Somogyi Néplap, 1963. szeptember (20. évfolyam, 203-228. szám)

1963-09-19 / 219. szám

rsütörtök, 1963. szeptember 19.

3

SOMOGYI WßPia»

NAGYON FÁJ...

Valamikor én is tudtam Örülni. Most magányosan, elhagyottan élek. Majd, megőrjít ez a síri csönd. Dolgozni is elmennék, hogy megszabaduljak az egyedülléttől, a szorongástól, a négy faltól. Mert mindig csak az jár eszemben, vajon olyan rossi voltam én, hogy ilyen gonoszul fizet vissza a sors. De nem, nem találok vétket, bűnt eddigi életemben, én jót akartam és mindig jól cselekedni. Még szerencse, hogy vannak jólelkű . szomszédok, meg-megvigasztalnak, s ez kárpótlás az elmulasztottakért, a tengernyi bánatért,

Hetvenkét éves vagyok. Néha-néha, igaz, elakadnak gondolataim, de azért tisztán látom egész életemet. Visszapörgetem az éveket, s azt kutatom, hol rontottam el valamit. Egy sorsdöntő eseménybe botiok bele ilyenkor. Ha ez nem történik meg, talán nem fájna annyit a szivem. Nem kellett volna azt tenni? Büntetést érdemiek tettemért, vagy mégsem én vagyok a rossz? — döntsék el mások, én beteg vagyok, öreg, fáj a szívem. Talán elfogultnak is tartanak.

Kilencgyerekes család legkisebbik lánya voltam. Szüleim korán megbetegedtek, hosszú évekig én voltam az egyedüli és biztos támaszuk. S közben eljártak az évek, magamra maradtam. Bele is törődtem ebbe, így rendeztem be az életemet.

Aztán vagy harminc éve valami közbejött, ami kizökkentett a megszokott kerékvágásból. Kaptam egy táviratot, hogy meghalt az egyik nővérem. A fájdalomtól összeestem. Öt gyerekét hagyott maga után. Igaz, nem voltak már kicsikék, de még kellett nekik az anyai gondoskodás. Mit tagadjam, szerettem és sajnáltam őket, de arra a világért sem mertem volna gondolni, hogy úgy alakul az életem, ahogy alakult.

A temetés után levelet írt a sógorom, és arra kért, ha tehetem, menjek él hozzájuk minél előbb. Gondoltam, valamiben a segítségére kell lennem, hát elmentem hozzá. Nagyon

szomorú volt és összetört. Hetek alatt legalább tiz kilót so- ványodott. Egyszer csak gondjaival, terveivel is előhozakodott: — Itt vannak a gyerekek — mondta —, anya kellene nekik. Te vagy a nagynénjük, s tudom, hogy szívvel-lélekkel szereted őket, rád gondoltam..

A meglepetéstől először szólni sem bírtam. Hallani sem akartam ilyesmiről. Nekem jó állásom van, szeretnek, beépülnek, nem hagyom ott a biztos kenyeret. Meg különben is, én nem akarok feleség lenni, nekem már jó úgy, ahogy eddig volt, nem akarok egyetlen férfi oldalán sem élni — érveltem. Mindhiába. Esdeklő szemmel tekintett rám, és így sióit: »Jó, engem hagyjál, de válaszd a gyerekeket. Ne menjenek fél kenyérrel a világnak.« Nem tudtam kitérni a döntés elől. A gyerekeket választottam.

Megesküdtünk, s hamarosan férjemhez, a gyerekekhez költöztem. Nem mondom, jól éltünk, ieljes volt az egyetértés köztünk. Azon igyekeztem, hogy a gyerekek életében ne legyen törés, ne erezzenek hiányt se anyagiakban, se szeretetten. Az életemet odaadtam volna értük. Azt hittem, csupa napfény lesz az életem. Sajnos, a sors közbeszólt. Férjem egyszer csak ágynak esett, az orvosok agyvérzést mondtak. Kétségbeesés vett ‘ hatalmába. Mit meg nem tettem volna érte, hogy felgyógyuljon! De ő csak sorvadt, egyre sorvadt. A beteggondozás kötötte le minden időmet. Az évek pedig múltak. Jöttek az anyagi gondok, kezdtem megválni régi holmijaimtól, gyorsan fogyott összekuporgatott pénzecském. Hol ezt, hol azt kellett venni a gyerekeknek. Közben megnőttek, s ahogy apjuk betegsége súlyosbodott, úgy kezdtek mindinkább elmaradozni a szülői otthontól. Szinte valamennyien értelmiségi pályára léptek, kiből tanár, kiből orvos lett. Ám soha nem jutott volna eszükbe, hogy megkérdezzék, nincs-e valami gondom.

De nem is ez bántott a legjobban, hanem az, hogy apjukkal sem törődtek.*Már meg sem látogatták. A halálos ágyán egyik, gyereke sem nézte meg, csak a temetőbe jöttek ki a szertartásra. Férjem tízévi betegeskedése erősen megviselte idegeimet. Halála után ott álltam roncsként, egyedül. Senki sem kérdezte meg tőlem, van-e pénzem kenyérre, vagy miből fizetem ki á .temetkezési költséget...

Évek tellek el, | míg végre egyik lányom, az orvos, megszólalt. Egy keserves levelet írt, melyben arra kért; hogy menjek segítsek rajta, mert beteg, operálták, s nincs, aki a kislánynak gondját viselje. Sírtam örömömben. Végre mégiscsak megmozdult a szív az egyik lányomban, mégsem felejtettek el! Mondtam is neki: »Látod, lluskám, ezért hozott el az apád magához. Tudta, hogy rám a bajban is számíthat.« Bánkődást láttam az arcán, és fogadkozott. Utána mégegyszer eljött hozzám. Elhozta kislányát, hogy vigyázzak ráp amíg ők külföldön járnak, Nem volt nálam boldo- gább öregasszony a világon.

Örömöm azonban csak rövid ideig tartott. Újra magamra hagytak. Szenvedek. Egyszer csak szól a szomszédasszonyom. »Te, Joli, én nem akarok neked keserűséget okozni, de mégsem tudom elhallgatni, hogy láttam a lányodat. Itt jártak a városban autóval, de nem jöttek be hozzád.« Másszor meg: »Jolikám, újra csak rossz hírrel traktállak. Itt mentek el az előbb Béláék az ablakod alatt, még csak a fejüket sem fordították arra,« Vagy: •»Pista a kisgyerekeivel járt erre, de nem jöttek be hozzád. Hát ezt érdemied te tőlük a nagy szívedért, a jóságodért, amit értük tettél?«

És éti csuk SÍT oh., amikor egyedül vagyok, s más ,nem látja. Azon töprengek, hol rontottam el az életemet, mikor tettem rosszat, hogy így bánnak velem. De senki sem felel, s olyan őrjítő ez a magány ...

Lejegyezte:

Varga József

MIÉRT NEM DOLGOZHATNAK A SZAKMUNKÁSOK BOLHÓN?

Vita egy helytelen nézettel

Gombaszögi Jenő, a bolhói Határőr Termelőszövetkezet elnöke előtt már ismerős a kérdés, hogy »Hogyan találják meg helyüket a fiatal szakmunkások Bolhón«. Mint mondja, már tizennégyen fordultak hozzá ezzel a kérdéssel, köztük Sándor Lajos, a megyei tanács munkatársa, Kollár Géza, a járási tanács mezőgazdasági osztályának oktatási előadója, a járási KISZ- bizottság munkatársai és mások. A bajokat' ugyanis nem lehetett nem észrevenni. Az a tény, hogy a szakiskolát végzett fiatalokat nem karolja fel a szövetkezet, sőt egyáltalán nem is akar fiatal szakmunkásokat alkalmazni, bizony elgondolkodtatja az embert. Mikor mutatkozott meg legjobban ez az elzárkózás? Akkor, amikor Máltesics Imre és Mi- lánkovics István tavaly, elvégezve Csurgón a kétéves mező- gazdasági szakiskolát, visszatért Bolhóra. Máltesics Imre

így emlékezik vissza az azóta eltelt időre:

— Jeles eredménnyel vizsMáltesics Imre: — Azt hittem, a jeles eredményemnek a téesz is örül...

N. Toman:

A

01G

J Oí“

foglyai

Kisregény

Fordította: Sárközi Gyula

m

f.V.‘

V.’.J

P.V.J

IS O * (

.■.v.

».‘.VJ

i • m s i

«W.J

::°‘A

V. V»

W. J

(16)

— Pedig, tudjátok-e, srácok, hogy hasonló okokból már elsüllyesztettünk néhány hadihajónkat? — avatkozott a matrózok beszélgetésébe Bridge fedélzetmester, akit Dudley okos embernek tartott, olyannak, aki gondolkozni is tud. — Mi több: elárulom nektek, hogy nemrég kivontattunk a nyílt tengerre és ott elsüllyesztettünk egy olyan hajót is, amely öt évvel ezelőtt a hidrogén- bornba-kísérletek övezetében tartózkodott.

KI MINT VET,

ÜGY ARAT .:,

Reggel Dudley mérnök mint a legmagasabb rangú tiszt átvette a torpedóromboló megmaradt legénységének a . parancsnokságát./ Csoportokra osztotta a matrózokat, s minden csoport élére egy hadnagyot állított. Megparancsolta nekik, hogy a leggondosabban fésüljék át a szigetet. Amikor pedig a csapatok kutyafuttában bekapva néhány kétszer- sültet széjjelszóledtek, Dudley Bridge fedélzetmester társaságában megfelelő táborhely keresésére Indult. Észrevette, hogy a fedélzetmester fölszedett egy a pálmafáról lehullott kókuszdiót. Szigorúan ráparancsolt:

— Bridge, eszébe ne jusson inni a kókusztejből. Megtiltom!

— Miért, Dudley úr? — csodálkozott a fedélzetmester.

— Sajnos, óvatosnak kell tennünk, Bridge. Rendbe hozom mérőműszerünket, és mind a ketten megvizsgáljuk ezeket a kókuszdiókat, az édesvizet, és általában mindent, ami csak .fogyasztásra számításba jöhet. Többé egyetlen kérdést sem akarok hallani erről a témáról! Értette?

— Ó, hogyne, minden világos! — felelte a fedélzetmester unottan.

A kutatócsoportok különböző időpontokban tértek vissza. Még tizenhárom matrózt és hét altisztet hoztak magukkal. Bambuszrudakból összetákolt hordágyon cipelték Dixon tengernagyot. Mellette sántákéit Stowne doktor.

A tengernagy csukott szemmel feküdt, feje be volt pó- lyázva.

— Mi történt? — kérdezte Dudley suttogva az orvostól.

— Nem komoly — felelte a doktor. — Motorosunk közvetlenül a part előtt zátonyra futott és összetört, mi pedig megsebesültünk egy kissé. A gépész vízbe fúlt. Minden holmi, ami a motoroson volt, a víz martaléka lett.

— És az adó-vevő?

— Az is.

— Tegyék a tengernagyot a pálmafák alá, az árnyékba, én pedig parancsot adok egy lomfosátor összeeszkábálására. Maga pedig, doktorkám, menjen Clark hadnaggyal, és részesítse elsősegélyben a parton maradt pár súlyos sebesültet.

— Igen, de sem gyógyszerem, sem műszerem, ^4 — tárta szét karját Stowne zavartan.

— Akkor is oda kell mennie — felelte Dudley keményen. — Ez kötelessége.

Estére elkészült több lomb- sátor. Az egyikbe bevitték Dixon tengernagyot. Magánál volt, nem nyögött, semmire sem panaszkodott, de még mindig nem bírt lábra állni.

Dudley a lomibsátrak előtt sorakoztatta egész csapatát, és kisebbfajta beszédet tartott nekik:

— Tisztek és matrózok! A sors ide vetett bennünket, erre a nem éppen vendégmarasztaló szigetre, és senki nem tudja, meddig kell itt maradnunk. Remélőm, nem sokáig. A parancsnokság már valószínűleg lépéseket tett keresésünkre. Mi,\ sajnos, semmit sem tudunk közölni magunkról, mivél egyetlen adó-vevőnk sincs. De vannak rakétáink, és azokkal jelzéseket adhatunk le abban a pillanatban, amint hajókat veszünk észre az óceánon vagy repülőgépeket a levegőben. Ezért már a mai naptól fogva külön óceáni és légi megfigyelő szolgálatot fogunk tartani. No meg aztán.;.

Dudley szünetet tartott, és figyelmesen végignézett az embereken, akik eléggé rendetlenül sorakoztak fel előtte. Csaknem valamennyien szakállasak voltak már, és nagyon kimerülték. Három matróznak a keze be volt kötve. Ä pólyát trikójukból készítették. Az egyik gépész bamibuszbotra támaszkodott. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ezek az emberek egytől egyig éhesek és szomjasak. Emiatt bizony Dudley mérnöknek nem volt köny- nyű befejezni beszédét.

— így tehát — folytatta kissé lejjebb eresztve a hangját, és már nem nézett az előtte sorakozó matrózok szemébe —, figyelmeztetni kívánom magukat egy és más dologra. Isten a tanúm, fiúk, milyen nehéz beszélnem erről. Természetesen tudják, hogy a szigetünk pálmafáin termő kókuszdiók

ehető gyümölcsök. Fogyasztá-t sukat azonban Dixon tenger-} nagy nevében határozottan; megtiltom. Úgyszintén tilos az| esővizet inni, amely tegnap az} oi-kán alatt hullott a szigetre.} Ez a víz különösen veszélyes.* Sőt attól félek, hogy a hal is,; amelyét egyik-másiktoknak si-} kerül fogni a korallzátonyokon! túli lagunábaij, fogyasztásra* alkalmatlanná válik. Ennyi az egész, amit mondani akartam. Remélem, megkímélnek kérdéseiktől e tilalmak okát illetően.

Dudley várt egy keveset, aztán mivel senki nem kérdezett semmit, sietve oszolj-t parancsolt. Amint a tengernagy sátra felé indult, hallotta, hogy a háta mögött az egyik matróz sötéten felnevetett.

— Búcsúzóul még átadhatta volna nekünk a »Big Joe« üdvözletét .;.

— Robinson Crusoénak pokoli szerencséje volt, hogy még jóval azelőtt került egy lakat- ián szigetre, mielőtt az emberiség atombombákkal* töltötte^ fel fegyverraktárait —* filozofált Stowne ugyanakkor a tengernagy lombsátrában. A homokon ült Dixon hordágya mellett, és a tengernagy pulT zusát mérte.

— Talán mégsem kellett

volna elmondani mindent a matrózoknak — szólalt meg Dixon bágyadtan, amint Dud-| ley belépett a sátorba. :

— Sajnos, ezt meg kellett} mondani — jelentette ki Dud-* ley meggyőző hangon. — A} doktor úr igazolja szavaimat. !

— így van, Edgar — télin-}

tott leverten az orvos. — Nem; tudja, Dudley, hány atom- ésf termonukleáris bombát rab-} bántottak fel már a kísérletek! megindulása óta? J

— 1945 óta napjainkig körül-1 belül százötvenet. Ugyanakkor; a robbanáskor felszabadított! energia egyenlő háromezer} olyan atombomba erejével.* amelyet annak idején Hirosi-} mára és Nagaszakira dobtak le.*

(FolytatjukJ t

Milánkovics István: — Folytön

azt halljuk, hogy ide már nem kell több ember . -gáztam, és azt hittem, hogy ezzel örömet szerzek a téesz vezetőségének. Ügy gondoltam, hogy tudásommal valamicskét ón is növelhetem a Határőr Termelőszövetkezet eredményeit. Arra nem is számítottam, hogy »kiemelt« munkakörbe helyezzenek. Mielőtt ugyanis iskolára mentem, aláírattak velem a tsz-ben egy nyilatkozatot, hogy semmiféle anyagi hozzájárulásra nem tartok igényt, tehát saját költségemen tanulhatok, ha akarok. Akartam. De most nagyon bánt, hogy még annyi munkalehetőséget se kapok, mint akármelyik tsz-tag.

— Nekem nagyobb esélyem volt, mint a barátomnak: megígérték, hogy az iskola elvégzése után gyakornok lehetek a brigádvezető mellett. Sajnos azonban ehelyett heti egy-két napos munkát kaptam — panaszkodik Milánkovics István. — Pedig elkelne á családban, ha Jobbet keresnék..:

A munkaegység-kimutatások is azt bizonyítják, hogy a két fiatal nem dolgozott rendszeresen a tsz-ben. Máltesics Imrének csupán 58, Milánkovics Istvánnak pedig 82 egysége volt augusztus végéig. Igaz, az utóbbi két hónapban már szépen emelkedett teljesítményük. De keresetük együttvéve sem éri el a hozzájuk hasonló munkabírású gyalogosokét Radios István például 211, Petrovics István 264, Petrovics Imre 235 egységet szerzett, de még a csökkent- munkaképességű Kása Vilmos is 120 egységnél tartott szeptember elején. Máltesics Imre csapatvezetője, Bi- csár Ferenc ezzel magyarázza a kevés egységet.

Imre gyakran hivatkozott arra, hogy tanulnia kell, emiatt nem mehet dolgozni. (A mező- gazdasági technikum levelező tagozatán tanul.) Egyébként is nehéz nálunk rendszeres- elfoglaltságot adni, mert nagyon sok a jelentkező, és ügyelni kell arra, hogy mindenkire sor kerüljön.

Ez az, amit manapság gyakran hallani Bolhón. Némely időszakokban munkaerőfölösleg van, és sértődés származik abból,, ha valakit kevesebbszer hívnak munkára, mint másokat. A szövetkezet vezetősége mégis elintézte, hogy Máltesics

Imre most már folyamatosan I dolgozhasson. Ö mérlegeli a I mezőről behordott terményeket, és a tagok nagyon elégedettek vele, De mi lesz, ha ez a tennivaló befejeződik? Mindketten olyan beosztást érdé« melnének, ahol hasznosíthatnák a tanultakat.

— Folytan azt halljuk — mondják a fiatalok —, hogy ide már nem kell több ember, és akije megjönnek az iskoláról, azok mehetnek, amerre a szemük lát...

Laklia Mihály tanácselnök is ezen a véleményen van :

— Őszintén szólva nem látják szívesen a fiatalokat a téeszben. Talán féltékenységből vagy valamilyen más ok miatt...

— Többször is hallom a tsz- elnöktől, hogy nem lehet leváltani a brigádvezetőket vagy más független funkcióban levő embereket csak azért, hogy fiatalok kerüljenek a helyükre.

— Különben, ha a közgyűlés úgy dönt, én átadom nekik a helyemet meg az agronómus is.

Nem erről van szó! Ezt senki sem, a fiatalok sem kívánják, és egyáltalán nem lenne helyes, ha gyakorlatlan embereket bíznának meg nagy felelősséggel járó feladatokkal: Ám az igenis helyénvaló volna, ha engednék hasznosulni a szaktudást. A szövetkezetnek növekszik a gépparkja, és a tsz-től tanulnak is fiatalok gépszer elő szakiskolán, ám velük is, akárcsak a mezőgazdasági technikumba járó fiatalokkal — összesen nyolc személlyel — nyilatkozatot íratott alá a tsz. Ebben a tanulók ^ kijelentik, nem tartanak igényt arra, hogy tanulmányaik sikeres elvégzése után munkát adjon nekik a szövetkezet.

A fiataloktól való idegenkedésre okot adhat az is, hogy Máltesics Imre és Milánkovics István a felkínált munkaalkalmat nem mindig fogadta el: nem mentek trágyát hordani, fát vágni, kapálni akkor, amikor lehetett volna. Ez sem indokolhatja azonban a fiataloktól való általános tartózkodást. Miért nem alkalmaznak például akár egyetlen mező- gazdasági tanulót is a tsz-ben? Vagy miért jelenti ki határozottan a tsz-elnök, hogy a járási tanács által tervbe vett szakmunkásképző ‘ tanfolyam nem fog megindulni Bolfíón a télen, mert nem lesz rá jelentkező? Miért bizonygatja ennek ellenkezőjét a tanácselnök azt állítva, hogy igenis sokan fognak beiratkozni a tanfo- . lyamra? A két vezető talán kétféleképpen ismeri a bol- hóiakat, szakmai igényüket, tudásvágyukat?

Egy dolgot el kell ismerniük a Határőr Tsz vezetőinek: a bolhói fiatalok ma már látják, hogy a mezőgazdaságban is egyre több tudásra van szükség, ezért tanulnak. És azért, hogy nem máshova, hanem haza, saját szövetkezetükbe akarják vinni az iskolán szerzett ismereteket, csak dicséret illeti őket. Megértést és támogatást várnak, mert megérdemlik.

Hemesz Ferenc

Őszi túrák és kirándulások alkalmával nélkülözhetetlenek a csinos, könnyű, praktikus MŰANYAG CIKKEK-.

kulacsok, dobozok, tojástartók, só- és paprikaszórók, palackok, fedeles poharak, italkeverő poharak citromnyomóval. (1871)