Somogyi Néplap, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-27 / 252. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1963. október 27. Ma enyém a kisszoba! — szóltam, amint hazaértem. Nem parancsolóan, de oly határozottan, hogy rést sem hagytam az ellentmondásoknak. Máskor, ha én akartam be­zárkózni ide és bizonytalanul próbálkoztam, a gyerekek nyafogtak. Elli szemrehányó megjegyzéseket mormolt. Ma azonnal belenyugodtak. Min­den a hangnemen múlik! Tehát most enyém a szűk tér, s benne a kitáguló lehe­tőségek. A rekamié, a szek­rény, az asztal zsibvásárra való. Kilátás a világítóudvar­ra. És a konyhából nyílik. Bent a heggyel karéjozott két- szobahallos lakás a válogatott bútorainkkal megszokott; szin­te észrevétlen mindnyájunk számára. A kisszobáért mind a négyen versengünk. Azelőtt cselédszobának hívták. Éppen annyi joguk van hozzá, mint nekem. EUi sze­gény, külön konnektort csi­náltatott ide, annyira kívánja a hosszú telefonbeszélgetése­ket. Semmi titka, bent, előt­tünk mégis zavarban van­Zsu se akar semmi rosszat, ba a Msszobát követeli. Igaz, az udvariéival bújik ide, ám — hiába magyarázom lemez­ismétléssel Ellinek — ez a leg­veszélytelenebb. Gáboré a legszebb cél Mégis csak tizenhárom múlt. Mű­helynek használja a kisszo- bát — farag, fest. Kulccsal magára zárja az ajtót. Ellit felháborítja vele. Holott más­ként nyúznánk a leckéivel. Nem erről az oldalról kel­lene megközelítenem •.. És máris elkalandozom. Nekem ma határoznom kell! Ha vir­radatig tart, akkor virrada­tig tart! Addig nem lépek ki ezen az ajtón, míg nem dön­töttem. Addig nem akarok be­léjük ütközni. A puszta látá­suk, egyetlen panaszos sza­vuk is befolyásolhat Külön­ben .;. tíz perc is elég.. • ha igent vagy nemet mondok. Velük is közölhetem, még éb­ren találom őket Nem félek az igazságtól. Iz­galmasabb, változatosabb az áltatásnál. így magamban ki merném mondani az ellenke­zőjét is- De én csakugyan tiszta ember vagyok. Gyak­ran rongyembernek látszom. Gábor osztályfőnöke is meg­viselt. Magas lóról beszélt. Ügy ültem előtte, mint vala­mi megfenyített kisfiú. Fel­éledtek a diákköri szorongá­saim. Elfelejtettem, hogy tár­sadalmi helyzetem szerint in­kább több vagyok, mint ke­vesebb Gábor osztályfőnöké­nél. Keresetben megelőzöm, az biztos. Azt is elfelejtettem, hogy jóképű férfi vagyok, ér­dekes megjelenésű. Véznán és ejtett vállúan ültem ott! Nyil­ván ezért engedte meg magá­nak az osztályfőnök, hogy rámpirítson. — Az iskolai nevelés nem pótolhat mindent! Az önök körülményei nem indokolják a közönyt! Ennek a gyereknek erős kéz keil! Nem fogadtam meg sem­mit- Csak kezet nyújtottam, hogy szabaduljak már. összetörtén hagytam el az iskolát. Egy órával Mara után! Vajon az a kötelességem, hogy gyötörjem Gábort a lec­kéivel?! Ezentúl hogyan lesz? Lehet, hogy a jövőben egyál­talán nem törődöm vele?! Kikapcsolom az életemből?! Erre nem lennék képes. De egy kicsit távolabbról is hat­hatok rá. Vagy hogyan lesz? Mellé ülök itthon minden délután, tanulok vele és a ke­zére ütök, ha nem figyel? Er­re se lennék képes. Édes kö­lyök. Szeretem. — Szeretsz? — kérdezte Mara három órával ezelőtt. — Szeretlek — válaszoltam teljes szívvel­— Akkor pedig!.. t »■Akkor pedig...-« Az is­tenfáját, a keserves minden­ségit ennek a világnak! Mara azt a pizsamáját viselte, ami­ben bájos és komikus, mint egy japán kislány. És ebben a pizsamában magasodott fel fenyegetően. A zordakból nem kérek, Elli torkig telít velük! Mara még soha senkit nem szeretett úgy, mint engem. És én talán nem viszonzom? Négy év óta, állandóan! Hát akkor mit akar!? Néhány perc múlva lehűl­tem és már tudtam, mit akar — szegény. Élettársat! El­csent órák helyett biztos évti­zedeket! Milyen szívesen fe­leségül venném! Megsajnál­tam, elgyengültem. Megígér­tem neki, hogy még ma min­dent tisztázok magamban, és holnap!... Holnap! Túlságo­san közel van- Nem kellett volna ilyen rövid határidőt szabnom. Végül én mindenkit megér­tek. Sokak szerint ez eleve gyengeség. Meggyőződésem, hogy ez a magasabbrendű. El­li gyakran a szememre hány­ja, hogy megértem Zsut. Az én lányom, szereti a szerel­met. »-Még csak 16 éves!« — hajtogatja Elli méltatlankod­va. És ha már kedvesére ta­lált? EUi szerint kötelességem lenne, hogy figyeljem, eltilt­sam. Na, azt nem. Bele nem turkálnék a magánügyeibe Kislányom, kisbabám — ne­kem. Másnak felnőtt nő- Az apáktól elvárják a szakállas puritánságot. Tőlem hiába várják el. Zsu ne érezze rab­nak magát. Rendes lány. Pél­dául háziasabb is, mint más gimnazista. Nyolcra mindig befut, segít az anyjának, tálal, elmosogat. Elli precíz és nyomasztó, nem apróság ne­ki segíteni. Ha az ember nem ügyel, máris elrontotta a han­gulatát. Zsu kacagós, gondta­lan, de mintha nem egészen önkéntelenül.. • mintha küz­delmesen tartaná felszínen a vidámságát. Hogyne érteném én meg. De mintha félne is önmagától, mintha tisztelné EUi szigorát. Miért kell ez néki? Talán gyenge. Talán a kelleténél könnyebben enged a fiúknak. Talán gyengeségé­ben, szeretetében összerop­panna, ha én elköltöznék in­nen. Felnőtt nő, vagy kis gyerek? Nem tudom. De Hűli se tudja. Elliben kevés a megértés. Az a kevés is elillan, ha sze­relemről van szó- Merev és fonnyadt tisztességet védel­mez, változó korokon, szem­léleteken át. És a halála nap­jáig titok marad előtte... Ti­tok marad előtte, hogy őmaga mennyi megértésre szorul. Ha ón vállat vonnék, ő már rég­óta félréhajított asszony len­ne. Elképzelhetetlen, hogy az legyen. Vannak hatvan évesek, akikben több a női törekvés, mint a feleségem­ben. Mégesak harmincnyolc éves. Az ördögbe!.. • Olyan csekélységre sem hajlandó például, hogy hegyesorrú ci­pőt vegyen. Mara kitűnően öltözködik. Szép, türelmes Marám! Ott­hon kuksol, míg én EUivel járok látogatóba és csendben a fogamat szívom. De ez sem­mi, parányi áldozat a másik­hoz képest. A másik hőstett. Igen, az, méghozzá rendszeres. Noha nem szerepel az elis­mert hőstettek listáján- Ál­dozhat-e az ember többet a másikért, mint az idegeit? Ha munkát ad, ha időt, ha pénzt, az mind semmi ahhoz képest, mintha az idegeit adja. Én már évek óta nem kívánom Ellit! Az arca fiatalba teste megöregedett, ellomposodott. Taszít a teste. Mégis megöle­lem — szívességből. Kevés férfi lenne erre képes. Mor­zsolja az idegeket. S egyetlen barátom, egyetlen földi lény nem tudja meg soha, mit te­szek Elliért. Hogy ez mekkora önfegyelembe kerül. Mara felmagasodott abban a bájos-komikus japán pizsamá­jában. — Én nem akarlak elszakí­tani a gyerekeidtől! Nem so- kalnáxn, akármennyit talál­LÁ5ZLÓ ANNA: gesen. Az a perc sem ígérke­zik ennél a másiknál derű­sebb percnek. Most lenyomom a kilincset, áthaladok a konyhán, lábujj­hegyen az előszobába . •. mi­nél később vesznek észre, an­nál hasznosabb... Leemelem a bőröndöt, az előszoba szek­rényből behajigálom a leg­szükségesebbeket ... Zsu ki­dugja azt a fitos orrocskáját a haliból, ámulva rámnéz. »Semmit se kérdezzetek, sür­gősen el kell utaznom, min­dent megírok levélben!« Zsu mögül előlép az anyja. »-Ne­ked se magyarázhatok most semmit se Elli, sietek, máris elkéstem.« Máris dörömböl a szívem. A kisszoba ajtaja egyelőre még kétszeresen rá­zárva véd- Tettekre készülök WlrE? koznál velük, akármennyit költenél rájuk. De mi köt Ellihez?! Csak a tehetetlen­ség! Az undok, sáros tehetet­lenség! Elkaptam Mara csuklóját, úgy, hogy hallottam a ropo­gását. Utána félóra hosszat en­geszteltem­A megnyilatkozás gyönyörű­sége ér legtöbbet a szerelem­ben. Mara előtt én kitárom magam, minden meggondolás nélkül. Nem ismerjük a tak­tikát, az óvatoskodást, ami leszűkíthetne minket Nin­csen teljesebb őszinteség, mint amivel én fordulok Ma­rához Egy valamiben a sze­mébe hazudok. Kereken meg­kérdezte és én kereken leta­gadtam. Letagadtam a há­zaséletünket Élűvel. Mara képtelen lenne felfogni, hogy én, amikor Ellit ölelem, nem is vagyok jelen. Elszakadok önmagámtól. Azért vagyok itt, hogy döntsék! Feleségül kell ven­nem Marát! Elég volt a ha­zugságból! Most lenyomom a kilincset. A hallban találom mindhármukat. »-Elli, gyere­kek, ne haragudjatok rám- Nem tehetek mádként. Ezen­túl is gondoskodom rólatok. Most csomagolok.« Teljesen készületlenül érné őket Vil­lámcsapás! Jaj! Amikor ki­lépnék a haliból és meredt szemmel utánam néznének ..: ehhez a perchez képest a ha­lál perce is meghittnek tet­szik. Mara holnap kérdez! S ha azt felelem neki: itthon maradok, talán elhagy végle­és a szívem ellenem szegül. Veszettül szabálytalanul ver. Lefegyverez. Hatalmasabb, mint én? Azaz hát, hol az »én«? A gondolatokban? Kibírhatatlan itt a hőség. Beszorult a levegő. Egy pohár vízre feltétlenül szükségem van. Azt fogadtam: nem nyi­tom ki az ajtót, míg ... Két lépéssel elérem a konyhában a vízcsapot. Egy pohár víz nem valami igényes kívánság. Ha kijönnek és szólnak hoz­zám, nem is válaszolok ne­kik­Most kezdhetem elölről. Be­hoztam egy kein cső t artalék vizet. Nem nyitom ki még egyszer az ajtót, míg... Ma­ra azt hiszi, hogy amit kíván főiem, az magától értetődő. Mara másként finom felvevő, de a mi családi közösségünk­höz érzéketlen. Pedig vádak, széthúzások, nemtetszések el­lenére .közösség is vagyunk mi négyen. Késő este... Zsu már csak a mi kislányunk -.. Gábort már felmentettük az­napi kötelességei alól... én másnap reggelig megtértem az othonomfoa... akkor néha nagyon békésen és összetar- tozóan üldögéltünk együtt. El­li a mi családunk anyja, ami otthonunk háziasszonya — akármilyen is. „Akármilyen?” Nem akár­milyen. Elli értünk helytálló ember volt, mindig, mindig. A megismerkedésünk idején tengő-lengő, éhenkórász alak voltam, érettségivel. A há­zasságkötésünk után évekig csak alkalmi munkákat vállal­tam- Hol igen, hol nem. ö ál­lásban dolgozott, sokkal töb­bet, mint én. Két évig, míg a kirakatrendezést tanultam, filléreket hoztam haza. Elli akkor már a gyermekeinket is eltartotta. A házimunkában nem volt se segítsége, se meg­állása. Embertelen súlyokat cipelt. Nem követelheti-e, hogy haláláig társa legyek?! Ha elhagyom, egyértelmű a magyarázat: becstelen fráter vagyok! Addig kellett a fele­ségem, míg rátámaszkodva felkapaszkodtam. Milyen egy­értelmű és milyen hamis! Én sokáig csak Ellit szerettem, csak Ellit kívántam. Szegény­kém, nem tehet róla, hogy elmúlt. Nem tehetek róla, hogy elpetyhüdt a teste. Arról sem, hogy a nehéz években megszigorodott. De' én, én is a világon va­gyok! Ha azt mondom: meg­teszem, amit a hála és a hi­vatalos jóerkölcs kíván tő­lem, ezentúl elnézek más nők feje felett — akkor véglege­sen örömtelenséget fogadtam. Elevenen befeküdtem a ko­porsóba- És a koporsó így i^ úgy is feltétlenül kiveti ma­gából az elevent. Ma igazán eredményesen dolgozom. Néha kitűnően ér­zem magam a munkában. De azt is izzítja a tudat, hogy ha végeztem, Marához sietek. Hi­degebb, szomorúbb, nyűgösebb lenne a munkám, ha azit kel­lene nyeldesnem, hogy utána jámborul hazatérek. Nem aka­rok elszakadni Marától! Ha mégis hátatfardítana ... Nem félek az igazságtól... ha ké­pes lenne rá, hogy megfojtsa a szerelmünket, akkor azért... kárpótlást keresnék egy új nő­ben. De az csak erkölcstele­nebb lehetne... Semmiképpen se erkölcsösebb, mint Marával. Csak dönteni ne kellene! Telik az idő, semmire se jutok. Nem félek az igazság­tól: bizonytalankodom. Nem a mentségemre... de mások is... a »férfias« szó határo­zottságot, célratörő akaratot jelent. A szavak nem elég ru­galmasak ... sokszor megcson­tosodnak ... Jónéhány ma­giamhoz hasonlót ismerek... Férfi a munkájában, férfi az ölelésben, nem »férfi« az aka­ratában. Mintha a nők aka­rata manapság erősebb, ponto­sabb lenne! Holott nekik a nehezebb. A kor változásai a mélyebb rétegekben forgatják meg őket. Mara következetesebben akar engem, mint én őt. Hát ak­kor találjon ő megoldást! Le­hetne is... Nem szólna előre semmit... egy este becsenget­ne hozzánk... Mara szemben áll Ellivel: — Asszonyom, mi négy éve szerelemben élünk! Igaz? — kérdezi tőlem. — Igaz — felelem én. — A bő­röndöket hol találom? — s Mara teszi a bőrönd aljára az első hálóingemet. Mara meg­szabadíthatna. ESTE TÍZKOR Amikor átmentem a kis ee­menthídon, furcsa, ismeretlen borzongás fogott el. Az első pillanatban azt hittem, hogy a híd okozza, mely mindössze tíz-húsz centis útmélyedésen segíti át a gyalogost. Most víz surrog alatta, mert ősz van, és két napja esik az eső ... Igye­keztem hasonló hidakra gon­dolni, kis korhadt fabürükre, melyeken nyolcéves koromban egyensúlyoztam, halakra, gyors, szakaszos mozgású Mol­nárkákra, de hiába. Alkalmas emléket nem találtam, a bor­zongás bennem maradt. Az órámra néztem. Tíz óra volt. Feljebb, a szűk, göcsörtös ut­cában kinyílott egy gyárkapu. A sötétségen át hangok úsztak felém, kavargó mélyek, és ne­kiszabadult lányhamgok, érte­lem nélkül és színesen. Már értettem a borzongást. Este tíz óra. A nap legfurcsább és legcsodálatosabb órája. A gyárból özönlöttek az em­berek. A sietősek már elkerül­ték az első ködben úszó lám­pákat. Elmulasztottam az ar­cukat. De akik mögöttük jöt­tek, megmutatták magukat akaratlanul is. Egy idősebb né­ni, tipegve. Lábosra gondolt, és födőkre. Arra, hogy vajon az ura megtalálta-e a sütőben a bablevest és a palacsintát? Az­tán a Szíva Rozi jutott eszébe, aki két hete kapacitálja, hogy közösen vegyék meg a hízót... Arcok... Arcok... Az ar­cok végtelen sora. Aztán egy lány. Kíváncsian előrepillant a bizonytalan, esti világításban. Arcán várakozás van... A gép mellett egész délután arra gondolt, hogy este tízkor. Köz­ben elkeseredett egy kicsit, le­het, hogy összeveszett a meós- sál, aztán mérgében még gyor­sabban dolgozott __ Biztosan l e akarta győzni az órákat... Egész délután arra gondolt, hogy este tízkor ... A lánynak is elmerült az ar­ca a homályban. Álltam a cementhídon és vártam, hogy a lány a követ­kező villanyoszlophoz érjen. A nap legfurcsább órája. Ilyenkor a város százhúszezer lakosából legalább ötvenezer vetkőzni kezd, és tűnődve ül­dögél az ágy szélén, mert kép­telen eldönteni, hogy olvasson még vagy mindjárt aludjon. A logikusabbak számolni kezde­nek: »Egy felnőtt embernek elég 7—8 óra alvás. Reggel hatra megyek dolgozni ... Ha most olvasok egy órát, akkor még éppen alszom kit órút... Az kevés ...« Mindenki arra gondol, hogy az kevés, csak azok nem, akik a vendéglők­ben ülnek, vagy utaznak ép­pen. Este tíz óra. Párizsba ilyen­kor érkezik a legtöbb hosszú­járatú repülőgép ... Érdekes lehet este tízkor megérkezni Párizsba... Vajon hány repü­lőtere lehet Párizsnak? ördög tudja. Lehet, hogy meglepően sok, de az is lehet, hogy meg­lepően kevés. Rövid életemben három nagyvárosba érkeztem meg, este tízkor. Moszkvába, Drezdába és Prágába. A moszk­vai volt a legfurcsább, mert egy órát autóbuszoztunk a Se- remétyevó repülőtérről a vá­rosba, s amikor már jól lát­szottak a fények, egy ember magyarul megszólalt az autó­buszban: »Az a volokalamszki országút« — és jobbra muta­tott. Kinéztem az ablakon, de semmit sem láttam. Az út jobb oldalán korom sötét volt. Emlékszem, akkor arra gon­doltam, hogy majd »holnap«. Soha nem láttam a voloka­lamszki országutat, pedig az útkereszteződésen átmentem. Hány ember fekszik le es­ténként ezzel a két tagú rövid szóval: »holnap«? Majd hol­nap. De este tízkor nagyon so­kan azt mondják, hogy még ma! Este tíz óra... A nap leg­furcsább, legszebb, és legfon­tosabb órája. Ilyenkor ér wfr get a második műszak... Az emberek sietve özönlenek az utcára... »Még ma« — erre gondolnak azok, akik sietnek. Este tízkor vége a nappalnak, kezdődik az éjszaka. Azoknak is, akik lefekszenek, azoknak is, akik íróasztalok mellett görnyednek még, vagy nyitás­ra várnak egy bárhelyiség előtt, és azoknak is, akik egy nemzetközi gyorsvonat étkező­kocsijában az üres sörös üve­gekre merednek. Végre ... A következő párás fénykarikában felbukkant a lány arca. Fénylett. Megválto­zott lépéseinek a ritmusa, mintha hazaérne néhány pilla­nat múlva. Lelépett a járdá­ról. Egy fiú várta az út szé­lén. Kézenfogva, lassúbb tem­póval jöttek tovább. Átmentek, közvetlenül mögöttem a ce­menthídon, aztán az Engels út irányába eltűntek... Lehet, hogy az egyik közeli házba mentek csak, de az is lehet, hogy a mezőkre, vagy az egyik bányász-faluba, autóbusszal. Az Engels út messzire vezet... Jó, hogy nem tudom meddig mentek, s jó, hogy nem tudom hány repülőtér van Párizsban, és azt sem, hogy a voloka­lamszki országút valójában milyen lehet? Este tíz. A kor­látlan lehetőségek órája. A legszebb, legfurcsább és a leg­fontosabb óra. Boriba Bulcsu Elli következetesebben engem, mint én őt. Elli nem találhatna jó megoldást, de megoldást igen. Nem beszól róla, mégis sej ti ... Elszámo­latlan óráim nyilván zaklatják. Hát nyomozza ki, hol vagyok! Csengessen be Marához, mikor engem is ott leL — Kérem — mondja Elli — én őérte és * gyermekeinkért törtem ma­gam, pihenés nélkül. Igaz? — kérdezi tőlem. — Igaz — felelem én. — Amikor engem már- Kifacsartak az évek, akkor érkezik maga friss erőben, kisasszony. Igazság ez? — kérdezi tó­lem. — Nem — felelem én. — Akkor pedig gyere! És máskor ne bújjanak ide, mert minden alkalommal becsengetek Ettől fogva értem jönnek délutánonként és megfosztana a szabad óráimtól. Kapálóz­nék, rugdalóznék, ordítoznék a zsarnokság ellen. De ha Elli nem hátrálna, végül megtörne engem. Nem erőszakos... se Mara, se Elli. Több mint a kettő, semhogy erőszakoskodjék. Pe­dig én azt sem bánnám, ha durvábban beszélnének egy­máshoz. Ha közönségesebben, ha botrányosabban! Ha elsöp­rő akaratuk lenne! Nekik van, csak fókentairtják. De jóízű méregbe gurultam ma délelőtt! Hová tette az a fiatalember a szemét. Óriási piros szőlőfürtöt helyezett a kirakat közepébe. A szőlősze­mek csillogó karácsonyi üveg­díszből! Kiabáltam: ízléstelen, régimódi, azonnal vigyék el! Ilyenkor boldog könnyűséget érzek! Határozottan tudom és erős hangon kinyilvánítom, mi az ízléses, korszerű, mi az íz­léstelen vagy avult. Gondolom, ezért a képességemért lettem íőrendező a legelső áruházban. Magabiztosnak ismernek ott! Félegy. Meddig rositokolok még itt? Már lefeküdtek mind a hárman. Fel se ébrednek, ha csendben elmegyek. Cédulát hagyok nekik. Tolvajmódra surranjak ki az enyéimtől, az otthonomból?! Csak egy kis rést az ajtón._ És a konyhaajtón ... Igen, sötét a hall, kihozhatom a te­lefont. — Halló! Te vagy Mara? Bocsáss meg, hogy felébresz­tettelek ... Válaszolj nyíltan, ahogy szoktál. Nem tudsz nél­külem élni?! — Nem szeretem a nagy- szavakat, tudod jól. — Ezentúl küzdesz azért, hogy összeházasodjunk? — Nem. Neked kell dönte- ned. Te vagy a férfi. Én már négy éve várok, önérzetem is van, arra nem gondolsz?! — Holnap hatra nálad le­szek. — Jó drága. Most úgyis ál­mos vagyok. Jó éjszakát, csó­kollak. Halló, halló, ne tede le. Holnap hatig döntened feli ahogy ígérted! S ha nem... Akkor nem találkozunk többék De ezt már mondtam is... Szervusz, édesem. Hárfáz a hangja az éjszakai csendben. A hang után ka­paszkodnék és elszánnék vele. Ej, nem szállók én sehová. Le­szorítanak a kötelékeim. Én vagyok benne a bűnös? ... Vagy a kötelékek? ... Vagy az élet?! Holnap délelőtt a mun­kámra kell figyelnem. Csak ez az éjszaka az enyém. Ä1- mosodom. Hiábavalóan kurtí­tom meg az alvási időmet. Nem haladok. Úgyse haladok. Holnap megveszem Marának azt a remek félkabátot, azt a legújabb modellt. És becé­zem, csókolom, elterelem a fi­gyelmét. Nem lehet szikla, nem lehet hajlíthatatlan! És ha mégis?! Fájna! Menekül­nöm kellene a fájdalomtól. Kihez? Nincs egyéb vigasz ... Valaki máshoz ... Minek kínozzam tovább ma­gam. Remélem, EUi nem éb­red fel, ha mellé fekszem. Most néhány szót se tudnék váltani vele. Messzire jutot­tam. Szájamban az ered.mény- telen-ég savanyúja. ­Na szervusz kisszoba. a diám:" :.r>. fi’r-r' en több­nyire döntés születik, mire'le- nereg 'rét-három óra. Néha az éréiben is — de ritkábban. Az életben folynak, hömpö lyögnek a nanok és múlik idő. Nem tudom meddig tart a játék. Alszom egyet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom