Somogyi Néplap, 1963. február (20. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-17 / 40. szám

Vasárnap, 1963. február í?. 5 SOMOGYI NÉPLAP CIGÁNYVERSEK Csányi László fordításai MIÉRT TÖRTÉNI? Legényhívogató Minden este kendet várjuk, Fáni lányunk kendnek szántuk. Az lesz majd a szép menyecske, csak ne legyen hamis kend se! Fáni lányuk nem kell nékem, akadtam már szebbre régen. Az lesz majd a szép menyecske, festve se találni szebbre. Az lesz enyém, akit várok, régóta már hozzá járok, a világ is kiátkozna, ha ő bennem csalatkozna. Hej, te Mid Hej, te Mid, öltözz fel, lánykérőbe jöttek el! t— Nem megyek én férjhez még, mert fiatal vagyak még. Indulj testvér, elmehetsz, nem kellesz a Midnek, Mid helyett szakíthatsz egy virágot magadnak. Arra alá.^. Ainra alá, a itoertben, a fűbe lethevertem. Nászom, várom jöttödei, minden este eljöhetsz, az arcodat csókolom, tied lesz a vánkosom, — álé, dále, dumdóle ... Búsuló Elment már, elment már az én feleségem, elvitte, elvitte jaj, a személyvonat. Ha elment, hadd menjen, menjen az útjára, visszajön majd tálán, ha elunta magái. Ha elunta magát, két nap múlva itt lese, két hét múlva megjön. Istenem, ne hagyj el, szűz Máriám, segíts, hogy én is élhessek a feleségemmel. Akkor azt se bánom, ha mindjárt meghalok, ha mindjárt meghalok egy fél óra múlva. Csapodár vers Ahány virág van a kertben, mind az új ruhámra tettem, illatozzék, díszelegjen! Hej, oléri, poceléri, kasmír szoknyám nem a régi! Megcsallak, ha úgy akarom* pénzem is van, egész vagyon, ahány férfi, mind becsapom! s ajdító fájdalmat ér­zett. Odakapott, de csali a takarót mar­kolta meg a keze. Akkor döbbent rá, hogy hol van. Kórházi ágyon feküdt, körülötte a nyögő, jaj­gató emberek. »A lábam!« — akarta kiáltani. De csak ar. tikuLátlan hang tört ki a tar­kán, aztán újra elvesztette esz­méletét. Két napja hozták be a bal­eseti osztályra. Vonat elé ug­rott, és elvesztette jobb lábát. Most tért magához először, és tudatának legelső rezdülésével rádöbbent a szörnyű valóság­ra. Csonkán kell élnie ezután, félember lesz csupán. Egyszer már volt ilyen maró, rettene­tes érzése, de akkor ... Két évet ült a börtönben. Sikkasztott. Az asszony min­dig szép és új ruhákban akart járni. Ó pedig... Nem volt rossz rab, a nevelőtisztek so­hasem panaszkodtak rá. In­kább magába zárkózott, került mindenkit. Amikor kiszaba­dult, megtudta, hogy felesége a gyerekkel együtt elköltözött a házból, nem akartak vele, a börtöntöltelékkel együtt élni. Akkor érezte először, hogyíél- embar lett, mint akinek hiányzik a keze, lába. Sokat rágódott azon, hogy mit csináljon, hol helyezked­jék éL Ama gondolni sem mert, hogy visszatérjem egy- Jkori munkahelyére, és újra ' azok között az emberek között dolgozzék, akiknek köréből azon a szomorú téli napon el­vitték. Volt még egy kis meg­takarított pénze, börtönibeli ke­resete elegendőnek bizonyult égy időre. De tudta, hogy munka után kell néznie. Csak félt elindulni, félt, hogy ar­cába vágják: »Börtöntöltelék, mit akarsz itt?« Egy délután valaki a vállá­ra csapott az utcán. Meglepet­ten fordult hátra, és egykori művezetőjét, Oszlai Pétert lát­ta meg. — Szervusz. Örülök, hogy látlak ... Hát kijöttél? — Ki... — nyögte nehezen, mert gúnyolódást és megvetést várt •— Dolgozol már? Mert ha | nem, akkor visszajöhetnél.. . > Nézd, tudjuk, hogy mi tör- itónt.:. i Belenézett Oszlai arcába; # nyílt, okos munkásamé volt. Sokszor hajoltak egymás mel­lélett a rajzok fölé; tudta, hogy <é Oszlai halántékán egy csúnya, 4 mély sebhely van, háborús sé- friilés; látta a szarkalábakat fis a szeme sarkában. I — Nem, még nem dolgozom fsehol... Olyan nehéz ez... f Visszafogadnátok? ' — Hát persze, gyere csak ... f Másnap reggel bement az \ üzemibe, és jelentkezett a f munkaügyi osztályon. KözöL­* ték vele, hogy a- festőműhely­Fekete Mihály: ELŐADÁS ALATT. ben fog dolgozni. Üjra elfogta a szorongás. De elindult; ko­pott, fekete aktatáskájának fo­gója nedves lett a tenyerében, annyira szorította az izgalom­tól. A műhely ajtaja még most is ugyanolyan kormos volt, mint annak idején. A teremben emberek sürög- tek-forogtak fest ékes ruhában, hangjuk alig hallattszott a szó­rópisztolyok sustorgásától. Va­laki intett neki. A kis Balázs volt, az apró termetű segéd­munkás. Az iroda ablakán Fa­ragómé mosolygott ki. Még körül sem nézett, amikor újra a vállán érezte Oszlai súlyos tenyerét. — Gyere, pajtás, vissaaállsz a régi helyedre. Már intéz­kedtem ... A délelőtt nagyon nehezen telt el. Igaz, hogy a börtönben szakmájában dolgozhatott, ő festette be az ajtókat, ablako­kat, némelyik irodában még a padlót is, de az mégiscsak más volt. Elfogódottan tartotta az ecsetet, aztán belemártotta a festékbe, nagyot sóhajtott, és nekikezdett a munkának. Eleinte nem merte fölemelni a fejét, úgy érezte, hogy min­denki őt figyeli. Később óva­tosan körülnézett, és látta, hogy az emberek a saját dofl- gukkal törődnek, senkinek a szeme nincs rajta, nem ellen­őrzik. Ez jólesett neki. Most már csak az ebédidőtől félt, attól, hogy faggatni fogják, megkérdezik, hogy mi volt, miért volt, milyen a börtön, meg minden olyasmit is meg­tudakolnak, ami csak fájó se­beibe mélyed. Nem így történt. Semmi olyat nem vett észre, ami bán­totta volna. A régiek üdvözöl­ték, az újak is bólintottak, de körülbelül úgy zajlott le az egész, mintha tegnap látták volna utoljára egymást. Soha senki egyetlen szóval sem éreztette vele a múltat, s ez megnyugtatta. Egy hét után kezdte érezni hogy újra magára talált, egy hónap múlva már nevetni is tudott. Az egyik ipari tanuló­nak azt mondta, hogy jó han­gosan kiabáljon Oszlai fülébe, mert nagyothall, s akkor né­hány pillanatra megállt a munka a teremben, mert min­denki a hatást figyelte. A kis legény — nem sejtve, ihogy «avatás»« készül — elrikkan­totta magát olyan sikeresen, hogy Oszlai ugrott egy na­gyot, talán még mondani is akart valamit, de aztán eszébe jutott, hogy őt is ugyanezzel a tréfával csapták be annak ide­jén, de akkor két nyakleves voflt a választ Ezen az eseten olyan jóízűen kacagott a fes­tőműhely, mint még soha. Kezdte elfelejteni a börtönt. Csak akkor szorult el a szíve, amikor egyszer egy megbilin­cselt embert látott a fegyőrök között Teltek a napok, a hetek, a hónapok, és egyszer csak ar­ra eszmélt, hogy már egy éve dolgozik. Volt már néhány jó ruhája, cipője, jutalmat is ka­pott nemegyszer. Egy délelőtt Faragóné kia­bált neki az irodából. — Menjen föl a főnökhöz, hívatja... Szíve hevesen kezdett do­bogni, mintha ki akart a volna ugrani a helyéből. Egyszerre elöntötte a fonróság. «Hát mégis eszükbe jutottam?« Ügy lépkedett az udvaron, mint az alvajáró, gondolatai szerteszét kalandoztak, és re­megett a keze, amikor le­nyomta a kilincset. — Üljön le, gyújtson rá .:. Szeretnék beszélgetni magá­val. Tudom, hogy régen is itt dolgozott, tudok a börtönről is, de azt is tudom, hogy amióta újra nálunk van, soha semmi panasz nem merült föl. Sokat gondolkodtunk a dolgon, és végül úgy határoztunk, hogy maga veszi át az ipari tanu­lók oktatását. Jó szakember, jó munkás, sokat tudna segí­teni a gyerekeknek. Amikor szeptemberben oda- állt elé a húsz tanuló, csak nagyon nehezen bírt szólni. Valami szorította a torkát, alig jött ki hang a száján. Olyan volt ez a nap, mint va­lami romantikus film, amely­nek végén minden jóra for­dul. Naigyon sok öröme volt a gyerekekben. Jólesett látni, hogyan válnak az eleinte gyá­moltalan, ügyetlen fiúk biz­tos kezű emberekké, hogyan formálódik kezük alatt széppé a bútor, hogyan telik le ta­nulóidejük, és hogyan lesznek szakmunkások, segédek. Ügy érezte, hogy rohan az idő, rohan, és magával sodor­ja őt is. Szerette, amit csinál, szívét-lelkét beleadta a mun­kába, és erre biztatta tanítvá­nyait is. Kint dolgoztak egyik nap az udvaron, tavasz volt már. zöl­delltek a fák. Jólesett nagyot szippantani a friss levegőből, jó volt nyújtózni egyet a pá­don, S akkor hirtelen úgy érezte, hogy valaki figyeli. Valami azt súgta neki, hogy minden mozdulatát, minden lépését követi egy szempár. Üjra elfogta az a szorongás, amelyet azon a bizonyos első napon érzett. Először csökö­nyösen nem nézett körül, az­tán mégis fölemelte a fejét. — No, jómadár, csakhogy méTtózfatott idemézni .., Az az ember állt előtte, aki annak idején Jó hallgatta. Gú­nyosan mosolygott. — Mondhatom, szép dolog..: Börtöntölteléket oktatónak.;. Majd utánanézek én magáinak, ne féljen .;. A gyerekek megálltak a munkával, csodálkozva hall­gatták az idegen szavait Csak azt láttáik, hogy vezetőjük el- fehéreddik, lehajtott fejjel be­megy a műhelybe. Aztán visz- szanéztek a barna képű ide­genre, és látták, hogy elindul az iroda felé. Másnap reggel behívatták a munkaügyi osztályra. Sejtette, hogy miről lesz szó, de be­ment, megállt az asztal előtt, és várta, hogy szóljanak hoz­zá. — Nézze kérem, igaz, hagy jól végezte a munkáját, de az a helyzet, hogy szóltak ne­künk. .. Szóval, érti Mé­gis maga börtönben volt, nem szerencsés, ha a gyerekeket neveli... Jó lenne, ha még ma átadná az iratokat... Ja, és még valamit, egyelőre ne is menjen vissza a festőműhely­be, hanem átmepv a dukko- zóba inkább... Érti, ugye . .. A világ nagyon sötét lett. Feje zúgott, mint a méhkas. Lehet, hogy nem is köszönt, csak (kitámolygott az irodából. Megállt az ajtóban, tétovázott, hogy merre menjen. Aztán el­indult a kapu felé. Nem hal­lotta, hogy a portás rákiált, hogy hová megy, nem törődött azzal, hogy belegázolt a po­csolyákba. »Hát ez lett a vége.;; Ezért beszélnek a humanizmusról..: Végtére is igazuk lenne?.... Hiszen börtönben voltam ... És mégis nevelek, oktatok? Volt, van jogom hozzá?... De hát ez elmúlt!.;; Miért ül­döznek? Élni, dolgozni aka­rok! ... Vagy azt akar ják, hogy ne éljek?... Mi lesz a tanítványaimmal?... Mit mon­danak, ha megtudják, hogy ki volt a vezetőjük? ..: A vo­nat ... Talán ez lesz a leg­jobb. Vége...« • * • Az ügyeletes orvos beadta az injekciót — Még van remény. Meg­■ "'^nek . .. Poles* György Akkor szép az erdő, mikor (az?) zöld... Egy minapi újsághíaben azt olvastuk, hogy a laoszi tájékoztatásügyi miniszter »nyilatkozatban ítélte el az Egyesült Államokat, amiért az továbbra is fegyverrel látja él ... ügynökeit«. Egy tavaly megjelent közgazda­ságtudományi könyvben is ilyen példák hökkentik meg a magyarul tudó olvasót: >mérhetjük a munkát annak eredményével is«; »A munka mérésinek clyanna.c kell lennie, hogy az kizárólag csak annak a munkájú tük­rözze, akinek a munkáját mérjük«; s‘b. A következőket pedig a rádió híranyagából szedegettem össze nemrég: »(A volt náci tábornok) meglátogatta a katonai egysége­ket, hogy meggyőződjék azok kiképzéséről«; »A kormány elfogadta a ... törvénytervezetet, és úgy határozott, hogy azt az országgyűlés legközelebbi ülésszaka elé terjeszti«; "■(Sok gyárvezető húzódozik egy pil anatnyilag népszerűt­lennek látszó, de igazában hasznos intézkedéstől.) Azt várják, hogy a minisztérium rendelje el art.« — Mind­ezek után valóban nem lepődhetnének már meg, ha a kedves szerelmes népdal kezdősorát is így tekerné ki va­lamelyik rossz magyarsággal »alkotó« tollnokunk: »Ak­kor szép az erdő, mikor az zöld...« Hanem nézzük meg most pontosabban is, mikor és miért nem szíveli a mi nyelvünk az az mutató név­másnak untalan való ismételgetését! a) Mint tudjuk, a magyarban az ún. tárgyas ige­ragozással akkor is utalni tudunk a cselekvésnek már említett vagy ismert (kit, mit kérdésre felelő) tárgyá­ra, ha ezt a tárgyat nem tesszük ki melléje-; nem úgy, mint — mondjuk — a németben, mert ott ilyenkor csak ki kell tenni legalább egy azt jelentésű tárgyat. Ha tehát egy kellemetlennek látszó intézkedésről beszéltünk, akkor utána mér a kitett névtnási tárgy nélkül is bizo­nyosan erre vonatkozik a következő cselekvés: ».. . hogy a minisztérium rendelje el«. S ugyanígy azt nélkül he­lyes ez a hír: »A kormány elfogadta a törvénytervezetet, és elhatározta, hogy az országgyűlés legközelebbi ülés­szaka elé terjeszti.« b) Ugyanígy jellemzi a magyar mondatot, hogy nem kell benne újra meg újra megneveznünk az alanyt, vagyis azt, aki vagy ami a cselekvést végzi, a történést mintegy hordozza. Ha tehát előzőleg a munka méréséről volt szó, akikor a folytatásban már az nélkül is érthető: a »hogy csak annak a munkáját tükrözze« szintén erre mint alanyra vonatkozik. S ha tudjuk, hogy a laoszi mi­niszter az Egyesült Államokat marasztalta el, akkor az utána kapcsolt okhatározói mellékmondatban már az alany nélkül folytathatjuk a közlést: mert továbbra is ezt meg ezt teszi. c) Art ugyancsak mindannyian tudjuk, hogy anya­nyelvűnkben az ún. birtokos személyragokkal a birtok­szó végén rámutathatunk a birtokosnak a szemé­lyére: eredményem, eredményed, eredménye stb. Ezért külön szóval csak akkor nevezzük meg a birtokost, ha valami különleges célja van e kiemelésnek. De miért kellene betoldanuink az annak szót ebbe a mondatba: »mérhetjük eredményével is a munkát«?! S ugyanígy kiképzésükről a helyes alak, nem »azok kiképzéséiről« a másik fönt! példában: »hogy meggyőződjék kiképzé­sükről«. d) Máskor megtarthatjuk ugyan a . magyarban, is a névmási mondatrészt, csak éppen hangsúlytalanul nem a mutató, hanem a személyes névmásra van szükségünk; tehát 3. személyben erre: ő, őt, őneki vágj' neki, őróla vagy róla, ővele vagy vele stb. Hadd idézzünk most mindjárt a helyes, magyaros szerkesztésre egy-két példát: »<Ne szedjünk kábító gyógyszereiket.) A beteg szervezete ugyanis. .. hozzájuk szók .-.« (egy decemberi ismeretterjesztő cikkből): tehát nem: azokhoz. Vagy: »(József Attila agitációs verseinek nagy hatásuk volt.) A népies közmondások bölcsességét és a társadalmi valóság tudományos ismeretét... egyesíti bennük-: (egy hasonló, de néhány®'évvel régebbi írásiból); azaz itt sem: azokban. — Az őket tárgy különösen gyakori (hangsúlytalanul) dolgokra vonatkoztatva: »Fogja a céduláit, és vigye ha­za őket!- (a mindennapi élet nyelvéből); tehát most sem így: azokat. A mutató névmás eddig tárgyalt fölösleges haszná­latának közös oka van: az, hogy még ma is vannak toliforgatóink között olyanok, akik nem ismerik jól a magyar nyelv jellemző vonásait, s tudatosan vagy ön- tudatlanul valamely idegen — a vizsgált példákban a német — nyelv szabályosságait alkalmazzák magyar fogalma zásu kban is. Márpedi g bármennyire nem vezet is 'bennünket semmiféle sovinizmus, az említett néme- tes névmáshasználat hosszadalmassá és papírszagúvá — egyszóval: visszatetszővé — .teszi a magyar mondatot, tehát gondosan el kell kerülnünk. S 'bizony nem az idegen szavak okozzák a legna­gyobb nehézséget azoknak, akik szeretnének vigyázni nyelvünk sajátos rendjére, egészséges és ízléses haszná­latára. Ezekről ugyanis szokatlan hangsoruk, esetleg idegen betűik (mint a eh, az x) miatt amúgy is ierí a nem magyar eredet; az iménti az ellenben máskülönben jó magyar szó. Igaza volt tehát Arany Jánosnak, midőn 1861-ben így beszélt a magyar mondattanba furakedó nómetességekről: »S ami 'bosszantóbb, ez idegen kakuk- fiak tetemesen pongyolábbak, idomtalana'bbak, mint az eredeti fészek csinos madárkái.« Hagyjuk meg tehát a népdalt is a maga eredeti, szép formájában: »Akkor szép az erdő, mikor zöld ...« Tompa József tud. főmankatárs, kandidátus ŰJ KÖNYVEK Petrescu, Cesar: AZ ÍGÉRETEK VAROSA A regény egy moldvai kisváros társadalmának szatirikus rajza. Hőse gyenge jellemű, nagyravágyó fiatalember, aki miután a főváros­ban nem tudott érvényesülni, vi­déken szeretne karriert csinálni. A regény hitelesen ábrázolja a két világháború közötti iciőszak kis­városának jellegzetes alakjait. Polgár István: A LEHETETLEN PRÓBÁJA A költő mcsrt megjelent negye­dik verskötetév öl művészi kifeje­zőerő és mondanivaló tekintetében egyaránt előrelépett. Új lírai köl­teményei oldottabbak, egyértel­műbbek, s formai szempontból is kiíogástalanabbak. Radnóti Miklós VÁLOGATOTT MÜVEI A kötet tartalmazza a költőnek már kor ’.ban megjelent verseit, kisebb rr" fordításait; szerepel to­vábbá a könyvben az Ikrek‘hava című lírai emlékezés, egy Kaffka Margitról szóló tanulmány, vala­mint a költő egyéb írásai. Sadoveanu, M.: KISVÁROSI CSENDELET A nagy klasszikus román írort, a paraszti élet mesteri ábrázolóját ezúttal új oldaláról ismerheti meg a magyar olvasó. A cselekmény középpontjában egy kényszerhá­zasság áll, a polgármester lányá­nak és egy öreg katonatisztnek a házassága.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom