Somogyi Néplap, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-12 / 109. szám

Vasárnap, 1%3. május 12. 5 SOMOGYI NÉPLAP Nicolae Bieban: ügy nyurga fiú lopako- ^ dott be az építkezés te­rületére. Vince volt éz a ru­galmas járású cingár kamasz. Óvatosan léptetett az épület zsúfolt udvarán. Fölment a lépcsőkön, ide-oda bolyongott a nagy termekben, ahol né­hány munkás dolgozott. Egy ember . csaknem odalapult a mennyezethez, baloldalt meg hátul ketten mozaikot raktak, távolabb egy munkás guggolt mozdulatlan, egészen kicsinek látszott innét. Szinte zajtala­nul dolgoztak. Ez a váratlan csend lenyűgözte Vincét. A harmadik emeleten megállt egy munkás mögött, aki már­ványlapokkal burkolt egy oszlopot Az ember szünet nélkül dolgozott, majd egy óra múlva — minthogy Vince nem mozdult el mellőle — megszólította. Hangja fáradt volt: —• Hogy hívnak? — Vincének! — Tán itt akarsz dolgozni a kőfaragóknál ? — Igen — mondta Vince. — Miért éppen itt? — kér­dezte a munkás. — Ezt vettem a fejembe ... vagy hogy is mondjam. De minek is mondanám? Nem vagyok köteles megmondani! — feleselte Vince idegesen, s két lépést hátrált —, hiába is kényszerget! — Nem kényszergetlek én — válaszolta az ősz hajú, nagy­darab ember —, dehogy kényszerítelek. Elmondod te anélkül is. — El én — siettt Vince a válasszal —, miért ne mon­danám? Űgyse tudja megaka­dályozni, ha egyszer én a fe­jembe vettem, hogy ruhát ve­szek magamnak! A kőfaragót meglepte a fiú váratlan kijelentése. Előbb értetlenül nézett rá, aztán el- mevette magát, mosoly nyílt Vince arcán is. Szeretetremél­tó volt, ahogy ott állt nevetve. Két egymásra húzott tarka pulóverének rongyai alig ta­karták be a testét. — Kisebb koromban nekem is volt egy ruhám — magya­rázta hetykén —, de az na­gyon régi lehetett, ahogy visz- szaemlékezem. Azt hiszem, el is volt szakadva egy-két he­lyen. Faluról jöttem. Mocsará­ból. — Mocsáré bőt? — Hannét tudná azt maga, hogy hol van? Messze van az innét, túl a hegyekem — Erdélyi vagy? — Az. A kőfaragó megfordult, s munkáhbz látott. Vince moz­dulatlanul figyelte a dolgozó ember kezét, ahogy ide-oda mozgatta, rakosgatta a fehér lapokat. Míg szeme előtt for­málódott az oszlop, valóság­gal belefáradt a nézésbe, mintha csak maga dolgozott volna. Ahogy az ember ráil­lesztett egy sor márványlapot az oszlopra, kettőt füttyentett élesen, erre egy fiú megje­lent, s habarcsot öntött a la­pok mögé. Dolgavégeztével el­ment megint. Léptei még so­káig visszhangzottak a hatal­mas termekben. — Mondjad csak — kezdte megint a kőfaragó —, régóta gondolsz te arra a ruhára, vagy mit is akarsz venni? Máskülönben engem Bálint­nak hívnak, Bálint szakinak vágj’ Bálint bá-nak, ha úgy tetszik... — Nemigen gondoltam rá még — szakította félbe Vince —, csak arra gondoltam, hogy valami kéne, tán egy ruha, s nekivágtam. Annyit tudtam PAPP ÁRPÁD: ÉPÍTŐTÁBORBAN A csákányok mind fáradtan hevernek. De itt a parton Harmonikáznak, S a rét fölött Lobog virágos Karton Blúza a nyárnak V acsoraszaggal Jár.lcel a szél, Tüzek gyulladnak S a parti füzesbő’ Égre füstölög Lassan az éj. S benn a csillagok felsziporkáznak. (Vince csak, hogy senki se tud eltérí­teni a szándékomtól — heves- kedett a fiú. — Így van ez — mondta ko­molyan Bálint szaki —, s nem is lehet másképpen! De mit is lehetne tenni! Megvan, gyere velem, elviszlek Popa Illyéshez. — A’ meg kicsoda? — kér­dezte Vince, ahogy elindultak. — Brigádvezető! Ne törődj semmivel, csak gyere velem. — Mehetünk! — határozta el magát Vince, amint figyel­mesen lépkedett Bálint szaki nyomában. Y ince egy hónap múlva ’ megvette magának a ruhát, s még tíz napja sem viselte, amikor egy reggel a kapuhoz hívatták. A kapus­bódé mögött egy magas, csú­nya, de még fiatalos asszony rázta le szoknyájáról a port. Az anyja volt. Amíg közele­dett feléje, elnézte őt, s jól- esőan állapította meg, hogy tőle örökölte testének rugal­masságát. Nagyon megörült neki, s valami jó otthoni me­legség szállta meg. — Megkapta a levelemet? — kiáltotta már messziről. — Meg, hát hogyne kaptam vóna meg? — mondta meg­hatódva az anyja —, ez az a ruha, amit vettél magadnak? — Ez — válaszolta közöm­bösen, de közben rápillantott mésztől, gipsztől eléktelenített ruhájára. — S viseled, mi, viseled a munkában? — fakadt ki az anyja mit sem törődve a ka­pus rosszalló pillantásaival. Haja kibomlott, magasba len­dült kezével azt kezdte igaz­gatni. — Hagyjuk ezt! — szólt rá Vince indulatosan. Az anyja észrevette fián a szokatlan hevességet. — Hagyjuk ezt — ismételte —, inkább azt mondja meg, miért jött! — Ide nézz, ezt hoztam ne­ked .;; — kezdte megszégye­nülve az anyja, s lehajolt a tarisznyáért, amit Vince ed­dig észre sem vett. — Minek pirult el? — ha­jolt le anyjához Vince, hogy jobban lássa az arcát. — Ugye, aaért jött, hogy hazavi­gyen? Az asszony némán bólintott, anélkül, hogy a fiára nézett volna. — Haza kell gyere —, mondta ki határozottan —, apád megparancsolta, hogy ne merjek hazamenni nélküled. Szigorúan megparancsolta. — Így? — kérdezte Vince, s idegesen kezdett járkálni az anyja körül —, tehát így? Megparancsolta? Mondok én magának valamit most azon­nal. Mondja meg apámnak, hogy nem megyek! — Nem jössz haza? — cso­dálkozott el az anyja szinte lustán nyújtva a szót, mintha jóelesne, hogy végre akad, amin elcsodálkozzék. Valójá­ban mérges volt, halántéka ki­vörösödött. — Csomagolj, s jössz velem azonnal! — kiál­totta, hogy visszhangzott tőle az egész környék. A kapus, aki eddig is figyélte őket, hirtelen köhögni kezdett, s behúzódott gyorsan a bódéba. — Nem megyek — ismételte szüntelenül Vince, s majd szétvetette a düh. Nem megyek, de hagyjuk ezt! Hagyjuk ezt! — Apád megparancsolta, hogy gyere — szólt megint az anyja felindulva —. dolgozni dolgozhatsz, ahol akarsz, akár vele is, vagy ... — Nézze — mondta Vince olyan lassan és csöndesen, hogy az anyja nyomban elhall­gatott tőle —, nézze — és fe­jével a széles négyszögben emelkedő épületre intett —, nézze, de nézze meg jól! Az asszony fölemelté tekin­tetét, de jóformán meg se néz­hette az épületet, Vince erő­teljesen megragadta a karját: — Rám nézzen — kiáltotta csaknem örömmel —, nézze, milyen erős vagyok! — Jő, jó, de ebben a ruhá­ban ... — próbált volna szólni az anyja — Igen, ebben, eltalálta! — mondta fojtott hangon —, el­találta! — Jó, de miért? — kérdezte dadogva az anyja. Néhány pillanatig hallgattak mind a ketten, majd siránkoz­va megszólalt az asszony: — Art mondod, hogy nem jössz, Vincém, kedvesem, azt mondod, hogy nem jössz? A fiú bámulva nézett az anyjára, lehajtotta fejét, s vál­lát vonogatta. — Ó! Nem értett meg sem. mit! Nem értett meg... Vár­jon ötkor a kapunál — s gyor­san elrohant. — Mit tudnék én monda­ni... — beszélt volna az any­ja. de elhallgatott látva, hogy a fia nem figyel rá. Vince, mi­előtt az épületbe lépett volna, megfordult, s visszaszólt a még mindig ott álldogáló anyjának: — Nem megyék, ezt mondja meg neki, én innét el nem me­gyek! Ebben van az én erőm! — kezével mutatni akarta, de meggondolta magát. — Ne álldogáljon ott — szólt szelídebben, most először sze­líden —, menjen csak, s vár. jón meg ötkor. Az asszony odaköszönt még a kapusnak, kiment az utcára, s lassan lépkedett tova az épít­kezés hosszú kerítése mellett. Kedvetlenül lépkedett, és csőn. desen sírdogált, mintha csak valami elviselhetetlen forma­ságnak kellene eleget tennie. Románból fordította: Ferenc Lajos BERTOLT BRECHT: BÉKEHARC Felleghajtó szél hozza a mennydörgő vihart, de a háború fergetegét emberfia szabadítja a világra, nem az egek szele. Tavaszi verőfényben zsenciül a föld, s virágot nyit a rét. A béke örökszép szirma más, nem rög termi, hanem emberi akarás. Vas és acél gőgös királyai nem gyártanak ekét, kalapácsot, mérlegük fő tétele a háború. Két kezünkön számolhatjuk meg őket, harácsoló vágyuknak mégis szűk e sáros földgolyó! Élő ember, csengő arany csak számoszlop nekik, rubrikába való. Amíg akár egy él közülük, fenyeget a haláltáncos dáridó. Szülő! veszélyben a gyermek, békeharccal védheted meg életét. Rajtad is áll, hogy legyőzik-© millióink a háború dühét. Ha sorompóba lépve egyet akarunk, átkos emlék lesz a vérontás és békés a holnapunk. Népek! sorsotok ma a ti kezetekben van. Nem végzet többé a háború, s nem ajándék családok léte. Fékezzük meg az uszítókat, tanítsuk emberségre. A gyűlölet arcába sújtva szertefoszlik az öldöklés réme! BOLDOG BALÁZS fordítása. tóJI í LÄ t fi m ■' ■" v .V: Grudzinski Zénón (Katowice) KOMPOZÍCIÓ (A Barátság Hídja fotókiállítás an yagából.) KRÚDY GYULA ÜZENETE Az író halálának harmincadik évfordulóján ÁLMODÖ, A NAGY ALMODO, »az. budapesti életből mindig elsuhanni vá­gyó« — s éppen harminc éve, 1933. május 12-én véglegesen elsuhant — Krúdy Gyula ro­mantikus alakját és édes-bús, nosztalgikus, különös világát idézik szerte az országban Krúdy olvasói, Véletlen-e, hogy -a- “Vörös postakocsi", a “Rezeda", a »Pa­lotai álmok", a »Krúdy Kál­mán csínytevései", a »Hét ba­goly«, a »Boldogult úrfi ko­romban«, a »Petőfi Zoltán uta­zásai" és a többi Krúdy-mű ma is nagy olvasottságnak ör. vend? Véletlen-e, hogy Krúdy népszerűsége egyre növekszik, méghozzá egyátalán nem az úgynevezett ínyencek, hanem az olvasásba újonnan bekap­csolódott tömegek, a fiatal és nem fiatal új olvasók tíz- és százezrei körében? Pedig Krúdy hősei, a különc Szemere Miklós ugyanúgy, mint a kü­lönös Józsiás úr, a józsefvárosi Leonóra asszony, hasonlókép­pen mint a krisztinaváro­si Klementin kisasszony, el­süllyedt típusai már a és a magyar életnek. Azok voltak már Krúdy életében is, s csak né­mely Krúdy-alakok — például a »Hét bagoly« friss, tiszta Ál- dáskája — élnek dolgos, értel­mes utódaikban. Feltehető a kérdés — többen fel is tették —, hogy vajon nem éppen ez az ábránddá lágyult elsüllyedt- Ség az' ami Krúdy művei­nek népszerűségét biztosít­ja? Vagyis: nem éppen a mai élet harcait, problémáit, fejtö­réseit enyhíti, feledteti-e Krúdy, aki hosszan tudott ír­ni arról, hogy miképpen kell az összes mócsingocskák gon­dos, művészi lefaragásával el­fogyasztani egy velőscsontot? A VÁLASZ VILÁGOS és egyértelmű: nem! A csak feled- tetés és szórakoztatás igényé­vel írt (vagy csak annak sike­redett) úgynevezett lektűr iro­dalom kihull az idők rostáján, hiszen ez az olvasó pillanatnyi hangulatához tapad, márpedig az ilyen hangulat múlandó do­log. Krúdy Gyula életműve azért él még ma is, és fog még élni holnap és holnapután is, Banal a tegnap kapott leve­let már legalább tízszer elol­vasta, de még mindig nem tu­dott betelni vele. íme most is hirtelen abbahagyta a borotva- fenést, s kimert a konyhába, ahol a felesége éppen moslékot kavart a malacoknak. — Nem is mondod, hogy mit szólsz a meghívóhoz — dugta orra alá sugárzó ábrázattal a levelet. Majd fennhangon ol­vasni kezdte: »Banai Mihály sertésgondozónak, Helyben. A Búzakalász Tsz vezetősége meghívja önt a f. hó 20-án dél­előtt 9 óraion tartandó közgyű­lésre, melynek napirendjén — egyebek között — az új sertés­pásztor megválasztása is sze­repel. Vezetőség.« — Tudod, mit jelent ez, asszony? — né­zett önérzetesen feleségére. — Art. hogy nem vagyok többé csürhés, mint. eddig, hanem ser­téspásztor! A Búzakalász ser- téspásrtora! A kis töpörödött sovány asx- szany, aki kilenc gyermeke mellett még amolyan bojtárfé­le Is volt a férje oldalán, nem tartozott a könnyen lelkesedök közé, ezért közönyös hangon így szólt: — Hát aztán? Nem mindegy az: csürhés vagy sertéspásztor? Akárhogy titulálnák, csak a disznókat őrződ. Inkább borot­válkozz gyorsan, mert elkésel a saját megválasztásodról, B ANA IT MEGVÁLASZTJÁK Banai — ekkora érzéketlen- Ahogy a borotválkozással ség láttán — sértődötten for- meg a mosakodással végzett, dúlt be a szobába, s a fiókos felöltözött, és kilépett az utcá* tükör előtt szappanozni kezdte ra. borostás arcát. De eközben is — Hű, de nyalka máma ez a minduntalan az őt ért nagy Miska! — néztek utána csodál- megtíszteltetés járt a fejében, kozva a járókelők, s ez igaz is Mert immár harminc észtén- volt, mert amióta a meghívót deje, hogy községi csürhés, de kézhez kapta, még a járása is ezalatt még egyetlen alkalom- megváltozott: nem olyan tú­rnál se választották, csak fo- tyimutyi, mint eddig, hanem gadták, ahogy a cselédet szó- peckes és határozott, kás. így tavasz küszöbén a A szövetkezeti kocsma elé kézbesítő mindig hozta az ide- érkezve megtorpant egy pilJa- zést, azzal fölment a legeltető- natra. — Felhajtok egy fél deci si társulat elnökéhez, aki rend- tósüstit _ gondolta —. ennyit szerint ezekkel a szavakkal fo- már csak megérdemlek ezen a gadta: »Na, Miska mert őt sors{iöntő napon. — Azzal be- mindenki csak így szólította a nyitott ^ rendelt. — Enyje, de jólesett! — tö­rülte kétoldalra tenyerével a bajuszát. — Töltsön még egy kupicával! Elvégre nem min­dennap megy az ember a sa­ját megválasztására. faluban —, akarsz-e újból csür­hés lenni?« Mire ő ezt felelte: »Hát ha nincs kifogásuk elle­nem ...« És így telt el harminc esz­tendő. Már azt hitte, hogy ha­láláig Miskának meg csürhés- nek marad, amikor a minap szólítani, mert van nekem ren­des, tisztességes rangom meg nevem. Ehun-e, itt a bizonyí­ték! — lobogtatta meg a leve­let. — Az áll rajta, hogy Ba­nai Mihály sertéspásztor. De nem ám akárhogyan, hanem csupa nyomtatott betűvel! Még beszélt és hadonászott egy ideig, majd ismét pálinkát rendelt, de azt már nem itta meg, mert az asztalra borul­va elaludt. Hiába rázogatták a jelenlevők mondván, hogy “éb­redj, Miska, elkésel a kögyűlés- ről« — nem boldogultak vele. — Szegény Banai — mondo­gatták részvéttel — sose szo­kott ez inni, azért ártott meg neki ilyen hamar. Déliéi járt, mire ébredezni kezdett. Ahogy körülnézett, és valamennyire tájékozódott, az elnököt látta maga előtt. — Jó napot, Mihály bátyám! — hunyorított rá barátságosan. — Kár, hogy nem jött el a köz­gyűlésre, mert igen sok szépet mondtak magáról az emberek. Banai csak most ébredt tel ik marad, amiKor a minap Aztán harmadikkal is ivott. Oldatára hoav mi történt tsz elnöke megszólította az A negyedik után már előhúzta ^!^&ónélkül visszaborult az utcán: »Álljon már meg. Mi- zsebéből a meghívót, s minden, '^tah^ A körülötte állókazt hály bátyám! Art akarom kér- kinek mutogatta, hogy milyen c * ,. dezni, hogy elvállalná-e ná- nagy megtiszteltetés érte. hogyébS?van, lünk a sertésgondozást? Ha — Bizony — ereszkedett le rm;kor egy kövér könnycsepp igen. akkor legközelebb köz- az egyik asztal melletti székre gul^,jt végig a keze léién . gyűlés elé visszük a dolgot, —, mától kezdve ne merjen en­hogy a tagok is jóváhagyják.« gern senki csürhés Miskának Ari Kálmán mert nem hangulatokat, hanem hangulatokkal szolgál, s e han­gulatokat (egy elmúlt vagy el- mű-lóban levő világ atmoszfé­ráját) a pontosan, híven áb­rázolt részletek, a finom iró­nia, a fel-felsejlő kritika és nem utolsósorban a gyönyörű, látszólag pongyola, valójában azonban nagyon is átgondolt stílus eszközeivel őrzi, ébresz­ti. Nincs terünk itt elemezni a Krúdy-féle szerkesztésmódot, amely — különösen . a hú­szas években, amikor a sokféle illúziótól megszabadult, de vesztett illúziónak terhétől össze nem tört író művészete csúcsaira emelkedett — a lát­szólag mellékes, nemegyszer kisszerűnek tetsző események mögött láttatni tudja egy élet. forma és egy életvitel fényeit, árnyalt is. A »Boldogult úrfi- koromban« című — viszonylag vastagabb — Krúdy-könyvben arról van szó csupán, hogy több kis társaság megebédel a »Bécs városához« címzett te­rézvárosi sorházban. S közben kiderül, hogy ezek a jó ét­vággyal (és nagy mű értéssel) falatozó emberek rokonszenves és kevésbé rokonszenves kísér­tetek, s hogy azt a világot, amelyet képviselnek, »eltemet­te az ördög vagy az idő, mir!» a szigetre szálló hó a fajdkn kasrai vadászó főherceg lába nyomát«. S HA AZ 1RO ROKON- feZENVE vagy mélabúja el Időz is »a tegn . -; ködlovag­jainál«, jól tudja, és — a ma­ga módján — hirdeti is: tartal­masabb. szebb, emberi életre születtünk, s üzenete — mely­től műve eleven marad — azoknak szól. akik »új csókok­ra vágynak«, és akik »az új- élet új mosolyát kei'esik rétek és nádak és magas hegyek fö­lött". A. G. KISS DÉNES: SATUFEJEK Acélfényü bikafejek orrukban vassal a satuk. Sorakoznak a műhelyek asztalain egymás melleit, és bámulják a vaskaput. Fényforgácsok a szemeik, pislognak — a műhely remeg. Vasport kérődznek, kemény reszelő táncol meg a fény mogorva homlokuk felett. Ismerős gépek közt megyek, csodálva, százszor átélem; • miképpen szelídíti meg rajtuk önmagát a hideg vasat ifjú nemzedékem.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom