Somogyi Néplap, 1963. június (20. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-23 / 145. szám
Vasárnap, 1963. június 23. 3 SOMOGYI VÉPtAV MÁJUSI HAJNAL ^ ok vadvirágot termett a határ a mi vidékünkön. Az öregek úgy tartják, ha sok a virág, legtöbbször kevés a termés. Amikor elmúlt már május második fele is, való- sággal ellepte a földeket a tarkábbnál tarkább virág. Az egész mező egyetlen nagy virágcsokor. A kert alatt a rét olyan, mint valami tarka szőnyeg. Boldog volt az ember, ha a határra járt, csak az öregek csóválták egyre a fejüket a sokszínű virág láttán. Nem messze a kert alatt, az erdő szélében nekünk is volt egy darab búzavetésünk. Nyílott abban a pipacs, a rengeteg búzavirág meg miegyéb. Nekem bolondos gondolatom támadt: hogy ha az Isten nem adott már mást termésül a földekbe, csak virágot, hát le kellene szedni mind, akkora nagy csokorba, mint egy fa koronája amott az erdő szélen. De ha leszedem is, ugyan mit tehetek vele? Még az sincs, akinek az ablakába tegyem egy hűvös hajnalon. Azt hínesztelték a faluban, hogy lesz haszna már a virágnak. Megveszik a boltban, gyógyszer készül beböle. Megmozdult szinte az egész falu apraja-nagyja virágszirmot szedni. Különösen az árvacsalán fehér virágainak volt nagy a keletje. De ezt szedni szaporádén. Nem sokkal ezelőtt édesapám a Felvidékről hozott egy vesszőből fonott ruszin kosarat. Gyönyörű volt ez a kosár. Csupa fehér vesszőből, mindenféle festett virággal ékesítve. Mintha csak megérezte volna, aki fonta, hogy valaha ilyen virágos vidékre kerül a készítménye. , Én meg leakasztottam a szegről a kosarat, és azzal indultam kt a határba virágszirmot szedni. agyon nyugtalanok voltak az emberek ebben az időben. Alig szóltak egy-két szót egymáshoz, máris veszekedés lett belőle. A sok virág láttán nemhogy szelídültek volna, hanem még egyre mogorvább lett a tekintetük. Ahogy elindultam én is reggel, csoportokba verődve mentek az emberek a szűk kis mezei utakon egymás mellett a harmatos fűben. Káromkodtak legtöbben, hogy nem terem a határ egyebet, csak virágot. Az uradalmi földek felé vitt az útunk, mivel a falusiak földjéről ki-ki leszedte már magának az eladható virágot. Beálltunk az egyik táblába, ahol búza helyett majd csak mindenütt mezei árvácska virított. Letaposta a sok láb a megmaradt néhány búza tövet is. De hisz learatni úgysem lehet a sok zöld gyom miatt. Alig szedtem meg a kosaram félig, az erdőből kiugratott a gróf ispánja, rákiáltott az emberekre, azok meg úgy megindultak szaladni, hogy majd leverték egymást a lábukról. Az ispán kutyája énutá- nam Iramodott, de ón meg úgy megijedtem tőle, hogy az inamba ragad, elhajítottam a kosarat a kezemből, aztán neki a határnak. Az ispán egyre biztatta utánunk a kutyákat, míg csak el nem kergetett bennünket egészen a falu alá. De még onnan is láttam, hogy összeszedi az otthagyott kosarakat. Otthon édesanyám megkönnyezte gyönyörű kosarunkat. Én is szomorú voltam miatta. Ügy látszik, gondoltam magjaimban, ez a sok mezei virág immár nekem sem lesz túlon-túl boldogságomra. Elmentünk még néhányszor vadvirágot szedni, de csak lopva. No, ha így megy még egy jó pár hétig — mondta édesanyám —, talán valamit segítünk magunkon vele ebben az ínséges esztendőben. Igen ám, de két-három nap múlva a boltos már csak felét adta a múlt hetinek. A hét végére pedig csak két és fél fillért azért, amiért azelőtt hét fillér járt Ügy gondolta mindenki, hogy ez már csalás. Talán nem kellene vinni senkinek egy szirmot se — mondta valaki. De azért másnap csak vitte a falu apraja-nagyja egyaránt. Egy délután pedig kijelentette a boltos, hogy nem kell több virágszirom, a központ nem vesz át többet. A szájasabb asszonyok közül vagy kettő a boltos fejébe borította a kosarát. De aztán rend lett megint a faluban, nem szedte a virágot senki, megmaradt gyönyörködésre. Alig pár nap múlva nekem is élmaradt a virágszedő kedvem. De azok csak nyiltak egyre, mintha nem is nyílnának egyébre immár, hanem csak • rra bosszantásunkra. Édesapám tudtomra adta. hogy magával visz., ha indul a kubikmunka fent a Tisza északi partjánál. Az addig tartó időt már csak jövés-menéssel töltöttük leginkább, mert valamirevaló munka a ház körül sem igen akadt. Édesanyám a ruházatunkat is számiba vette. Apám megkente mind a két talicskát, ha hétfőn reggel indulunk, hát könnyebben essen a menetelünk. Helytállni hétfőn kellett a munkában, de a szomszéd faluból már némelyik csoport szombaton este útnak indult. bolondnak gondol az apja — vélekedtem. De ilyet még soha nem is hallottam, hogy valakit éjszakának idején költsenek fel ilyen ügyben. Így hát nem teszem azt én sem. Ekkor jutott eszembe egy másik gondolat. Kimegyek szépen a földünkre a búzába, aztán leszedek a virágból egy jó csokorra valót. Oda teszem az ablakba, arról aztán megtudhatja Annuska beszéd nélkül 'is a szívem szándékát. Igen helyénvaló gondolatnak találtam ezt, és jókedvű fütyörészéssel el is indultam a földre. Szedtem a holdvilágnál egy akkora csokrot, hogy alig fórt el a karomon, ahogy hoztam hazafelé. Még válogatni is lehetett a gyönyörű holdvilágnál. Alighogy a faluvégire értem, egy csoport kubikos jött velem szemben. Ugyancsak nyikorgóit a talicskájuk. Ki tudja, milyen messziről jöhetnek? Jót bámultak rajtam, ahogy elmentek mellettem. Ugyan miféle szerzet is lehetek ekkora csokor virággal a kezemben éjnek idején? No —f gondoltam —, én elintézem ezt a virág dolgát, aztán keltem is az apámat, mert nem jó lenne lemaradni a hajnali indulásról. Befordultam Annuskáók utcájába, de láttam, hogy náluk még világos van. Óvatosan elmentem a kapuig, aztán gondoltam, várok egy kicsikét, majd nyugovóra térnek ők is. Az indulás türelmetlensége erősen lakott már bennem, úgy gondoltam, hogy számolok százig, ha addig sem fújják ki a lámpát, én bizony oda megyek az ablakhoz, betekintek rajta, hogy ugyan mit csinálhatnak késő éjszaka, ami miatt még mindig szükséges a világítás. Mert addig semmiképpen nem tehetem az ablakba a virágot, amíg ők fent vannak. Meglátnák, amint odateszem, pedig azt mindenki tudja, hogy virágot tenni, zenét adni csak akkor lehet, ha nyugalomra tért már a háznál mindenki. Csöndesen, lábujjhegyen odalopakodtam, hogy zajt ne üssek. Betekintek az ablakon, látom, hogy az asztalnál ott ül Annuska meg az édesanyja ugyancsak szorgos munkában. Ruhát foltoznak serényen. A tű úgy futkos ujjaik között a ruhákban, mint egy picike kis villám a szürke felhőkben zivatarok idején. Lám, milyen jói választottam én! Szorgalmas család, és szorgalmas lány Annuska. No, majd csak készen lesz nemsokára az a nadrágfoltozás, aztán, mehetek a dolgom után szaporán. Letelepedtem az eperfa alá a fatuskóra. a virágcsokrot meg szépen magam mellé helyeztem, nehogy valami bán tódéba essék. A csillagok lassan halványodni kezdtek, imittr amott már kukorékoltak a kakasok. Újra az ablakhoz mentem. Annuskáók még mindig ruhát foltoztak. Jaj, csak vége volna már! Amikor harmadjára is benéztem, Annuska dörzsölgette a szemét, az anyja pedig egyre nagyobbakat ásított. Amikor utódjára az ablak alá mentem, jól hallatszott a beszéd bentrol, hogy Annuskát egyre küldik lefeküdni. Nem bír másnap dolgozni szegényke, ha nagyon álmos. Én még visszamentem az eperfa alá, hogy fölvegyem a virágot, és tegyek vele valamit végtére. Egyszer csak a falu felől megszólalt a gulyás kürtje élesen hasítva a májusa hűvös hajnali levegőben. Világosodott. Itt is, ott is kinyíltak az ólajtók, ébredezni kezdett a falu. Azt gondoltam, ha Annuskáéktól kijön valaki, nagy szégyen ér engem, hogy így állok az udvar közepén egy csokorral a kezemben. Aztán az erdő felől, ahonnan a virágot hoztam, egyszerre kibukott a nap is a rongyos, vörös felhődarabok közül. Mintha a pipacsaim pirosas-fekete szirmai szóródtak volna el az égen összevissza. A vörös napsugarak a csokorra estek. A virágok bágyadtan lógatták fáradt sziromfejeiket. Csak a pipacsok piros szirmai fogták fel a hajnali sugarakat Egyre vörösebbek lettek tőle a karomon. Mintha égni kezdtek volna. Az utcára sem mertem már kimenni, nehogy valaki meglássa a korai járókelők közül. ^ mint a kertek alatt hazaértem, apám meg édesanyáin az udvaron voltak. Apám éktelenül káromolta az Istent, és a felpakolt talicska kerekeit köpködte. Édesanyám meg állt, hol a kezét tördelte, hol pedig a szemét törölte kötényében. A nap elöbújt a vöröses-fekete felhőrongyok közül. Valahol az északi Tisza partján most kezdődött meg a kubik- munka. Nélkülünk. Végh Antal. Simonova (Kulinyin): MIKOR A GYERMEKEIK ALUSZNAK (foto) SIMON LAJOS" A bolygók balladája Nagyanyám egyszer szomorúan kivezetett a ház elébe. Ott álltunk épp, hol most a kút van, s néztünk a tiszta, nyári égre. Ragyogtak mérhetetlen messze a csillagok, s indult a szél is lanyhán, csak épp hogy ébredezve. Egy pillanatig eltűnődtünk, aztán az égre néztünk újra, Nézd csak: üstökös jár felettünk! — magyarázta nagyanyám njja. Rossz csillag az, mert háborút hoz, így olvastam az álmoskönyvben ... Imádkozzunk, fiam, az Űrhöz! Szegény babonás öregasszony! Mi lenne, ha még ma is élne? Mit mondana a csillagokról, mikor a tiszta égre nézne? Mit monanátok régi holtak, most, hogy már égi pályán szállnak emberrel ember gyúrta Holdak? Nagyanyám ülne bóbiskolva a réges-régi karosszékben. — Ö, istenem — rebegve szólna —, hogy ezt is megengedted élnem! Cj holdak járnak... milyen szép ez! fogatlan ajkkal rám nevetne: fiacskám... hallod! Békesség lesz! PAPP ÁRPÁD: Apám, félszárnyú angyal Az útról egyikük bekiáltott, S vállára vette apám a kaszát Nézem: fényló félszárnyú angyal, S oly meggörnyedve megy — Föld fele hajlik már, mint a vásott Kaszahegy. V asámapról hétfőre alig maradt fiatal a faluban. Kj- * kiáltották a templomból jövet, hogy a kerekes két mellett táncmulatságot rendeznek. Apám, de édesanyám is erősen amellett volt, hogy nehéz lesz az egész heti munka, hát térjünk nyugovóra korán, pihenten kezdjünk a hétfő hajnali útnak. De én csak elindultam úgy szürkület tájon a kerekes kút felé ígérve a szüléknek, hogy megtérek a mulatságból idejében. Mire odaértem, javában állt már a tánc, jókora volt a kedve mindenkinek. Némelyik velem egykorú legény meg akkorát ugrott, rikol- taaott, mint akinek az esze ment el. Én is, hogy mihamarabb bekerüljek a forgalomba, hát szétnéztem, hegy kiválasszak valakit a táncolásra. Kevés az idő, gondoltam, nehogy az is hiábavalón telién. Egy kis gondolkozás után megszólítottam Kerekes Annuskát. Annus igen fiatal lányka volt. A fiatalsága miatt ezelőtt még nemigen járt mulatságba. Könnyen is táncolt velem, igy hát gyönyörűségünkre volt mindkettőnknek a tánc. Amikor már harmadikra is fordultunk, azt gondoltam magamban, hogy ejnye, de balga ember vagyok is én, hogy eddig nem figyeltem ezt az Annust. Aztán meg hogy mindig kedvesebben beszélgetett, nekem nem támadt elmenni való kedvem. Sőt kezdtem magamban rosszul gondolni a üszai munkára, hogy miért éppen most megyünk mi oda, mikor jól telnének ezentúl itthon is a nyári esték Annuskával. De akkor este mégis koráin jutottam haza. Annuska is úgy tett, nnmha hamar megunta volna a táncot, egyre készült haza menni. Elment, és én is hazaballagtam a kis utcába csöndesen. Lefekvés után aztán szépen átgondoltam mindent, hogy mát is akartam volna mondani Annuskának, de biz akkor már késő volt, mert elmúlt tizenegy óra. A gondolat csak nem hagyott nyugton, fölkeltem, még a felső ruhát is magamra öltöttem, és elkezdtem jönni-menni a kút körül az udvaron. Közben meg azon törtem a fejem, hogy kellene nékem Annuskával beszélni, megmondani néki, mielőtt elmennék, hogy nekem bizony nagyon megtetszett a táncban. Mert ha nem mondok semmit, talán az őszre, mire hazatérünk a tiszai munkáról, el is felejt mindent. Azt a gondolatot, hogy elmenjek most oda és kiszóhV ■tn, semmiképpen sem találtam illendőnek. Még hóbortos ^í££za.tfatÍ9 Karola nyugtalanul sétált föl s alá a peronon. Eljött, hogy fogadja az apját, de a vonatnak húsz perces késése volt. Váltáskor kisietett a pályaudvarra, miután az édesanyja telefonon közölte vele a váratlan hírt. Hangjában aggodalom volt, és mintha küszködött volna a sírással. Vajon félt vagy örült? Ezt a készüléken át nem tudta megállapítani. Most mindenesetre itt volt, mert a család elhatározta, hegy visszafogadja az apát. Háromévi távoliét után jött haza Nyugatról. Karola azonnal megismerte, ahogy leszállt, és keresőn körülnézett. A férfi tekintete el- sildott mellette, noha csak néhány méternyire állt tőle. Nyilván arra. számított, hogy az édesanyja jön elébe. Tény, hogy nem ismerte meg legidősebb lányát. Egy tizennégy éves nyurga diáklányra emlékezett, és egy tizenhét éves kisasszony áUt előtte. Csak amikor leánya megindult feléje, eszmélt rá, hogy kivel találkozott. Fáradtnak látszott, és sápadt volt az arca. Bajuszt viselt. Karola furcsa idegenkedést érzett. Gyermeki szeretete megszűnt azon a napon, amelyen apja cserbenhagyta az édesanyját. Akkor költözött hozzájuk a nagymama. Nem is tudta elképzelni, mi lett volna belőlük a nagyanyja nélkül. És most az öregasszony keresztültntte, hogy visszafogadják a családba. Az apa lehangoltan lépkedett a leánya mellett. Más fogadást várt. Ha legalább kijött volna az anyósa! Karola vonakodva válaszolt kérdéseire. Igen, otthon minden rendben van. Az édesanyja dolgozik. Nem kéredzlcedeit el. A nagymama meg nem ért rá. A kertet és az ebédlőt eladták még akkor, amikor édesanyja azt hitte, hogy kihívja őket. A leány elhallgatott, és maga elé nézett. Amikor az apja menés közben véletlenül megérintette a karját, összerázkódott. A nagyanyja kint az ajtó előtt várt rájuk.. Barátságosan üdvözölte, és közömbös kérdéseket intézett hozzá. Hogyan utazott? Milyen volt az utolsó lakása? Messze volt-e a munkahelye? Az apa lassan beszélt, mérlegelte a mondatokat, mint aki tudja, hogy minden szava latba esik. Vajon sejti-e az öregasszony, milyen rosszul ment a dolga odaát? Okos asszony volt. öreg munkásnő. Mindig sokat olvasott. Annak idején, az elutazása előtt kinevette a nézetei miatt. Nagyon megbánta. Bementek. Most a konyhában laktak. Elég szűkén. Az elhasznált meleg levegőben a férfi beteg tüdeje nehezen lélegzett. Ezt is odaát szerezte. Éppen úgy, mint annak fölismerését, hogy a magafajtának jobb a szocializmusban. Figyelő szemek kereszttüzében ült. Rég nem érezte magát ilyen rosszul. Fia, a középiskolás, aki az ablalcnál írt, bizalmatlanul nézett rá A két kislány a díványon ült merev testtel, mint két baba. Félig nyitott szájuk mintha rögtön az anyjukért kiáltana. Valószínűleg féltek tőle. Karola még mindig ott állt az ajtónál, ahonnan piszkos lábnyomok vezettek a székig. Ezeket nézte ijedten, és közben pontatlanul válaszolt egy kérdésre. Az öregasszony rögtön belekapaszkodott. És ezzel vége volt a hazudozásnak, hogy jól keresett, de hazajött, mert vágyódott az asszony meg a gyerekek után. Kikívánkozott belőle az igazság, hogy utoljára már csak parasztoknál kapott alkalmi munkát. Így szerezte meg az útmvalót. Miközben erről beszélt, maga is csodálkozott, hogy mindezt elmondta az okos szemű nagymamának figyelő gyerekei előtt. Nem érezte többé az ellenséges légkör feszültségét. Be lemelegedett a mondókájába, és látta, hogy Karola odalép az asztalhoz és leül. A kislányok lecsúsztak a díványról, és a fiú rámosolygott. — Tudtuk, hogy nem megy jól a sorod — jegyezte meg az öregasszony. — Olvastuk az újságokban. De nem hittük volna, hogy olyan rossz, ha valolct odaát kiesik a munkából! Elhallgatott, és kifelé fülelt. Ajtó csapódott. És már be és lépett az asszony lihegve a sietéstől. Mégis korábban jött el a munkából. — Nagyon siettem — mondta. — Azt gondoltam ... Nem fejezte be a mondatot, de becsületes arcáról leritt, hogy mitől tartott. Attól fél, hogy a gyerekek elutasítják, évek óta nem látott apjukat. Az ember felugrott, és várakozóan nézett a feleségére, Lujza kinyújtotta a kezét: — Jó, hogy visszajöttél! Hildegard Klemm (Boldog Balázs fordítása)
