Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)

1963-11-17 / 269. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1963. november It Lajos Géza: F ütyülök az esztergályo­sokra meg a maró­sokra. Amióta a fes­tőbrigád is naplót vezet, ál­landóan kötekednek mind­nyájunkkal. Főképpen én va­gyok szálka a szemükben, ha a forgácsolón át megyek a műhelybe, rajtam köszörülik a nyelvüket. Ma reggel az egyik tejfölös szájú drehus csípett belém: — Alázatos tiszteletem, kró­nikás uram, hogy szolgál a kedves egészsége? Nem költe­né egy kis emlékversikét a mi naplónkba is? Egy kukkot sem szóltam, csak magamban gondoltam: »■Pukkadj meg a neved nap­ján!« Tudom én, mire megy a játék, esz benneteket a fe­kete penész, hogy mi se va­gyunk akármilyen legények. Délután Sumákot bosszan­totta fel valamelyik esztergá­lyos. A mi derék Feri bá­tyánk olyan dühödten rontott a műhelybe, hogy ledöntötte az ajtónál álló Pemzlit a lá­báról. — Polihisztor ... Polihisz­tor! Mi a jóisten az a jokulá- tor? — kiabált át a terem má­sik sarkába. — Amolyan cirkuszosféle — birizgálta Polihisztor a szem­üvegét. — Az anyjuk keservit... Tudjátok, hogy kit neveztek ezek jdkulártoroknak? Minket. Várjatok csak, nagylegények, fitogtatjátok az esti iskolán tanultakat... — Ez vért kíván — böm­bölte a brigádvezetőnk. H a nem nyit be a sze­mélyzetis, talán még most is szitkozódna Sándor bácsi. Hirtelen haragú ember, ha az irodások fölpap­rikázzák, mindjárt a fejükre akarja borítani az asztalt. Ezért ragadt rajta a Huppos név. — Megy a munka, embe­rek? — kérdezte a személyze­tis. Sándor bácsi majd lecsapta a szemével, hogy ilyen zöld­ségeket kérdez. — Hat az nem hét... — felelte végül foghegyről. — Na, látja, éppen ebben az ügyben jöttem... Van utódja Palotás Gyurinak — dörzsölte kezét a személyze­tis, mintha valami jó üzlet­nek örülne. Cinkosan ránk kacsintott. — Egy nő! Pemzli behunyta a szemét. — Tizenhat éves, szőke, kék szemű . .. Csinibabának hívják — suttogta ábrándo­sán. — Olyan lesz, mint Brigitte Bardot — toldotta meg Poli­hisztor, és a levegőbe rajzol­ta egy merész kézmozdulat­tal, milyennek is képzeli. — Aztán nehogy két nap alatt kiszekálják az otromba vicceikkel! — morgott a sze­mélyzetis. — Kiváló szak­munkás, eddig Pesten dolgo­zott. . — Ügy ismer bennünket, Sági elvtárs? — Ááááá! — húzta gúnyo­san. — Persze, ha nem tetszik a fizimiskája, már holnap úti­laput kötünk a talpa alá ... — öklözött a levegőbe a brigád­vezetőnk Pemzli közben a személyze­tis háta mögé settenkedett, s kócból farkat akasztott a ka­bátjára. — A tenyerünkön fogjuk hordani, igaz, fiúk? — rik­kantotta el magát Sándor bá­csi. — Az ám! — helyeselt a brigád. — Krónikás, hozzám! Tüs­tént vezesd be a naplóba a lány nevét — rendelkezett Sándor bácsi. A parancs nekem szólt, ugyanis engem ne­veznek Krónikásnak, amióta megvettem ezt a ke­mény fedelű kockás füzetet, s rápingáltam tussal, hogy »Brigádnapló«. A vicc ked­véért haptákba vágtam ma­gam, s mint valami ezredír- nok váriam a további ordrét. — Hogy hívják azt a gyöngyvirágot? — kérdezte Sándor bácsi. — Gróf Pálné... — Micsoda! — ugrott akko­rát, mintha tűbe ült volna. — Asszony! S ilyen arisztokrata neve van?! Olyan érzés fogott él mind­nyájunkat, mint a fiút váró ifjú apát, amikor közli vele a nővérke, hogy lánya szüle­tett. Sándor bácsi nyerte visz- sza elsőnek a lélekjelenlétét. — Legalább valami jó bu­cifaros menyecske? — Majd meglátják holnap reggel — hagyott ott bennün­ket a személyzetis. A kabátja aljára akasztott kócfarok minden lépésnél mókásan laffogott egyet. M ásnap halálra röhög­tük magunkat. Min­denki korábban jött a szokottnál. — Nahát... Birkanyírás! — zengtük kórusban, amikor Polihisztor meg ír kezeit. Sándor bácsinak is jutott a nahatozasból, mert ő meg a bajuszát sturcolta meg. Su­mák egy csokor piros szegfű­vel állított be. Meglepeté­sünkben nahát helyett nyúj­tott hűvel fogadtuk. —_ Egy nagysága keresi a festő urakat — dugta be su­nyi kepét az egyik esztergá­lyos. Jól van, fene a kincstári mosolyodat, vezesd be — szolt rá Sándor bácsi. Ekkorra felsorakozott a bri­gád, akár a díszőrség a kor­mányfők fogadásán. Csak Sumák állt középen a csokor­ral. Grófné hangos »jó reg- gelt«-tel köszöntött benniin- ket. Csak néztük, csak néz­tük, még viszonozni is elfe­lejtettük a köszönését. Ha nem kaptunk prémiumot, ak­kor voltunk ilyen kókadtak. Még ilyen két lábon járó csontkollekciót se láttam, amióta a szárazra kitettek. A deszka biztosan megsértődik, ha hozzá hasonlítják. A haja mintha égett volna, bal ar­cán egy szemölcs éktelenke­dett, s a tetejében okulárét viselt. Ormótlan keretű látó­eszközét egyikünk se nevezte volna szemüvegnek. Az asszony határozottan Sumákhoz lépett. ~, Gróf Pálné... Maga a brigádvezető? — nyújtotta a kezét. Szegény Sumák zavarba jött. Jobbjában szorongatta a csokrot, ideje nem volt, hogy áttegye a másikba, szegfűstül adott kezet. Mint várható volt, leejtette a virágot. Nagy pirulások, köhécselések és krékogások közepette fölemel­te, majd sután átnyújtotta az asszonynak. — Hát érezze magát ott­hon közöttünk — nyögte ki. Erre már hurrába törtünk W. Egyrészt, mert ekkora szó­noklatot nem vártunk Su­máktól, másrészt, mert un­tuk mar az áhitatos csöndet. A hangzavarban aztán meg­engedhettünk egy kis diszkrét kuncogást is. — Üti lapu — súgta Sumák a fülembe. — Ez is csak egyszer veszi föl nálunk a fizetését — vé­lekedett Planétás. — Ez nem Brigitte Bardot, ez egy Vaszary Piri — mor­gott Polihisztor. Hogy a nehezén túlestünk, előállt Sándor bácsi. — Füleki Sándor brigádve­zető, egyébként Huppos... Engedje meg, szaktársnő, hogy bemutassam a viccbri­gád tagjait. Ez itt Szabó Adam. Mi csak Planétásnak hívjuk. Kovács László. ő a brigád esze, azért Polihisz­tor. Nyári Ferenc, ő a leg­csöndesebb. Mindig lapít, azért ragadt rá a Sumák név. Ha viszont megszólal, min­dig gurulunk. Pemzli. a jövő Rembrandtja. Egyébként Ba- ticz Gyöi-pr... s végül Ba­logh István, a mi króniká­sunk. Míg Sándor bácsi beszélt, Pemzli lerajzolta Grófnét a brigádnaplóba. — Mindenkinek van gúny­neve? — csodálkozott az asz- szony. — Nem úgy van, mint sze­gény helyen — szellemeske- dett Polihisztor. — Maga miért Plánétás? — kérdezte az asszony Ádárn bácsitól. — Talán csak nem jós volt azelőtt? Jót nevettünk a föltétele­zésen. Polihisztor röviden el­mondta a csúfnév történetét. — Filmesek jártak tavaly az üzemben. Hozzánk, festők­höz is bekukkantottak. Ebéd­idő volt, éppen falatoztunk. Ádám bácsi akkoriban egy alumínium étdobozban hord­ta otthonról a jóféle falato­kat. Az egyik nagy sörényű filmes odaszólt neki: »Bá­tyám, tegye le azt a plánétás dobozt, mert megörökítjük.« Hát azóta mi csak így hív­juk . .. — Krónikás, írd be majd a naplóba, hogy beiktattuk az új brigádtagot — utasított Sándor bácsi. — All right! — rikkantot­tam, hogy lássa ez a kóré, nem akármilyen társaságba került, még angolul is tanul­hat, ha kinyitja a fülét. — Do you speak English? — kérdezte rám csodálkozva az asszony. — Yes, izé, no — habog­tam rémülten. Na, megette a fene, oda a tekintély! Eddig játszhattam az angolt a filmekből ellesett szavakkal, mondatokkal, most azonban lelepleződtem, hogy nem konyítok ehhez a nyelv­hez. Na, megállj, te Szúnyog- né — hű, ez jó lesz gúnynév­nek! —, meglátjuk, lesz-e kedved engem vizsgáztatni. Most jön az újoncavató ug­ratás. Pemzli már bemártott három ecsetet a sűrű olaj­festékbe. — Pofozza helyre azokat azi aljaaatokat, sokat kiha­gyott a szórópisztoly — nyúj­tott«. festékes felével az ecse­teket. L élegzet-visszafojtva les­tük a hatást Minden zöldfülű buzgón, szol­gálatkészen megragadja az ecsetet, s csak akkor jön rá a turpisságra, amikor csupa ragasz a marka. Polihisztor avatása olyan jól sikerült hogy három hétig azon ka­cagtunk. Laci még az arcát is összefestékezte zavarában és meglepetésében. A végén harci díszbe öltözött sziúin- diánhoz hasonlított. Grófiné villámgyorsan nyúlt az ecse­tekért, de nem a végén, ha­nem a közepén fogta meg őket, hirtelen, megforditotta, s visszanyomta Pemzli kezé­be. — Korábban keljen föl, szaki, ha engem át akar ver­ni .. . Maga még hátulgombo- lós nadrágot hordott, amikor én már ezzel a trükkel lógat­tam be a kezdőket — oktatta ki az asszony. — Puff neki! — szólt köz­be a brigádvezető. — Nahát, ilyet se pipált még a viccbrigád — álméiko- dott Polihisztor. — Ezt fölírjuk korommal a kéménybe — szaladt ki Su­mák száján. — Na, dologra! — kiáltotta Sándor bácsi. F ölvettük a maszkot, s munkához láttunk. Fél szemünk azonban ál­landóan az asszonyon volt. Grófné nem hederített ránk, végezte a munkáját. Mi köz- ben-közben egymásra kacsin­tottunk. Pemzli három ujját a szájához nyomta, halkan csettintett: — Ez már döfi. Hát ami azt illeti, nem néz­tük volna ki ebből a nyeszlett asszonykából, hogy így tud dolgozni. Egy kicsit fölenged­tünk, azt azonban nem tudtuk megbocsátani neki, hogy ilyen istentelenül csúnya. A forgácsolóban egész dél­előtt bennünket gúnyoltak. Amint betettük lábunkat a hatalmas csarnokba, máris röppentek az élcrakéták. — Hogy van a Világszép Nádszálkisasszony? — kurjan­tott oda nekem a kövér Bo- gyai, amikor festékkel megra­kodva a műhelybe igyekez­tem. — Él és virul. — Nagyon örülünk ... Igaz, hogy elvarázsolta egy gonosz boszorkány? — dugta elém a fizimiskáját a gyári tánczene­kar vezetője. Nem hederítettem senkire, folytattam utamat. Az ajtó előtt azonban gyökeret eresz­tett a lábam. A kilincsen ha­talmas tábla lógott: »Hat és fél brigád.« Dühömben össze­téptem a kartonlapot. Tizenkét óra tájban bekiál­tottak a műhelybe: — Füleki, telefon ... Sándor bácsi letette a szó­rópisztolyt, a maszkot, megtö­rölte kóccal a kezét, s kisie­tett. Pár perc múlva rákvörö­sen tért vissza, szikrát hányt a szeme. — Vadmarhák! — sziszegte a forgácsoló irányába bökve. Valaki fölhívta a »Magyar- országon tartózkodó külföldi tudósítók szövetsége« nevében, s engedélyt kért, hogy néhány fotót készíthessen Gróf Pálné- ról. Sándor bácsi meglepetésé­ben megfeledkezett az óvatos­ságról, s hosszan fejtegetni kezdte, hogy helyesebb lenne a festőbrigád törzstagjait nép­szerűsíteni. Az álújságíró köz­bereccsent, s kioktatta az öre­get: — Szó sem lehet róla, elv­társ, a nagy nyugati lapok Grófné képét várják! — Mi a rosseb — csúszott ki Sándor bácsi száján. — Aztán ugyan miért? — Füleki elvtárs nem tud­ja? ... Szépségkirálynőnek választották meg ... A telefonáló belebruhahá- zott a kagylóba. Az öreg ek­kor vette észre, hogy behúz­ták. Mérgében úgy levágta a hallgatót, hogy elrepedt. M ég az öltözőben is szentségeit munka után. Amikor mind­nyájan megmosdottunk, felöl­töztünk, Sándor bácsi a kö­vetkező javaslattal állt elő: — Üljünk be egy pohár sörre a Pipacsba... Szavazásra te­szem föl a kérdést. Ki van mellette? Mind az öten magasba len­dítettük a kezünket. Testületi­leg átvonultunk a kisvendég­lőbe. Az első rundót Sándor bácsi rendelte, a hatodikat Pemzli, aztán kezdtük elölről. A nyolcadik pohár sör után Sándor bácsi ünnepélyesen föl­állt, megköszörülte a torkát, s huncutul hunyorogva szónokol­ni kezdett: — Kedves fene-, izé, feleba­rátaim, valljuk be férfiasán, hogy megvert bennünket az isten ezzel a Grófnéval, már ami a csúnyaságát illeti, mert a keze aranyat ér... — Igazat szólsz, Huppos — helyeselt Plánétás. — Tehát nincs útilapu ... Grófné marad — folytatta az öreg. — S annak kötök útila­put a talpa alá, aki idétlen- kedni mer vele. — Hurrá! — rikkantottuk kórusban. Sándor bácsi fölemelte a ke­zét, ökölbe szorította, s olyan mozdulatot tett, mintha be­húzna valakinek. — A marósoknak, esztergá­lyosoknak meg bumm az or­rukra, ha tovább csúfolódnak. A vérszerződést megkötő törzsfőnökök vághattak ilyen lelkesült-ünnepélyes képet, mint mi. Ha Grófné is velünk van a Pipacsban, biztosan pajzsra emeljük. R eggel az utolsó percben estem be az ajtón. Sándor bácsi már várt, kezembe nyomta a füzetet. — Na, Krónikás, jegyezd föl az utókornak, hogy kollektív összejövetelt rendezett a bri­gád. — Azt is, hogy mennyit it­tunk? — Az nem tartozik ide — nézett rám fenyegetően. — Csak a történelmi hűség kedvéért — motyogtam. — Sumák kiosztott két fü­lest ... Most aztán olyan csend van — kacsintott rám. — S kinek? — A cingár Ostorosnak meg a tohonya Szapárinak. — Ügy kell nekik, mindig jár a bagólesőjük, pedig egy szikrányi szellemesség se szo­rult a kobakjukba — helyesel­tem. Nem bántuk meg, hogy Grófnét befogadtuk a brigád­ba. Életrevaló, vidám asszony­ka volt, egyik napról a másik­ra belopta magát a szívünk­be. — Még az epéje is édes — mondta róla áradozva Sumák. E gy hét múlva úgy ér­tett a nyelvünkön, mintha évek óta köz­tünk forgolódna. Dicsérte Pemzli rajzait, könyvet hozott Polihisztornak, jóféle házi kol­básszal kínálta Ádám bácsit, a szőlőjéről faggatta az öre­get Sándor bácsinak ez volt az Istene, órákat tudott be­szélni róla. Ugyan még egyi­künk se ivott a borából, azért mindig megdicsértük, ha szó­ba került: — Jó bor, két pohár többet ér belőle, mint egy! A kövér Bogyainak ugyan­csak Balatonmárián volt sző­lője, valahol a Sándor bácsié közelében. A két öreg állan­dóan csepülte egymás borát — Mi van a lőréddel, te po­hos drehus? — kezdte Sándor bácsi. — A zavaros vinkóddal vagy olyan nagyra, te csempe szá­jú piktor? — folytatta Bogyai. Grófné akkorát kacagott az egyik hasonló szópárbajnál, hogy a kövér Bogyainak tor­kára forrt a szó: — Mit mulat, szaktársnő?! — förmedt az asszonyra. — Viccet mesélek magam­nak — mosolygott az eszter­gályos szeme közé. Bogyai legyintett, s kiment a műhelyből. Furdalta az ol­dalunkat, vajon miért kereke­dett ilyen fene jó kedve, de még nekünk sem árulta el. Há­rom nap múlva újra betolta a képét a műhelybe a kövér Bo­gyai. Valami írást lobogtatott a kezében. — Itt vagy, te zugkocsmá- ros? Gyere ide, te borkereszte­lő mázoló, ha tudsz olvasni — kurjantotta el magát. Sándor bácsi éppen festéket kevert. Föl se nézett, csak el­bömbölte magát. — Te beszélsz, Bogyai, ami­kor még a nagy Á-t sem is­mered. Analfabéta voltál vi­lágéletedben ! Az esztergályos válasz he­lyett olvasni kezdte a levelet: — »Mélyen tisztelt Uram!«... Hallod, piktor, hogyan szólíta­nak engem a jól nevelt em­berek? ... »Egyik balatonmá- riai barátomtól hallottam a boráról. Tudományos kutatá­somhoz ötven literre volna azonnal szükségem. Kérem ér­tesítsen postafordultával, hogy tud-e szállítani.« Aláírás: »Dr. Wassermann Elek főorvos, me­gyei kórház.« — Megbolondult az a dok­tor, hogy a te lőrédből kért — mór sott Sándor bácsi. E gész nap lógatta az or­rát. Nem mondta, de észrevettük: bántja, hogy nem az övéből rendelt a kórház. Hiába próbáltuk fel­vidítani, ma valahogy nem sikerült. Grófné volt az egyet­len, aki nem vigasztalta. Másnap délelőtt telefonon hivatták Bogyait az irodába. Ajánlott levelet hozott neki a postát. — Csak nem szerelmes? — ugratták az adminisztrátorok. — Á, hivatalos ... egy kis üzleti ügy — magyarázta büsz­kén az öreg. Amikor visszaért a forgá­csolóba, társai körülfogták, kí­váncsian várták a doktor vá­laszát. Bogyai kinyitotta a zsebkését, komótosan felbon­totta a borítékot. — Na, olvasd! — biztatta a cingár Ostoros. Nem kellett kétszer kéretni, belekeadoA — »Mélyen tisztelt Uram! Ha nem küldi ma délután ha­tig a bort, csődöt mond a kí­sérletem« ... He, he... meg­pukkad az a vén piktor oda­át, ha az orra alá dörzsölöm a levelet... »Ha nem kapnak a betegeim minden nap egy pohárkával, visszaesnek. Má­riái ismerősöm révén kaptam belőle egy üveggel, mondha­tom, a legjobb gyógyszer ...« — Bogyai elfehéredett, zavar­tan krákogott, a mellette álló Ostoros markába nyomta a le­velet, s intett, hogy olvassa tovább. »Ha ezt adom az el- vonókúrásoknak, soha többé nem isznak, úgy megundorod­nak a szeszes italtól« ... Hm_ »Sürgősen küldje a szállít­mányt. Wassermann doktor.« Zengett a műhely, úgy röhö­gött mindenki. A nagy ricsaj­ra Pemzli is átugrott a for­gácsolóba, hadd hallja, rrri történt Bogyai bambán állt a tömegben, idegesen dörgölte gyöngyöző homlokát. Ostoros hirtelen éleset füttyentett. — Árpi bácsi, hol a másik? — Minek? — Adja ide gyorsan. összehasonlította a két le­velet. — Magát aztán jól behúzta a csőbe az a Gróf Pálné a festőműhelyből. Ezen is meg azon is ő az ügyintéző. Erre már húztuk a csíkot Pemzlivel, nehogy rajtunk ver­jék el a port. A zonnal riadóztattuk a brigádot. A visszavá­gás azonban elmaradt A kövér Bogyai jobbnak látta, ha behúzza a fülét, s nem so­kat ugrál. Mi annál hangosab­bak voltunk ideát. Sándor bá­csi úgy kacagott, hogy a köny- nye is potyogott, összevissza hadonászott, csapkodta a ha­sát. Messziről úgy festett, mintha reggelitornázna. — öregebbek abbahagyhat­ják! — szólt oda neki tréfásan Pemzli. Amikor jól kiröhögtük ma­gunkat, összevissza pusziltuk Grófnét. — Hej, Szúnyognál — csú­szott ki a számon az első nap kiötlött gúnynév. — Ráillik — döcögte Ádám bácsi. — Kereszteljük megi — brummogta Sumák. Ecsetet ragadtunk, bemártot­tuk a festékbe, s karikákat meg vonalakat pingáltunk az arcára, majd hatalmas bakug­rásokkal körültáncoltuk. Sán­dor bácsi koszorút font kóc­ból. — Hálánk jeléül a jeles ug­ratásért ... Ezennel viccbrigá­dunk örökös tagjává választ­juk. Nyakába akasztotta, cuppa­nós csókot nyomott a homlo­kára, majd megölelte az iru- ló-piruló asszonykát. — Hurrá, hurrá, hurrá! — zúgtuk örömittasan. A forgácsolóban az ug­ratás óta nagy a csend. Lehet, hogy készülnek valamire. Hát kössék fel a ga­tyájukat, ha velünk akarnak kábabrálú!

Next

/
Oldalképek
Tartalom