Somogyi Néplap, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-24 / 249. szám

Csütörtök, 1963. október Sí, 3 SOMOGYI NÉPLAP A MOCSOliDI vincellér Hosszan, fáj­dalmasan nyi- kordul a nagy prés, aztán vé­kony csíkiban megindul a szír­lő leve. Teker- vényes gumi­csöveiken cso­rog alá a Pin­cébe. S ott a nagy hordók egyre csak nye­lik az édes mustot. Szírer Konrád pince­mester ellen­őrzi, figyeli, hogyan telnek a hordók, az­tán ahol szük­séges, utána tölt Régi, nagy- címeres boros- hordók sora­koznak egymás mellett. Ki tud­ná megmonda­ni, hány szüre­tet megértek már. Hányszor fogyott 3d belő­lük a bor, s hányszor töl­tötték meg új­ból őket. Idő­sek már akár­csak a pincemester. Konrád bácsi is sok szüretet megért már. A gyakorlatban tanulta meg a borkezelés tudnivalóit. Nem járt olyan iskolába, ahol a szőlőművelést meg a borá­szatot tanítják. Az apja keze alatt szerezte ismereteit. Ahogy cseperedett, mindig többet tu­dót, s egyszer már az apja rá­bízta a metszést. Mert aki a borral akar foglalkozni, an­nak először a szőlőműveléshez kell értenie. •— Aki szüretelni akar, an­nak tudni keil metszeni. A szőlő nagyon hálás, ha jól ke­zelik, de ha valaki elrontja a metszésnél, akkor nem számít­hat jó szüretre. Ezt tartja Konrád bácsi, s ezért nem tud szó nélkül el­menni o<tt, ahol látja, hogy rosszul metszenek. Megáll, s megmutatja, hogyan kell. — Kitől tanult azon kívül, hogy apja magyarázgatott ne- 3si? — Az öreg Rudolf Sándor bácsitól. Itt lakik a közelben. Valamikor ő is vincellér volt. Nagy uradalmi szőlőiket gon­dozott, s most nyolcvanhat éves létére is meg-meglátogat, elmondja tapasztalatait. Ha időm engedi, én is elmegyek hozzá, mert beszéd közben sok értékes dolgot hallok tőle. Ha valamit nem értek, meg is kér­dem. Kíváncsi vagyok a véle­ményére. — Konrád bácsi szereti a bort? Mosolyog. — Megiszom. Néha egy-két pohárral jólesik. A poharazga- tásból még senkinek nem esett baja, de a féktelen ivás- ból mór igen. Poharat vesz elő, megtölti, aztán felém nyújtja. Ö nem iszik. Munka közben nem tesz jót az embernek. Odakint leszáll az este. Jó helyen van már a fel^őmocso- ládi Ady Tsz szőlőtermése. A gumicsöveken lecsorgott a ka­darka, az olasz rizliing, az otel­ló meg a szürkebarát édeskés leve. Aztán ha borrá forr majd, szétosztják a tagok között. Mindenkinek munkaegység arányában. — Mennyi bor jut egy tag­ra? — A terméstől függ. Volt olyan esztendő, amikor például hamm Henriknek 753 liter bort még 25 liter pálinkát mértünk ki. Karácsonyra megürülnek a hordók. S akkor Szírer Kon­rád bácsi újból rendbe teszi a boros edényeket, és a követke­ző szüretig csend szakad a pincére, K. I. A nedves ruha testemhez ta­padt. Megint megpróbáltam elképzelni az előttem álló vég­telen, magányos utat, s az éh­ség és őrjítő lábfájásom újra csak tompa fásultságot keltett bennem. De megszólalt bennem egy másik hang is, egy hideg, met­sző és lelketlen hang: »Tudunk mi másképpen is beszélni, te disznó. Sander kis­asszony, menjen csak egy pil­lanatra a másik szobába! Nos? Ki osztogatott még röpcédulá­kat? Nem akarsz beszélni? Ta­lán majd most!?... Te, vörös kutya, úgyis megdöglesz Da- chauban!...« Száz kilométer az Alpokban! Át kell jutnom, akarom! Az út szélén egy parasztma­jor állt. Arra botorkáltam, az­zal a szilárd elhatározással, hogy valamiképp élelmet szer­zek magamnak. A paraszt lát­ta, hogy közeledem. A torná­con állt, szájában pipával, és kíváncsian vett szemügyre. — Hova igyekszik ebben az időben? — kérdezte. A hegyek felé mutattam. — Mindig toronyiránt, egy barátommal van találkám; is­tenverte, pocsék idő! — Mindig toronyi ránt? — is­mételte elcsodálkozva^ —- Ta­lán a hegyi vendéglőbe? — Igen, a hegyi vendéglőbe. Bemehetek magáihoz szári (koz­ni? Bólintott. — Jöjjön csak be. Hisz úgy fest, mintha az Innbe pottyant volna. Birodalmi német? — Igen, berlini vagyok, sza­badságomat töltöm itt. Utánamentem a konyhába, és kimerültén rogytam le egy székre. — Ügy, tehát berlini. Milyen ott a helyzet? Még mindig sok az éjszakai bombatámadás? — Igen — feleltem szórako­zottan. Tekintetemet mereven a konyhaasztalra szegeztem, egy nagy tál hideg, héjában főtt krumpli állt ott. Nem hal­lottam már, mit beszélt a pa­raszt, csak bólogatam, anélkül, hogy szavainak értelmét ki­vettem volna. A tál keringeni kezdett az asztalon. Egy szem krumplit, csak, egyetlenegyet ehetnék belőle! — Én is voltam már Berlin­ben .. Frankfurter Allee ... Wertheim Áruház... nagy vá­ros ... A Frankfurter Alleen egy­szer röpcédulákat szórtam, ju­tott hirtelen eszembe; aztán új­„Segíteni akarunk.. Győztek A SZOT 1961-ben kiadott egyik rendelete előírja; a több munkást foglalkoztató üzemek­ben, gyárakban a szakszerve­zeti bizottság hozzon létre nyugdíjelőkészítő bizottságot. Tavaly harminckét ilyen társa­dalma szerv működött a me­gyében, idén megduplázódott ez a szám. Az elsők között ala­kult meg a Kaposvári Cukor­gyár nyugdíjelőkészítő bizott­sága. — Segíteni akarunk a nyug­díjazás előtt állóknak — mond­ja Varga József, a bizottság tagja. — Előre beszerezzük he­lyettük a nyugdíj folyósításá­hoz szükséges papírokat, hogy a korhatár elérésekor ne kell­jen esetleg hónapokig pénz nélkül lenniük. Első hallásra egyszerűnek látszik az egész. De ha tanul­mányozzuk a cutkorgyári bi­zottság munkáját, megváltozik a véleményünk. Sok türelmet, fáradságot, társadalmi munkát végeznek, hogy segítsenek az idős munkatársaknak. Mi az első teendőjük? Fél évvel előre elkészítik azoknak a névsorát, akik elérik a nyug­díj korhatárt, azaz a nők az 55 évet, a férfiak a 60-at. Az­tán elbeszélgetnek velük. Fel­világosítják őket, hogy nem azért gyűjtik össze adataikat, mert már nincs szükség rájuk, hanem saját érdekükben cse­lekszenek. Hisz előfordult olyan eset a gyárban, hogy bár a korhatárt elérték, mégis dol­gozhatnak tovább, mint Elekes József, Nagy Barna. A munka neheze, az admi­nisztráció azonban még csak ezután következik. Föl kell ku­tatni 1929 január 1-ig vissza­menőleg, hogy hol volt mun­kaviszonyban egy-egy dolgozó, meg kell szerezni az igazolá­sokat. Évente átlag húsz dol­gozó vonod nyugalomba a gyár­ból. ványokat Varga elvtárs. — Egy igénybejelentőt, egy kivo­natos másolatot a munka­könyvből, egy üzemi igénybe­jelentőt, egy ívet a kieső mun­kanapok kimutatására, munka- bórdgazolást öt évre visszame­nőleg. Bár nem lenne köteles­ségünk, de azt is kiszámítjuk, hogy mennyi nyugdíjat kell kapnia egy-egy dolgozónak. A végeredményt egyeztetni tud­juk az SZTK-val Ha szükséges, harcolni is kész a nyugdíjelőkészítő bi­zottság a dolgozó igazáért. Ez történt nemrégiben is. Mányo- ki Gyuláné rokkantsági díja ügyében eljártak a bíróságon. Mányokdné most 124 forinttal kap többet, mint amennyit elő­ször megállapítottak. Előfor­dult, hogy a dolgozó elérte a szükséges korhatárt, de a tíz évet valamilyen okból — be­tegség miatt — nem tudta le­dolgozni. Ez esetben havonta 260 forint rendkívüli segélyt kap élete végéig. így támogat­ják többek között Juszt An­talt, Szabó Józsefet. Az idén 24 »öreg harcos« mond búcsút a cukorgyárnak. Kipróbált kemény munkások, akik mindig megálltáfc helyü­ket a gyárban. Bajzik János például itt dolgozik 1919 óta — Olyan egyenes a munka- viszonya, mint a vonalzó — mondják róla —, nincs meg­szakítás. 1924 óta dolgozik itt Takács József és Harmatz Gusztáv is. Huszonhat évi munka után bú­csúzik Rainicz István, Szíjjár- tó István és Antal Gyula. A szükséges papírokat már össze­gyűjtötte a bizottság. Nem kell várniuk sokat a megérdemelt nyugdíjra. n S. M. A Kaposvári Keícanyag-kikeszítő Vállalat dolgozói pó­tollak a tél okozta kieséi*. Sót nemcsak a lemaradást hozták be. hanem túl is teljesítették időarányos tervüket. A szám* adatok arról tanúskodnak, hogy eredménytervüket 280 000 fo­rinttal, termelési tervüket pedig 6 százalékkal szárnyalták túl. Minek köszönhető, hogy három hónap alatt pótolták a 230 000 forintnyi kiesést, s az előirányzottnál jóval nagyobb nyereségre tettek szert? Kétségtelenül néhány objektív tényező is elősegítette azit, hogy a vállalatnál úrrá lettek a nehézségeken. Például a második félév folyamán jóképességü szakemberekkel erősö­dött a műszaki gárda, hogy csak egyet említsünk. A Kfedvező feltételek azonban önmagukban nem lettek volna elegendők a terv túlteljesítéséhez. A sikert döntően az biztosította, hogy az elmúlt három hónapban a vállalatnál jó volt a vezetés, és így a munkások fegyelmezetten dolgoztak, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy növeljék a termelést. A vállalat vezetői idejekorán felismerték: eredményt csak úgy várhatnak, ha támaszkodnak a munkásokra, ha biztosítják a folyamatos termelés feltételeit, jól előkészítik, szervezik a munkát. Mindjárt a második félév elején azzal kezdték a terv teljesítéséért indított harcot, hogy tájékoztat­ták a munkásokat a feladatokról és kérték a segítségüket. De később is szoros kapcsolatot tartottak fenn velük. A műszakiak naponként megtanácskozták, milyen intéz­kedéseket kell tenni ahhoz, hogy a programot teljesítsék, másnap pedig mindig ellenőrizték, hogyan hajtották végre a feladatot. Tormási Gyuláné, az egyik szocialista brigád veze- . tője szerint az, hogy a munkások nagy része 120—130 száza­lékra tudta teljesíteni a tervét, részben azért volt, mert a műszakiak biztosították, hogy mindig elegendő mennyiségű anyag legyen kéznél. Ugyancsak az elismerés hangján lehet szólni a dolgozók, különösen a szocialista brigádok tagjainak erőfeszítéséről. A vállalat vezetőinek kérésére a szocialista brigádok tagjai szinte egy emberként vállalták: mindent megtesznek azért, hogy üzemük eleget tegyen a népgazdaság iránti kötelezettsé­gének. A tizenegy brigád tagjai csakhamar a brigádon kívü­liek példaképévé váltak. A gyár egész kollektívája arra töre­kedett, hogy fegyelmezetten betartsa a vezetők utasításait, s túlszárnyalja korábbi teljesítményét. Sikerült. Ezzel növelték a nyereséget, előmozdították többek között azt is, hogy nye­reségrészesedést oszthasson a vállalat. Igaz, hogv még több mint két hónap van hátra az évből* Addig, ha rossz munkát végeznek, el is úszhat a nyereségré­szesedés. A kefeüzem vezetői és dolgozói azonban nem bódul­tak el a győzelemtől. Az év hátralevő részében növelni igye­keznek az eredményeket, szem előtt tartva a harmadik ne­gyedévi munka legfőbb tanulságát, azt, hogy ha összefognak, minden akadályt legyőzhetnek. Sz. PL V ____________________________ — öt-hatféle fvet kell kitöl­teniük — mutatja a nyomtat­BARÁTSÁG Virágbélyeg sorozat a XXXVI. bélyegnapra A Posta-vezérigazgatóság közli, hogy a XXXVI. bélyeg­nap alkalmából október 25-én, az országos bélyegkiállítás megnyitása napján, négy érték­ből álló, virágokat ábrázoló bé­lyegsorozatot, s négy bélyegből álló bélyegblokkot hoz forga­lomba. A bélyegsorozat és a -blokk poétái küldemények bérmentesítésére 1964. március 31-ig használható feL A nagy munkateremben már az első napon úgy köszöntöt­ték, mintha régi ismerős len­ne. A tolmács, aki tíz évig dol­gozott itt, és innét ment ta­valy nyugdíjba, bemutatta a műszakiaknak. — Luigi Riva, az olasz Og- giano gyár szerelője. Dolgozni jött hozzánk, három új, nagy­teljesítményű gépet szerel föl nálunk. A műszakiak megfigyelték az új »munkatárs« minden mozdulatát. Pár óra eltelte na a krumplira kellett gondol­nom, és hirtelen megfordult körülöttem a konyha. A paraszt megtámogatott. — Már jobban vagyok — mondtam. — Megfázott egy kicsit. Vár­jon, hozok Hoffmanin-cseppe- ket! — Átment a szomszéd szo­bába. Félig még támolyogva feláll­tam, az asztalhoz mentem, és villámgyorsan egy marék krumplit ragadtam ki a tálból. Éppen csak hogy zsebre dug­hattam, mikor a paraszt már kijött, és egy teáskanálnyi cuk­ron odanyújtotta nekem a cseppeket. Aztán ismét kérde­zősködni kezdett, de én már nem bírtam tovább. Enni akar­tam, el akartam fogyasztani zsákmányomat. Néhány köszö­nő szót mormoltam és kisánti- káltazn, * * • Egy ember hajolt ki a nyitott ablakon, amelyen az imént Klaus Sieser kiugrott. Arcát a bal szemétől a szája szögletéig széles forradás torzította el. A sebhelyes arcú mögött né­hány Gestapo-hivatalnok szo­rongott. Dühkitörést vártak fő­nöküktől, aki már egy perce némán meredt ki az ablakon, és még mindig nem adott uta­sítást a szökevény üldözésére. Aztán meglepetés következett. A sebhelyes visszalépett az ab­laktól és — mosolygott. Mo­solygott, és váratlanul barátsá­gosan hangzott a kérdés is, amelyet most feltett: — Ki hozta ma ide ezt a kre­matórium-tölteléket? Egy SS-legény vigyázzba vág­ta magát. — Mint mindig, a tizenhetes szoba előtt várattuk, Herr Un­tersturmführer] — Mint mindig — amíg egyszer ez nem történik. Azonnal rácsot tenni az ab­lakokra! Hihetetlen, hogy ez a kutya nem törte össze a csontjait. — A forradásos még egy pillantást vetett lefelé. — És a maga véleménye szerint, Par tu, merre szökött? — Svájcba, oda a legrövi­debb az út — válaszolta a kér­dezett. — . Miért Svájcba, miért nem Berlinbe, ahova való? — Berlinig több mint nyolc­száz kilométer volna, a kar­tárig csak száz. — Szép kis séta, különösen a mi kezelésünk után. Nem, kedvesem, kizártnak tartom, legalábbis idegen segítség nél­kül. De ha külső segítség van, amit nem hiszek, akkor ber­lini rejtekhelyére térne visz- sza. Biztosra veszem: Seiser minden körülmények között egy Berlin felé haladó teher­autóra próbál felkapaszkodni. Ilyen irányban fogunk nyo­mozni. — És ha mégis Svájc felé venné az útját? —kockáztat­ta meg valaki. — Landecken tül minden második paraszt a határőr­ségnek dolgozik. Legym va­lamivel több bizalmatok a ha­tárvédelmünkben, emberek. Es most munkám, Partu, maga átveszi az utak ellenőrzését Innsbruckon kívül. Egyébként mától kezdve az Inn minden hídját megszállja a Wehr­macht — szerencsés véletlen, különben az olaszok disznósá- gával függ össze. Nem lehet megbízni a nyomorult makaró- nrrágókbain. Ez a véletlen — Náluk szigorúan veszik a munkaidőt. Ahogy teltek a napok, a kö­zös munka valahogy egészen közel hozta az idegent a töb­biekhez. Munka közben már a mozdulatokból is megértették egymást. Egyik délelőtt légi­postán érkezett egy levél. A művezető hozta be a cifra bo­rítékot. Az olasz izgatottan nyitotta fel. Amikor végigol­vasta a levelet, észrevette* hogy ott áll mellette az egész brigád. Nem tudott rideg ma­radni, megosztotta örömét a többiekkel. — írt a kislányom. .A «o­mindenesetre kapóra jön* 9V°oi^ni ‘^dte most mar ma- rendszabalyarnh foganatositasaf sodszor a levelet: »Édes apu után egyikük ki is mondta a véleményét. — Ügy látszik, érti a mun­kát. Ha nálunk lenne brigád- tag, nem pállanánk vele szé­gyent ... Az olasz csak mosolygott, mintha értette volna az elis­merést. Egész napon át precí­zen dolgozott, mint egy gép. A szükséges szakmai dolgokon kívül semmiről nem beszélt. Pista bácsi, a tolmács meg is jegyezte: szempontjából. Eberlein, maga elrendeli a vonatok fokozott ellenőrzését. Legkésőbb nyolc nap múlva keblemre akarom ka! Mikor leszel már itthon? Akkor sem voltál velünk, ami­kor még iskolába jártunk. A szünidő alatt sem játszottál re­ölelni a fiút. A keserűit neki\ lünk. Most már újra iskolába — takaros viszontlátás lesz.\ járunk, és te még mindig nem És közben küldjétek hozzám J vagy itthon. Gyere már hazat kihallgatásra azt a Bändertl Szeretnénk veled együtt len­— hadd lássuk, nem tudott-e yni...« a szökésről. A sebhelyes biccentett alá­rendeltjeinek, és visszament szobájába. • • • Az iszapos út elkeskenye­dett, és mind kövesebb lett. Minél magasabbra értem, an­nál nagyobb és sűrűbb hetit a Aznap este meghívták az olaszt. Közösen. A fehér asztalnál a kislány levelével folytatták. — Tetszik itt nálunk? -c kérdezte valaki. — Igen — mondta az olasz. — Nagyon. Napok óta gondol­kodom azon, hogyan jut a munkatársaknak arra is ide­, ___. , _., _ , 'lük, hogy más gondjával, örö­k ogorgeteg, es mondén egyes# ^ ^foglalkozzanak. Azt kő kínos akadályt jelentett J hiszem, megfejtettem a rejt- sérült lábamnak. A parasztnál i vényt. Maguk meleg szívű em­\ bßi'pfc tartott pihenőm alatt bokám# ’ .... .. * Az olasz megtudta, hogy a megdagadt. Először csak fuj-J gyáriak szenvedélyes futball- dalmasan nyögtem, ha lábam akadályba ütközött, kiöntöttem mérgemet és ká­romkodtam. Valóban, ezekben az órákban a világ minden át­drukkerek, ők viszont azt, hogy később iEuigi a Juventusért rajong. ' Később már beszédesebb lett. Elmondta, hogy a Como-tó partján lakik. — Szép ám az a tó. Azúrkék , , . „ „ , , ru vize. A kubaiak Hemingway ka kiszaladt a számon. Ebit-J papa}a egyszer a mi tavunkon koztam balsorsomat, a fogsé-iáí menekült Svájcba.. got, a fasisztákat, a sebhelyes# arcút és az egész világot. De ezek a vad dühkitörések nem sokat használtak. Három vágj’ négy óra telhetett el azóta, hogy kiugrottam az ablakon, de a város piros oromfedelei­vel és számos tornyával még)' mindig közvetlen mögöttem volt. És óráról órára jobban esett. (folytatjukJ A gyáriak is ismerték a tör­ténetet. Olvasták a nagy író $regényében. Egy ideig a zené­ről, aztán a munkáról, később az életről meséltek egymásrak. Másnap, harmadnap már meg­szokottá vált az esti találko­zás. De néhány nap múlva hiá­nyozni fog majd. Mert végére jár a munka, és Luigi hazamegy az azúrkék 15 partjára. Csak az emlékek ma­radnak meg. A barátság emlékei. .. (Németh*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom