Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)
1963-11-17 / 269. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1963. november It Lajos Géza: F ütyülök az esztergályosokra meg a marósokra. Amióta a festőbrigád is naplót vezet, állandóan kötekednek mindnyájunkkal. Főképpen én vagyok szálka a szemükben, ha a forgácsolón át megyek a műhelybe, rajtam köszörülik a nyelvüket. Ma reggel az egyik tejfölös szájú drehus csípett belém: — Alázatos tiszteletem, krónikás uram, hogy szolgál a kedves egészsége? Nem költené egy kis emlékversikét a mi naplónkba is? Egy kukkot sem szóltam, csak magamban gondoltam: »■Pukkadj meg a neved napján!« Tudom én, mire megy a játék, esz benneteket a fekete penész, hogy mi se vagyunk akármilyen legények. Délután Sumákot bosszantotta fel valamelyik esztergályos. A mi derék Feri bátyánk olyan dühödten rontott a műhelybe, hogy ledöntötte az ajtónál álló Pemzlit a lábáról. — Polihisztor ... Polihisztor! Mi a jóisten az a jokulá- tor? — kiabált át a terem másik sarkába. — Amolyan cirkuszosféle — birizgálta Polihisztor a szemüvegét. — Az anyjuk keservit... Tudjátok, hogy kit neveztek ezek jdkulártoroknak? Minket. Várjatok csak, nagylegények, fitogtatjátok az esti iskolán tanultakat... — Ez vért kíván — bömbölte a brigádvezetőnk. H a nem nyit be a személyzetis, talán még most is szitkozódna Sándor bácsi. Hirtelen haragú ember, ha az irodások fölpaprikázzák, mindjárt a fejükre akarja borítani az asztalt. Ezért ragadt rajta a Huppos név. — Megy a munka, emberek? — kérdezte a személyzetis. Sándor bácsi majd lecsapta a szemével, hogy ilyen zöldségeket kérdez. — Hat az nem hét... — felelte végül foghegyről. — Na, látja, éppen ebben az ügyben jöttem... Van utódja Palotás Gyurinak — dörzsölte kezét a személyzetis, mintha valami jó üzletnek örülne. Cinkosan ránk kacsintott. — Egy nő! Pemzli behunyta a szemét. — Tizenhat éves, szőke, kék szemű . .. Csinibabának hívják — suttogta ábrándosán. — Olyan lesz, mint Brigitte Bardot — toldotta meg Polihisztor, és a levegőbe rajzolta egy merész kézmozdulattal, milyennek is képzeli. — Aztán nehogy két nap alatt kiszekálják az otromba vicceikkel! — morgott a személyzetis. — Kiváló szakmunkás, eddig Pesten dolgozott. . — Ügy ismer bennünket, Sági elvtárs? — Ááááá! — húzta gúnyosan. — Persze, ha nem tetszik a fizimiskája, már holnap útilaput kötünk a talpa alá ... — öklözött a levegőbe a brigádvezetőnk Pemzli közben a személyzetis háta mögé settenkedett, s kócból farkat akasztott a kabátjára. — A tenyerünkön fogjuk hordani, igaz, fiúk? — rikkantotta el magát Sándor bácsi. — Az ám! — helyeselt a brigád. — Krónikás, hozzám! Tüstént vezesd be a naplóba a lány nevét — rendelkezett Sándor bácsi. A parancs nekem szólt, ugyanis engem neveznek Krónikásnak, amióta megvettem ezt a kemény fedelű kockás füzetet, s rápingáltam tussal, hogy »Brigádnapló«. A vicc kedvéért haptákba vágtam magam, s mint valami ezredír- nok váriam a további ordrét. — Hogy hívják azt a gyöngyvirágot? — kérdezte Sándor bácsi. — Gróf Pálné... — Micsoda! — ugrott akkorát, mintha tűbe ült volna. — Asszony! S ilyen arisztokrata neve van?! Olyan érzés fogott él mindnyájunkat, mint a fiút váró ifjú apát, amikor közli vele a nővérke, hogy lánya született. Sándor bácsi nyerte visz- sza elsőnek a lélekjelenlétét. — Legalább valami jó bucifaros menyecske? — Majd meglátják holnap reggel — hagyott ott bennünket a személyzetis. A kabátja aljára akasztott kócfarok minden lépésnél mókásan laffogott egyet. M ásnap halálra röhögtük magunkat. Mindenki korábban jött a szokottnál. — Nahát... Birkanyírás! — zengtük kórusban, amikor Polihisztor meg ír kezeit. Sándor bácsinak is jutott a nahatozasból, mert ő meg a bajuszát sturcolta meg. Sumák egy csokor piros szegfűvel állított be. Meglepetésünkben nahát helyett nyújtott hűvel fogadtuk. —_ Egy nagysága keresi a festő urakat — dugta be sunyi kepét az egyik esztergályos. Jól van, fene a kincstári mosolyodat, vezesd be — szolt rá Sándor bácsi. Ekkorra felsorakozott a brigád, akár a díszőrség a kormányfők fogadásán. Csak Sumák állt középen a csokorral. Grófné hangos »jó reg- gelt«-tel köszöntött benniin- ket. Csak néztük, csak néztük, még viszonozni is elfelejtettük a köszönését. Ha nem kaptunk prémiumot, akkor voltunk ilyen kókadtak. Még ilyen két lábon járó csontkollekciót se láttam, amióta a szárazra kitettek. A deszka biztosan megsértődik, ha hozzá hasonlítják. A haja mintha égett volna, bal arcán egy szemölcs éktelenkedett, s a tetejében okulárét viselt. Ormótlan keretű látóeszközét egyikünk se nevezte volna szemüvegnek. Az asszony határozottan Sumákhoz lépett. ~, Gróf Pálné... Maga a brigádvezető? — nyújtotta a kezét. Szegény Sumák zavarba jött. Jobbjában szorongatta a csokrot, ideje nem volt, hogy áttegye a másikba, szegfűstül adott kezet. Mint várható volt, leejtette a virágot. Nagy pirulások, köhécselések és krékogások közepette fölemelte, majd sután átnyújtotta az asszonynak. — Hát érezze magát otthon közöttünk — nyögte ki. Erre már hurrába törtünk W. Egyrészt, mert ekkora szónoklatot nem vártunk Sumáktól, másrészt, mert untuk mar az áhitatos csöndet. A hangzavarban aztán megengedhettünk egy kis diszkrét kuncogást is. — Üti lapu — súgta Sumák a fülembe. — Ez is csak egyszer veszi föl nálunk a fizetését — vélekedett Planétás. — Ez nem Brigitte Bardot, ez egy Vaszary Piri — morgott Polihisztor. Hogy a nehezén túlestünk, előállt Sándor bácsi. — Füleki Sándor brigádvezető, egyébként Huppos... Engedje meg, szaktársnő, hogy bemutassam a viccbrigád tagjait. Ez itt Szabó Adam. Mi csak Planétásnak hívjuk. Kovács László. ő a brigád esze, azért Polihisztor. Nyári Ferenc, ő a legcsöndesebb. Mindig lapít, azért ragadt rá a Sumák név. Ha viszont megszólal, mindig gurulunk. Pemzli. a jövő Rembrandtja. Egyébként Ba- ticz Gyöi-pr... s végül Balogh István, a mi krónikásunk. Míg Sándor bácsi beszélt, Pemzli lerajzolta Grófnét a brigádnaplóba. — Mindenkinek van gúnyneve? — csodálkozott az asz- szony. — Nem úgy van, mint szegény helyen — szellemeske- dett Polihisztor. — Maga miért Plánétás? — kérdezte az asszony Ádárn bácsitól. — Talán csak nem jós volt azelőtt? Jót nevettünk a föltételezésen. Polihisztor röviden elmondta a csúfnév történetét. — Filmesek jártak tavaly az üzemben. Hozzánk, festőkhöz is bekukkantottak. Ebédidő volt, éppen falatoztunk. Ádám bácsi akkoriban egy alumínium étdobozban hordta otthonról a jóféle falatokat. Az egyik nagy sörényű filmes odaszólt neki: »Bátyám, tegye le azt a plánétás dobozt, mert megörökítjük.« Hát azóta mi csak így hívjuk . .. — Krónikás, írd be majd a naplóba, hogy beiktattuk az új brigádtagot — utasított Sándor bácsi. — All right! — rikkantottam, hogy lássa ez a kóré, nem akármilyen társaságba került, még angolul is tanulhat, ha kinyitja a fülét. — Do you speak English? — kérdezte rám csodálkozva az asszony. — Yes, izé, no — habogtam rémülten. Na, megette a fene, oda a tekintély! Eddig játszhattam az angolt a filmekből ellesett szavakkal, mondatokkal, most azonban lelepleződtem, hogy nem konyítok ehhez a nyelvhez. Na, megállj, te Szúnyog- né — hű, ez jó lesz gúnynévnek! —, meglátjuk, lesz-e kedved engem vizsgáztatni. Most jön az újoncavató ugratás. Pemzli már bemártott három ecsetet a sűrű olajfestékbe. — Pofozza helyre azokat azi aljaaatokat, sokat kihagyott a szórópisztoly — nyújtott«. festékes felével az ecseteket. L élegzet-visszafojtva lestük a hatást Minden zöldfülű buzgón, szolgálatkészen megragadja az ecsetet, s csak akkor jön rá a turpisságra, amikor csupa ragasz a marka. Polihisztor avatása olyan jól sikerült hogy három hétig azon kacagtunk. Laci még az arcát is összefestékezte zavarában és meglepetésében. A végén harci díszbe öltözött sziúin- diánhoz hasonlított. Grófiné villámgyorsan nyúlt az ecsetekért, de nem a végén, hanem a közepén fogta meg őket, hirtelen, megforditotta, s visszanyomta Pemzli kezébe. — Korábban keljen föl, szaki, ha engem át akar verni .. . Maga még hátulgombo- lós nadrágot hordott, amikor én már ezzel a trükkel lógattam be a kezdőket — oktatta ki az asszony. — Puff neki! — szólt közbe a brigádvezető. — Nahát, ilyet se pipált még a viccbrigád — álméiko- dott Polihisztor. — Ezt fölírjuk korommal a kéménybe — szaladt ki Sumák száján. — Na, dologra! — kiáltotta Sándor bácsi. F ölvettük a maszkot, s munkához láttunk. Fél szemünk azonban állandóan az asszonyon volt. Grófné nem hederített ránk, végezte a munkáját. Mi köz- ben-közben egymásra kacsintottunk. Pemzli három ujját a szájához nyomta, halkan csettintett: — Ez már döfi. Hát ami azt illeti, nem néztük volna ki ebből a nyeszlett asszonykából, hogy így tud dolgozni. Egy kicsit fölengedtünk, azt azonban nem tudtuk megbocsátani neki, hogy ilyen istentelenül csúnya. A forgácsolóban egész délelőtt bennünket gúnyoltak. Amint betettük lábunkat a hatalmas csarnokba, máris röppentek az élcrakéták. — Hogy van a Világszép Nádszálkisasszony? — kurjantott oda nekem a kövér Bo- gyai, amikor festékkel megrakodva a műhelybe igyekeztem. — Él és virul. — Nagyon örülünk ... Igaz, hogy elvarázsolta egy gonosz boszorkány? — dugta elém a fizimiskáját a gyári tánczenekar vezetője. Nem hederítettem senkire, folytattam utamat. Az ajtó előtt azonban gyökeret eresztett a lábam. A kilincsen hatalmas tábla lógott: »Hat és fél brigád.« Dühömben összetéptem a kartonlapot. Tizenkét óra tájban bekiáltottak a műhelybe: — Füleki, telefon ... Sándor bácsi letette a szórópisztolyt, a maszkot, megtörölte kóccal a kezét, s kisietett. Pár perc múlva rákvörösen tért vissza, szikrát hányt a szeme. — Vadmarhák! — sziszegte a forgácsoló irányába bökve. Valaki fölhívta a »Magyar- országon tartózkodó külföldi tudósítók szövetsége« nevében, s engedélyt kért, hogy néhány fotót készíthessen Gróf Pálné- ról. Sándor bácsi meglepetésében megfeledkezett az óvatosságról, s hosszan fejtegetni kezdte, hogy helyesebb lenne a festőbrigád törzstagjait népszerűsíteni. Az álújságíró közbereccsent, s kioktatta az öreget: — Szó sem lehet róla, elvtárs, a nagy nyugati lapok Grófné képét várják! — Mi a rosseb — csúszott ki Sándor bácsi száján. — Aztán ugyan miért? — Füleki elvtárs nem tudja? ... Szépségkirálynőnek választották meg ... A telefonáló belebruhahá- zott a kagylóba. Az öreg ekkor vette észre, hogy behúzták. Mérgében úgy levágta a hallgatót, hogy elrepedt. M ég az öltözőben is szentségeit munka után. Amikor mindnyájan megmosdottunk, felöltöztünk, Sándor bácsi a következő javaslattal állt elő: — Üljünk be egy pohár sörre a Pipacsba... Szavazásra teszem föl a kérdést. Ki van mellette? Mind az öten magasba lendítettük a kezünket. Testületileg átvonultunk a kisvendéglőbe. Az első rundót Sándor bácsi rendelte, a hatodikat Pemzli, aztán kezdtük elölről. A nyolcadik pohár sör után Sándor bácsi ünnepélyesen fölállt, megköszörülte a torkát, s huncutul hunyorogva szónokolni kezdett: — Kedves fene-, izé, felebarátaim, valljuk be férfiasán, hogy megvert bennünket az isten ezzel a Grófnéval, már ami a csúnyaságát illeti, mert a keze aranyat ér... — Igazat szólsz, Huppos — helyeselt Plánétás. — Tehát nincs útilapu ... Grófné marad — folytatta az öreg. — S annak kötök útilaput a talpa alá, aki idétlen- kedni mer vele. — Hurrá! — rikkantottuk kórusban. Sándor bácsi fölemelte a kezét, ökölbe szorította, s olyan mozdulatot tett, mintha behúzna valakinek. — A marósoknak, esztergályosoknak meg bumm az orrukra, ha tovább csúfolódnak. A vérszerződést megkötő törzsfőnökök vághattak ilyen lelkesült-ünnepélyes képet, mint mi. Ha Grófné is velünk van a Pipacsban, biztosan pajzsra emeljük. R eggel az utolsó percben estem be az ajtón. Sándor bácsi már várt, kezembe nyomta a füzetet. — Na, Krónikás, jegyezd föl az utókornak, hogy kollektív összejövetelt rendezett a brigád. — Azt is, hogy mennyit ittunk? — Az nem tartozik ide — nézett rám fenyegetően. — Csak a történelmi hűség kedvéért — motyogtam. — Sumák kiosztott két fülest ... Most aztán olyan csend van — kacsintott rám. — S kinek? — A cingár Ostorosnak meg a tohonya Szapárinak. — Ügy kell nekik, mindig jár a bagólesőjük, pedig egy szikrányi szellemesség se szorult a kobakjukba — helyeseltem. Nem bántuk meg, hogy Grófnét befogadtuk a brigádba. Életrevaló, vidám asszonyka volt, egyik napról a másikra belopta magát a szívünkbe. — Még az epéje is édes — mondta róla áradozva Sumák. E gy hét múlva úgy értett a nyelvünkön, mintha évek óta köztünk forgolódna. Dicsérte Pemzli rajzait, könyvet hozott Polihisztornak, jóféle házi kolbásszal kínálta Ádám bácsit, a szőlőjéről faggatta az öreget Sándor bácsinak ez volt az Istene, órákat tudott beszélni róla. Ugyan még egyikünk se ivott a borából, azért mindig megdicsértük, ha szóba került: — Jó bor, két pohár többet ér belőle, mint egy! A kövér Bogyainak ugyancsak Balatonmárián volt szőlője, valahol a Sándor bácsié közelében. A két öreg állandóan csepülte egymás borát — Mi van a lőréddel, te pohos drehus? — kezdte Sándor bácsi. — A zavaros vinkóddal vagy olyan nagyra, te csempe szájú piktor? — folytatta Bogyai. Grófné akkorát kacagott az egyik hasonló szópárbajnál, hogy a kövér Bogyainak torkára forrt a szó: — Mit mulat, szaktársnő?! — förmedt az asszonyra. — Viccet mesélek magamnak — mosolygott az esztergályos szeme közé. Bogyai legyintett, s kiment a műhelyből. Furdalta az oldalunkat, vajon miért kerekedett ilyen fene jó kedve, de még nekünk sem árulta el. Három nap múlva újra betolta a képét a műhelybe a kövér Bogyai. Valami írást lobogtatott a kezében. — Itt vagy, te zugkocsmá- ros? Gyere ide, te borkeresztelő mázoló, ha tudsz olvasni — kurjantotta el magát. Sándor bácsi éppen festéket kevert. Föl se nézett, csak elbömbölte magát. — Te beszélsz, Bogyai, amikor még a nagy Á-t sem ismered. Analfabéta voltál világéletedben ! Az esztergályos válasz helyett olvasni kezdte a levelet: — »Mélyen tisztelt Uram!«... Hallod, piktor, hogyan szólítanak engem a jól nevelt emberek? ... »Egyik balatonmá- riai barátomtól hallottam a boráról. Tudományos kutatásomhoz ötven literre volna azonnal szükségem. Kérem értesítsen postafordultával, hogy tud-e szállítani.« Aláírás: »Dr. Wassermann Elek főorvos, megyei kórház.« — Megbolondult az a doktor, hogy a te lőrédből kért — mór sott Sándor bácsi. E gész nap lógatta az orrát. Nem mondta, de észrevettük: bántja, hogy nem az övéből rendelt a kórház. Hiába próbáltuk felvidítani, ma valahogy nem sikerült. Grófné volt az egyetlen, aki nem vigasztalta. Másnap délelőtt telefonon hivatták Bogyait az irodába. Ajánlott levelet hozott neki a postát. — Csak nem szerelmes? — ugratták az adminisztrátorok. — Á, hivatalos ... egy kis üzleti ügy — magyarázta büszkén az öreg. Amikor visszaért a forgácsolóba, társai körülfogták, kíváncsian várták a doktor válaszát. Bogyai kinyitotta a zsebkését, komótosan felbontotta a borítékot. — Na, olvasd! — biztatta a cingár Ostoros. Nem kellett kétszer kéretni, belekeadoA — »Mélyen tisztelt Uram! Ha nem küldi ma délután hatig a bort, csődöt mond a kísérletem« ... He, he... megpukkad az a vén piktor odaát, ha az orra alá dörzsölöm a levelet... »Ha nem kapnak a betegeim minden nap egy pohárkával, visszaesnek. Máriái ismerősöm révén kaptam belőle egy üveggel, mondhatom, a legjobb gyógyszer ...« — Bogyai elfehéredett, zavartan krákogott, a mellette álló Ostoros markába nyomta a levelet, s intett, hogy olvassa tovább. »Ha ezt adom az el- vonókúrásoknak, soha többé nem isznak, úgy megundorodnak a szeszes italtól« ... Hm_ »Sürgősen küldje a szállítmányt. Wassermann doktor.« Zengett a műhely, úgy röhögött mindenki. A nagy ricsajra Pemzli is átugrott a forgácsolóba, hadd hallja, rrri történt Bogyai bambán állt a tömegben, idegesen dörgölte gyöngyöző homlokát. Ostoros hirtelen éleset füttyentett. — Árpi bácsi, hol a másik? — Minek? — Adja ide gyorsan. összehasonlította a két levelet. — Magát aztán jól behúzta a csőbe az a Gróf Pálné a festőműhelyből. Ezen is meg azon is ő az ügyintéző. Erre már húztuk a csíkot Pemzlivel, nehogy rajtunk verjék el a port. A zonnal riadóztattuk a brigádot. A visszavágás azonban elmaradt A kövér Bogyai jobbnak látta, ha behúzza a fülét, s nem sokat ugrál. Mi annál hangosabbak voltunk ideát. Sándor bácsi úgy kacagott, hogy a köny- nye is potyogott, összevissza hadonászott, csapkodta a hasát. Messziről úgy festett, mintha reggelitornázna. — öregebbek abbahagyhatják! — szólt oda neki tréfásan Pemzli. Amikor jól kiröhögtük magunkat, összevissza pusziltuk Grófnét. — Hej, Szúnyognál — csúszott ki a számon az első nap kiötlött gúnynév. — Ráillik — döcögte Ádám bácsi. — Kereszteljük megi — brummogta Sumák. Ecsetet ragadtunk, bemártottuk a festékbe, s karikákat meg vonalakat pingáltunk az arcára, majd hatalmas bakugrásokkal körültáncoltuk. Sándor bácsi koszorút font kócból. — Hálánk jeléül a jeles ugratásért ... Ezennel viccbrigádunk örökös tagjává választjuk. Nyakába akasztotta, cuppanós csókot nyomott a homlokára, majd megölelte az iru- ló-piruló asszonykát. — Hurrá, hurrá, hurrá! — zúgtuk örömittasan. A forgácsolóban az ugratás óta nagy a csend. Lehet, hogy készülnek valamire. Hát kössék fel a gatyájukat, ha velünk akarnak kábabrálú!