Somogyi Néplap, 1963. szeptember (20. évfolyam, 203-228. szám)

1963-09-22 / 222. szám

Vasárnap, 1963. szeptember 22. 5 SOMOGYI NÉPLAP <>#// tanító elment... Bajnóczi Gábor szétterpesz- tett lábbal áll a járda melletti ácsolt kispad előtt. Jobb ke­zében tartja sárga sallangöß, bdkabör dohányzacskóját, szűr- kálójával a gyökérpipa szopó- káját böködi. Kétszer-három- szor belefúj meg visszaszip­pant, aztán jobb mutatóujjával megtörni és meggyújtja. Néhá­nyat gyorsam szippant, hogy biztosan égjen, s amikor látja, hogy bodor nyalábokban száll a füst, leül Hara Kovács Ist­ván mellé a kispadra. Ö is pipál. Keveset beszélnek, in­kább pipálnak. Kell ez a pipa­füst a napi nagy munka után. Meg a csömdesség is. Sok volt a munka ma a termelőszövet­kezetben, elfáradtak. Äz aratás nem gyerekjáték, de az itthoni dolog se. A tehenek nem ma­radhatnak éhen meg a disznók sem. Holnap megint aratnak. Így megy ez hétfőtől szomba­tig. Hamarosan le is pihennek, mert hajnalban ismét kelni kell. Ez a fél óra azonban min­den este a pipáé meg a kispa- dé. Így szokták meg régen, így csinálják most is. Csak szom­bat esténként szívják tovább a pipát, sokszor nyolcam, tízen is. Elég hosszú a pad, elférnek rajta. Most hatan ülnek a kispa- don. Bajnóczi Gábor viszi a szót, a többiek hallgatnak. Kellemes ez a nyári este. Söté­tedik már, el csöndesül a falu, csak az utca porának szaga ér­ződik még, mert a disznófal- ka fölverte. — Furcsa volt nekem — mondja Bajnóczi Gábor —, hogy egész héten nem hallot­tuk a zongoraszót. Azt hittem, hogy a tanítónk elutazott a szü­leihez. így nyár közepén min­dig el szokott menni. De a fe­lesége azt mondta tegnap es­te, hegy beteg. Kiújult a gyo­morbaja, fekszik már egy he­te, és rohamosan romlik az ál­lapota. Az orvos minden nap kimegy hozzá, de reménytelen a helyzet. Nem eszik semmit, még tejet sem, pedig azt na­gyon szereti. Tudom, mert évek óta tőlünk hordják. Már az operációval is elkéstek. Sírva mondta el tegnap este az asz- szony nálunk a feleségemnek. Kétségbe van esve, mi lesz a két gyermekével, ha netalán... rossz még rágondolni is. A hír szárnyra kelt. Lassan szállingóztak az emberök Baj- nócziék felé, nemsokára amy- nyian lettek, hogy el sem fér­tek a pádon. Bajnóczi beszélte tovább az esetet, s ők hallgat­ták. — Kár lenne ezért a drága emberért — jegyzi meg Farkas Péter —, sokat tett értünk. Jól választottunk huszonhat évvel ezelőtt. Ugye, huszonhat esz­tendeje van itt? Segített, ahol csak tudott. Derék embereket nevelt gyerekeinkből. De sok­szor üldögélt itt köztünk, meg sokat zongorázott esténként. Tudta, hogy hallgatjuk. Ne­künk csinálta ezt is. Ilyen ta­nító kevés van. Be kellene men­ni, megtudakolni, mi van vele. Menj be, Gábor — szól Baj- nóczihoz —, te bejáratos vagy. Bajnóczi, amikor belépett a szobába, olyan lett, mint a hul­ló falevél, sárgább a halottsá­padt tanítónál. Ügy fekszik az ágyban Hosszú Gábor, mintha már meg is halt volna, szemét föl sem nyitotta, szempillái meg sem rebbentek. Bajnóczi percekig szólni sem bírt, csak azon ámult, hogy mivé is vá­lik az ember. Hogy hova is ju­tott ez a csupa szív, szép em­ber egy hét leforgása alatt. Szemgödre mély, elkékült, or­ra megnőtt, ujjai megnyúltak, karja csont és bőr. Siralmas rátekinteni is. A szíve elszorul, mintha satuval szorítanák. Csak most érzi igazán, meny­nyire szerette ezt az embert. Pillanatok alatt lejátszódik agyában a huszonhat esztendő. Választás, háború, sebesülés, hadifogság, az infláció nyomo­ra. És ez az ember lelkesedett. Szervezett, dolgozott, vigasz­talt. Ember volt a javából, de­rék, becsületes ember. Csak a tanító felesége van a «obéban, két lányát a nagy­mamához küldte, hogy ne le­gyenek itthon, mikor úgyis sok a baj, a dolog. Az asszony ész­re sem veszi, hogy Bajnóczi a szobában van. Nem is csoda, mór kimerült, hisz se éjjele, se nappala nincs egy hét óta. Nem is meri kérdezni a szom­széd, hogy mi van a tanítóval, csak áll, mint a cövek. A szi­ve ismét elszorul. .. Lehetet­lennek tartja, hogy valami... valami olyan történjék, amire gondolni is rossz. A tanító szempillái megrebbennek, Baj­nóczi észreveszi. Kinyitja a szemét, meg is ismeri látoga­tóját. Talán mégiscsak van valami remény — villan át az idős. ember agyán, és elmoso­lyodik. A beteg ágyához megy, kezét nyújtja neki. Az nem bírja emelni, hát megfogja hosszú, csontos kezét, aztán mosolygást erőltetve beszél­getni kezd vele: — Hogy van, tanító úr? — kérdezi reményteljes mosoly- lyal. — Hallottam, hogy be­teg, gondoltam, megnézem, igaz-e. Latom, hogy nem va­lami jól van, de majd lassan- lassan. Majd szeptemberre vagy szüretre megint... A tanító elmosolyodik, sut­tog valamit. Mindketten mo­solyognak most. A tanító azért mert örül, Bajnóczi meg szeret­né elhitetni, hogy nem is olyan nagy a baj. A betegnek most nem szabad tudnia, hogy igen nagy veszélyben van, ez még jobban ártana. Azt kell neki tudnia, hogy meggyógyul. De talán sikerül is, • Sokan álltak már a halálárok szélén, s meg­menekültek tőle, nem zuhan­tak bele. Ez az ember is kelle­ne még ebbe a faluba meg eb­be a családba is. Bajnóczi úgy érzi, beszélnie kell, csak azért, hogy ne legyen csönd, kínos hosszú hallgatás. Széles karmozdulatokkal szinte kiabál a tanító felé. — Szép a szőlő! Ilyen termés nem mostanában volt. Az idő­járás igen kedvezett neki. Olyan sok lesz, hogy azt sem tudom, honnan vegyek elég hordót. Majd hozok a fiamtól, annak a szőlejét elverte á jég. Vidám szüret lesz, majd meg­látja. Tudom, hogy a tanító úr nem szereti a bort, de majd hozok mustot. Hozok eleget, majd szívesen zongorázik ne­künk. Már most is szeretnénk hallani, de majd egypár nap múlva fölkel, aztán megint úgy, mint régen. Újra ... meg csak ... ugye? A feleség Bálintnéval a szo­bába jön. Látják, hogy a be­teg nem mosolyog Bajnóczira, feje elernyed, balra esett a fal felé. A két asszony hangosan sími kezd, a férfi arcáról két kövér könnycsepp hullik a pad­lóra, és sietősen eltávozik. Bá- iiotné a tanító kedves tanítvá­nya volt pár évvel ezelőtt, leg­jobb énekes volt a vegyes kar­ban. Amióta asszony, azóta is szorgalmasan járt a próbákra egyszer sem maradt el onnan! Szép, kellemes alt hangja volt Rózsikénak, élmény volt hall­gatni. Bál int né hangos sírásba kezd: — Köszönöm a jóságát... a muzsikát... a dalárdát... az egész falu ... mindent köszö­nünk ... mindent. Zokog a feleség, és zokog Bálintné. Kint, Bajnócziék előtt pedig csöndben állnak az emberek. Minden kihallatszik a tanítói lakásból. Tudják az eseményt, tehetetlennek érzik magukat, pedig most nagyon szeretnének segíteni annak, aki eddig olyan sokat segített, aki eddig csak segített. Minden csöndes most, csak a két asz- szony zokogása hallatszik az udvarról. Ebben a hallgatásban csak a szívek hangosak, féltés­sel, rajongással telítettek. De csak a csodában bíznak már. Bálintné zokogva megy át a tömegen. Senki sem kérdez semmit, 5 sem szól senkinek sem. Az Utcai szobából most fény szűrődik ki. Valaki bement. Bajnóczi újra átszalad. A fele­séggel felültetik az ágyon a ta­nítót, mert a másik szobába kívánkozik. Szeme most vizs­lább, rámosólyog ismét szom­szédjára. Az asszonnyal bele­karolnak, s szinte vonszolni kell, hiszen nem bírja magát, lába roskadozik, A másik szo­bában a zongoraszók felé int. Leültetik. A férfi támogatja. Hosszú Gábor szeme meg­akad a családi képen. Soká né­zi két leányát. Az asszony fel­nyitja a zongorát, a tanító te­kintete most réveteggé válik. Bajnóczi érzi, hogy a karja megremeg. Emelni akarja az asszony is. Ujjai megmozdul­nak a billentyűk fölött, de erőtlenül mozognak, mégis megszólal a g-hang és az á. A tanító szemében a kétségbeesés fénye villan, s most teljes ere­jét megfeszítve megérinti a c- alaphármast, aztán ráteszi két kezét a billentyűkre. Feje a mellére esik, könnyei patak­ként csorognak sápadt arcán, aztán a zongorára dől és zo­kog. Ügy látszik, mintha meg akarná ölelni ezt a régi, ko­pott, szüleitől örökölt fekete jószágot, amely neki egy egész világot jelentett. Felesége és Bajnóczi fel akarják emelni. A tanító még egyszer rádől a zongorára, megcsókolja az örökre búcsúzók párás lehele­tével: — Isten veled, kedves mu­zsikám. Visszaviszik, ágyba fektetik. Betakargatják, s abban a pilla­natban a beteg szédelgösen rángatózva megragadja felesé­ge karját, erejét emberfölötti­nek érzi az asszony, majdnem felsikolt fájdalmában. A taní­tó teste megmerevedik, arca eltorzul, majd egy nagy só­hajtással egész testében' eler­nyed, szeme megkövesül. Fele­sége zokogva ráborul. Ebben a pillanatban megte­lik a kis tanítói szoba. Ott áll néhány sírdogáló asszony és tizennyolc csöndes paraszt le­vett kalappal. Bajnóczi gyer­tyákat gyújt. Kettőt az asztalra tesz, egyet meg átvisz a másik szobába, s ráteszi az elnémult zongorára. Szolga Tamás LANGSTON HUGHES amerikai néger költő verse: Déli állambeli asszony éneke Miss Gardner sétál a kertben, Miss Yordman kint van az udvaron Miss Michaelmas elment a misére, És én fáradt vagyok! Üristen, De fáradt vagyok! A nemzetek hol háborút viselnek, Hol békét kötnek. Néha azt gondolom, hogy a Jenkik fabatkát se érnek, Bizony, Asszonyom! Fabatkát se érnek. A múlt héten meglíncseltek egy színes bőrű fiút, És felkötötték az első fára. Szegény feje nem vétett senkinek, o azt mondta, hogy a szabadság Maiden ember közös kincse. Bizony, Asszonyom! Minden ember közös kincse. Én nem vagyok kótyagos És nem vagyok fecsegő, Mégis úgy érzem sokszor, hogy a Jenkiknek nincsen szívük. Bizony, Asszonyom! Egyszerűen nincsen szívük. (Boldog Balázs fordítása.) Kuuapest, i^igels ler, Danubius-kúl (Szlovák György rajza) SZIRMAY ENDRE: SZÁMVETÉS A nyár lassan érett őszbe fordul, zúg az idő nyugtalan, barna szárnya; készen vagy-e — ha kell — a számadásra? Görnyed az ág, duzzad a dús gerezd, borzomg a fák sápadó levele; engesztelés vagy új vágy kellene? Szemerkél az eső. Köd-köpeny eg ében a holnap járatlan, új utakra fordul; erős vagy-e, ha síró szél csikordid? Hamar leszáll a nap. Az esti világot varjas árnyak őrzik komor, néma rajjal; szembenézel-e, ha kell — a zivatarral? UJ KÖNYVEK A Móra Kiadó újdonsága Zsoldos Péter A viking visszatér című iz­galmas, fordulatos regénye. Második kiadásban, szépen Il­lusztrált kivitelben jelent meg a Képzőművészeti Kiadónál Dercsé- nyi Dezső—Gerő László műve, A sárospataki Rákóczi-vár. A kö­zépkori Oroszország festőtehetsé­gének, Rljubjovnak életművét örö­kíti meg Lazarev könyve. Az Ismerjük meg . . . sorozatban látott napvilágot a Gondolat Kiadó­nál Ledács Kiss Aladár—Szüts-né Brenner Klára könyve, az Ismer­jük meg a keleti szőnyegeket. A Zeneműkiadó újdonsága Gás­pár Margit A múzsák neveletlen gyermeke című kötet, amely a könnyűzenés színpad kétezer évét foglalja össze. Harmadik kiadás­ban jelent meg a Verdi életének fontos szakaszát megörökítő Franz Werfel-regény. Az Akadémiai Kiadónál hagyta el a sajtót Szabolcsi Miklós mun­kája, a Fiatal életek indulója* mely József Attila pályakezdésé­vel foglalkozik. László Gyula rajzainak kiállításáról H‘ etvenhárom rajáról kell szólanom és egy olyan polihisztor egyéniségről, aki közel áll hozzám. Így, hogy a barátság lírába csúszó hang­ján hamar átesem, föltéve a kérdést, mindjárt a lényegről próbálok szólam! Ezek a la fiók vajon csak mozdulatok, indulatok, testek és arcok megörökítő! lennének? Azt hiszerh, inkább egy igen érzékeny és acélosan edzett szellem mozdulatairól, egy művész érzésvilágának indu­latairól és arcképeiben is ön­magának az alkotónak arcmá­sáról szólnak... Az értelem és érzésvilág küzdelméről, az al­kotás harmóniájáról, mindar­ról, amit művészetnek neve­zünk. E rajzok egyensúlya és harmóniája első szempillantás­ra megragadó. De csak azért talán, mert alkotójuk vonalai­kat az ember értelmes arcához és az emberi test szépségéhez kötötte? Nem ... A külső való­ság csak elindította a kezet. A rajzoló kéz vonalaiból a mű­vet már egy belső hang diktál­ta, s a művész már nemcsak arra törekedett, hogy hasonlít­son e valóság látványára a képe, hanem arra is, hogy azt a világot másolja, amely a mű­vészet lényege... Mert mindem művészet lé­nyege ez a belső hang. Ennek a rögzítése. Érzéseknek és gon­dolatoknak kifejezése. Egy bel­ső világ kivetítése... És azért nagy a művészet, mert az igazi jó alkotásban a művész együtt hozza világra nemcsak az ön­maga és mások lelkét (és ez nemcsak az arcképeken van így, hanem a tájakon és a tár­gyakon is), de hozza általuk a kor lelkét és a világ kozmikus üzenetét is. Mindez, amiről eddig beszél­tem, egy rejtett világ. Az ide­gek, a lélek világa. És mind­ezt a látható külsőt a termé­szet és a tárgyak formái hor­dozzák a szemünk előtt. A va­lóság e földi »vonalakkal« se­gíti az alkotót a kifejezésben. A látható világ az igazi mű­vész kezeibe alja azt a forma­kincset, azt az ábécét, amely- lyel el- és megolvassa, és egy közgazdasági hasonlattal élve kamatoztatja, mint pénzét az üzletember — de nem a maga, hanem az emberiség örömére — a művészet lényegét. És mert az életet hordozó világegyetem formakincse vég­telen gazdag, és a bennük és köztük dolgozó emberi szellem is határtalan gazdag összessé­gében és egyedeiben is, ezért a művészi ábrázolás, maga a művészet, amiint a latin mond­ja, hosszú ... végtelen ... Így aztán megértése és az alkotói módszerek megismerése, a mű­vész és a művek elbírálása se olyan egyszerű, mint sokszor gondolják egy-egy séma pallo­sával suhintva az alkotások kö­zé. I" ászló Gyula rajzait szem- lélve e lapok tiszta és logikus vonalrendszere arra in­dítja a szemlélőt, hogy elgon­dolkozzék a művészet lényegé­ről, és hogy a felületen túl is megértse tolláinak céljait, mert maga a rutinos megörökítés, a látott világ feldobása egy lap­ra, önmagában, azt hiszem, nem lehet cél. Tehát az, ami első pillanatra megragad raj­zaiban, a biztos, de ugyanak­kor érzékeny rajz vonala, ná­la is csak a külső. Művészi mondanivalójájnak kerete, de nem lényege. Csak hordozója és gerince egy élménynek, egy érzésnek, mely e vonalak által komponált formák egyes pont­jairól és az általuk körülzárt térből sugárzik. A teret kisza­bott és művé határolt lélek be­szél itt élményeiről, az arcok lényeges világáról és a test formáinak szépségeiről. És mindenkor és mindig klasszi­kus egyszerűséggel, tisztaság­gal, de ugyanakkor egyéni lá­tásmóddal és ízzel színezi, sok­szor a századak egymásnak át- örökííétt formakincsével gaz­dagítva mondandóját. Állítsuk csak egymás mellé »Az akt«, a »Vonalmuzsika« görög és impresszionista ihletésű fogal­mazását a testről vagy például az »Espresszóban« alakjának quattrocentósan mai fogalma­zását a »Leányfej« század vé­gi ideális formáihoz, vagy egy­mással szembe a »Merengő- hoz«-1 és az »Üjságírónö«-t. A toll vagy az ezüstirón mind­egyik esetben tanult művész érzékeny és változatos stílus­variációinak gazdagságáról be­szél. Az sem véletlen, hogy ezeknek a rajzoknak alkotója kitűnő régész, hatásos szónok és egyetemi pedagógus, a ma­gyar tudomány egyik jeles kép­viselője. E rajzokon a logikus rend, a kötelező biztos vonal- vezetés, a szellem lényeget ki­választó, szűkszavú egyszerű­sége, a méretek és mérték és távlat tudatos hangolása mind a tudományban edzett szellem megnyilvánulása a rajzművé­szetben. S mindehhez párosul a lélektan ismerete és az a lá­tásmód, az a praktikusan für­ge, emberismerő gyakorlati életérzés is, mely őt arra kény­szerítette, hogy a történettudo­mány kutatásával a ra't’olás örömét és a művészettörténet művelését együvé fogva vigye szinte hármas párhuzamos­ként már egyetemi éveitől kezdve egy életen át. T ászló Gyulában a tudós és a festő kettőssége rajzainak stílusát is két cso­portra választja. A mester és a művész, mondhatnám a köl­tő képeire. Az előbbibe tartoz­nak a nem is komoly, de ko­mor gonddal, alapos aprólé­kossággal, már-már az anató­miai kínos pontosság igényével megmunkált arcok rajzai. Ön­magának és az utókornak bi­zonyságul készültek ezek, hogy bizonyítsák a mesterségbeli tu­dást? Ide tartoznak önarcké­pe, a családról készült rajzai, és sokszor a kortársairól alko­tottak is. Sötét tónusú, nehéz grafika ez. A »Kortársaim-so- rozat«-ból Medgyessy és Bar- csay portréja (akikről új szem­léletű könyveiket írt) és Kodály Zoltáné talán a legérzéke­nyebb. És érdekes, hogy az a néhány tájkép is, amelyet ki­állított, e tömör aprólékösság- gal készült, Ám a rajzok na­gyobb csoportjában könnyí lendület viszi a vonalak szár­nyát. László Gyula alapjábai véve derűs, de sok húrú, mé lyen érző kedélyvilága sugár­zik ezeken a lapokon. Itt vona­lai összeragyognak, az alkot* saját öröme összecsendül í modell »Festőnő« jól sikerül rajzán érzett derűjével vágj »Az induló mosoly« bájával, i »Derengés« vonalainak meg hitt szépségével. E rajzok há­lóján, amint pedzettem már mindig megtaláljuk azt a; archimedesi pontot — példáu a figyelő szemen, a mozdulata átlendítő izom ívén vagy aká: csak az ujjbegyben összponto sült figyelmen —, amellyel a: egész művet a valóságból a lí rába emelte alkotójuk. Leg­többször nem kopmozíciói — hisz ezek sokszor rutinosai hasonlóak —, de ezek a nagy szerűen kiemelt »sarkalatoki a lényegesek műveiben. C »Görög emlék« egy hajszá vonallal is többet mond, á messzebbről üzen az időből < tanult értőnek a kla-ssziku szépségről, mint a divatos üres útinapló és az alapos, tu dományos dolgozatok kavics csörgése. A »Hódolat Picassónak« ö rajza olyan darabjai e soro zatnak, melyek arra indítják j szemlélőt, hogy alkotójuka rejtetteb tájak és világok meg hódításálra biztassák. Tudása kutató szelleme és akarata sziklaszilárd kitartása, d< ugyanakkor mindig a művé szék között élő és a művészet ben kalandozó szelleme is er re kötelezik László Gyulát Olyan gyümölcsökkel terhe meg e területről érett tudása val és rajzi biztonságával mely képzőművészetünknél csak hasznára válhat. Hiszel akkor sem lepődnénk meg, hí a sokoldalú László Gyuláról az hallatnánk az egyik nap, hogj zeneművet komponált hárfán és lantra. Takács Gyula Elhangzott szeptember 15-én Rippl-Rónai Múzeumban rende rajzkisfllitás megnyitóján.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom