Somogyi Néplap, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-26 / 121. szám

Vasárnap, 1963. májas 36. 5 SOMOGYI NSrUP Takáts Gyula: A PÁSZTOR* Az ünnepi könyvhét könyvei Darvas József: RÉSZEG ESŐ Saját pályáját. egyszersmind nemzedéke sorsát méri fel Dar­vas József ebben a regényében. A műben megelevenedik a ma­gyar történelem. Az iró bemutat­ja, hogyan fejlődtek, milyen, vi­lágnézeti utat futottak be értel­miségi hősei az elmúlt negyedszá­zad alatt. A regény egy temetés­sel kezdődik. Bállá Géza festő, az egykori illegális kommunista mű­vész 1960-ban öngyilkos lett. Ba­rátjában. Szoláth Béla filmrende­zőben mindez megindítja az egyre fokozódó felelősségtudatot, leiki- ismeret-furdalast: hogyan jutott el eddig. Emlékezni kezd — s emlé­keiben felködlenek a múlt külön­böző eseményei. A történelmi ese­ménysor az emlékező főhős előtt megvilágítja a halott festő világ­nézeti csődbejutását. Fejes Endre: ROZSDATEMETŐ A József Attfla-díjas író 1962-ben megjelent első, nagy sikerű regé­nyének utánnyomása. Fekete Gyula: AZ ORVOS HALALA Egy öreg falusi orvos néhány napjáról szól a történet. Életének abban a szakaszában ismerkedünk meg vele, amikor a nehéz drámá­kon túljutott már. én aligha lepi meg sorsa látványos konfliktusok­kal. A József Attila-díjas írót az egyszerű embereik sorsa izgatja. Azokról ír, akik bármilyen észre- vételnül élnek és halnak, munkás kezük nyomát rajta hagyják a vi­lágon. Gaiabárdi Zoltán: MORES Gyönyörű Alfréd, a vfg kedvű műszerész elkártyázza ^országré­szét«. A szerencsés nyertes, Gyö­nyörű szaktársa és ellenlábasa el­határozza, hogy ménesre tanítja Gyönyörűt. A két hős viszontag­ságáról szól az érdekes regény. Godat Gábor: POLDESfl ÚR Goda Gábor űj szatirikus regé­nyéből egy nyárspolgár képe raj­zolódik elénk. Az író ítéletet mond a «-pokhnizmusról«, a félelem szül­te semlegességről, az ei nem kö­telezettségről, amely előbb-uéóbb szembekerül a haladással. Mesterházi Lajos: az Ártatlanság kora Hona. a regény főhősnője tíz éve irigyelt, boldog asszony, a ne­ves tudós felesége. Szép, okos, ma­gabiztos teremtés, hűséges feleség. Hogyan történhet mégis meg, hogy egy BaLaton-parti nyár, né­hány futó találkozás elszédíti, sze­relemibe sodorja? Hisz a szerető mindenki szemében kevesebb, je­lentéktelenebb ember, mint a férj — és csakugyan gyengének, mél­tatlannak bizonyul Ilona szerelmé­re. Ilona teljes értékű, emberi éle­tet igényel, amelyre valaha annyi hittel készült. Amikor megérti végre, hogy a tíz év csak látszat­boldogság volt, ki is küzdi magá­nak az igazi boldogságot. SZiRMAY ENDRE: MEGTANULTAM Megtanultam lebukni az árban, hallgatni, hagy zúg öblösen a mély, hogy hull egymásba a lény meg az árnyék, hogy szelídül meg a sodró szenvedély, — vigyáztam a halak síkos némaságát, a barna rákok ollós gyávaságát. Megtanultam égő napba nézni, és megkönnyezni parázs fényeket, lemérni agyam lázas szeizmográfján a szemem sarkába hulló végtelent, — öröm és bánat egymásra hőkolését, a vágyait viharát, csontok törődését. Megtanultam mért ember az ember, mért tiszta a szem, mért piros a vér, és a holnap bátor biztatása ájat és jobbat újra mért ígér, — hogy az élet mélység és magasság, emberségre szépülő igazság. IMKACS IMRE MÁJUSI ESŐ Eső áztatja firtdünk, sseodüt-zöldell xt étet, löszökként rég a mélyből a mag, az új vetés. Nap és felhő csatázik, a szél sziszegve szágoM, s gyermekeink szemében csillog a nevetés. sas«, Nap, ragyogj e főidre, és eső, bőven áztasd, bogy aranyszír ti búza teremjen, jé kenyér. S ti, gépek, bent' a gyárban kattogjatok vidáman, s a dolgozók szivében pezsdiHjön föl a KSt Harsogja szét e ritmust, a munka tűk letétét minden baráti néphez. S a* ellenség felé! Hirdesse, hogy e tájon az élet és a szépség, a kenyér és a könyv is a szabad emberé. Munkával, büszke dallal, tettekkel és naivakkal, acéllá kalapáljuk a széles holnapot. Megvédi háza tájét, saját sorsát, hazáját aki békét, jövöt és szabadságot kapott. Eső szitái a rögre, jó gépeink dohognak. Hogy szebb legyen a sorsa, a munkás ennek éL A zőldellö határban szövetkezett parasztok borostás area fénylik: -.Hej, lesz bőven kenyér...’ Harmadnapra érkezett meg oda, elindult. ahonnan juhásszal a gyógyszertárban ta­lálkoztam. Már a csengős ajtó előtt levette a kucsmáját. Lassan, alaposan törölgette sáros bakan­csát a rácson. Olyan kimérten dolgozott, akkora alapossággal, mint a berken szokott, ahol áll az idő. Keskeny válla mögött — amint így vesződött a szűk patikaajtóban — a műúton száguldó teherautók sora hömpöly- gött a menekülőkkel Gépkocsi gépkocsi utón. A kiürítési parancs áldozatai ott ku­porogtak a magasra tornyozott kocsik tete­jén. Az asszonyok mrgterten gubbasztottak batyuikon. Amikor belépett, az ablak ragyogó keretében szekerek sora jelent meg. A szal­mán pokróccal takart csonkolt katonákat zotykölt a kikopott, szennyes beton. Elkí rá­zott tekintetük reménytelen meredt a gyógy­szertár vörös keresztjére. Kegyetlenül tovább- eázták őket a szekerek. A juhász megállt az ezüstösen csillogó mérleg előtt. Fejét félrefordítva állt, mert egyik szemét mindig a nyájon tartotta, amely most ott bégetett az állomás fehér cement­kerítése mögé rékesztve a raktár mögött. Aztán megszólalt: — Disztolt kérek... Teccik tudni, birkák­nak valót Métely ellen... A gyógyszerész meglepetten nézett rá. Za­varában csak turkált a szekrényben az or­vosságok között. Fejbe kólintotta a kérés. Kirtelenében nem tudta, hová tegye. Most, amikor mindenki a bőrét menti, és az abla­kok vacogva citeráznak a dübörgő fejvesz­tett menekülésben, itt áll előtte egy sovány, sárga arcú ember, és a juhaira gondol A gyógyszerész szokatlan mozdulattal tö­rölte meg a homlokát, mintha áknot akarna elhessenteni. Ránézett a juhászra. Az türel­mesen nézett vissza, de a hangja nyugtalan voll — Dísztől csak van, gyógyszerész úr? Más­kor is innen szoktam vinni.;. A gyógyszerész lehajolt. Keze egyszerre, beidegzett mozdulattal nyúlt a megszokott helyre, és a tárára tette a dobozt. A juhász megismerte. Kitisztult a szeme. Érte nyúlt. Volt valami olyan a mozdulatában, ahogy tartotta a kék-rózsaszín dobozt, mint mikor pelyhes madarat vesz kezébe a mezei ember. — Még kérek kettőt. Szükség lehet rá... lehet, hogy nem tudok jönni... Ki tudja mi lesz? Előre is kell gondolni az embernek... Kinyitotta bőrtarisznyáját. Beletette a há­rom dobozt. Zsebéből előkotorászta a pénzt. Lassan, kétszer is utánanézve számolni kezdte az ovális üveglapra. A gyógyszerész csak néz­te. Nem nyúlt a pénz után. A nyáj ott állt a kerítés mögött, és egyre bégetett. — Megyek... megyek.:; — nyúlt a kilincs után a juhász. — Hová hajtja őket? — kérdezte a gyógy­szerész. A juhász megfordult, ránézett, és így szólt: — Csak előre, aztán meg vissza, mert pati­káról úr, én innen ki nem hajtom őket. Húsz éve legeltetem ezt a berket. Ismerem, mint a tenyeremet Megélt belőle a nyáj meg én is. Ebből nem eszik senki — mutatott a birkák­ra. — Isten vele. ement a lépcsőn, A műút szélén meg kellett állnia. Kezükben csó- raggal fegyveres katonák hajtat­tak épp egy csordát. A tehenek fáradtan bólogattak, és a katonák még fá­radtabban tolták magukat súlyos Lurkóikkal az állatok után. Az apró, szikár juhász várt az útszéien, amíg elvonulnak. Utánuk se né­zett. Mikor széthúzódott a sor, átvágott az úton, A túlsó oldalon lehajolt, megszíjazta bőrlábszárvédőjét, amelyet még az első hábo­rúból hozott. Odaballagott, és nézte a nyáját. A gyógyszerész az ablakon át figyelte. Ma­gában ezt motyogta: — Pedig nem is az ő nyája. A kutya a sínek szélén ült a nyáj túlsó oldalán. Figyelmesen kapkodta a fejét a hosszú sínpár végtelenbe nyúló két vége kö­zött. Már elfüstölgött az utolsó vonat. Hiába őrködött Az állomásépület kihalt volt A tó ködös és hatalmas nyárfasorát decemberi nyir­kos szél sóhajtoztatta. Csupán a kikötőben dolgoztak. A hadikórház szekereiről rakták uszályokra a csonkoltakat A hordágyakon sápadt, etkínzott arcú emberroncsokat cipel­tek egészséges katonák. Az egyik felordított. Éles, rekedt kiáltása belehasított a levegőbe. — Hagyjatok!... Tegyetek le! Hangjától megborzongtak a fák és az ön­berek. — Csendesen, bajtárs, csillapodjon — csi­tította az egészséges legény. — Nem megyek! Nem! Tegyetek le! — üvöltött egyre. A sirályok éles kiáltással emelkedtek fel a vízről. A nyomorék katona mankójával vé­gigvágott a szanitéc fején. A hordágy földre zuhant. A sercegő kavicsokra gurult a hadi­rokkant. Egy sirály a magasból éles csobba- nás'-al vágott a vízre. Csóréban megvillant apró áldozata. Megtermett tiszt ugrott a hord­ágyhoz, úgy ordított, hogy a vér elöntötte arcát. A villogó szemű ápoló földre dobta a nyomorék kezéből kicsavart mankót. Újra hordágyra tették a katonát, és felvitték az uszályra. A kavarodást kihasználva két gaz­da a lovai közé vágott, és eliszkoltak a kikö­tőből. A többiek irigykedve néztek utára k. Szekerestül lovastul fölhajtották valamennyit az uszályra. Mikor megszólalt a hajókürt, a juhász ki­nyitotta a kerí'és ajtaját, mint a karámkaput, és elindult a nyájjal. Arra ment, amerre a többi. A hegy a'e.tt égőst a tóhoz tapadt a kes­keny út Kényt ele:: -rí,, öseorakoeni az ára­datba. Mikor elhagyták a meredek partot, újra kiszélesült a táj. Akkor lehajtotta a nyá­jat a berekszélbe. Senkinek sem tűnt föl. Még örültek is, hogy megnyitotta az utat. így terelgette a birkáit lassan az út mellett nyu­gat felé. Ahogy aikonyodott, megritkult a ko­csik, kerékpárok áradása. Csak az autók sora zúgott egyre. Le tompított fényük ott szitáit a nyirkos szürkületben. Amikor elhagyták a telep utolsó villáját, a juhász körülnézett. Aztán a nyájat a víz­házig vitte, és a szürkületben leterelte az öv­csatorna magas partja alá. Egykilométemyire délre elérte az új telepítésű erdőcskét. Bele­hajtotta a nyájat. A szélvédett, vizes avarban összebújtak a birkák. A juhász kiállt a töl­tésre. Hallgatózott, majd maga is a kérődző állatok közé kuporodott. A gyapjú édeskés gőze összekeveredett a mocsár párájával. A sötét, fénytelen lápban ez az émelygő szagú, szétterülő szuszogás jelentette az életet. Itt várta be a sűrű éjszakát. lig ritkult a sötét, a juhász fölkelt. Kutyája végigszaladt az erő öcs- kében, és utána a zizegő sustor­gásban bégető visszhang kelt. A töltés alatt elindultak újra. Mire virradozni kezdett, elérték az övcsatorna első bekötőár­kát. A berek nád tengerében f öles illant a csa­tornahálózat óriási, ólomíényű rácsozata. Az árokban mozdulatlanul pihent a víz. A nyáj megtorpant a csatorna derékszögében. A híd­ról valaki leszedte a pallót. Csak a gerendák feszültek a két part közé. A kutya vinnyogva szaladgált a töltésen. Fejét idegesen kapkod­va, farkával a földet verve leült a gazdája előtt, mintha azt kérdezte volna: — Mit tegyünk? A juhász átment a gerendán. A túlsó par­ton fölállt a töltés tetejére. Füttyentett, és a levegőbe kanyaritott a botjával. Kutyája hátiba kapta a nyájat, és nekiszorította az ároknak. A birkák rémülten menekültek a csatornaszélen. A hajnal megtelt kétségbe­esett foégetésseJ és a juhász biztató uszításá­val A nyáj széjjelfutott Akkor a juhász maga is visszament, és most már ketten ug­ratták, csapták a birfcáit az ároknak. Fröcs­költ a víz, zizegett, sercegett a bivalysás, zen­gett a rémült bégetés, de átjutott a nyáj java a vízen. Csak a fiatal bárányok rogytak térdre rémületükben. Akkor abbahagyták a munkát. A csatom asarokba terelték a reszke­tő állatokat. A kutya, mint a zsandár, úgy állta el a kiutat. A juhász egyenként kampóz- ta el őket Egyenként vitte át ölben a nagy fejű, könnyű bárányokat. A tizedik, forduló­nál kiviggyant a nap. A büdös árok megtelt i-agyogással, és a pásztor árnyéka megnőtt a vízien. Mikor az utolsó bárányt letette, tompa dörrenés rázta meg a levegőt A kutya szű­kölve hasa alá kapta a farkát. A szivattyú- háznál levegőbe repült a asilip. A tó vize be­tört az övcsatorna árkába. — Bogár, te! — füttyentett a juhász, és sür­getve hajtották a nyájat mind gyorsabban dél felé. A kutya nyugtalanul folyton a gazdája sarkában volt — Ne félj már, te buta, te..; Nem hallot­tad? Most iszkolnak... Már békén lehetsz... A fekete állat hálásán táncolta körül az em­bert mintha megértette volna minden szavát. A juhász akkor a csatornára nézett. A vízre. Tudta jói, hamarosan megfordul a folyás irá­nya. ögötte, messze egy csónak tűnt föl. Egy pár evezővel iparkodott vala­ki a nyáj után. Egy óra múlva el is érte. Épp a cifrái sziget gémes- kútjával egy vonalban. A Bozót Társaság csatomaőre vodt Az árokra és a halászokra vigyázott eddig. Ismerték egymást — Haza? — Hová? — kiáltott föl a csónakban ütő. — Oda, oda — bandokult a töltésen a ju­hász és előtte a nyája — Maga? — nézett a vízre. — A felső zsiliphöz parancsolták. — Aztán muszáj? , — Muszáj a fenét! De így könnyebben érem a falut — Elmentek? EL Nekem meg ideadták ezeket.. s Ordí­tottak, magyaráztak, de a rosebb érti a nyel­vüket. Gondolom, mit akartak... Nem kell? — nyújtott egy köteg kézigránátot a juhász felé. '— Kenyere nincs? — nézett a füzéren ke­resztül a juhász, mint aki nem is látja a grá­nátokat. — Elfogyott. Csak holnapra érhetek haza... — Adnék, de nekem sincs. — Akkor jó lesz ez is — és kibontott két- gránátot a kötegből. Kinyitotta bőrtarisznyáját, és odaszíjazta az orvosság fölé. A csatornán és a töltésen így haladt egymás mellett a két berki ember. Ellőttük sustorgott a decemberi nádas. Ez volt a hazájuk. Mögöttük az áradó víz, előttük a mocsár, melyet pár hét, és elönt a víz. A második bekötőároknál elbúcsúztak egymástól Kezet sem tudtak fogni. A juhász a csisztói gulyahálás irányába vette az útját A nyájat még egy helyen át­verte az árkon. Délutánra megérkezett a ki­halt nyári szállásra. A birkáikat beterelte a kormos pásztorszobába. Tarisznyáját föl­akasztotta a szegre, é; kivette belőle a két gránátot. A sás között elindult a gödör felé. A vizet körüljárta. A fűzfa alatt, ahol a leg­mélyebbnek gondolta, belevágta az egyiket. Nagyot puffant. A szennyes mocsár magasra felcsapott, aztán a kavargó vízről fűzfavesz- szővel 'kipiszkálta a kí'*álygó halakat. Parázs- fölött ropogósra éüiÜSt te, és métjen elaludt A berki háton akkor már dübörögve zen­gett a csata. A gazdátlan puszta lassan me­nekülőkkel telt meg. A szétnyúzott kastély termeiben szőnyegen, ágyban, asztalokon, az istállókban langyos szalmán, a magtárakban teli zsákokon egymás hegy én-hátán feküdtek már az emberek. Aztán innen is kihajtották a népet a havas mezőkre. A bereíci gazdaságik; jó6zágállományának front mögötti gyűjtőhelye lett a puszta. fct találkoztam másodszor a juhász- szaL A pajtaszögletnek támaszkod­va állt. Kucsma, bekecs, tarisz­nya rajta, mintha útra készülődne. Csak épp a nyáj hiányzott. Szeme fürkészve járt a nagy gazdasági udvarban. Galamb sem szállhatott el a tudta nélkül. A verebek útját is számon tartotta. — Mi újság? Csak nézett. Hideg, köt ég ragyogott a jég- hártyás földek fölött. Hallgatása mély volt. Nyugodtnak látszott, de a bajusza alól kicsa­pó pára gőze a fedővel leszorított, fortyogó üstre emlékeztetett. — A nyáj? — Megvan... — és a bereteszeK pajtaajtó­ra nézett A deres deszkák mögül bégetés hallatszott. Jó ideig hallgatta még a birkák panaszkodó hangját, aztán így folytatta: — E^y szálig visszahoztam. Egy bárány sem hiányzik... Ügy beszélt, mintha számadást tenne. Hir­telen elhallgatott. Rám meredt, majd a távoli lenszőke nádasok felé nézett Onnan az égre kapta a szemét. Jegesen felcsillanó pont je­lent meg azon. Motordünnyögés erősödött föl a fagyos levegőben. A zöldes, (karcsú gép ki­rajzolódott az égen, és nyílegyenesen suhant a puszta felé. Alatta kocsi közeledett. A gép levágott. A fütyülő suhanásból éles gépfegy­verkattogás csapott ki, aztán fülsiketítő mo­torzúgás bőgött végig a puszta fölött A nagy, sárga magtár és istállófalak üvöltve verték vissza a fülhasogató, vonító motor zúgást. A dübörgő visszhang elnyomta az állatok bőgő­sét. Szempillantás volt az egész. A gép meg­fordult, és alacsonyról egymást érő, vad dör­renésekkel rakta le bombáit az istállókra, A füsttel, törmelékkel gomolygó levegőben a gerendák örvénylő bukfenceket vágtak. Re­csegő villanások lövelltek a magasba. A fiák gyökerükig megrázkódtak, aztán koronáikkal suhogva seperték végig a hánykolódó földek Tajtékzó lovak ugrottak elő a romok közül. Egy véres, megvakult tehén a kútnak rohant. Szét repedt szarvakkal rogyott a füstös téglák közé. Húscafatok, fekete cserepek repkedtek a levegőbe. Emberi és állati üvöltésed telt meg a puszta. Egy sápadt katona eszelősen géppisztolyá­ból összevissza lövöldözött a magasba. A má­sik tajtékzó dühvei rohant az előbújó embe­reknek. Tántorgó, sánta birkák bégettek a pajta mögött. Az egyikből véres bárányok hullottak a hóba. Reszketve áRt, aztán elvá­gódott. Rángatódzva patáival a bárányait ta­posta. A juhász megdermedve állt á törme­léktől szemmyes havon. Botját magasba len­dítette, és úgy rázta az égre, mint a jeges pusztában átkozódó próféta. Berohant a paj­ta romjai közé. Ott hevert a keresztül-kasul szabdalt nyáj. Elvágódott egy gödörben. Ki­fordult ládára zuhant. Feltápászkodott. Bele­rúgott. Csörömpölve repültek szét az elásott ezüst evőeszközök. A fenyőfa alatt a katona még egyre ordított Nagy hentesek rohantak keresztül az udvaron, és kezükben villogott a kifent, hosszú kés. juhász a pajta mögött összeszedte a maradék birkát Kutyája néma volt. A negyven állat reszketve állt, aztán az épületrom mögött elindult a maradék nyáj a havas mezőnek. Előttük az úton sötét, véres kupac feküdt. Két ló. Mögöttük szekér. A szalmán egy há­roméves fiú sírdogált. Vörös kezével az any­ja szoknyáját rángatta. Az asszony két lába a magasba meredt, ahogy lebukott az ülésről. A kutya a lovak előtt szűkölve ugrált. A nyáj megállt a kocsi körül. A juhász lehajolt, és megnézte a kocsi tábláját, aztán a karjára vette a gyereket. Körülnézett. Körülötte a ha­vas berek és mező. Sehol egy ház. Csak a puszta szétvágott épületei néztek utánuk. Már újra mentek. A fagyott hóban a pász­tor lábnyomai csillogtak. •Takáts Gyula József Attila-díjae -Kinek kftty- nyebb- című, az ünnepi könyvhétté megjeiem aa- vdláG kötetéből.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom