Somogyi Néplap, 1963. január (20. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-20 / 16. szám

T*sarnap, 1963. Januar 39. 5 SOMOGYI NfiPLAV cinya fa (f iai 1/ inézett az utcára. Ott- ' hon ilyenkor esik a hó, fehér minden még éjszaka is. Itt locsog az eső, a neviiuekiémo-v, a higanygőzlámpák színes kar­neválja visszatükröződik az aszfalton. Régen állt az ablak­ban, régen nézte az utcát.. Ez itt nem szokás. Legalábbis ne­ki éveken keresztül eszébe sem jutott. Most erre is gondolt meg arra is, hogy egyszer ott­hon a két lurkóval, Petivel meg Tomival a meredek hegy­oldalon szánkóztak. A gyerekek hangosan kacagtak; kacagtak aikkor is, amikor ő egy pilla­natra belefeledkezve a kedves téli játék örömébe nem jól irá­nyított, s a hóval teli árokba fordultak. Most is érzi az ak­kori ijedtséget, egyszerre nyúlt mind a két gyerek után. Ka­bátjukra, sapkájukra ragadt a hé — pöttöm hóemberek ne­vető fekete gombezemekkel. — Apu, olyan jót estünk! — dicsekedtek otthon, mint akik büszkék arra, hogy a nagysze­rű délutáni szánkózáson fér­fiasán kiállták a próbát, átes­tek a veszedelmek tűzkereszt­ségén. Tibor nevetve simogat­ta meg fejüket, s fél szemmel őrá sandítva megkérdezte tő­lük. — És vigyáztatok anyukára is? — Négy pici kar fonta át nyakát, két apró gyerektest ug­rott az ölébe... H át elmentek. Ezek a meg­lett férfiak voltak a ne­vető gombszemű hóemberek. Vajon tényleg azok voltak, az ő fiai? És ki került messzebb­re tőle: a koncentrációé tábor rémségeibe belepusztult Tibor vagy az életben maradt két gyerek?! Az ablak üvegén száz kis patak csorog lefelé. Meg­dörzsöli homlokát, megfordul. — Hol a cigaretta? Géza a székben ül, nézi a füstöt... Mikor kikerült ide Ameriká­ba, egyedül volt. A menekülők élni akaró es félelemtől eltor­zult forgatagában elvesztette őket. Huszonöt évesen, hófehér hajjal, egy szál rongyos ruhá­ban kezdte itt az életet. Azéle­HVNYAD1 ISTVÁN: VÉRIVÓ MADÁR A dombnak sok-sok karja van, És tüskeágán karma van. Sűrűjén vérivó madár, A csőre szivembe talál. Hiába váltanék irányt, Csak térülőin a domb iránt. Vak ösztönöm kézenvezet, Mint akinek kincse ottveszett. Oly halkan dúdolnak a fák, Szavuk figyelni balgaság: »A forrásnak ttérszín habja volt Egy özsutn vére abba folyt!-» »Nem menekülsz innen tovább, Elejtettél egy őzsutát!» »A forrás mindig tiszta volt, De gyöngyvízébe vére folyt!» Azóta mindig látom én A rettegést az őz szemén. Rajta halált ütött a seb, ö életemmel büntetett! Két gtdája mellette volt, És vére rajtuk rozsdafolt. Még nem értették ők a halált, De foltjukat, vitték tovább! Viselték véres foltjukat. Ki letörölje, nem akadt. Anyjuk sírása rám szakadt: Viszem, mint hal a horgokat! POLNER ZOLTÁN: ESTI VÁZLAT Házak mögé öntve kék dombokon a délután hűlő salakja füstölög. Verődnek borzas rét után roskadó, ezüst ködök. Megkövesedik a fák lángos levelén az ég. Esteledik. Gyöngvveretű. hosszú villanásokat lép a csend, mely csupa derű. Meleg alkonyt zománc utcánk, a folyó felől sűrű holnapi szél lobog, körém csapódik, tündököl, s izzó kévéjébe fog. tét és u keresgélést. A tébolyi- tó, kínlódó kutatást Peti és To­mi után. Varrt. Lassan gyűltek a dollárok, aztán merte csak lenyomni a párnázott ajtók ki­lincseit. Rézveretű, kovácsolt­vas, egyszerű és hipermodern kilincsek. Mint az éhező kol­dus a centet, úgy leste a híre­ket remegve. És hosszú ideif semmi. Állt a kikötőben, fe­szült idegekkel igyekezett ki­szűrni a hangzavarból az is­merős beszédet, s mikor kér­désére csodálkozó, tagadólag ingó fejeket látott, tágra me­redt, rémült szemmel hátrált, míg meg nem lökte valaki... Felberregett a telefon, csak intett Gézának, vegye föl. '— Halló!... Igen ... Szer­vusz ... Nem, köszönöm szé­pen, ne haragudjatok, ma nem tudunk elmenni a partira ... Nem, ugyan, dehogy . .. Kivé­telesen, értsétek meg ... Igen. elmentek ... Szervusz. — Kalmár Jozsóók — fordult feléje Géza —, nem iszol vala­mit? — Köszönöm, nem. Nézte, hogy odamegy Géza a bárszekrényhez. Még délután felejtették nyitva. Halkan koc­cant a pohár, aztán esettant az öngyújtó. Kalmár Jozsóéknál parti van. Talán nem sértődnek meg, hi­szen megérthetik. Kár lenne megbántani őket, nem sok em­ber áll olyan közel hozzájuk, mint Kalmárék. Ök vették szárnyaik alá, mikor megkap­ta az első hírt, amelyet annyi­ra várt; tudomást szerzett ar­ról, amire tulajdonképpen szá­mított, de ami mégis iszonyú súlyával hosszú időre összerop­pan tóttá: Tibor meghalt, a gyerekek eltűntek... K almáréknál ismerte meg Gézát. Nem volt sárga csillagos, mint az ő családja, mégis mindenkije odaveszett. Egy év múlva összeházasodtak. — Könnyebb lesz együtt, hidd el — mondták Kalmárék, és ezt érezték ők ketten is. A sok rossz után jónak kell jön­nie — makacsul hitt mindig ebben, és nem csalatkozott. Ősz hajú, elégedett, jómódú asszony lett egy galambősz, kö­zépkorú férfi oldalán ... Igen, milyen valószínűtlenül fehér Géza haja! Szinte világít ebben a félhomályos szobában, ahogy most lehajol, és elnyom­ja a cigarettát. Mintha havas volna a feje ... Eh, megint a hó, megint az otthoni tél... Több mint két évtized szaladt el, és sose jutott eszébe ilyes­mi. Géza megértő társ volt, szerető férj mindig, és az ma is. Nem, nem azért hallgat most sem, mert neheztel rá; társ a szomorúságban, gondol­kodik, s talán ugyanazok a ké­pek villannak fel előtte, me. lyek most őbenne kavarognak. Nemcsak neki, mindkettőjük életének célja lett megkeresni és megtalálni a gyerekeket. Géza megfontoltan, következe­tesen, módszeresen végezte ezt a munkát, és inkább ő végezte. Mert neki volt egy hibája — és csak most jött rá, mekkora hiba ez —, nem tudta, sőt nem is akarta megtanulni a nyelvet. Igen, legfőképp Gézának kö­szönheti azt a soha el népi fe­lejthető napot, mikor megér­kezett a második hír: Élnek, egészségesek a gyerekek, Iz­raelbe kerültek, ott telepedtek le. Ezután már csak egy célja volt: minél előbb találkozni, látni őket, megfogni kezüket, fejüket belenézni fekete sze­mükbe és beszélni, beszélni mindarról, amit csaknem egy negyedszázad alatt átéltek ... Gyönyörködni bennük, az az­óta már biztosan férfivá érett fiaiban — és lássák meg, is­merjék meg ők is az anyjukat... Akaratlanul végi gsimi tóttá arcát. Géza megfogta kezét, s nagyon csöndesen megszólalt . — Vádolom magam, és soha­sem tudom megbocsátani ma­giamnak, hogy így történt. . — Te? Nem értem ... — Dehogy nem érted, csak még nem gondoltál rá — kezé­be temette arcát,—, meg kel­lett volna tagadnom, egysze­rűen megtagadni. Még akikor is, ha holnap az utcára kerü­lök ... Embertelen az üzlet. Micsoda harcom volt, hogy leg­alább addig ne kelljen utaz­nom, míg megérkeznek a gye­rekek ... És aztán elmentem, alig láttam őket, itt hagyjalak benneteket, és csak az utolsó napokban értem haza, mikor már nem menthettem meg semmit... — Nem, Géza, nincs igazad, ne bántsd magad... Én azt hiszem, akkor sem történt vol­na másként, ha itthon vagy ... Valóban, erre nem gondolt, de mellékes is, nincs igaza Gé­zának. Hiszen ő, mióta együtt élnék, először még örült is ti­tokban, hogy férjének utaznia kell, igy legalább fiai csak ve­le lehetnek, és senki nem za­varhatja az együttlétet. Szé­gyellt« ‘is ezt az érzést, mert tudta, hogy Géza ismeretlenül Is nagyon szereti a gyerekeket, az ő fiait, az ő álmait keresi bennük ... Hogy ragyogott az arca, mikor a repülőtérre men­tek, máskor mindig biztos kéz­zel vezette a kocsit, s akkor minduntalan szabálytalanko­dott ... K ét hatalmas, vállas, fe­kete férfi jött velük szembe. A szeme kérdezte: ezek volnának az én fiaim? De sa­ve máris rugóként lökte előre, s mint régen, egyszerre akarta átölelni mind a kettőt, de nem tudta. — Mama? — ennyit kérdez­tek azok, hogy meggyőződje­nek, valóban az borult-e nya­kukba, akit annyiszor próbál­tak fölidézni, és sohasem si­került. — Igen, fiaim, én vagyok. Csók, ölelés, csók, ölelés .. . Némán... S ez volt a pillanat csodája, amit nem lehet föl­idézni, nem lehet végiggondol­ni, csak érezni lehet. Géza szótlanul áll, aztán fiai kezét beletette a férje kezébe. A kocsiban hátraült kettőjük közé, átölelte, magához húzta őket. Hol egyiket nézte, hol a másikat. Nem tudott beszélni. s min* hallgattak. Pedig mil­liószorr végiggondolta a talál­kozást, hogy- egymás szavába vágva mohón isszák majd a másik hangját... Másképp tör­tént. Észre sem vették, már a ház előtt álltak. — Megérkeztünk — mondta. A két fiú egymással versengve segítette őt ki a kocsiból. S bent a szobában hol az egyik, hol a másik kapta föl karjába: — Mama! Mama! — Drága fiaim! Csakhogy együtt vagyunk — tolta el a gyerekeket, nézte örömtől su­gárzó szemüket. — Micsoda férfiak lettetek! Én meg ilyen vagyok, látjátok?! No, szólja­tok már! A fiúk mosolyogtak, sze­mükben valami furcsa, zavart fény villant meg. Látta ezt, vagy csak érezte? Egymásra pillantott Tomi és Péter, az­tán egyszerre szólaltak meg — angolul. Valami rémület mar­kolta meg akkor a szívét, s a szorítás terjedt, terjedt föl, egészen a torkáig. De még ne­vetett, ragyogott az örömtől, s tréfásan lökte hátba Tomit. — Ne bolondozzatok már! Magyarul beszéljetek, ment nem érti anyátok, amit mond­tak ... A gyerekek csak álltak már nem mosolyogtak, ö iszonyod, va rogyott le egy székre, s ke­vés angol tudásával megértet­te, amit nagyon halkan mon­dott Péter: — Mama! Mi nem tudunk magyarul, elfelejtettük a nyel­vet... F elállt a székről, már egé­szen sötét volt a szobá­ban, csak a nyitva hagyott bár- szekrény lámpái vetettek fényt a parkettra. Megint az ablak­hoz húzta valami. Rendületle­nül esett... Még jó, hogy szép idő volt az alatt a két hét alatt, míg itt voltak a fiúk. Persze erre nem gondoltak, a nyelv egyiküknek sem jutott eszébe... Éjjel Géza elutazott Együtt volt a fiaival, és alig-alig tu­dott szót váltani velük. Benső­séges. meghitt beszélgetésié nem kerülhetett sor, mert a tolmács jelenléte — még ha jó barát is az illető — nem en­gedi a szívekbe lapózni azt a hangulatot, amely anya és hu­szonnégy éve nem látott fiai köcst kialakulhat. Kezdetben igyekeztek tréfával, a viszont­látás mindent elsöprő örömével elütni a dolgot. A milliméter- nyi szakadék azonban óráiéi órára nőtt, terebélyesedett, s elnyelte őket a benn re­kedt mondanivaló, a ki­fejezetten érzések, gondola­tok a második héten mindhár­mukat fojtogatták, s mikor Géza hazaért, egy testileg, lel­kileg összetört, szőttem, néma családot talált. Minden el volt rontva. Aztán a fiúk repülőre ültek, különféle eiintézniva­lóikra hivatkozva hazamentek azzal, hogy néhány hónap múl. va hosszabb időre fognak el­látogatni .,. Két órával ezelőtt csókolták meg egymást a repülőtéren... Vörös Márta í ™ V W 'í- í 's . í . C << <Í%V‘ Sí» < - • 's V / './ S' ......... ÚJ SZAVAK — helyes vagy helytelen alkotások? V* indennapos tapasztalatból tudjuk, hogy idő halad- “ tavai változik az élet, gyarapszik a kultúra, fej­lődik a technika. Hanem arra már jóval kevesebbszer eszmélünk, hogy mindennek nyelvi gazdagság, szüntelen nyelvi gazdagodás a föltétele. Pedig valójában nem olyan nehéz belátni. Elég arra gondolnunk, hogy a fogalmakat csak nyelvi köntösben lehet közvetíteni, hogy az új is­meret csak a nyelv révén bontakozhat ki, válhat köz­kinccsé. Ha a kultúra és a nyelv, a kulturális haladás és a nyelvi fejlődés összefüggésének belátásáig már eljutot­tunk, a következtetést könnyűszerrel levonhatjuk. Arról van szó, hogy a nyelvi fejlődés nem olyan dolog, amit büntetlenül elhanyagolhatunk. Ezután szóba kerülhetnek mindjárt a teendők is. A nyelvnek leggyorsabban és legszembetűnőbben a szókincse változik, fejlődik. Ez abból következik, hogv a fogalom szó formájában ölt testet; a kulturális fejlődés során tehát az új fogalmakkal új szavakat is kell terem­tenünk. A szókincs gyarapodásának többféle útja is van. A nyelv átvehet, magába olvaszthat idegen szavakat. De sokkal szerencsésebb a szókészletet nemzeti forrásból növelni; elsősorban úgy. fogy meglevő szavainkból úja­kat formálunk képzés, illetőleg összetétel útján. Persze az óvatosság azért e téren sem árt: nincs minden új kép­zés vagy összetétel hasznára a nyelvnek; csak azok az új szók jelentenek igazi nyereséget, amelyek megfelelnek a nyelv törvényednek, a szóalkotás évszázadok hosszú során át kialakult szabályainak. Ezzel már el is árul­tunk valami fontosat. Azt, hogy a sajtóban, a rádióban, a szépirodalomban és a szakkönyvekben szinte naponta felbukkanó szavaktól csak azért, mert még nem csenge­nek ismerősen a fülünkben, nem szabad Idegenkednünk. Ha egyébként megfelelnek a helyes szóáfikotás követel­ményeinek, bátran használhatjuk őket. Valamikor min­den szavunk volt új s így még szokatlan. Hanem a hely­telen alkotások terjesztésétől már óvakodnunk kell. Tj’ z így elvileg rendjén volna — mondhatná valaki —, de hát ki tudja az emlegetett törvényeket, szabályokat mind észben tartani, jól alkalmazni. Két­ségtelen, van belőlük jó néhány. Egész részletesen csak olyan nagyobb méretű mű képes őket mind ismertetni, mint A mai magyar nyelv rendszere címen nemrégiben megjelent kétkötetes akadémiai leíró nyelvtan. De a leg­fontosabb tudnivalókat bárki megjegyezheti, kivált ha nem egyszerre, hanem csak lépésről lépésre haladva, kévésévé! raktározza el őket a fejébe. Nos, kezdjük el! Ha ezt halljuk, olvassuk: terepjáró, porszívó, anyag, mozgató, minőségellenőrző, helyeslőén bólinthatunk. Két okiból is. Egyfelől azért, mert az -ó, -ő képző, amely az összetételek második, úti. utótagjában szerepel, egyebek közt éppen eszköznevek, foglalkozásnevek képzésére való (vö. vonalzó, reszelő; tanító, edző). Aztán amiatt, hogy ősi magyar alakulatok mintájára keletkeztek. Az ilyenek elemei eredetileg külön mondatrészek voltak, s csak idő folytán olvadtak a mondat keretén belül össze egységes szóvá. Ma már nincs okvetlenül szükség köz­bülső fokként a terepet járó, port szívó, anyagot mozgató, minőséget ellenőrző-féle tárgyas kifejezésekre: meglevő számos jelöletlen tárgyas összetételünk alapján azonnal tömöríthetjük őket. A faültet, gyomirt szavak első tagja szinten jelöletlen tárgy. Ezekkel mégis vigyáznunk kell: nem tartoznak az előbbi csoportba. A közigazgatas helyes összetételből régebben elvont közigazgat szónak és társainak (nagymos, nagytakarit stb.) nyomán jöttek létre, s mint a mintául szolgáló helytelen elvonások erő­szakolt alakulatók. Ezért mondjuk inkább így: fát ültet, gyomot irt. Az olyan ún. jelöletlen birtokos összetételek, mint amilyen az asztalláb, színtan ősi eredetű kifejező esz­közeink sorába tartoznak. Közülük a legrégibbek — mint a jelöletlen tárgyas összetételek is — mondatban kelet­keztek, birtokos jelzős kifejezésből (asztal lába, asztal­nak a lába). Az újabbak rendesen már mondaton kívül, analógiás úton jönnek létre. Legtöbbjüket szívesen fogad­hatjuk: bérrendezés, brigádtag, tapasztalatcsere, teljesít­ményhatár. Erőszakolnunk azonban nem kell őket: ami. Joor nincs okvetlenül szükség a szóra, vagy amikor túlon­túl hosszú s egyhangú volna az összetétel, elégedjünk meg egyszerűen birtokos jelzős kifejezéssel. Például ki­rendeltségvezető, termelésemelkedés helyett (lapunkban olvashattuk őket — 1962. otet. 14.) írhattuk volna ezt: a kirendeltség vezetője, a termelés emelkedése. De még inkább akkor ajánlatos birtokos jelzős kifejezéssel élni, amikor a többszörös (birtokos jelzős) összetétel nagyon erőltetett volna. Egy elrettentő példa: népdalénekes- utánpótlás (Rádió- és Televízióújság 49. szám). Nem sok- tori szerencsésebb ez sem: kenyérgabona-vetőmag (Ma­gyar Nemzet, 1962. dec. 8.). A lomtalanított padlás nemcsak tűzrendészet! szem­pontból kívánatos, hanem nyelvileg is helyes. Mégis. ;untkor fölmegyünk Pestre vásárolni, s azt látjuk a körúti kirakatban, hogy a szövet gyúrtelenitett, joggal megcsóválhatjuk fejünket. Mert míg a lomtalaníto-tt padlás olyan, amit lomtalanná tettek, addig a gyürtelení- tetf szövetet el sem tudjuk képzelni! Ha alkotórészei je­lentéséből kiindulva elemezni próbáljuk, valami ilyesmi sül M belőle: olyan, amit nem gyűrtté, nem gyűrővé tettek (vö. fűtetlen = nem fűtött, ihatatlan = nem iható!). E képtelenségre ráadásul nem is volt szükség hiszen van jó szavunk a fogalomra: gyűrhetetlen (hogy mi okiból nem gyűrűdé, természeténél fogva-e, mint a tiszta gyapjú vagy műszaki eljárás eredményeként, kevésbé lényeges a vevő szempontjából!). [ os, ezúttal elégedjünk meg ennyivel. Csak még egy fontos elvi tanulságot vonjunk le. Nevezete­sen, amikar új szót alkatunk, vagy amikor meg akarjuk egy új szóró) állapítani, vajon helyes-e, vigyázzunk, csak kifogástalan szókat vegyünk alapul, s körültekin­tően járjunk el az egybevetéskor, az analógia alkalma­zásába. Dr. Rursiczky Éva, a nyelvészeti tudományok kandidátusa., az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa. N Lóránt János: TÉLI NAPSÜTÉS (akvareíl)

Next

/
Oldalképek
Tartalom