Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)

1963-11-17 / 269. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1963. november It

Lajos Géza:

F

ütyülök az esztergályosokra meg a marósokra. Amióta a festőbrigád is naplót vezet, állandóan kötekednek mindnyájunkkal. Főképpen én vagyok szálka a szemükben, ha a forgácsolón át megyek a műhelybe, rajtam köszörülik a nyelvüket. Ma reggel az egyik tejfölös szájú drehus csípett belém:

— Alázatos tiszteletem, krónikás uram, hogy szolgál a kedves egészsége? Nem költené egy kis emlékversikét a mi naplónkba is?

Egy kukkot sem szóltam, csak magamban gondoltam: »■Pukkadj meg a neved napján!« Tudom én, mire megy a játék, esz benneteket a fekete penész, hogy mi se vagyunk akármilyen legények.

Délután Sumákot bosszantotta fel valamelyik esztergályos. A mi derék Feri bátyánk olyan dühödten rontott a műhelybe, hogy ledöntötte az ajtónál álló Pemzlit a lábáról.

— Polihisztor ... Polihisztor! Mi a jóisten az a jokulá- tor? — kiabált át a terem másik sarkába.

— Amolyan cirkuszosféle — birizgálta Polihisztor a szemüvegét.

— Az anyjuk keservit... Tudjátok, hogy kit neveztek ezek jdkulártoroknak? Minket. Várjatok csak, nagylegények, fitogtatjátok az esti iskolán tanultakat...

— Ez vért kíván — bömbölte a brigádvezetőnk.

H

a nem nyit be a személyzetis, talán még most is szitkozódna Sándor bácsi. Hirtelen haragú ember, ha az irodások fölpaprikázzák, mindjárt a fejükre akarja borítani az asztalt. Ezért ragadt rajta a Huppos név.

— Megy a munka, emberek? — kérdezte a személyzetis.

Sándor bácsi majd lecsapta a szemével, hogy ilyen zöldségeket kérdez.

— Hat az nem hét... — felelte végül foghegyről.

— Na, látja, éppen ebben az ügyben jöttem... Van utódja Palotás Gyurinak — dörzsölte kezét a személyzetis, mintha valami jó üzletnek örülne. Cinkosan ránk kacsintott. — Egy nő!

Pemzli behunyta a szemét. — Tizenhat éves, szőke, kék szemű . .. Csinibabának hívják — suttogta ábrándosán.

— Olyan lesz, mint Brigitte Bardot — toldotta meg Polihisztor, és a levegőbe rajzolta egy merész kézmozdulattal, milyennek is képzeli.

— Aztán nehogy két nap alatt kiszekálják az otromba vicceikkel! — morgott a személyzetis. — Kiváló szakmunkás, eddig Pesten dolgozott. .

— Ügy ismer bennünket, Sági elvtárs?

— Ááááá! — húzta gúnyosan.

— Persze, ha nem tetszik a fizimiskája, már holnap útilaput kötünk a talpa alá ... — öklözött a levegőbe a brigádvezetőnk

Pemzli közben a személyzetis háta mögé settenkedett, s kócból farkat akasztott a kabátjára.

— A tenyerünkön fogjuk hordani, igaz, fiúk? — rikkantotta el magát Sándor bácsi.

— Az ám! — helyeselt a brigád.

— Krónikás, hozzám! Tüstént vezesd be a naplóba a lány nevét — rendelkezett Sándor bácsi.

A parancs nekem szólt, ugyanis engem neveznek Krónikásnak, amióta megvettem ezt a kemény fedelű kockás füzetet, s rápingáltam tussal, hogy »Brigádnapló«. A vicc kedvéért haptákba vágtam magam, s mint valami ezredír- nok váriam a további ordrét.

— Hogy hívják azt a gyöngyvirágot? — kérdezte Sándor bácsi.

— Gróf Pálné...

— Micsoda! — ugrott akkorát, mintha tűbe ült volna. — Asszony! S ilyen arisztokrata neve van?!

Olyan érzés fogott él mindnyájunkat, mint a fiút váró ifjú apát, amikor közli vele a nővérke, hogy lánya született. Sándor bácsi nyerte visz- sza elsőnek a lélekjelenlétét.

— Legalább valami jó bucifaros menyecske?

— Majd meglátják holnap reggel — hagyott ott bennünket a személyzetis.

A kabátja aljára akasztott kócfarok minden lépésnél mókásan laffogott egyet.

M

ásnap halálra röhögtük magunkat. Mindenki korábban jött a szokottnál.

— Nahát... Birkanyírás! — zengtük kórusban, amikor Polihisztor meg ír kezeit.

Sándor bácsinak is jutott a nahatozasból, mert ő meg a bajuszát sturcolta meg. Sumák egy csokor piros szegfűvel állított be. Meglepetésünkben nahát helyett nyújtott hűvel fogadtuk.

—_ Egy nagysága keresi a festő urakat — dugta be sunyi kepét az egyik esztergályos.

Jól van, fene a kincstári mosolyodat, vezesd be — szolt rá Sándor bácsi.

Ekkorra felsorakozott a brigád, akár a díszőrség a kormányfők fogadásán. Csak Sumák állt középen a csokorral. Grófné hangos »jó reg- gelt«-tel köszöntött benniin- ket. Csak néztük, csak néztük, még viszonozni is elfelejtettük a köszönését. Ha nem kaptunk prémiumot, akkor voltunk ilyen kókadtak.

Még ilyen két lábon járó csontkollekciót se láttam, amióta a szárazra kitettek. A deszka biztosan megsértődik, ha hozzá hasonlítják. A haja mintha égett volna, bal arcán egy szemölcs éktelenkedett, s a tetejében okulárét viselt. Ormótlan keretű látóeszközét egyikünk se nevezte volna szemüvegnek.

Az asszony határozottan Sumákhoz lépett.

~, Gróf Pálné... Maga a brigádvezető? — nyújtotta a kezét.

Szegény Sumák zavarba jött. Jobbjában szorongatta a csokrot, ideje nem volt, hogy áttegye a másikba, szegfűstül adott kezet. Mint várható volt, leejtette a virágot. Nagy pirulások, köhécselések és krékogások közepette fölemelte, majd sután átnyújtotta az asszonynak.

— Hát érezze magát otthon közöttünk — nyögte ki.

Erre már hurrába törtünk W. Egyrészt, mert ekkora szónoklatot nem vártunk Sumáktól, másrészt, mert untuk mar az áhitatos csöndet. A hangzavarban aztán megengedhettünk egy kis diszkrét kuncogást is.

— Üti lapu — súgta Sumák a fülembe.

— Ez is csak egyszer veszi föl nálunk a fizetését — vélekedett Planétás.

— Ez nem Brigitte Bardot, ez egy Vaszary Piri — morgott Polihisztor.

Hogy a nehezén túlestünk, előállt Sándor bácsi.

— Füleki Sándor brigádvezető, egyébként Huppos... Engedje meg, szaktársnő, hogy bemutassam a viccbrigád tagjait. Ez itt Szabó

Adam. Mi csak Planétásnak hívjuk. Kovács László. ő a brigád esze, azért Polihisztor. Nyári Ferenc, ő a legcsöndesebb. Mindig lapít,

azért ragadt rá a Sumák név. Ha viszont megszólal, mindig gurulunk. Pemzli. a jövő

Rembrandtja. Egyébként Ba- ticz Gyöi-pr... s végül Balogh István, a mi krónikásunk.

Míg Sándor bácsi beszélt, Pemzli lerajzolta Grófnét a brigádnaplóba.

— Mindenkinek van gúnyneve? — csodálkozott az asz- szony.

— Nem úgy van, mint szegény helyen — szellemeske- dett Polihisztor.

— Maga miért Plánétás? — kérdezte az asszony Ádárn

bácsitól. — Talán csak nem jós volt azelőtt?

Jót nevettünk a föltételezésen. Polihisztor röviden elmondta a csúfnév történetét.

— Filmesek jártak tavaly

az üzemben. Hozzánk, festőkhöz is bekukkantottak. Ebédidő volt, éppen falatoztunk. Ádám bácsi akkoriban egy alumínium étdobozban hordta otthonról a jóféle falatokat. Az egyik nagy sörényű filmes odaszólt neki: »Bátyám, tegye le azt a plánétás dobozt, mert megörökítjük.« Hát azóta mi csak így hívjuk . ..

— Krónikás, írd be majd a naplóba, hogy beiktattuk az új brigádtagot — utasított Sándor bácsi.

— All right! — rikkantottam, hogy lássa ez a kóré, nem akármilyen társaságba került, még angolul is tanulhat, ha kinyitja a fülét.

— Do you speak English? — kérdezte rám csodálkozva az asszony.

— Yes, izé, no — habogtam rémülten.

Na, megette a fene, oda a tekintély! Eddig játszhattam az angolt a filmekből ellesett szavakkal, mondatokkal, most azonban lelepleződtem, hogy nem konyítok ehhez a nyelvhez. Na, megállj, te Szúnyog- né — hű, ez jó lesz gúnynévnek! —, meglátjuk, lesz-e kedved engem vizsgáztatni. Most jön az újoncavató ugratás. Pemzli már bemártott három ecsetet a sűrű olajfestékbe.

— Pofozza helyre azokat azi aljaaatokat, sokat kihagyott a szórópisztoly — nyújtott«. festékes felével az ecseteket.

L

élegzet-visszafojtva lestük a hatást Minden zöldfülű buzgón, szolgálatkészen megragadja az ecsetet, s csak akkor jön rá a turpisságra, amikor csupa ragasz a marka. Polihisztor avatása olyan jól sikerült hogy három hétig azon kacagtunk. Laci még az arcát is összefestékezte zavarában és meglepetésében. A végén harci díszbe öltözött sziúin- diánhoz hasonlított. Grófiné villámgyorsan nyúlt az ecsetekért, de nem a végén, hanem a közepén fogta meg őket, hirtelen, megforditotta, s visszanyomta Pemzli kezébe.

— Korábban keljen föl, szaki, ha engem át akar verni .. . Maga még hátulgombo- lós nadrágot hordott, amikor én már ezzel a trükkel lógattam be a kezdőket — oktatta ki az asszony.

— Puff neki! — szólt közbe a brigádvezető.

— Nahát, ilyet se pipált még a viccbrigád — álméiko- dott Polihisztor.

— Ezt fölírjuk korommal a kéménybe — szaladt ki Sumák száján.

— Na, dologra! — kiáltotta

Sándor bácsi.

F

ölvettük a maszkot, s munkához láttunk. Fél szemünk azonban állandóan az asszonyon volt. Grófné nem hederített ránk, végezte a munkáját. Mi köz- ben-közben egymásra kacsintottunk. Pemzli három ujját a szájához nyomta, halkan csettintett: — Ez már döfi.

Hát ami azt illeti, nem néztük volna ki ebből a nyeszlett asszonykából, hogy így tud dolgozni. Egy kicsit fölengedtünk, azt azonban nem tudtuk megbocsátani neki, hogy ilyen istentelenül csúnya.

A forgácsolóban egész délelőtt bennünket gúnyoltak. Amint betettük lábunkat a hatalmas csarnokba, máris röppentek az élcrakéták.

— Hogy van a Világszép Nádszálkisasszony? — kurjantott oda nekem a kövér Bo- gyai, amikor festékkel megrakodva a műhelybe igyekeztem.

— Él és virul.

— Nagyon örülünk ... Igaz, hogy elvarázsolta egy gonosz boszorkány? — dugta elém a fizimiskáját a gyári tánczenekar vezetője.

Nem hederítettem senkire, folytattam utamat. Az ajtó előtt azonban gyökeret eresztett a lábam. A kilincsen hatalmas tábla lógott: »Hat és fél brigád.« Dühömben összetéptem a kartonlapot.

Tizenkét óra tájban bekiáltottak a műhelybe:

— Füleki, telefon ...

Sándor bácsi letette a szórópisztolyt, a maszkot, megtörölte kóccal a kezét, s kisietett. Pár perc múlva rákvörösen tért vissza, szikrát hányt a szeme.

— Vadmarhák! — sziszegte a forgácsoló irányába bökve.

Valaki fölhívta a »Magyar- országon tartózkodó külföldi tudósítók szövetsége« nevében, s engedélyt kért, hogy néhány fotót készíthessen Gróf Pálné- ról. Sándor bácsi meglepetésében megfeledkezett az óvatosságról, s hosszan fejtegetni kezdte, hogy helyesebb lenne a festőbrigád törzstagjait népszerűsíteni. Az álújságíró közbereccsent, s kioktatta az öreget:

— Szó sem lehet róla, elvtárs, a nagy nyugati lapok Grófné képét várják!

— Mi a rosseb — csúszott ki Sándor bácsi száján. — Aztán ugyan miért?

— Füleki elvtárs nem tudja? ... Szépségkirálynőnek választották meg ...

A telefonáló belebruhahá- zott a kagylóba. Az öreg ekkor vette észre, hogy behúzták. Mérgében úgy levágta a hallgatót, hogy elrepedt.

M

ég az öltözőben is szentségeit munka után. Amikor mindnyájan megmosdottunk, felöltöztünk, Sándor bácsi a következő javaslattal állt elő: — Üljünk be egy pohár sörre a Pipacsba... Szavazásra teszem föl a kérdést. Ki van mellette?

Mind az öten magasba lendítettük a kezünket. Testületileg átvonultunk a kisvendéglőbe. Az első rundót Sándor bácsi rendelte, a hatodikat Pemzli, aztán kezdtük elölről. A nyolcadik pohár sör után Sándor bácsi ünnepélyesen fölállt, megköszörülte a torkát, s huncutul hunyorogva szónokolni kezdett:

— Kedves fene-, izé, felebarátaim, valljuk be férfiasán, hogy megvert bennünket az isten ezzel a Grófnéval, már ami a csúnyaságát illeti, mert a keze aranyat ér...

— Igazat szólsz, Huppos — helyeselt Plánétás.

— Tehát nincs útilapu ... Grófné marad — folytatta az öreg. — S annak kötök útilaput a talpa alá, aki idétlen- kedni mer vele.

— Hurrá! — rikkantottuk kórusban.

Sándor bácsi fölemelte a kezét, ökölbe szorította, s olyan mozdulatot tett, mintha behúzna valakinek.

— A marósoknak, esztergályosoknak meg bumm az orrukra, ha tovább csúfolódnak.

A vérszerződést megkötő törzsfőnökök vághattak ilyen lelkesült-ünnepélyes képet, mint mi. Ha Grófné is velünk van a Pipacsban, biztosan pajzsra emeljük.

R

eggel az utolsó percben estem be az ajtón. Sándor bácsi már várt, kezembe nyomta a füzetet.

— Na, Krónikás, jegyezd föl az utókornak, hogy kollektív összejövetelt rendezett a brigád.

— Azt is, hogy mennyit ittunk?

— Az nem tartozik ide — nézett rám fenyegetően.

— Csak a történelmi hűség kedvéért — motyogtam.

— Sumák kiosztott két fülest ... Most aztán olyan csend van — kacsintott rám.

— S kinek?

— A cingár Ostorosnak meg a tohonya Szapárinak.

— Ügy kell nekik, mindig jár a bagólesőjük, pedig egy szikrányi szellemesség se szorult a kobakjukba — helyeseltem.

Nem bántuk meg, hogy Grófnét befogadtuk a brigádba. Életrevaló, vidám asszonyka volt, egyik napról a másikra belopta magát a szívünkbe.

— Még az epéje is édes — mondta róla áradozva Sumák.

E

gy hét múlva úgy értett a nyelvünkön, mintha évek óta köztünk forgolódna. Dicsérte Pemzli rajzait, könyvet hozott Polihisztornak, jóféle házi kolbásszal kínálta Ádám bácsit, a szőlőjéről faggatta az öreget Sándor bácsinak ez volt az Istene, órákat tudott beszélni róla. Ugyan még egyikünk se ivott a borából, azért mindig megdicsértük, ha szóba került:

— Jó bor, két pohár többet ér belőle, mint egy!

A kövér Bogyainak ugyancsak Balatonmárián volt szőlője, valahol a Sándor bácsié közelében. A két öreg állandóan csepülte egymás borát

— Mi van a lőréddel, te pohos drehus? — kezdte Sándor bácsi.

— A zavaros vinkóddal vagy olyan nagyra, te csempe szájú piktor? — folytatta Bogyai.

Grófné akkorát kacagott az egyik hasonló szópárbajnál, hogy a kövér Bogyainak torkára forrt a szó:

— Mit mulat, szaktársnő?! — förmedt az asszonyra.

— Viccet mesélek magamnak — mosolygott az esztergályos szeme közé.

Bogyai legyintett, s kiment a műhelyből. Furdalta az oldalunkat, vajon miért kerekedett ilyen fene jó kedve, de még nekünk sem árulta el. Három nap múlva újra betolta a képét a műhelybe a kövér Bogyai. Valami írást lobogtatott a kezében.

— Itt vagy, te zugkocsmá- ros? Gyere ide, te borkeresztelő mázoló, ha tudsz olvasni — kurjantotta el magát.

Sándor bácsi éppen festéket kevert. Föl se nézett, csak elbömbölte magát.

— Te beszélsz, Bogyai, amikor még a nagy Á-t sem ismered. Analfabéta voltál világéletedben !

Az esztergályos válasz helyett olvasni kezdte a levelet:

— »Mélyen tisztelt Uram!«... Hallod, piktor, hogyan szólítanak engem a jól nevelt emberek? ... »Egyik balatonmá- riai barátomtól hallottam a boráról. Tudományos kutatásomhoz ötven literre volna azonnal szükségem. Kérem értesítsen postafordultával, hogy tud-e szállítani.« Aláírás: »Dr. Wassermann Elek főorvos, megyei kórház.«

— Megbolondult az a doktor, hogy a te lőrédből kért — mór sott Sándor bácsi.

E

gész nap lógatta az orrát. Nem mondta, de észrevettük: bántja,

hogy nem az övéből rendelt a kórház. Hiába próbáltuk felvidítani, ma valahogy nem sikerült. Grófné volt az egyetlen, aki nem vigasztalta.

Másnap délelőtt telefonon hivatták Bogyait az irodába. Ajánlott levelet hozott neki a postát.

— Csak nem szerelmes? — ugratták az adminisztrátorok.

— Á, hivatalos ... egy kis üzleti ügy — magyarázta büszkén az öreg.

Amikor visszaért a forgácsolóba, társai körülfogták, kíváncsian várták a doktor válaszát. Bogyai kinyitotta a zsebkését, komótosan felbontotta a borítékot.

— Na, olvasd! — biztatta a cingár Ostoros. Nem kellett kétszer kéretni, belekeadoA

— »Mélyen tisztelt Uram! Ha nem küldi ma délután hatig a bort, csődöt mond a kísérletem« ... He, he... megpukkad az a vén piktor odaát, ha az orra alá dörzsölöm a levelet... »Ha nem kapnak a betegeim minden nap egy pohárkával, visszaesnek. Máriái ismerősöm révén kaptam belőle egy üveggel, mondhatom, a legjobb gyógyszer ...« — Bogyai elfehéredett, zavartan krákogott, a mellette álló Ostoros markába nyomta a levelet, s intett, hogy olvassa tovább. »Ha ezt adom az el- vonókúrásoknak, soha többé nem isznak, úgy megundorodnak a szeszes italtól« ... Hm_ »Sürgősen küldje a szállítmányt. Wassermann doktor.«

Zengett a műhely, úgy röhögött mindenki. A nagy ricsajra Pemzli is átugrott a forgácsolóba, hadd hallja, rrri történt Bogyai bambán állt a tömegben, idegesen dörgölte gyöngyöző homlokát. Ostoros hirtelen éleset füttyentett.

— Árpi bácsi, hol a másik?

— Minek?

— Adja ide gyorsan.

összehasonlította a két levelet.

— Magát aztán jól behúzta a csőbe az a Gróf Pálné a festőműhelyből. Ezen is meg azon is ő az ügyintéző.

Erre már húztuk a csíkot Pemzlivel, nehogy rajtunk verjék el a port.

A

zonnal riadóztattuk a

brigádot. A visszavágás azonban elmaradt A kövér Bogyai jobbnak látta, ha behúzza a fülét, s nem sokat ugrál. Mi annál hangosabbak voltunk ideát. Sándor bácsi úgy kacagott, hogy a köny- nye is potyogott, összevissza hadonászott, csapkodta a hasát. Messziről úgy festett, mintha reggelitornázna.

— öregebbek abbahagyhatják! — szólt oda neki tréfásan Pemzli.

Amikor jól kiröhögtük magunkat, összevissza pusziltuk Grófnét.

— Hej, Szúnyognál — csúszott ki a számon az első nap kiötlött gúnynév.

— Ráillik — döcögte Ádám bácsi.

— Kereszteljük megi — brummogta Sumák.

Ecsetet ragadtunk, bemártottuk a festékbe, s karikákat meg vonalakat pingáltunk az arcára, majd hatalmas bakugrásokkal körültáncoltuk. Sándor bácsi koszorút font kócból.

— Hálánk jeléül a jeles ugratásért ... Ezennel viccbrigádunk örökös tagjává választjuk.

Nyakába akasztotta, cuppanós csókot nyomott a homlokára, majd megölelte az iru- ló-piruló asszonykát.

— Hurrá, hurrá, hurrá! — zúgtuk örömittasan.

A forgácsolóban az ugratás óta nagy a csend. Lehet, hogy készülnek valamire. Hát kössék fel a gatyájukat, ha velünk akarnak kábabrálú!