Somogyi Néplap, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
Szerda, 1963. május 1. SOMOGYI NÉPLAP 11/1 egiint részegen jött haza. Ruhája csupa sár volt, eleshetett néhányszor az úton. Rázuhant az ágyra, és mozdulatlan maradt. Éjfélfelé megérkezett Kovács Feri is. Föl akarta kelteni, de hiába rángatta, nem ébredt föl. Kicibálta alóla a takarót, és ráterítette, nehogy megfázzon. A zajra fölébredt a kis Szántó, a fúrómester. — Hagyd a fenébe, megint úgy berúgott, mint a ... Nem kell az ilyent babusgatni ... Fejére húzta a takarót, hogy ne zavarja a lámpafény, és horkolt tovább. Nagyon erős hangja volt, mondták is a többiek, hogy nem való az ilyen vékony dongájú emberhez. Feri sokáig nem tudott elaludni — Nem lesz ennek jó vége — gondolta. — Ez a szerencsétlen még az esizét is elissza, és ha egyszer részegen jön a toronyhoz, még valami nagy baj is történhet. Fölrémlett neki, hogyan járt jó két évvel ezelőtt Gaál Tibor. Rosszul lépett az egyik pallón és lezuhant. Három nap múlva temették. Ott volt az egész brigád a temetőben, könnyeztek is, hiszen jó cimborát vesztettek el. Nehéz volt a felesége szemébe nézni. Az asszony olyan szemrehányóan tekintett rájuk, hogy félre kellett hajtaná fejüket. Bűnösnek érezték magúkat, mert hagyták, hogy így végződjék a dolog. És most meg ez a Gadácsi Lajos. Ráadásul az ivás mellett még fölcsípett magának valami telt idomú özvegyasz- saonyt is, az meg bolondítja, vásároltat magának, ez a hülye meg úgy megy utána, mint a kutya. A két gyereke nem érdekli meg az asszonya sefn, teljesen abehagyfa a pénzküldést. Haza se utazik kéthetenként, minit azelőtt tette, a Piroskájánál van minden este meg vasárnap. Hosszú ideig morfondírozhatott, mert amikor reggel Szántó fölébresztette, majd leragadt a szeme az álmosságtól. Ügy érezte magát, mint akit fejbe vertek. Ránézett Gadácsira; éppúgy feküdt, mint az éjjel, talán még a karját sem mozdította meg. — Hát ezt nem visszük ma el — mondta félig magának, félig meg a fúrómesternek. — Űgyse vennénk hasznát..: — Nem is... — hagyta rá Szántó, és olyan megvetően nézett az ágyon fekvőre, hogy fölért egy becsületsértéssel. A konyhának nevezett főzőfülkéből Herke Imre hangja hallatszott. — Gyertek már, kész a reggeli .; : Így szokták mindig, reggelenként más-más csinálta az ennivalót, s a hét férfi egy-egy alkalommal harminc tojást is elpusztított. »Heten vagyunk, mint a gonoszok« — tréfálkoztak nemegyszer. P akiről jöttek Szántó kivételével, ö városi gyerek volt, senki sem tudta, hogyan keveredett az olajbányászokhoz. Hírlett róla, hogy három évet lenyomott az egyetemen, de keménynek találta a padot, és akkor beállt olajosnak. A többiek meg mezei emberek voltak, és titkolták vagy megmondták, hogy a közös elől sietteti más munka után. A család maradt 'a faluban — mindenkinek volt Illés Zoli kivételével, de hát ő a tizenkilenc évével még nem jöhetett számításba —, ők meg a nomád életet választották. Bosnyáík Pista bácsi valahonnan Nyíregyháza környékéről vetődött ide a Dunántúlra. Ö volt egyébként az egyetlen, aki nem utazott haza kéthetenként, csak minden hónapban egyszer. Viszont a nyári vakációban ugyancsak ő volt az egyetlen, aki elhozta tizenkét éves flát, hogy hadd lásson, tapasztaljon a gyerek. Ott aludt a fiú a nagy közös szobában, s amikor augusztus végén vissza kellett mennie, bizony nem akarózott neki elindulni. Akadt egy könyvmoly is, Koczka Rezső. Párnája vagy tízféle újság volt, a kis szekrényén meg mindig négy-öt könyv állt. Minden szabad idejét olvasással töltötte, s ha egy jó regény végére ért, azzal szórakozott, hogy társait a hősökhöz hason htgatta. Olajosok Mégis Kovács Ferit tartották a brigád eszének. Valami különleges érzékkel mindig talált megoldást, ha gondban voltak. Igaz persze, hogy a különleges érzékhez hozzátartozott a soksok szakkömyv elolvasása is. Herke hallgatag társnak bizonyult, dolgozni viszont tudott nagyon, és Gadácsi sem volt tehetségtelen fiú. De az ital meg az a csalfa Piroska teljesen megzavarta. Már-már úgy látszott, hogy nem tudja, mit csinál. \ hogy a nagy Csepel a ká- tyús úton döcögött velük a toronyhoz, Ferinek az járt az eszében, hogy valamit tenni kellene Gadácsival. — De mit tegyünk vele? ... — Hívjuk ide a feleségét, hadd csináljon botrányt — ragyogott fel ülés Zoli szeme, de elég volt egy pillantást vetni a többiekre, s mindjárt elhallgatott. — Na, nem gondoltam komolyan .; . > — Olvastam valahol — emelte föl fejét Koczka —, hogy egy hasonszőrű fenegyereket kiközösítettek társai, még a köszönését se fogadták, ezt aztán nem bírta sokáig és megszökött ;.. — Kint lennénk vele a vízből.:. — Keresne Piroska helyett Sárikát..: — Az ötlet nem rossz,.: Megpróbálhatnánk... — De megmondanánk neki, hogy miért nem tárgyalunk vele, hogy tudja is az okát... Yf ár délfelé járt az idő, amikor Illés Zoli észrevette, hogy Gadácsi bandukol az úton a torony felé. Kialudta magát, és ahogy fölébredt, csak az üres ágyakat látta maga körül. Nem akarta, hogy elveszítse a napot, ezért nekivágott az ötkilométeres útnak. Megállt a kis szerszámosbó- dé mellett, nézte a sárral, iszappal gyürkőző embereket, aztán indulni akart, hogy elfoglalja helyét. De Herke állt a posztján, s egy éleset füty- tyentett, amint meglátta, hogy felé tart. Abbahagyták ' a munkát, megálltak mind, és csak nézték őt, figyelték minden mozdulatát. Rossz volt hat szempártól követve lépkedni. Nem tudta, mit akarnak, az arcuk eléggé komor volt és fenyegető. Bosnyák Pista bácsinak még a nagy franciakulcs is a kezében maradt, azzal ütogette a tenyerét. — Megjöttem ... Jó napot.:; Szerbusztok!... Pista bácsi előrelépett. — Azt látjuk, hogy megjöttél. Nehogy azt hidd, hogy hiányoztál. Csak annyit akarok mondani neked, hogy a brigád úgy határozott, hogy addig nem tárgyalunk veled, amíg meg nem jön az eszed. Azt a Piroska dolgot befejezd,, s az ivást is mérsékeld nagyon/ mert így nem kellesz nekünk. Erre nem számított. Hangzavart várt, hogy mindenki kiabál rá, szidja, hordja. Pista bácsi nyugodt beszéde egészen megdöbbentette. Nem is szólt hozzá délután senki sem, este meg, ahogy mentek haza az autón, egyik dohányos se kínálta meg. Beszélgettek. mintha ott se volna, füstöltek nagyokat, őt meg hagyták, hogy gubbasszon az ülésen. Este megint kimaradt, és csak azért nem rúgott be, mert nem volt nála elég pénz. Mindenesetre kapatoson tért vissza a szállásra. Az ajtó mellett Szántó állt, szívta a cigarettáját, s ahogy elhaladt mellette, éleset sercintett. Bent még fönt voltak, beszélgettek, de jöttére abbahagyták a társalgást,^ Magában még mulatott is. »Majd megunják.« De amikor már az ötödik este se állt le vele beszélgetni senki sem, s amikor szombat reggel nem fogadták el az általa készített reggelit, odacsapta az edényt. A többiek erre se szóltak. Amikor ment az utcán, a másik műszak emberei összenevettek, és valaki utánakiabált: »Na, de egyedül jársz.« Még Piroska szerelme se ízlett neki. Amikor az asszony babusgatta, simogatta, és közben azt duruzsolta a fülébe, hogy kellene vagy két pár nylonharisnya, mert a régi elszakadt, ellökte magától, felöltözött, és hazament a szállásra. Végigdőlt az ágyon, úgy ruhástul, kedve lett volna inni, csak inni a végtelenségig, de már a kocsmába se mert elmenni, mert a többiek bizonyosan ott vannak. TjT ét hét telt el így. ilyen nagy némaságban. A brigád állta a szavát. Gadácsi is bírta a küzdelmet, de mégis nagyon rossz volt látni a többieket, ahogy megértik egymást, rossz volt kiközösí- tettnek lenni. Már-már arra gondolt, hogy itt hagyja az egészet, elmegy más vidékre. Csak hova? Olajos lett neki már a szíve is, aligha tudna elszakadni a kúttól, a vidéktől. És Piroskától? Hiszen most döbbent rá, hogy nem is volt nála több mint egy hete, azóta, amióta a harisnyákat kérte. Valahogy az ital se ment le úgy a torkán, mint régen. Neki is emlékezetébe villant Gaál képe — így kezdte ő is —, s ilyenkor mindentől elment a kedve. Vasárnap délelőtt, amikor ebédhez készülődtek, arra gondolt, hogy szólni kellene a fiúknak, hagyják abba ezt a rossz játékot, legyen már vé ge a kitagadásnak. Csak sehogyan se állt rá a szája, mert az a konok büszkeség nem engedte. Csöndben kanalazták a többiek a levest, ő meg szardíniát evett, mert azt vett szombaton és disznósajtot. Közben oda- odasandított a tűzhelyre, bárány-pörkölt potyogott ott fölsé- ges illatot árasztva. »Jó is lenne beleszippantani. ..« S ahogy a puha kenyeret az olívaolajba mártogatta, olyan gondolata volt, mintha pörkölt szaftját enné. A zt vette észre egyszer csak, hogy tányért tolnak az orra elé. — Kóstold meg, finom — hallotta Feri hangját. Megtörölte bicskáját a kenyérben, fölnézett. Mind őt figyelték. — No, vedd már el... — Köszönöm ... Jó volt a pörkölt nagyon. Amíg a csontokról leszopogatta a húst, azon ‘járt az esze, hogy szólni kellene valamit, megmondani a fiúknak, hogy aziért igazuk volt, mert ki másra támaszkodhat az asszony meg a két gyerek, ha nem rá. Ráadásul a tízéves Laci annyira szereti a könyveket, hogy biztosan taníttatná kell. Talán tanár lesz belőle vagy valami más tudós ember. Maga elé képzelte felesége kisírt szemét is, a másik pillanatban meg arra gondolt, hogy ha neki szabad volt kicsapon- gáni, akkor talán az asszony sem maradt békén otthon. Mert csinos fehémép volt, az egyszer bizonyos, sok legény le- gyeskedett körülötte lánykorában. De mégis őt választotta. »S ha most másnak adta magát miattam ...« Elhessegette magától a gondolatot, hiszen bízott az asszonyban mindig. — Hát akkor, Lajos, mondjál át vágy bét. Folytatod-e amit csináltál, vagy jössz velünk délután a faluba? Elmegyünk televíziót nézni, meg ultizunk is — szólt hozzá Szántó. — Beszállnék a partiba, ha kellek — nyögte rá nehezen, A hogy ballagtak délután a szállásról a falu felé, oda húzódott Szántó mellé. — Tibor bátyám, lehetne a hét végére két nap szabadságot kérni? Hazamennék, mert biztosan kell segíteni a ház körül ... Meg hát régen láttam őket..; Polesz György Lev Joszifovics (Kalinyin): AMIKOR A JÉG ZAJLIK. (A Barátság Hídja fotókiállítás anyagából) NIKOSZ PAPAKOGKOSZ: *) MÁJUS L Ma nem gyárak magas kéményeim lobognak zászlói a halálos gyűlöletnek. Proletárok ragadták őket fel, s kezükben az összetartás, harc jelképei lettek. Az éj ösvényeit befénylő rőt tüzek s vakító nappalok felé vezetnek benneteket — igazságtevő kardokat, özönlőtök — vad árja tengereknek ... A fény készíti csókját arcotokra, és földanyánk büszkén tekint reátok, ezernyi pipacsa friss szélbe reszket, lobog, égőpiros zászló mind, jöttötökre. Ma a munkásokat ünnepli földünk, ma van a proletár-krisztusok feltámadása, s a testüket behálózó ereknek útjain friss vér zuhog ma új hitünk szívébe. Papp Árpád fordítása • N. Papakogkosz, a modern görög irodalom tehetséges, kommunista világnézetű alkotója 1918. február 12-én. született Dramizi- ban. A polgárháború idején a hegyekben harcoló osztagokhoz csatlakozott, s 1947. április 27-én egy ütközet alkalmával esett el. Verseskötetei: Dalok; A Plndosz egyszerű szaval; Különböző költemények. Polner Zoltán: ÜNNEP ELŐTT Felszakadt örömű táj. Asszonyaid kezén fénytörést játszik a szappan pikkelyes habja. Zölden gőzölögnek a szári tkozó fák a napban. A faluk zápor tek nőiben tisztára mossák az apró házakat, és kiteregetnek az országút rézszín drótjára a csillagok alatt. MÁJUSI LÉGGÖMBÖK Sokáig nem tudtam, hogy Sándor barátom miért szereti annyira a léggömböket. Nem gyerek már, huszonnyolc éves, és különösen azokat a színes gumibuborékokat szereti, ame. lyeket május elsején látni. Rozka, a felesége, ha az utcán léggömböt lát, mindig nevet és örül, és mindig megjegyzi: »Minden léggömb egy csókI« Sandrinak ilyenkor meg is kell puszilni a feleségét. Így volt ez mindig, ha léggömböt láttak, nem magyarázkodtak, akkor se, ha velük voltam. Az ő dolguk — gondoltam, és sokáig nem szóltam semmit. Egyszer aztán akaratlanul csúszott ki a számon séta közben az utcán: — Jó játék ez ekkora gyerekeknek! — Rám néztek és ösz- szenevettek, én folytattam. — Miért nem azt találtátok ki, hogy minden madár, veréb vagy galamb vagy akár autó láttán csökolózni kezdtek. Ha csak ürügy kell rá? — Nem hagyták, hogy befejezzem, közbevágtak. — Hát te nem is tudod? — Nahát...! — nevetett Rozka. Szőke haját megrázta. Két gödröcske volt az arcán, azok, ha nevetett, szinte külön is éltek. — Hogy te ezt nem tudod? Sanyi se mondta el? — Nem mondtam volna? — szól Sanyi is. — Akkor elmondom... azt hittem, hogy neked elmondtam. Az történt, hogy... — Állj! — kiált közbe a felesége. — Majd eljön velünk május elsején, és mindent megtud. Ügy érdekesebb is lesz. Jó? Ebben maradtunk. Aztán a legutóbbi május elsején együtt vonultunk fel. Sok-sok léggömb szállt föl, a város felett pöty- työs volt tőlük a tiszta kék ég, mintha szeplők virítottak volna tavaszi arcán. Már több mint három éve házasok, és minduntalan egymást bújták Rozi meg Sanyi. Tulajdonképpen nekem tetszett a dolog, maradjanak ilyenek egész életükben — magamban ezt kívántam nekik. Ki hinné, hogy ez a csacska lány egyetemet végzett, és rövidesen doktorálni fog? Ki hinné, hogy a férje »csak« esztergályos ? Igaz, érettségizett, A felvonuláson sem lettem okosabb, hiába néztem őket, hiába beszélgettünk minduntalan a léggömbökről, ők csak ti- tokzatoskodtak és nevettek, és persze csőkolóztak. Mondanám sem kell, hogy senki sem szólt rájuk, bájosak voltak, az ismeretlenek is inkább melengették pillantásaikkal örömüket, mintsem rosszallották volna. — Majd délután három óra- ' mindent megtudsz — mondotta a felvonulás végén Rozka. — Várj bennünket a ligeti út elején a padoknál. De ne szólj semmit, csak ha mi megengedjük, akármit látsz is, jó? Még kíváncsibbá tett ez a dolog. Sanyi is titokzatosan bólogatott. Már háromnegyed háromkor ott voltam a megbeszélt helyen. Megvallom, arra is gondoltam, hogy jól becsapnak, és majd nagyot nevetünk együtt. Tévedtem, mert pontosan három órakor az úttól jobbra feltűnt Sanyi, kezében kis madzagon piros léggömb »horgonyzott«, és vígan libegett a feje fölött. Hiába me- resztettem a szememet, Rozkát sehol se» láttam. Csak nem vesztek össze? Sanyi pedig megállt az első padoknál, rólam tudomást se vett. öt perc telhetett el, amikor az ellenkező irányból Rozi tűnt fel. Az ő feje fölött is egy piros léggömb táncolt az enyhe szélben. Megállt az első pádnál. Sanyi elindult feléje, majd komoly arccal a feleségéhez lépett. — Kezét csókolom, Icisasz- szony — mondta. — Nagyon örülök, hogy tényleg eljött, féltem, hogy nem fog eljönni. — Majd más hangsúllyal tette még hozzá. — Igaz, hogy két percet késett, de... — Semmi »de«! — vágott leözbe Rozka. — öt percet most is jogom van késni! Hiszen akkor is ennyit késtem. ■— Ezt tudom — feleli Sanyi —, de most összesen hetet késett... a kisasszony! Én csak állok értetlenül, ők folytatják. — Talán bemutatkozna előbb, kérem — komolyodik el újra Rozka. — Nagy Sándor vagyok a javából. — A macedóniai ... ? — Nem, hölgyem, a kispesti. Miért, magának így nem felelek meg? — De nem ám! — neveti el magát az asszonyka. — Mindenféle piripócsi nagysággal nem állok szóba. Uram, leléphet! — teszi hozzá. — Látod? — néz rám minden átmenet nélkül Sanyi. — Ilyen ő! — Csak ne rontsd el! Mindig te rontod el! — Én rontom el? Hát nem te rontod el? Miattad nem lehet sose úgy csinálni, mint akkor. — Nem hát, mert te komolytalan vagy. — Rozka kavicsokat rugdosta sétálgat előttünk. — Miért is jöttem el akkor? — csaknem pityereg. Még mindig csak sejtem a dolgot. Némán állnak, mindketten a cipőjük orrát nézegetik. Érzem, hogy engedéyük nélkül kell megszólalnom. — Igazi, nagy gyerekek vagytok ...! De még most sem értem... — Mert ilyen barátod van — int fejével a férje felé Rozka. — Jó, elmondom — kezdi Sanyi. — Csacsiság az, amit csinálunk! Megismételni sose lehet azt a napot. Nem is kell. A többi napnak kell örülnünk. Négy éve, május elsején történt itt a közelben... — Majd én! — vágott közbe az asszonyka. — A barátod egyszerűen leszólított az utcán! — mondta, és felvágta büszkén a fejét. — Leszólítottam? Ez már sok! Én is vittem egy csokor tarka léggömböt az üzem gyülekezőhelyére, meg ő is a csoportjához. Valahogyan egymás mellé kerültünk, és a szél ösz- szekeverte a két léggömb fürtöt. Mondom, teljesen véletle- nül... — Nahát! — méltatlankodik Rozka, de én látom, hogy már csak mímeli a haragost. — Még hogy véletlenül...! Még a végén azt mondja, hogy a léggömbök miatt vett feleségül! — Hát nem azok miatt? — néz rá Sanyi, — Ha azok nincsenek ... ! Még percekig ingerlik egymást, végül elmondják, hogy azóta minden május elsején délután három órakor eljutsz- szák az ismerkedés első perceit, és »áldozatot« mutatnak be az emlék istennek, léggömb, áldozatot. Végül most is kibékülnek, mert az áldozat csak úgy szívből jövő, ha nincs köztük harag. Nézem, hogyan kötik össze és engedik el a két piros léggömböt. Azok friss lendülettel együtt szállnak ki a zöldellő fák közül a ritkásan gomolygó felhők felé. Sokáig nézünk utánuk, Kiss Déme*
