Somogyi Néplap, 1963. szeptember (20. évfolyam, 203-228. szám)
1963-09-29 / 228. szám
Vasáma», t9«3. (szeptember “9, s SOMOGYI NÉPLAP AZ ORVOSNŐ A kiürített lakás lehangolóan sivár; otthagyott haknik " hevernek, amelyekre már senkinek sincs szüksége, törött tükör, vízözön előtti tölcséres gramofon, első világháborús, szalmasárga képeslapok, levélkötegek. Az öreg doktor asztmáson köhécselt — nem kísérte el feleségét a búcsúlátogatásokra —, a sáros kertben bóklászott, mintha az almaíákat és a rózsatöveket számolná ... vagy az alacsonyan szállongó varjakat. Dr. Boros Ágnes levertem nézelődött. Figyelte az ablakon át, hogyan járja körül az öreg a rokkant filagóriát, s elhatározta e pillanatban, hogy a kertbe sok virágot ültet majd: lángoljanak a nyári napban a hars színek. A rendelőben vedlett szekrény, sánta íróasztal, elszabadult rúgójú divány, avult műszerek egy üvegpolcon. S a lakás? A fal vakolata leomlott, látszik a képek és a tükrök lenyomata az ócska tapétán. Az orvosnő a patyolatfehér köpenyt gombolgatta magan, a tükör előtt igzagatta magasra csavart modem frizuráját. Kerek arcán jól mutat az új divatú napszemüveg — füstszínű, a rövidlátás miatt, hanem, úgy vélte á huszonnyolc éves orvosnő, hogy ad némi tekintélyt. Jött az öreg, letopogta a sárkoloneokat, s fogasra akasztotta kopott bőrkabátját. — Már tavaly nyugdíjba akartam menni... de ide nem afcadt jelentkező. Kh... kh... S éppen maga, ilyen helyes kislány lesz az utódom. Azt hiszem... kh... kh... maga romantikus; Még nem veszett ki a mai fiatalokból... kh ... Kitűnő minősítéssel, ide?! Kh..: kh... Boros Ágnes megadóan hallgatott Az öreg csippentve fürkészte, eres arcán a megivott borok emléke vöröslőit, — Sokszor fölkeltik majd, menjen a szőlőhegyre... ott Staren család él. Három kilométerre a település. Sárban, hóban hogyan mer nékivágni.:, éjjel?! kh... Eleinte én is féltem. Most már úgyis mindegy..; mondja, kollegina . minek jött ide? — Dolgozni. — Boros Agnes ingerült volt. — Romantika? Kh .;. már nincs! Jó a közlekedés a járási kórházihoz, még tályogott se kell metszeni, mindenféle szak- rendelés van. Búcsúkor nem bicskáznak, a tbc... meg a magánpraxis megszűnt. Sok hiábavaló tanácsot kaptam induláskor ... én nem adok magának. — Elfulladt az öreg, és jó ideig köhögött — Mikor idejöttünk..: a feleségem kivette az ígéretet, hogy amint lehet, Pestre megyünk. S most jutunk visz- sza. Elszedte a keresetet, öröklakást vett Pesten... A fürdők közelében. Maga senkinek se ígérgessen... az ember öregen nehezen váltja be, amit fiatalon kimondott... Mi? — Semmi sem köt, kolléga... majd csak megleszek. — Az orvosnő mosolygott, duzzadt szája sarkán elmélyült egy sarlós vonal. Majdnem elsírta magát. Marasztald kéne az öreget, hogy 6 elfuthasson. Jelentkezett falura, mert... nem tudott másképpen szakítani a megunt vőlegénnyel, az tanársegéd, biztos sínen a karrierje, néhány közepes dolgozata megjelent, s bevágódott a tanszékvezető profnál. Volt egy másik fiú, még az egyetemen.;. ötvenhatban disszidált. Könnyed hangú leveleket írt Ausztráliából. Abbahagy ta a tanulást, autóügynök lett, s tűrhetően keres. Hallgatta az öreget, s elszorult a torka, ő nem tudna ilyen bizalmasan kipakolózni. Minek jött az Isten háta mögé? Azt úgyse lehetne elmondani. Jöttek a betegek. Az orvosnőre ügyet se vetettek, az öregnek panaszkodtak családias kedélyességgel — az diktálta, milyen orvosságot írjon, a kollegina —, s Agnes gépiesen iolgozott, közben a hisztériás szakító jelenetre gondolt, s vőlegény« dühöngéséi«. Némelyik páciens csak búcsúzni jött. igfájós falusi szépség nyitott be torz képpel, bebugyolálva. z öreg intett. Az orvosnő húzta ki a beteg fogat. Mikor egyedül maradtak, azt mondta az öreg: — Maga kitűnő orvos, kollegina... én fogat sem tudok húzni. — Megölelte utódját, s a gombolatlan. bőrkabátban »lé botorkált, kint szólt az autóduda, indulni kell. Ágnes megborzongott — s bevett egy idegnyugtatót. Ráyújtott, sóhajtozva cigarettázott. XT'alaki benyitott tétováin a váróba. Még egy beteg. Ez ’ lesz az első igazi páciens. Kinézett. Deres fejű paraszt bácsika pislogott hökikenve a fiatal és csinos orvosnőre. Iszkolni akart kifelé. — Tessék bejönni, az új orvos vagyok. A bácsi kezén mély késvágás, fölfelé tartja, hogy csillapodjon a vérzés. — A mi doktoiunkat keresem ... — Mától én vagyok. Jöjjön, ltérem, bekötöm a kezét Szabatos mozdulatokkal dolgozott — a bácsi sziszegett. Bepólyált kezével kétfelé törülte dús bajuszát, és azt mondta enyhültén: — Szó se róla, érti... akár a mi doktorunk. — Más panasza nincs, bácsikám? — Mi? Tán ... látszik rajtam? Azt a bajomat. . inkább az öreg doktornak mondanám el. — Elment. Végleg. S én is orvos vagyok, beszélhet nyugodtan. — Rámosolygott a páciensre. A bácsi gyanakodva kémlelte az orvosnőt. A faluban beszélték, hogy... de ilyen fiatalka? — Hát... az a bajom, hogy nem tudtam kibékülni a feleségemmel. Az orvosnő zavartan elpirult. Hirtelen nem tudott semmit mondani. — No? Ad rá orvosságot? Az öreg doktornak mindenre volt nótája. Ágnes már magához tért, igazította a jótékony zöld szemüveget. — Mi volt az összeveszés előtt, bácsikám? — Hát... ittunk egy keveset a komákkal a hegyen ... mini: máskor. Csippentve topogott a bácsi, tépdeste sután, bal kézzel a bajuszát. — Csárált a feleségem... éjjel ki akartam békíteni, aztán szégyenbe maradtam —• Igen... értem. S aztán? — Így jártam aztán is... Mármint a következő éjjel. Máma reggel aztán űzni kezdte a feleségem a kendermagoe kakast. Így kiabált: «»Hiába köszörülöd már a sarkantyúdat, öreg! Nem vagy jó semmire... Nem fias a tojás, kést a kakasnak!« Megfogta szegényt, bent búbolta a konyhában — nekem meg kezembe nyomta a ragykést, köszörüljem meg... Az igazat megmondva, káromkodtam a kakas érdekében, mert... De inkább mennék. — Maradjon csak, bácsikám. Kést köszörült, és elvágta a kezét... — El. mert a feleségem szája be se állt. Mindenféle vén bolondnak elmondott, hogy magamra veszem a litániát. De tönkre is tett engem, olyanokat mondott... Adjon orvosságot, mert ki akarok békülni az asszonnyal. Boros Ágnes úgy viselkedett már, mint egy tapasztalt orvos. — Fenyegette magát a felesége? — A kakast, de énrám is értődött az. .. S a többi kérdésre behunyt szemmel válaszolgatott a bácsi. Az orvosnő ártalmatlan vitamint szívatott fel a fecskendőbe, tűt igazított, s a gumit rászorította a bácsi karjára, közben szigorúan beszélt. — Kevesebbet igyon bácsika., az ártott meg magának. Nem olyan fiatal legény már... vigyázzon magára. Megértette? — Igen. — Ez az injekció biztos gyógyszer... elősegíti a kibékülést. De figyelmeztetem ... legközelebb már nem használ. A bácsi gyűrte az inge ujját, meghallgatta a legutolsó figyelmeztetést és magabiztosan elment. Az orvosnő nagyot sétált a faluban latolgatta ki kéne mennie a szőlőhegyre, hogy éjjel is eltaláljon, de eleredt a vigasztalan, sűrű eső. Ügy látszik, itt éli le egész életét. Hogyan látja — mondjuk — harminc év múlva a mai napot? Mikor hazaért, éppen rakodtak a tsz vontatójáról — bútort kap kölcsön, amíg a magáét elhozathatja. Erős vaságy, egy szekrény, asztal és székek. Két szoba egyelőre üresen marad. Nem merte megmondani, hogy neki nincs bútora — apja a háborúban elesett, anyja újra férjhez ment. A vőlegénynek berendezett öröklakása volt — ő választott abba minden díszt, szőnyeget, képet. Qtlt maradtak az összes ajándékok — semmit sem fogadott el. A prof azt mondta, szívesen ad bútort. Inkább vásárol ha pénzhez jut A vendéglőben vacsorázott. Mélyen aludt egész éj jel. Hosszan berregett a csengő. ESa- redt és ugrott. Az első hívás... Kipillantott az ablakon úgy látta, el sem állt a vékonyan fércelő eső. Sebesen öltözködött fölvette bőrkabátját. Bal kezében az új orvosi táska, ajtót nyitott — kész volt akár a szőlőhegyre menni. A postás csöngetett. Három levelet kapott. Az elsőt a járástól küldte a főnöke. A másodikat a volt vőlegény — ezt fel sem bontotta. A harmadikat Ausztráliából a fiú — Pestről küldték utána. Csupa tréfa és versidéziet — s most először ott a beismerés, szívesen hazajönne, ha pénze volna útiköltségre, megérdeklődte már, mennyibe kerül Boros Ágnes szédülten állt a nyirkos előszobában. Valahol egér iramodott. T ábával lökte be az ajtót egy testes, javakorabeli falusi asszony, kezében béklyózott lábú kendermagos kakast lógatott — Jó reggelt, aranyos doktorkisasszonyka... O, milyen fiatalon megszerezte a rettentő sok tudományt, egyem a szépségét Elhoztam a kakast — tessék elfogadni. Az orvosnő tétován bólogatott. A tegnapi páciens felesége. — Kérem... nem fogadhatom el. Hogyan van a férje? — Kutya baja az imposztornak! Meg se köszönte az orvoslást, eliszkolt, azért vagyok itt, fogadja el a kakast, lelkem, van nekünk hála Istennek, a háztájiban elég... Nem tudnánk a kakasból enni, szegény uram miatta sebesült meg. — S letette a megvetően pislogó megtermett állatot a váró repedt padjára. — Köszönöm. — fogalma sem volt, mit kezdhet a kakassal. — Aztán ha máj; így van..: aranyos kisasszonykám, holnap jön kötözésre, adjon neki még abból a jóféle injekcióból .:. Megfizetem én szívesen. — Kivett egy avítt bugyel- lárist a szoknyazsebből. — Nem jár érte fizetség. — Tudom én, hogyan van az, lelkem! Jól tette, hogy szólt az italról... mióta idősödik, nem tesz jót a szívének. Nem sajnálok semmit az uram gyógyulásáért... Elmondom az egész faluban, milyen áldás, hogy maga jött hozzánk... Az öreg doktor a férfiak cimborája volt... Egyre azokkal koc- cintgatott a hegyen. Minket, asszonyokat meg se hallgatott a családi bajokról, pedig lám, mindeme van orvosság. Lehetne még egy-két injekciót? — Ha szükséges... lehet. De tón iszákossá;* ellen nem használ. Boros Agnes az ausztráliai levél befejező mondatait latolgatta: Tibi hazajönne, ha volna pénze jegyre. Milyen tehetséges volt, első az évfolyamon! Még lehetne belőle orvos! Közben az asszony beszélt, kedveskedett. — Talál maga orvosságot, szépségem! Megyek, hívom az asszonyokat, mert én volnék a nőtanács elnöke... Kitakarítunk itt magának! Fiatalodjon ez a vén ház is! A kocsmába meg be ne tegye a lábát.;: Minálunk kosztol egy hétig, aztán más asszony vállalja el... amíg be nem rendezkedik minálunk. Ö, megszereti ezt a falut! Ahogyan mi magát! Hamarosan itt leszünk... — Megszorította a doktornő kezét, és elment az esőben. Boros Agnes a rendelőbe botorkált, és elölről kezdte olvasni azt a levelet. A kendermagoe kakas méltatlankodva kukorékolt egyet a váróban, mintha jelezne... mert éppen jött egy beteg. Sientivámyi Kálmán // Hol voltó-ál?" Hányszor halljuk még ma is ezt a kérdést így, elnyújtva felkapott szóvéggel! Ha kot- táznánk a dallamát, magasan kezdődne a mondat elején, mélyre esne a második szó- tagon, majd csúszva emelkedne fölfelé az utolsón belül. Ezért a végződéséért nevezik ezt a formát — joggal — éneklő hanglejtésnek. Valamiiéie dallama természetesen minden mondatnak van nyelvünkben. A beszéddallam — így is mondják: hanglejtés — fontos kifejező eszköz. Ha falon keresztül beszélgetésfoszlányokat hallunk, a szavakat talán nem is értjük, de a mondat lejtéséből mégis meg tudjuk állapítani, hogy a beszélő éppen közöl (kijelent) valamit, vagy kérdez, vagy parancsol, vagy csak csodálkozva felkiált. Ott voltál? — kérdezzük valakitől meglepődve; s akkor a dallam az első szótagon még közepes magasságú, a másodikon már magasra ugrik, a harmadikon mélyre esik le. — Ott voltál — közöljük valakivel, hogy láttuk; s ekkor az első szó tag a legmagasabb, a másodikra már leesik a lejtés, az utolsóig alig csúszik még mélyebbre. — Ott voltál...! — sóhajtunk fel irigykedve, élmélázva; s ezt az érzelmünket a fölülről enyhén és fokozatosan ereszkedő mondatdallam fejezi ki. — Ott voltál! — kiáltunk rá valakire figyelmeztető vagy emlékeztető mellékzöngével; s a mondatat magasan kezdjük majd mélyre ejtjük, mint a közlésben; de a figyelmeztetés vagy a nyomatékosság kifejezésére magasra emeljük az utolsó szótag dallamát. (Próbáljuk meg lerajzolni magunknak; újságban erre sajnos nincs mód.) Ez a néhány alapforma egy- egy mondattípus jellemzője. Az első formát kérdőnek nevezik, a másodikat közlőnek (vagy kijelentőnek), a harmadikat felkiáltanak, a negyediket nyomatékosnak. Ez a legutóbbi, a nyomatékos, nagyon hasonlít már a címül írt mondat hanglejtéséhez: mindkettőnek dallama magasan kezdődik, majd mélyre esik, s a végén ismét fölkap. De van köztük egy lényeges különbség: a nyomatékos-figyelmeztető lejtésben az utolsó előtti (alacsony dallamai) szótagról felugrik a dallam az utolsóra; az éneklő hanglejtésben viszont nem ugrik, hanem felcsúszik az utolsó szótagon belül. Ezért olyan elnyújtott ez, mint a kutya vonítása, ha halottat érez. Az egyik tehát így tagolódik: Hol-vol-tál?; s ez helyes, mert így a kérdés számon kérő; a másik viszont igy: Hol-vol-tá-ál?; s ez bizony már nyafogós árnyalatú. Talán csodálkozunk rajta, hogy ez a többször is idézett mondat nem »kérdő dalia m ú« (azaz nem az utolsó előtti szótagján a legmagasabb), noha jellegzetesen kérdő tertalimú, mint az említett »Öttvoltál?« is. — Valóban: ennek a dallama inkább a közlésekéhez hasonlít. De miért? Mert az »Ott voltál?« példában nem jelzi a kérdő jelleget semmi, ott ez a feladat a hanglejtésre hárul; a-Hol voltál?« mondatban ezzel szemben a »Hol« világosan mutatja úgyis, hogy mondat kérdő, ott nem kell ezt a hanglejtésnek is éreztetnie. — Ugye, van ökonómia, ésszerű eszközkihaszná lás a nyelvben is! De akkor az éneklés veszélye — sajnos — ne m- c s a, k kérdő mond a-‘ t a i n k a t fenyegeti, hanem a többieket is, főleg a kijelentőket és a felszólítókat. íme: »Megjöttü-ünk«; »Itt vagyu-unk«; — »Ne menj a-el«: »Maradj mé-ég«; — sőt gyakori ebben is »Jó na- po-ot«; »Csókolo-om«. Van azután még ennek a sajátos hanglejtésnek egy másik, nem kevésbé ritka esete is: a »vessző előtti« éneklés. Ügy tanultuk régen az iskolában: »Vesszőnél felvisszük a hangot, pontnál leeresztjük.« Ez nagyjá bői így is van: a mondat végén a hanglej tésforma lezárásával érzékeltetjük, hogy a mondanivalónak vége (ezért van az ettől eltérő, felugró dallamvégződésnek figyelmeztető, sürgető árnyalata mint az előbb említett mondatokban is): a mondaton belül a hanglejtés lebegtetésével éreztetjük, hogy a mondanivaló még nyitva van, nem zárult le. Persze ez a lebegtetés nem okvetlenül a befejezetlen rész utolsó szótagjának fölemelése. Gyakori, hogy az egész mondatrészlet dallama egyhangúan magas egy nyomatékosabb rósz előtt. Például: »Kérte: nem adták«; »Ott voltak, mégsem láttak semmit«: a dőlt betűs rész mindkettőben lebegő daliamű, nem zárul (nem esik le) a lejtése az írásjel előtt. Itt tehát nem kellett »fölemelni a hangot« a vessző előtt (hiszen »fent volt«, azaz lebegett már a szakasz kezdete óta). — De van eset rá, hogy válóban felszökik a hanglejtés a befejezetlen rész végén. Mint ebben: »Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.« Itt »a vessz» előtt«, vagyis az első tagmondat végén fölfelé ugrik a dallam az utolsó előtti szó- tagról az utolsóra. De ugrik, nem pedSg csúszik. Az olyan csúsztatás, amelyiknek ez az eredménye: arabusu-ul, méltó párja a korábban említett éneklő mondatvégződésnek; — de méltatlan a művelt magyar beszélőhöz. Sőt éneklésként hat már az is, ha valaki mindig ezt a megoldást választja. A befejezetlenség jelzésére váltogassuk inkább a két megoldást: az előző rész lebegtetését és az utolsó szótag dallamának felszök- tetését. Ezt a szabályt tehát jó lesz így megjegyeznünk: »Vessző előtt vagy felvisszük a hangot, vagy fent hagyjuk.« Talán Somogybán még nem olyan elterjedt ez az éneklés, mint a pesti köznyelvben. De jó vigyázni, mert a műveltség javával könnyen ránk tukmálhatják a selejtjét is; a művelt beszédet tanulva akaratlanul is áldozatául eshetünk az ének- lö-nyafogó hanglejtés ragályos fertőzésének. Dr. Deme László kandidátus, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa SZÉP CSALÁS Már ott kopácsol napestig a harkály a színes lombú., vén platán tövén, matat, kopog, vizsgálódik bölcsen, pedig tudja, hogy haldoklik szegény, hogy vénáiban renyhébben csorog, világosabb is, savósabb a vér, ö tudja csak, hogy túl a hegyeken már sziporkázik, csillámlik a dér Őszapó tágas jégszekrényiben. A kis hazug-öreg — régóta figyelem: mégis biztatja betegét: ne búsulj, még tart a nyár, még hosszú őszt megérsz! Még semmi baj, csak rosszul látsz, barátom! Csak bízni kell, s ameddig bízol — élsz! De látom én, hogy néha félrefordul, meg-megáll egy koppanás után, és könnyet ejt, ha vitorlázva, lassan egy-egy levél mellette földre száll, s mint sárga folt, ott lent a fűbe ül. .. Ilyenkor ő is gyorsan — elröpül. KATAY ANTAL
