Somogyi Néplap, 1963. július (20. évfolyam, 152-176. szám)

1963-07-14 / 163. szám

Vasárnap, 1963. július 14. 5 SOMOGYI NÉPLAP Lóránt János: ÖREG H O L M I K (tus) Elbírálták a Laiinka Sándor kulturális szemle képzőművészeti pályamunkáit A hét elején bontották le azt a kiállítást, amely a Kilián György Ifjúsági Házban július 1—fl~a kö­zött mutatta be a Latinka Sándor kulturális szemlére beküldött pá­lyamunkák legszebb darabjait. A KISZ Somogy megyei bizottsága és a nőtanács több száz pályamun­kából válogatta ös6ze a kiállítás népi hímzéseit, képzőművészeti, fo­tó- és iparművészeti alkotásait. A Magyar Képzőművészek Somogy megyei csoportjának tagjaiból és a Népművelési Tanácsadó képvise­lőiből alakított bíráló bizottság megvizsgálta és értékelte a pálya­munkákat. A képzőművészeti pályamunkák 800 forintos első diját Kecskeméti Sándor, a Táncsics Gimnázium ta­nulója kamata. A megosztott máso­dik díj birtokosai: Vecsey Csaba, a Táncsics Gimnázium tanulója és Leitner Sándor. A harmadik díjat Kő Pál honvédnek ítélték oda. Népi díszítésű szőttesekért és más kézimunkáért díjazott pénzju­talomban részesültek Bulla .Tános- né és Bulla Sándorné (Somogy- szentpál); a somogyjádi és a ka posfői népi hímző szakkör: Tóth Mária (Kaposvár): Strohmayer Jó- zsefné (Blze); Lovrits Katalin (Ka­posvár) és Bíró Éva (Marcali). Iparművészeti pályamunkáért Tau- bert István, László Levente, Kecs­keméti Sándor és Serényi László kaposvári pályázók, fotó pálya­munkáért Balogh József és Csonka Béla kaposvári pályázók részesül­tek díjazott pénzjutalomban. IV1RT * ház lafaS egy reggel harsány kutyaugatásra ébredtek. Szokatlan volt ez, megfoghatatlan. A házban sen­ki sem tartott kutyát, valami kóbor ebtói kellett hát tartani, amely még este bevette magát a házba, s most a zárt kapuk előtt vesztett szabadságáért vonít. Am mégse kóbor eb volt, délelőtt kiderült minden. Gyorsan körüljárt a hír a házban, hogy Kerekes Domo­kosé, a nyugalmazott pénzügy- igazgatósági iradaigazgatóé a kutya, tegnap este hozta magá­val szokásos délutáni sétájáról. Hogy a hú- nem koholmány, bárki meggyőződhetett róla: a kutya egész délelőtt kint na­pozott a folyosón, új gazdája ajtaja előtt. Az egész ház cso­dájára járt. Nagy, borzas sző­rű, sárga kutya volt. Nyakörv és Lánc nélkül hevert az ajtó előtt, a a homlokába hulló gubancok alól fényes fekete szemével békésen bámult visz- sza a bámészkodókra. Talál­gatták, milyen fajta, de nem tudtak megegyezni. Az eb korcs lehetett; még Pojánovics, a házmester sem tudta volna előszámlálni megtévedt szüle­it, pedig Pojánovics igazán ér­tett hozzá, hiszen fiatalabb ko­rában gyep mester volt valahol Vecsés környékén. A gyümölcsösben TAKÁCSATKA ellen ro­varölő szerként, LISZTHARMAT ellen gombaölő szerként THIOVIT (80% elemi kéntartalmú) perm ele/oszcrt használjunk, amelyhez hatásfokozásra NIKEPON P. vagy SANDOVIT ned­vesítőszert adjunk. SULFEX (33% színkén hatóanyagú) permetezőszerrel is védekezhetünk a liszt- harmat ellen. A gyümölcsösben az ALMAMOLYT PERNIT (30% mikrokristályos DDT hatóanyagú) permetezőszerrel irtsak. Almavarosodás ellen vé­dekezzünk TIEZENE-ZINEB permetezőszerrel vagy TMTD-tartal- mú WOLFEN-THIURAM gombaölő szerrel (0,2%-os töménységben). A növényvédőszere Vet forgalomba hozzák: a megyei Mezőgazda«ági Ellátó Vállalatok, AGROKER-ek. Beszerezhetők: a földműves- gzövetkezetekben, az állami kiskereskedelmi vállalat bolt­jaiban és a VETÖMAGBOL- TOKBAN. (5911) A hír délutánra a szomszé­dos házakban is elterjedt. Nem is csoda: a dolog eseménynek számított. Kerekes Domokost mindenki ismerte a környé­ken; három éve költözött ide, amikor nyugalomba vonult. Azóta naponta láthatták, amint délelőtt elsiet hazulról kosárral a karján bevásárolni, s délután, amint elballag ké­nyelmes léptekkel elefánt- csőn tfej ű botjára támaszkodva sétálni. Eleinte csodálkoztak, hogy férfi létére maga foglal­kozik háztartásával, maga főz, de aztán megszokták. Tudomá­sul vették, hogy Kerekes Do­mokos akkora agglegény, aki még cselédet sem tűr meg a házban. Megszokták, hogy ma­gános és zárkózott, a boltosok­kal nem szeret tréfálkozni, s nem ismerkedik senkivel a házban. Nem haragudtak rá, elfogadták olyannak, amilyen. Végre is — ez volt a ház általános véleménye róla — mindenki úgy rendezi be életét, ahogyan neki tet­szik. A házbeli jól értesültek ugyan suttogtak róla, hogy Kerekes valamikor nős volt, s hogy felesége elhagyta — de miről nem suttognak a házbeli jól értesültek? F assankérat hozzászokott a környék az új lát­ványhoz: Kerekeshez és a ku­tyához. Az irodaigazgató dé­lelőttönként továbbra is egye­dül végezte a bevásárlásait, s amíg oda volt, a kutya hűsége­sen őrizte a házat Délután aztán jött a közös séta. Kere­kes fürge léptekkel szaladt le a három emelet — máskor oly hosszúnak tetsző — megszám­lálhatatlan lépcsőfokán, s alig várta már, hogy az utcán le­gyen. A kutya persze fürgébb volt nála, s mire ő leért az már ott várta farkcsóválva a kapu előtt. Elindultak. Rend­szerint nagy csapat gyerek követte őket. Szólongatták a kutyát, labdát dobtak feléje, játszani hívták. Kerekes azon­ban nem engedte el maga mel­lől. Inkább a gyerekeket hívta közelebb. S ilyenkor aztán megtörtént, ami eddig még soha: az öregúr szóba elegye­dett a gyerekekkel, s néha még barátságosan el is beszél­getett velük. Mikor ennek is híre ment, a házban nem tud­tak hová lenni a csodálkozás­tól. Megváltozott az öreg Ke­rekes — mondogatták. — Megváltoztatta a kutyája. Még maga az irodaigazgató is észrevette, hogy valahogyan más lett a világ körülötte. Az emberek eddig — úgy tapasz­talta — kedvetlenek, kelletle­nek voltak vele szemben; most azonban barátságos, mosolygós arcok tekingettek rá minde­nünnen. Nem törődött vele, hogyan történt mindez, csak elfogadta. Lassan kezdett föl­melegedni a környezete iránt, s az is iránta. Kerekes szere­tettel nézte a sárga kutyát, amely álmos, nagy fejét olyan határtalan bizalommal tudta az ölébe ejteni. Vf inden rendben lett vol- na, ha a kutya egy ki­csit több és szigorúbb nevelést kap annak idején. Hanem ezt előző gazdái elmulasztot­ták, s Kerekes most úgy érez­te, neki kötelessége pótolni a hiányokat. Az első hetekben nagy fáradsággal sikerült rá­szoktatnia a szobatisztaságra. Az eredménynek nagyon örült. A kutya rendkívül tanulé­konynak bizonyult, csak egy kicsit csökönyös volt. Majd leszoktatlak róla, ne félj! — fenyegette meg néha gyöngé­den. — Várj csak! A kutya várt. Mert aaért en­gedelmes kutya volt. A szjtafisztasági dresszúr után talán két hónap is eltelt, amikor Kerekes úgy gondolta, eljött az ideje, hogy a kutya megtanuljon rendesen enni. Mert rettenetesen evett. Hab­zsolt, lefetyelt, zabálta az ételt, úgy viselkedett, mint egy kóbor eb, amely hetek óta nem látott már rendes táplálékot, s most kárpótolni akarja magát a mulasztotta­kért. Pedig ekkor már három hónapja volt Kerekesnél. Mé­gis mindig úgy esett az étel­nek, oly türelmetlenül, vadul, hogy sokszor majdnem feldön­tötte gazdáját. Azt sem akar­ta megvárni, amíg Kerekes megtölti a tányérját. Csak megérezte az ételszagot, már ugrott, rohant a tálnak. Az iradaigazgató úgy érezte, ezen változtatni kelL Körülményes módszert dol­gozott ki a kutya betanítására. Leültette a sarokba, a tűzhely mellé, eléje tolta a konyha- asztalt, s így bekalitkázva kellett néznie az állatnak, amíg ő elkészíti az eledelét. Szörnyű volt hallgatni, hogy mit művelt ezalatt az áldozat. Vonított, nyüszített, szinte ful­dokolt a kíntól... Mikor az­tán néhány perc múlva Kere­kes eltolta az asztalt, rohant az ételhez. De csak az első napokban! Lassanként sike­rült ránevelni, hogy várja meg, amíg gazdája elébe te­szi a tálat. Később már az asztalt sem kellett eléje tolni, várt szépen a sorára anélkül is. Kerekest boldoggá tette az eredmény. Ügy érezte, hogy most már tovább is mehet: tervszerűen kezdte éheztet- ni az állatot, fél, sőt sokszor egy egész órán át is várakoz­tatva az evésre. A kutya szé­pen haladt. Kerekes örömmel újságolta a jó hírt új ismerő­seinek, akikkel igen összeme­legedett. Egyik nap sikerült borjú­húst szereznie. Miután meg­ebédelt, hozzákezdett a kutya etetéséhez. Az állat megérez­hette a gyönge hús szagát, mert már gazdája ebédje alatt is rendkívül nyugtalanul viselkedett. Mikor aztán arra került a sor, hogy ő is meg­kapja a tál ételét, megint nem bírt magával. Elfeledett mindent, amit az utóbbi he­tekben tanult Morgott, szű­költ Kerekes eléje tette a tájat — Nem szabad ! — mondo­gatta. — Vár a jó kutya! Vár! A kutya azonban nem várt Nekiugrott a tálnak. Kerekes dühbe jött — Várni! — kiáltotta. A kutya rá se hederített j^erekes ekkor a botját kapta elő, s feléje súj­tott. Az elefántcsont vég ke­ményen koppén* az állat kopo­nyáján. Megfoghatatlan volt, ami ezután történ*. A kutya egyszerűen megőrült. Otthagy­ta az ételt, amely eddig min­dennél fontosabb volt neki, s gazdájára vetette magát. Kerekes megtántorodott, és nekiesett a falnak. Kezéből, amelyben a botot tartotta, dőlt a vér. Rámeredt a sebre, egy pór pillanatig szinte bénán állott, mintha nem értené, ami történt. Aztán elordította me­gát: — Te dög! — üvöltötte, hogy elsötétült előtte a világ, — te dög! Az ajtóhoz tántorgott, kitár­ta. — Eredj-! — lihegte, s kifelé intett a kezével. Egész teste felkiáltójellé merevedett, úgy állott az ajtónál, mint az an­gyal a paradicsom kapujában. Csak a kéziéből hiányzott a tü­zes kard. — Eredj! — Kobródj a szemem elől! A kutya kisompolygott a szó- óiból. Kerekes bevágta utána az ajtót. — Pusztítson el a sinter! — hajította még rá az átkot, az­tán kulcsra zárta az ajtót. Másnap barátságtalan arc­cal mordult az ismerősökre, akik bekötött kezéről kérdezős­ködtek. Pár nap múlva leszo­kott a köszönésről is. A gyere­kekre, eddigi kis pajtásaira rá sem nézett többé. Senki sem értette a dolgot. IIA ittak a napok. Kerekes igyekezett elfeledni a kutyát, de nem sikerült. Fél­füllel hallotta, hogy a házban valaki magához vette. S amikor egyik nap meglátta a házmes-. terlakás nyitott ajtaján át, he­vesebben vert a szíve. Aztán hirtelen valami nagy, mélyről jövő harag vett erőt rajta. Be­kopogott, s kérte Fojánovi- csot. dobja ki az ebet. A ház­mester tiltakozott. Kerekes ek­kor megfenyegette, hogy fél­mondat neki. El is járt az ügy­ben, de a házkezel őség is a ház­mester pártját fogta. Ügy tűnt fel, hogy az egész világ össze­fogott ellene. Elcserélte hát a lakást, s nemsokára elköltözött a házból Azóta senki sem lát­ta a környéken. Bárány Tamás Egy és másról, vagy egyről és másról? Ha a múlt század derekának könyveit vagy leveleit, hivatalos iratait olvassuk, gyakran nemcsak nyelvüknek régiessége bántja ép fogclmszóérzékünket, hanem stílusuk­nak mesterkélt, erőltetett, dagály cs volta Is. Ennek egye­bek közt az is oka, hogy akkoriban a szavak — főleg a dol­gokat megnevező, ún. főnevek — párhuzamos tol- da lékait lehetőleg csak az utolsó alkalommal tették ki. A többiben is oda értették ugyan, de a valóságban el­nyelték. Így lépten-nyomon efféle szerkezeteket találunk: »Titkomat őriztem... a kajánsápaz irigység- s a köz- napiságnak mérges lehelletétő’« (Jósika); »mint ... (Ba- kócz) Tamás bíborneknak (Dózsa) György vezér S a keresztesekhez küldött követe« (Eötvös); módok és eszkö­zökkel (Kemény); sőt ilyeneket, is: »S lesz aljas-, gyáva- és buták kezében áldozat« (Vörösmarty); »nyíl s dárdát visSzaverend ő« (Czuczor). — Bizony ma is mindig gyerek­korom pesti diáknyelvének kétes értékű szellemességét jut­tatják eszembe ezek a torz rövidítések: a vasár-, csüiör- es ünnepnap »sziporkát«. Pedig végre is nem érthetetlen, hogy a nyelvújítók stílustömörítő és stílusszépítő merész­sége az ismétlődő toldalékokat ilyen kegyetlenül megrit- kította. Hasonló jelenség ma a magyarral rokon finn nyelv­ben is van, s a magyarban se a XXX. század találta ki. Hi­szen pl. Balassi Bálint költő-tanítványa, Rimay János már szintén írt igy: »semmi írás-olvasásból . .. annyit én nem okoskodtam«; s az efféle fogalmazás előtte se, utána se volt ismeretlen. Csakhogy a XIX. századnak a hosszadalmas- ságitól és egyhangúságtól irtózó és a nyelvet túlzottan ön­kényesen alakító írói nemcsak éltek, hanem vissza is éltek ezzel a lehetőséggel- Aztán meg, a századvég óta az álta­lános népi használat szabályainak tekinté­lyét helyreállító nyelvművelés (Szarvas Gábor és iskolája) mintha egyetemesen rossszallotta volna a tol­dalékokban való ilyen takarékosságot. Hogy ítéljük meg tehát ma az effajta szerkezeikuntí- tás*? Általában kétségtelenül az a szabály, hogy a pár­huzamos toldalékokat minden tagon meg kell ismé­telni. Jósika előző példáját tehát mi így mondanánk: »a kajáns ágnak, az irigységnek s a köznapiságnak«;. Eötvösét is így: » .. .bílbornoknak György vezérhez s a keresztesek­hez küldött követe«; Vörösmarty ét szintén: »aljasok, gyá­vák és buták kezében«. — Ezt részben azért kell tudnunk, mert az előző típusú múlt századi szövegek egy kis részét immár szinte egész népünk ismeri, idézgeti (így Aranynak »A walesi bárdoik« c. balladájából is: »De túl zenén, túl síp- dobon ...«), illetve egyes múlt századi iskolázottságú Íróink néha még a mi századunkban is szövegeztek ilyenformán (mint Mikszáth: »A rézgarasok a munka és a verejték ter­mékei, az aranyak az elmésség és a leleményé«; sőt Mó­ricz is: »oly vad és szilajnak. talállak«; a napjainkig alkotó Tersánszky pedig még többször: »utolsónak került a sor... fia és óreg kocsisára«). Részint azonban azért, mert egyes — éppen nem idős — kortársaink gondatlansága folytán újra meg újra friss ilyen példák is kerülnek a mai olva­sók szeme elé. olykor meg is tévesztve őket. így elvétve^ szópirói munkákban, mint: »(Móricz Zs.) Elment Kassára, Ungrvárro, Munkács, Beregszászba«; folyóiratokban, így Kassák és körének formabontó .. . kultusza«; főleg azon­ban újságokban: »A legnagyobb labdarúgókról; Cseh Ma­tyi, Hanappi, Boniperti, Szálnyikon... és társairól«; »a székház katonai parancsnokának — értsd a banditák fő­nöke — szobájában hallgatták ki«; »(a kávéház) az Eötvös Lóránd Tudományegyetem műszaki dolgozói és tanárai­nak lesz ebédelő helye«; »(ezek) a kiskorú K. Gyula és K. Tiborral összeszövetkeztek«; nemegyszer levélcímzésben is: »Nagy Béla tanár, a ... titkárának«; stb. (E példasorban tehát a dőlt szedésű ragtalan szókhoz is mindig oda kel­lett volna függeszteni a párhuzamos szó ragját.) Persze a versekben elő-előforduló, szándékosan tömör vagy régies formákat nem szabad összetévesztenünk az ilyen bántóan pongyola alakulatokkal; tehát József Attila »A Dunánál« c. költeményének ezt a részletét sem hibáztatjuk: »apám- s anyámmá válók boldogon«, s mai versszerzőink esetle­ges hasonló szerkezeteit sem. — Ugyanúgy elfogadjuk, ha prózaírők régi esi lésül vagy tréfából metszik el így a sza­vak végét; vö. egy szatirikus újságcikknek e részével: »a tea íz-, szín- és szagtalan folyadék. Legalábbis, ahogy az anyósom csinálja«. Sőt még egy hosszú sor más kivételt is számon kell tartanunk, nehogy »pápábbak legyünk a pápánál«. Te­hát pl. a Péter és Pál, a több mint tíz, az egy és fél (kettő negyven stb.), ezer meg ezer mintájú kifejezéseket a mai ember rendesen egyetlen, egységes szó érték­ben használja, s csak egyszer toldalékolja őket: Péter és Pálkor; több mint ezerrel; száz meg százért; egy forint és ötven filléren; a tíz óra huszonötösig. A címben irt kifeje­zéseket pedig egyformán jogosan alkalmazhatjuk: az »■egy és másról« alak egy kissé kedélyesebb, társalgási, az »egyről és másról« ellenben valamelyest komolyabb, írott nyelvi fonna. (De már a »Kaposvár és környékének« ala­kulat helyett beszédben is helyesebb a teljes »Kaposvár­nak és környékének«!) — Aztán egy sereg testesebb összetett szói utótagból lett toldalékkal sem kell nagyon bőkezűen bánnunk, s kivált az élőbeszédben meg a szak­nyelvekben inkább ajánljuk helyettük is a rövid szerke­zeteket: tér- és időbeli; négy- vagy ötszörös; nem első-, ha­nem másodrendű; stb. Ide tartozik a hónap-, sőt évszámra: a megye-, sőt országszerte stb. típusa is. (Ahogy az össze­tett szók közös tagját is elhagyjuk, írásban kötőjellel pó­tolva: anya- és csecsemővédelem; boros- és soros üvegek; trtrógnemesítés és -szaporítás.) — Elég továbbá az egyszeres toldalék a két határpontot megnevező, jórészt nagykötőjellel írt alkalmi szópárok végén: a budapest— bécsi útvonal; a folyóirat január—márciusi, azaz 1. szama; a hétfő—keddi szünet; s persze más kettős elnevezésekben is: a szülészet—nőgyógyászait osztály; a régi pest—budai világ; stb. A nyelvnek tehát még ebben a most vizsgált kisi rész­letében is ellentétes erők küzdelmét látjuk: a tömörítő- rövidítő hajlammal szemben igen erős a nyelv­tani szabatosságra és félreérthetetlen világosságra való tö­rekvés is. A természetes, tetszetős, korszerű kifejezés igé­nye el vettette ugyan velünk utóbb a nyelvújítás bántóan papírszagú csonkításait, de ma is elfogadtatja a milliók beszédében lekerekített, közkeletű rövidüléseket. Dr. Tompa József kandidátus, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom