta a fiú elvörösödve, mert a lány a rovására vihogott. — Kis hülye, micsoda patáliát csinál egy dögből. — Na, hagyd! — mondta a lány —, olyan muris, ahogy így bőg! És tovább léptek tánclépésben, mert tánczene volt a kis dobozban. A kkor az öregember jött. Feje reszketett, szeme állandóan nedvezett. Botjára támaszkodott, és sokáig nézte a kisfiút. — Csak sírj — mondta csen­desen — az jó! A könnyek mossák ki az ember szivében az igaz emberség útjait, az ám, csak ezt te még nem ér­ted! Nem sajnállak, kisfiam, nem bizony, mert irigyellek, szívesen ülnék a helyedben és újra kezdeném a nagy síráso­kat, csak már késő nekem. Te vagy a* elet, a* egé.szaé{k A szépség, így minden a tiéd, de csak akkor jössz erre rá, ha öregember leszel, hej, haj! Utána a nagyember jött. A nagyember nem volt rossz em­ber, csak egyszerűen nagyem­ber volt, de annyira nagy, hogy ezt már egy pillanatra sem tudta elfelejteni — Mi történt a kiskutyád­dal? — kérdezte tehát nyája­san a nagyember. De a kisfiú nem felélt, csak nyüszített to­vább, mintha a szíve készült volna kiszakadni. A környező világ furcsa értetlensége szó­ba nem önthetően meglegyin- tette már, mert annyit megér­tett eddig, hogy őt bizony ki is nevették, és szégyelli magát, hogy így sír, de nem tudja abbahagyni, és hogyha kérdik, még jobban fáj. A nagyember összevonja a szemöldökét. — Nem érted, mit kérdez­tem? — kérdi indignálódva, mert a drága idejéből perce­ket rabol el, és még csak nem is felel. ■— Még annyit sem tudsz, hogy felelj, ha én kér­dezlek? — mondja megrovóan, és elmegy. Viszi a nagyságát, ami már régen elnyelte az em­berségét. De a kisfiú erről sem tud, csak sír tovább, vem fogynak a könnyei. A kkor jön a kislány, te- nyérnyi szoknyácská- ban, óriási libegő fehér mas­nival szőke hajában. Leguggol, és pámás kezecskéjét ráteszi a láskvli/a fejér*. Nem szói. csak a szeme ragyog, mint a kék ég, és a csepp szája ne­vet. A kisfiú ránéz, és nyü­szít tovább. Akkor a kislány átlibben az árkon egy most kinyílt vidám pipacsért, és rá­teszi a kiskutyára. Megint le­kuporodik, és rárnosolyog a kisfiúra. <— Eltemettem a kiscicám! — mondja üvegpohárként csi­lingelő hangon. ■— Temessük ét a kiskutyá­dat, jó? — mondja édes vi­dámsággal, amiben annyi meg­értés és együttérzés van, hogy a kisfiú abbahagyja a sírást, és engedelmesen feláll. tért vissza Varsóba, s gondos válogatás után ebből hetvenet áhított ki. »Magyarországi váz­latok« címet kapta a kiállí­tás, de egyszerű kifejező ere­je mégis teljes egészről nyújt művészi hitelességű képet és egyáltalán nem vázlatosan. Akvanelljein néhánF ecsetvo- nással is életet tudott te­remteni; színes megkapó har­móniában adják vissza a Ba­la ton-vidók szépségét A mű­vész végigjárta a Balaton-fel- vidéki hegykoszorúit, dolgozott az üdülő tömegeiktől eleven somogyi partokon, legtöbbet talán Siófokon; megörökítette a hajókon szolgálatot teljesítő matrózokat és felkereste a legjellegzetesebb tóparti £ab Az orgonabokrok tövén van egy rossz kék lábos, két ta­rokra fogja a füleit, és kaparni kezd vele a puha földben, ami­ben riadt hangyák futkosnak és egy meglepett rózsaszín gi­liszta tekereg, a kiscsirkék bát­ran megrohamozzák és össze­verekednek a huzakodásban. XT ir ág okát szed mellette a ’ kislány. Pitypang, ka- táng, gyujtoványfű van már a markában. A cickafark erős szárú illatos virágemyőjét or­rocskájához emeli és vidáman prüsszög, és odatartja a kis­fiúnak is. A kisfiú maszatos arca elmosolyodik, serényen tovább ás, észre sem veszi, hogy mosolyog, pedig még hosszú, sötét, csomókba ra­gadt pilláin fel sem száradtak n jwmiawlh I. I_i ___I v ak at A kiállításról elismerő ha»­gon írt a Lengyel Egyesült Munkáspárt központi lapja, a Trybuna Ludu és több is­mert lengyel újság is. A varsói Magyar Intézet munkatársainak javaslatára a balatoni képeket Lengyelor­szág számos más városában is kállítják. Jóleső érzés, hogy Balatonunk bevonult a len­gyel képzőművészetbe. A ki­állítás művészi értékén túl rendkívül figyelemre méltó­nak számít, hogy néhány tu­cat kép milyen jó idegenfor­galmi propagandának is bizo­nyult. Megtekintette a kiáüí- tást sok, hazánkban járt turis­ta, és a képek láttán kettőzött lelkesedéssel beszéltek a Bala­tonról, és arról a sok kedves feledhetetlen emlékről, ame­lyet itt szereztek. .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom