Somogyi Néplap, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-24 / 301. szám
SOMOGYI NÉPLAP A z asszony sietve, ideges kapkodással vette föl ruháit. Aztán nagyon fegyelmezetten állt a spanyolfal fakult rózsái között. Nyugtalan .tekintetével azonban az orvos széles, fehér mezes hátán tapsikolt. — Mondjon már valamit, doktor bácsi! Az ősz hajú férfi széles, színpadi mozdulatokkal rázta vissza kezéről a vizet a kagylóba, a törülközőt is zászlóként lobogtatta meg. Kedves, atyáskodó s egyben főpapi mosoly- lyal kísérte szavait: — Foglaljon helyet. Igazán, komolyan mondom. Szeretném, ha véleményt mondana feketémről. Nézze, a konnektort már az előbb bedugtam, egy pillanat, s máris megcsapolom ezt a fényes masinát. Ott ülnek a parányi asztalnál. Az asszony a csészével, a cukorral, a kanállal való bíbelő- déssel leplezi izgalmát. Arca erőltetett merevségét pirinyó, hirtelen jött színek bontják s lassan mozduló ajkai, melyek pirosába fogai játszadoznak. — Nos? — szakad fel halkan a kérdés. Az orvos szürcsölve hajtotta fel a kávét, cigarettára gyújtott, összehúzott pupillái alól figyelte az asszonyt. Valami miatt szenved, valami miatt nyugtalan, aminek nincsenek fiziológiai tünetei. Mi az és miért? Vagy tíz év óta ismeri, róla, családjáról majdnem mindent tud. Akkor honnét és miért van ez a neurasz- téniás tünet? Fiatal is még, harmincöt-negyven között, igazán szépen beérett alma. Testének körvonalai még őrzik az arányokat, egy-egy mozdulata a lánykamaszok sutaságát is. Szeme, kitágult íriszei azonban valami nyugtalanságot árulnak. .. — Beszéljen magáról! Az asszony arcán megrándultak az izmok, remegő ujjai az asztal csipke-térítőjének bojtjait bogozták. — Nagyon kérem, ne játsszék vélem óvodás- dit, hiszen ismer ... — Félreért... Mondja, asszonyom, mi az, amitől fél? Várjon, ne válaszoljon azonnal... Valami hosszú idő óta foglalkoztatja, s emiatt tele van rettegéssel, félelemmel. Mi az? Az asszony felkapta fejét: — Ugye, nem gyanúsít? Éppen olyan asz- szony vagyok, mini tíz évvel ezelőtt, amikor megismert; Gézát, az uramat szeretem, s emellett jó barátom is. Igazán. — Nézzük közelebbről. Mióta nem tud éjjel nyugodtan aludni? — Ügy oktáberban kezdődött... — Mitől? Gondolkodjék! Valami megzavarta élete eddigi ritmusát, vagy a hivatalban, vagy otthon, de valami volt... Az asszony fölemelte fejét, pupilláin könny harmata csillant. — Ne nevessen ki — Géza is csak mosolyog rajtam —, akkor nagyon, de nagyon megijedtem, hogy háború lesz. A kubai dolgok miatt... Tudom, mert láttam, hallottam, minden normális ember csak legyintett egyet: »Majd a fejesek elintézik ...■«, de én akkor napokig nem tudtam aludni, fizikai fájdalmaim voltak. Iszonyodtam minden zajtól, az egyedülléttől, a sötéttől, az autók reflektoraitól s még a porszívó motorjának zümmögésétől is. Hát ez volt... — Aztán? — Aztán lassan elmúlt. Normális lettem ismét, ahogy Géza is mondja. Valami ostoba ingerlékenység maradt bennem, de mivel tudtam róla, nagyon vigyáztam magamra, hogy ne vegyék észre. Az orvos atyáskodva veregette meg az asz- Bzony kezét. — ízlett a kávé? — Köszönöm ... Amikor tegnapelőtt megvásároltam a karácsonyfát, elölről kezdődött a dolog. Doktor, félek, rettegek a háborútól; de miért most, amikor mindenki tudja, hogy ez a válság elmúlt, és az emberek vígan, vidáman készülődnek az ünnepekre. Én, én nem tudom elfelejteni, mi volt negyvenötben! A férfi ismét kávét öntött a csészékbe. — Mesélje el! — Nem tartom fent? ... Igyekszem rövidre fogni: A háború előtt és alatt B*... községben laktunk Fejér megyében. Apám cipész volt, nem gazdag, de olyan megélni tudó kisiparos, aki- nek még arra is futotta, hogy lányát gimnáziumba járassa, Fehérvárra. Hárman voltunk testvérek. Bátyám, Karcsi autószerelő volt de már negyvenkettőben elesett a Donnál. Béla öcsém két évvel volt fiatalabb nálam, a Hangyában inaskodott, s negyvennégy nyarán a leventékkel Németországba marsoltatták. így bizony a háború minden külső, egyre riasztóbb jelei mellett bent dúlt otthonunkban is. Látszólag még minden helyén volt házunkban: a bútorok, a falak, a házieszközök, csak mi voltunk benne hajszolt idegenek. De azt hiszem, ilyen volt az egész falu maga is. Engem már negyvennégy őszén nem is engedtek iskolába; utolsó éves, érettségi előtt álló nagylány voltam. Érdekes, akkor még nem éreztem, de nem is értettem igazán, mi a háború borzalma; bátyám halálában, öcsém elhurccl- tatásában inkább szomorú véletlenséget éreztem. Hogy is mondjam, inkább bosszantottak, felháborítottak dolgok: minden olyan egyhangú lett s fázósan hideg, mint november esős napjai. Bosszantott és felháborított a falunkban állomásozó, egymást váltó magyar és német katonák ízléstelenkedése s főleg nőéhsége, leányismerőseim egy részének undorító gátlástalansága. De legjobban az bántott, hogy apám mind gyakrabban öntött fel a garatra, s ilyenkor dikicsét vagdalta a kaptafák és a nyűtt cipők közé. — Belét ontom, kik ezt a háborút kifundál- ták... Nevetséges volt ez a hősködés, mert tudtam, mennyire fél, nemcsak a háborútól, hanem az emberektől is. Az utcán minden rendű sarzsit 10 viselő katonának alázatosan köszönt, szó nélkül hallgatta végig a nyilasok mind gyakoribb szájaskodását. Halottak napjáról nem is beszélek: az első világháború roggyant térdű frontharcosaival ő is zárt sorban menetelt ki a temetőbe a hősök emlékművét koszorúzni. Így volt. Az élet megszokottsóga nagyon megváltozott, az emberek önzők, gyanakvók, hazudozók, képmutatók lettek, úgy gondoltam akkor, az élet vált elviselhetetlenné, nem a háború. Mert a háború csak iszonyú fenyegetés volt fölöttünk, s azt hittem, Károly bátyám halálával vége, Béla elhurccltatásával vége, hogy a szomszédunkban is gyászolnak valakit, azzal vége. Pedig naponta hallottuk, hogy a főváros körül brurrunognak, dohognak az ágyúk, a felhők fölött vagy éppen alattuk gordonfcaszavú ezüstmadarak hörögve vonszolják a bombák százait. És minden este láttuk, hogy keléten, vagy délen a föld eleven, vérpiros húsa feslik föl, s ezek az örökös tüzek az ősz és a télelő éjszakáinak végtelen kísérői. Karácsony vasárnapjának reggelén anyám misére indult. Én folytattam a főzést helyette. Egyszer csak vad, véget nem érő puskaropogős kattogó, pattogó zaja zörgette meg az ablaküvegeket, s hamarosan erre rezonéltak a falak is, míg mindezt föl nem oldta az aknák éles és egyszerre olyan meghatónak, nevetségesnek és sírnivalónak hatott mindez. Nem is tudtam, miért. Aztán hirtelen sarkon fordult a három ember, valamit dünnyögtek és elrohantak. Az egyik az ajtóból Visszaszólt: — Ne bojsza! Vojna kaput, nyemci kaput! Most láttam meg, hogy Bélánk korabeli ifjú legény a katona, arca, kezének mozdulata a hirtelen lett nagyfiúk félszegségéről árulkodik. A géppisztoly, az övébe aggatott gránátok, ruhájának egyhangú szürkéje, kucsmájának bolyhos gombája úgy hatott, mint az álarcosbálok maskarája. — Mi lesz vélünk? Édes jó istenem, mi lesz vélünk? — jajdult fel anyám, amikor már magunkra maradtunk. :— Mi lesz? Hát mi lenne? — kakaskodott kissé túl hangosan apám, s kezében remegett a konyhaszekrényből nagy gyorsan előhalászott pálinkósüveg. Ezek se emberevők. Ne félj, látták bütykös, kérges tenyerem, tudják, nem vagyunk burzsujok. Azt meg saját szemetekkel láttátok, amikor azt mondtam, ismerem Varosilovot, még tetszett is nekik. — De az istenért, ki az a Vorosilav, papa? — Ki? Hát olyan tábomokféle. Még tizenkilencben hallottam a nevét. Jó, ha az ember nem felejt. Hétfő, 1962. december 91. Apám éppen ilyen hallgatag makacssággal dolgozott mellettem, szerettem volna tudni, mire gondol. Annál bőbeszédűbb volt anyám, de ha folyton más szavakkal is, lényegében ezeket mondta: — Gábor, jól bezártad otthon az ajtót? — Hát ezért szültelek a világra? — Nem érjük meg a reggelt, meglássátok! Amikor a korai este sötétje lassan-lassan befödte a Császárrétet, már vállmagasságig álltunk az árkokban. De ekkor már nem bírtam tovább, az ásó kiesett kezemből. Egy ténfergő katona valamit kiabált felém, majd felkapta a szerszámot, s odaállt helyemre, közben halkan, akadozva valamit beszélt. Nem értettem. Egyetlen szót vettem ki ismétlődő 'dünnyögéséből: mamka, mamika. Először az* hittem, anyámhoz beszél, de aztán rájöttem, hogy az egyre kormosabb sötétben, a rojtos kendő és a régi göncök bugyrában tényleg úgy nézhetek ki, mint egy vénasszony. Anyám is magára vette a mamkázást, mert ásóját a katona kezébe erőltette. — Látom, közietek is vannak rendes emberek. Jó anyád lehetett, fiam! A katona nevetett, s nagy lendülettel forgatta, dobálta a földet helyettünk is. Mi ketten az árok falánál kuporogtunk, s időnként arra rezzentem, hogy előreesdk fejem. Repülőgépek halk, majd egyre erősbödő zúgása állított talpra. Elült az árkokban a beszéd. Mindenki figyelt. Egyszer csak világító rakéták csillagszórói gyúltak ki az égen, s pillanatok alatt vakító pirossárga világosság derült fölénk. Olyan szép volt, mesebelien szép volt most minden, hogy az ember szeretett volna csodálatában hangosan ujjongani. Ugye, milyen buta gondolat volt, abban a helyzetben? Aztán a gépek zúgása egyre erős- bödött, sok-sok fekete pont szállingózott alá, a falu fölött egyre nagyobbak lettek, hogy vad robogással rázzák meg a földet. Bombáztak. S ott alattunk, a faluban vérvörös lávaszőnyeg hullámzott a házak között, majd hosszú lángnyelvek futottak nyomukban. — Ég a templom környéke! — Levegőbe repült az egész Erzsébet utca! — Istenem, mi van a mi házunkkal? Pillanatok alatt megszűnt az égzengés, s félelmükben, keserves ijedtségükben lapuló emberek hangos, jajgató zsivaja szakadt fel. Nem is tudnám megmondani, mint kezdődött, de egyszer csak látom, hogy anyám kapaszkodik ki az árokból; — Földönfutóvá tettek bennünket a gazok! — jajgatott hiszfériásan, és se látva, se hallva rohant a falu felé. De nemcsak ő. Talán tízen is, húszán is ott futottak a szántás barázdáiban. — Állj meg. Bözsi, vadászgépek vannak felettünk! — ordított csuklásba torkolló hangon apám, s mint ki eszét vesztette, sánta lábával bukdácsolt anyám után. Elszántan másztam át a friss földhányáson, hogy beérjem őket. Egy erős kai- rántott visz- sza, majd kimarj ült szorításától karom. A katona volt. Valamit ordított, aztán lerántott a földre. Fölém hajolt. Ebben a pillanatban géppuskák és repülőágyúk söpörték, vágták, szaggatták a földet. Velőt rázó jajgatás kísérte ezt az agyat, idegeket bontó zajt. S aztán másra már nem is emlékszem. Arra eszméltem, hogy iszonyú súly nyomja mellemet, s nem tudok mozdulni tőle. Szabadon maradt kezemmel tapogattam. Daróeba markoltam, majd ragacsos meleg tapadt tenyeremhez. Beteg nyulak citerahangú nyüszítése ütötte meg fülem, s amint tudatomig ért, már azt is tudtam, hogy régen, nagyon régen hallom ezt. Örökkévalóságnak tetszett, de lehet, hogy pillanatok töredéke alatt játszódott le bennem a magamra, az életre, a világra ismerés. Éltem, és élni akartam. Többszöri erőlködéssel leráztam magamról a katona elnehezülő testét. Fel akartam ugrani, de lábain f . mondta a szolgálatot. Magamra, csak mag ra gondoltam ekkor, és vad félelem fogott- c . Magamra gondoltam, csak magamra, s nr mertem lábamhoz nyúlni, hátha nincs is bam. Magamra gondoltam, csak maga:, nem mertem mellemet végigtapogatni, ! •' a saját véremet markolásztam az előbb, tam. Ügy hiszem, sírtam és sikoltoztam, az is lehet, hogy képzelődés volt ez is. I, len egy nagyon halk, suttogó hangra figy tem: — Mamka! Mamka! A katona kezével felém tapogatott, érez tem, ujjai mint kapnak ruhámba. — Ne bojsza! — nyöszörögte kínos erőlködéssel, aztán hangos zokogás rázta meg. Egy nagyon apró, nagyon kisfiú fájdalmas síi ősi volt ez, majd minden átmenet nélkül f Ido'.ló. hörgő nyöszörgés váltotta fel. Aztán csörd lett. Nagyon nagy csönd lett, és örvénylő szakadékba zuhantam, nagyon mélybe, zúgó. kavargó sötétbe. Úgy tudom, hajnaltájban az orosz katonáik vittek be a faluba. Ismerősök szállítottak el házunkba, mely az utcával együtt az éjszakai nagy bombázásban csodálatosan épen maradt. Egy hétig feküdtem élet és halál között ideglázban, majd újabb két hét után tudtam meg apám és anyám halálát is. S közben szí nk asztalán a szépen díszített karácsonyfából ünnepi színét, illatát vesztett, sárga tűleveleket pörgető ágas bozót lett. — Hát így volt, doktor! z orvos nagy igyekezettel friss kávét töltött a csészékbe. — Ugye, most az volna ildomos, hogy nagyon oko-s dolgokat* m.vndk magának, vagy csodapirulákat ír jak e orosságnak. Pedig csak frázist tudok mondani, űe tabletta helyett talán ezt: éppen azért nem kell félni a háborútól, mert a világon minden embernek volt, egyszer volt egy ilyen o zal- mas éjszakája. Százmilliók meg ttták a védő- árkot a Császárréten, s az öreg Nyikos biztatása sem kellett hozzá .. . ízlik a kávé? I Ji .JMiM marnia ★ ★ ★ 1 CSER PÁL: KARÁCSONYRÓL... ■'MKB T 1 csattogása, süvítése és a bombák földet rázó robaja. — Mi van anyuval!? — jajdultam fel, és ahogy voltam, rohantam kifelé. Apám megelőzött. Ott állt a verandán, miért, miért sem, a kisbaltát szorongatta. — Menj vissza a szobába! — parancsolt rám. — A sarokba állj, ott a legkisebb a veszély. Majd én megnézem, mi van leint, s ne félj, anyádat is hazahozom. Az ablakon át leskelődtem utána, s láttam, mennyire fél, a baltát kétszer is kiejti kezéből, hétrét görbülve biceg a kerítésig. Ott tanácstalanul megállt, majd körülményesen felkapaszkodott egy tuskóra, fejét nyakába húzva kukucskált ki az utcára. Akkor zörrent a kapu, anyám majd úgy esett be rajta. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy belekapaszkodjék apám kabátjába, s húzza, rángassa befelé. — Gyere, nyakunkon a háború. Az oroszok már a vasútállomásnál csatáznak a németekkel! Órákig lapultunk, ijedeztünk a szoba sarkában. Vacogva figyeltük a kinti zajokat. Az ebéd félig készen ott felejtődött a tűzhelyen, eszünkbe sem jutott, hogy hozzá kellene nyúlni. Előttünk a szobai asztalon ott állt á tegnap földíszített fenyő zölden, aranyosan, gyertyák, szalonpapírok és angyalhajak fehér díszében, az erdők friss, gyantaszagú illatával. És nem jutott eszünkbe, hogy karácsony van. Az almák és bombák dobverésére időnként megmozdult a díszes fa, és én úgy láttam, egyre inkább hittem is ezt, hogy valami titokzatos, százkarú, gonosz keleti isten leske- iődlk ránk az asztalon, s egyszer csak leugrik a magasból. Nem is mertem már szemem levenni róla, mert akkor nem lesz semmi, ami visszatartsa, és nem lesz menekvés bosszúja elől. Alkonyodott, amikor minden átmenet nélkül csend szakadt a falura. Ébren voltam, nagyon is ébren voltam, s mégis úgy rémlett, mintha mély, igen rossz álomból ráztak volna fel. Szüleim lábujj hegyen óvatoskodtak a lakásban, meg-megálltak, mint a tolvajok, riadtan tekingettek az ablakon kifelé. Hosszú, hosszú percek múltán apám, ez a szegény, töpörödött, félénk és gyáva ember megint megfogta a.baltát, hogy künt körülnézzen. Nem szólt egy szót sem, megcsókolta anyámat, engem, és felrántotta az ajtót. De mindjárt vissza is húzta. Kintről berúgták az utcakaput, szöges csizmák dobogó üteme visszhangzott az udvaron, s mielőtt egy szót is tudtunk volna váltani, hárem géppisztolycső meredt ránk. Orosz katonák voltak, nyűttek, meghajszoltak, fáradt és ijesztő arcúak. — Én ismerem Vorosilovot! Én ismerem Vo- rosalovot! — kiabált feléjük rekedt hangon apám, és akkor igazán nem tudtam, kit-mit takar a név, azt még inkább nein, hogy miért kell ezt most mondani. A három katona morgott, dünnyögött erre a fogadtatásra, aztán ránk ordítottak: — Fasiszta, nyemci jeszt? Apamat félrelökték, s beléptek a házba. Vé- gigtopog-tak ^ konyhában, majd géppisztollyal a tűzhely ele tereltek bennünket, s belökték a szoba ajtaját. Ketten kutattak, a harmadik rank ügyelt. A háborúról, a katonák kegyet- lenkedeseről hallottalt minden borzalma végigszaladt rajtam, s álltam meredten, kővé valva, míg anyám hangosan szipogott mellettem. Par percig tartott mindez, s azt hittem ez az örökkévalóság. Csend, kínos és kínzó csend szakadt ismét ránk. Nem is tudom mint kezdtek érzékszerveim újra funkcionálni, Jam, rádöbbenek egy képre:'S-három szürke darocos katona szomorú arccal nézi a fát komor, nagyon fáradt tekintetükben gyermekes öröm, ujjongás bujkál. Egyikük mozdul, egyenként gyújtogatni kezdi a fenyőfa gyertyáit. Furcsa ragyogás terített fényt a szobára, ★ ★ * Hogyan telt el az éjszaka, nem is tudom. Egyre emlékszem világosan, hogy a szomszédok közül, az utcabeliek közül ez is, az is beosont hozzánk pár percre. Kicsit kótyagos volt mindenki, kicsit tanácstalan is, de abban valamennyien megegyeztek, hogy a neheze azért már elmúlt. Körülbelül így ment el a másnap délelőtt is. Mellékutcában laktunk, elég távol a falu centrumától is, így nem sokat tudtunk arról, hogy a község más részein mi van. Mászkálásra senkit se vitt rá a merészség. Ügy közvetlen ebed után azonban ismét beállított két katona, velük egy falubeli is, Nyikos Péter, a vasutas. — Bocsássatok meg, Gábor — kezdte Nyikos a beszédet —, azért vagyok velük, mert minden fiatalt munkára kell mozgósítani. Giziért jöttünk. A község alatt, a Császárréten kell futóárkekat ásni, hogy a németek váratlanul ne törhessenek a falura. Csút és a többi község, még az ő kezükben van. Sóbálvány voltam, a lélek is megfagyott bennem. Anyám jajgatott: — Tudtam én, mondtam ón, összeszedik a lányokat! Nyikos nyugtatta: — Ne izélj, Bözsi. Minden épkézláb embernek jönnie kell, s ez nemcsak az oroszok számára fontos, elsősorban a mi hasznunk lesz. Kinek kell, hogy a németek visszajöjjenek? Na ... — Hagyd, te áspis! Minek szegődtél el, leánykerítőnek? — Tolmács vagyok meg izé, olyan megbízott elöljáró ... Ne istentelenkedj már ... Hiába beszélt, anyám sírt, lármázott, a két katona vigyorogva és értetlenül nézte a jelenetet, én meg csak álltam, mint aki megiku- kult. — Egyedül nem engedem! — harciasfcodott anyám. Te is jössz, Gábor! A katonák nevettek rajtunk, aztán nyilván megunták a huzavonát, kiadták a parancsot: * — Da vaj! Hosszú, kacskaringós menet bandukolt a Császárrét felé. Szomorú, temetési precesszió voltunk, olyasféle, amikor az emberek .nem hozzátartozóikat, hanem önmagukat kísérik a nyitott sírhoz. A háború mindenféle borzalmát, a sokat és sokszor hallott propaganda állításait véltük megvalósulni. — Ott künt majd halomra lövöldöznek bennünket! — Megásatják a saját sírunkat... Aztán nem történt más, mint a kivezényelt sok ember megkezdte az árkok ásását. Templomi csendben ment először a munka, ám lassan oldódni kezdett a torkokat fojtogató szorongás, megindult lassan a beszélgetés. Nyikos hol itt, hol ott tűnt fel, biztatta az embereket: — Nyomjuk meg a gombot, s az esti harangszóra mindenki otthon eheti az ünnepi kalácsot! Voltak, akik vele lelkesültek, olyanok is, akik morogva kétkedtek, de olyan is sok akadt, mint Vida, a köteles. — Nekem ne kommandírozzon, jó?! Se magának, se másnak nem vagyok cselédje, se Sztálin katonája! Én béke párti vagyok, harcoljon a német és az orosz, ha éppen úgy tetszik nekik, de engem hagyjanak ki belőle... Nyikost elfutotta a pulykaméreg. — Magát hagyják ki? ... Magát mindenből hagyják ki, a többit meg egye meg a fene, mi? Azt hiszi, hogy a dolgokat pénzzel és protekcióval mindig el lehet intézni, ugye? Hát frászt! Vida űr, az életért el kell végezni ez a Ids árokásást is. Nemcsak másnak, magána: is! Kisportolt, egészséges fiatal voltam, de a fagyos föld dobélása a harmadik órában mái nehezen ment. De összeszorítottam ajkamat, s arra gondoltam, hogy egyszer vége lesz ennek is* s otthon majd bebújhatok a meleg ágyba.
