Somogyi Néplap, 1962. október (19. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-16 / 242. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Kedd, 1962. október IC. ,fOőtqözni (Lsak pontosan, szépen...“ A somogysámsani József Attila úttörőcsapat a múlt év­ben elnyerte a KISZ közpon­ti bizottságának egyik legna­gyobb kitüntetését, a vörös selyemzászlót. Addig rnindösz- sze három ilyen kitüntetéssel büszkélkedő úttörőcsapat volt a megyében, nem csoda, ha nagy szenzációt keltett, hogy negyedikként olyan csapat munkáját ismerték el kiváló­nak, amely kicsiny a kicsik között. Hogyan is vehették észre az ország úttörőéletének tengerében ezt a csöppöcskét? Tavaly még nem volt körzeti iskolaközpont Somogysámson, jóval kevesebb volt a tanulók létszáma is, mint az idén, az úttörőcsapat tagjainak száma pedig alig haladta meg a hetvenet. Viszont ez a het- ven-egynéhány pajtás olyan igyekezettel és eredményesen dolgozott, hogy észirevetette magát. Dicsőséget szereztek mindössze 1350 lakosú falu­juknak, megbecsülést az út­törő névnek. Miután 1961 nyarán mégha tott örömmel átvették "a ki­tüntetést, a csapatból nyolc pajtás — a legjobbak — ju­talomból Balatonsza hadiban tölthetett két hetet a nemzet­közi úttörőtáborban. Péterfi Ibolya pedig — azóta már középiskolás — Romániában üdült egy hónapig. Érdemes eolt cdaadóruak lenni a csa­patmunkában, dolgozni a sza k­körökben és a falusi ifjúsági szövetkezetben? Igen, érdemes volt. Fáradságuk elnyerte mél­tó jutalmát. Országosan ne­gyedik helyezést szereztek pél­dául a »-Mire felnövök« című pályázaton. Erre a Vadvilág őrs és a Béke őrs nevezett be. Az előbbi őrs tagjai sám­soniak, az utóbbié somogyzsit- faiak. Üttörőve2ető tanáruk, Varga József idejében jelezte a pajtások érkezését a taná­csi vezetőknek. A két őrs tagjai tehát nem érkeztek vá­ratlanul, s amikor elmondták, hogy Somogyzsitfa és Somogy- sámsom 15 éves fejlesztési terveivel szeretnének megis­merkedni, mert meg akarják írni — rajzokkal illusztrálva —■, hogy milyen lesz szülőfa­lujuk másfél évtized múlva, egyszeriben az asztalon ter­mettek a tervek. A följegy zés adatai, a rajzok fehér kartom- 1apókra kerültek. A teleírt kartonlapakból pedig a könyv­kötő szakkör tagjai csodaszép albumot remekeltek. Jutalomként a rangos he­lyezésen kívül tábarikonyha- íölszerelést kapott a csapat. Jövőre mind a zsitfai, mind a sámsoni tsz 4500—4500 fo­rintot ad a csapatnak sátor- vásárlásra. Ezt is megérdem­lik a pajtások, mert munká­juk kisugárzik az iskolából. Mintaszerűen dolgoznak a paj­tások a FISZ földjén, a szak­körökben. A könyvkötő szak­kör például dolgozik .a taná­csoknak, a járás iskoláinak, és ha szükséges, készek arra is, hogy erejükhöz mértan se­gítsenek szüleiknek a terme­lőszövetkezetben. A csapat tagjai munkaegységért dolgoz­nak, akár a nagyok. Valamit valamiért A bébszakkör tag­jai 20 forintos, az őrsvezetők 10 forintos kedvezményben ré­szesülnek például a nyári tá­borozáskor. A könyvkötő szak­kör tagjai minden bekötött könyv után 8—9 forintot kap­nak. Olyanok ezek a szakkörök, mintha a FISZ egy-egy üzem- ágát képeznék. Talán nem túlzás: termelőszövetkezetek kicsiben. A FISZ tavalyi bevételéből 1000 forintot eltettek. Mire? Hogy lerakhassák a kisállat­tenyésztés alapjait. Negyven- nyolc csincsillanyúl egyelőre az alapálílomány. És milyen féltő gonddal vigyáznak a gye­— A ROSSZ IDŐJÁRÁSI VISZO­NYOK MIATT vasárnapról kedd­re halasztották a Jonhston-sziget térségében tervezett újabb ame­rikai magaslégköri atomrobban­tást. A kísérletre magyar idő sze­rint kedden fél 9 és fél 2 között l&crül sor. (Reuter) rekek, hogy meg ne sértsék az etetési rendet! Az etetést a naponkénti ügyeletes végzi, fél munkaegységet kap ezért a munkáért. Ha valamit el­mulaszt, levonnak munkaegy­ségeiből. De nem sokszor ke­rül sor ilyesmire. Különösen azóta nem, amióta ide jár­nak a faluból a felnőttek is. Persze nem üres kíváncsiság­ból. Dehogy! Tanulni jönnek, mert sohasem az a fontos, hogy kitől tanul az ember, hanem az, hogy tanuljon! És lám, az úttörőktől is lehet tanulni. Mind többen fedezik föl a kisállattenyésztés hasz­nosságát. Molnár István bá­csi például, akinek két uno­kája úttörő, két anyanyuiat hozatott Gödöllőről. Először a barkácsoló szak­kör / lombfűrészmunkáiból megrendezett kiállítás kész­tette csodálkozásra a felnőtte­ket. Majd a kitüntetések, a jutalmazások sora. Pedig elein­te nem sokat törődtek az út­törőmozgalommal, mert nem ismerték céljait. De aztán sokszor hallhatták a gyere­kektől otthon, hogy mit mon­dott a csapatvezetőjük, mi­előtt valami új dologhoz fog­tak hozzá. — Fiam, amit meg­tanulsz, az olyan kincs, ami­nek nem tudni, mikor veszed hasznát! Ez bizony igaz mondás! Csak használ, ha valaki ért a könyvkötéshez, a lomfű- nészmunkához, a nyúltenycsz- téshez, kicsiben á kor­szerű növénytermesztéshez, a bábozáshoz s meganv- nyi máshoz. Hát még ha a szakértelmet a névadó szép tanítása szerint értékesí­ti! Ügy, ahogy József Attila, a csapat névadója . írta: »■Dolgozni csak pontosan, szé­pen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!« Ök igy dolgoznak, és bizonyos, hogy sok név sorakozhat majd fényképpel együtt abban a dicsőségkönyvben, amelyet a könyvkötők készítenek azok számára, akik megbecsülést szereztek az úttörő névnek. László Ibolya Könyvbarát-vasárnap Kötésén — Nem néztek görbe , a hívatlan iátoga- szemmel tokra? — O, nem, készültek már erre a napra! Vártak, és ba­rátságosan fogadtak bennün­ket — hangzott a válasz érdek­lődésemre, amikor az elébem lterülő első könyváruscsoport- tal találkoztam. Spekker Jó­zsefivé, Németh Jánosné, Hor­váth Ildikó, a nőtanács, illetve a KISZ aktívád 295 forint ára könyvvel indultak útnak reg­gel, és tizenhat családnál 226 forintért vásároltak tőlük ol­vasnivalót. Főleg szépirodal­mat, de szakkönyvéket is vet­tek. Délelőtt 11 óra tájt egy modem frizurás, mosolygós ar­cú kislányt láttam tűsarkú ci­pőjében végigtipegnd a Fő ut­cán. Ö is a művelődési ház fe­lé igyekezett már: Elszámolni. Cservenka Ildikó két úttörővel, Mohai Irénnel és Schmidt Gyöngyivel 180 forint értékben adott el könyvet. Kötésén ezen az óiomszürtoe, esőt váró vasárnap délelőttön mintegy 90 úttörő, KISZ-tag és tsz-dolgozó járta a házakat. Az önkiszolgáló üzletből kölcsön­kért kosárkákban sok szép könyvet vittek magukkal. Be- köszöntöttek a családokhoz, és szép szóval ajánlották, vegye­nek belőle. Ezt a vasárnapot a könyvnek szentelték a köt- csedek: a MÉSZÖV, a Megyei Könyvtár, a nőtanács és a Ha­zafias Népfront szervezésében könyvbarátnapot rendeztek. Az események sorát délelőtt 10 órakor egy las ünnepségen Honfi István, a megyei műve­lődésügyi osztály helyettes ve­zetője nyitotta meg. Nyomban ezután iskolás gyermekek özönlöttek el a művelődési ház előadótermét, itt rajzfilmeket vetítettek a legifjabb olvasók­nak. ......... Ti­A falu vendégei. m&r Máté író és Baranyi Ferenc fiatal költő a Megyei Könyv­tár és a község vezetőivel föl­kerestek néhány családot. Ar­ról folyt közöttük a szívélyes beszélgetés, hogy miért érde­mes olvasni, beiratkozni a köz­ségi könyvtárba és rendszere­sen látogatni azt. — Az a célunk, hogy új ol­vasókat toborozzunk, elsősor­ban a felnőttek köréből — mondotta Kellner Béla, a Me­gyei Könyvtár vezetője. S bi­zony a szép új könyvtár meg is érdemelné, hogy többen lá­togassák. Garas Vilmos tsz-raktáros lakásában is a könyvkölcsön­zésről folyt a szó. A gazda nem tagja a könyvtárnak. — Nem érek rá az olvasás­ra — mondotta —, pedig kü­lönösen a szakkönyveknek jó hasznát lehet venni — ismerte el. Megígérte, hogy beiratkozik a könyvtárba. Ha az anber végigmegy a kötcsei Fő utcán, az az érzése támad, hogy nem is paraszt­településen jár. Kövezett úttest, járdák, szépen ápolt virágos- kertek, házak: egyik-másik va­lósággal kis villa. Az emberek nemrégen építettek föl — nagy­részt önerőből — a gyönyörű művelődési házat, és általában minden kulturális megmozdu­lást szívesen és Örömmel tá­mogatnak. Jó a község anyagi helyzete is. A tsz-ben a mun­kaegység értéke tavaly csak­nem 35 forint volt, az idén kb. 37 forintra számítanak. Sze­retnek és tudnak is dolgozni, és él bennük a művelődés, a rendszeres kulturális szórako­zás igénye. Ezt tapasztaltuk a könyvbarát-vasárnap rendez­vényein is. A délelőtt könyvárusitással, családlátogatással, beszélgetés­sel telt eL Csaknem kétezer forintért vásároltak könyvet a házaknál. Ez az összeg délután ezer forinttal gyarapodott a művelődési házban felállított árusítóasztalnál. Ebéd után mintegy otven asszony gyűlt össze a művelődési ház olvasó­klubjában. Tímár Mátéval ta­lálkoztak. — Hallottuk, hogy járt Ku­bában. Milyenek, hogyan élnek a kubai nők? — érdeklődött egy szőke fiatalasszony. Az író elmondta, hogy három év alatt, a forradalom győzelme óta óriási utat tettek meg ebben az országban. — A kubai nők határtalan lelkesedéssel dolgoz­nak és tanulnak. Vannak ne­hézségeik. Például sok élelmi­szerfélét csak jegyre lehet kap­ni, azonban egész valójukat az emberré válás, a felszabadult- ság érzése tölti be: és soha nem lehet hallani, hogy panaszkod­nának. Vidám hangulatban folyt a beszélgetés. Az író felolvasott a regényéből, az asszonyok pe­dig — már a bátrabbja — kí­váncsiságukat igyekeztek ki­elégíteni. Ügy érzem, eredmé­nyesen: a regényírás, az íróvá érés titkairól hallhattak. A rendezők a férfiakról is gondoskodtak. A női ankéttal egy időben — közmegelégedés­re a tsz-iroda előtt — érdekes szakmai beszélgetés zajlott le 35—40 tsz-tag jelenlétében. Ennek az előadója és vitaveze­tője, Honfi István szőlészeti szakelőadó, a kőröshegyi tsz elnöke a szőlőtermesztés nagy­üzemi módszeréről beszélt. ‘ ~T. 7. amu­A nap fénypontja vejő_ dési házban este megrendezett író-olvasó találkozó volt. Elő­ször Tímár Máté mutatkozott be Toldi című novellájával, majd Baranyi Ferenc mondta el két megkapóan szép költe­ményét. Mindkettőjük szerep­lése, gondolom, emlékezetes marad a kötcseiek számára. Tímár közvetlen hangja, érzel­mi és nyelvi gazdagsága, a fia­tal költő lírája, mindkettőjük szerénysége, embersége kap­csolta össze az írót és az olva­sót ezen az esten. Reméljük, nem kis időre. Wallinger Endre Moszkvában leesett az első hó Hétfőn reggel sűrű felhőta­karó borult Moszkvára, és ha­marosan leesett az első hó. A hőmérő higanyszála még nem ereszkedett a fagypont alá, ezért a szállingózó hópelyhek hamarosan elolvadtak. Nagy volt az öröm a Lu­mumba Egyetem elsőéves af­rikai diákjai között, akik éle­tükben először láttak havat. A néger fiatalok a levegőben kapdosták, nagyítóval nézték, szájukba vették, és ízlelgették a hópelyheket. Ebadta! A Vörös Csillag mozi pénz­táránál történt. Hosszú sor állt jegyért, amikor egy kisfiú fu- rakortott a pénztárablakhoz. — Miért tolakodsz, xiem tudsz várni a sorodra? — förmedt rá egy férfi. — Bácsi kérem, én a hár­masra megyek... — No, akkor igyekezz... — adta meg neki az engedélyt az ember, erre a fiúcska így szólt a pénztárosnőnek: — Kérek egy jegyet az ötös­re... Amikor megkapta, a férfi fe­lelősségre vonta. — Szemtelen kölyök, még ha­zudsz is?! Miért mondtad, hógy a hármasra mész? — Bácsi kérem, én a hármas­ra megyek, ez a másik jegy a papámé ... (Polens) Mire jó a bajusz? Borotvál a tanulólány a fod­rászüzletben, de amikor a ba­juszhoz érkezik, idősebb kollé­gája segítségét kéri. S amíg a mester ügyesen megcsinálja a bajuszt, a kislány zsörtölődik. — Nem értem, miért kell a férfiaknak: ez, csak baj van ve­le... A mester azonban megnyug­tatja. — Majd később rájössz, hogy nem is olyan rossz dolog ez. ötven fillér... És sok kicsi ba­jusz sokra megy ... — pgy — * * * Mesék kicsinyeknek és nagyoknak! Pineau volt francia külügy­miniszter nemcsak politikus, hanem közismert gyermekmese- író is. Amikor még a francia kül­ügyminisztérium élén állt, egy diplomata a miniszter egyik jegyzékének elolvasása után epésen megjegyezte: »Monsieur Pineau valóságos zseni: a ma­gánéletben meséket ír a kicsi­nyeknek, hivatalosan pedig me­séket a nagyoknak!« Angol bölcsesség Alan Herbert angol újságíró mondása: »Ha minden ember csak olyasmiről beszélne, ami­hez valamennyit is konyít, nagy csend honolna a világon!« 'J1 ulajdonképpen nem is tudom, szabad-e otmon- dani az embernek efféle igaz történetet? Annyiszor született már félreértés meg harag be­lőle, hogy ... Eh! Döntsék él Önök a vitát! Ismerek egy kitűnő bányászt, aki a régi paraszti élet tenger­szemének fenekéről érkezett a bányába, még a, felszabadulás előtt. Rövid idő alatt olyan ka­rakán »gráner« lett belőle, hogy csak »bennszülött« odavalósi mondhatta volna róla, hogy Ja­ni bácsi nem ott, valamelyik kolóniában született. Két dolog­ról lett híres az öreg: nála job­ban nem értett senki a bánya­munkához, s arról, hogy bár­miféle türelempróbát kiállt, csak egyet nem, hogy őt vagy valamelyik csapattagját valaki igazságtalanul legorombítsa. Történt egyszer, hogy egy mér- nököcske, ifjú, bőhó, zöldfülű kezdő, aki nem ismerte a pusz­táról a bányába szakadt ember rendkívül érzékenységét, hebe­hurgya módon igazságtalanul megtámadta, megbüntette, ho­lott azok követték el a kérdé­ses hibát, akiket Jani bá­csiék váltottak. Öten is alig bírták lefogni! Tombolt, őrjöngött, s csak azért nem rúgták ki haladékta­lanul a bányából, mert.. . mert az esetben megállt volna a tu­domány a Vili. szinten. A hi­bái egy vézna, sápadt, csupa csont-bőr emberke követte el, akit csak Jani bácsi példás ir­galma tartott meg a csapatnak; másutt tán még csorgatakarí- tást sem bíztak volna rá. De hát Jani bácsi tudta, az illető nagycsaládos ember volt, s akár vaknak a látás, úgy kel­lett nekik az a kicsit nagyobb darab kenyér... C ebesen repült azidőGá- lyája a Történelem Vi­zén, s egyszer csak — népünk nagy szerencséjére — elkövet­kezett a felszabadulás. Mindig szebb és emberibb lett Jani bá­csi és bányásztársai élete. A kolóniából gyönyörű kétszoba- konyha-fürdöszőbás, kertes sa­ját családi házba költözött. Egy szem fiacskája lassan fölcsepe­redett. Szegény Jani bácsi ti­zenhárom esztendős kora óta kora hajnaltól késő éjszakáig robotolt, akár egy igavonó ba­rom. Persze, hogy fiacskáját már a fúvó széltől is óvta. Le is érettségiztette, majd ... el­került fiacskája a bányamér­nöki egyetemre. Jani bácsi epe­kedve várta a boldog pillana­tot, amikor bányamérnökként tér majd hasa a fia! Ez is elkövetkezett! S hogy Jani bácsi boldogsága még tel­jesebb legyen, ugyanabba az aknába helyezték munkára a mémökfiát is, ahol ő dolgozott. Hanem — ki tudná azt már így utólag megmondani, hogy ... hol, és hogyan és... mikor és ... miért, de — valahol sú­lyos hiba fészkelődön Jani bá­csi fiába. Már az első nap első órájá­ban megtörtént a baj. Ne ijed­jenek meg, nem szerencsétlen­ség történt! Bár... Jani bácsi szerint még annál is súlyosabb volt az eset! í ppen Jani bácsiék mun- kahelyére vezetett az újonc mérnök úr ellenőrző út­ja. Jani bácsi új ácsolatot iga­zított be az orton, ngm moz­dulhatott el a helyéről. Hej, pedig de nagyon szeretett vol­na! Ugyanis odakint a vágaton úgy bömbölt valaki, akár egy felbőszített oroszlán. Jani bá­csi hökkenten tekintett körül: mi történhetett? Kutató pil­lantása azonnal, észrevette: vézna, csupa csont-bőr csil­lése, az a nagycsaládos ember­ke még mindig nem tért vissza: fáért küldte az előbb. »Uram- fia! Ugyan... mi baj lehet, és ... ki rumlizik itt... éppen az én ortom előtt?!« Azzal még egy utolsót koppant fejszéje fo­ka a helyére ugró süvegfán, aztán sebesen törtetett az öreg kifelé. Majd eldőlt! Jézus! A ... tu­lajdon fia ordibál!... Mégpe­dig azzal a gyámoltalan kis nyomorult csilléssel! De úgy ám, hogy majdnem összemegy tőle a vágat! Amikor meglátja az apját, zavartan elhallgat. Ám még egy utolsó retteneteset mor- ran: »-De meglegyen egy óra múlva, mert lenyelem kereszt­ben! Nem tűrök semmiféle mulasztást, majd megtanítom magukat a rendre!« Jani bácsi azonnal látja, a »mérnök szaktárs« észrevette: hiányzik néhány sínszeg. Ezért korholás jár, dünnyögte magá­ban, amíg a csillése elsírta bá­natát. »Mondtad neki, hogy... három napja igényelted már a pótlást, de máig sem kaptad meg?!« »Mondtam hát! De csak ordított velem. Hallhatta a ,kedves’ fiát...!« — Itt maradtok! — hörkent társaira Jani bácsi. — Mindjárt itt leszek! — És belezöttyent a rsúzdába, aztán kibukkant a bádogcső alsó végén, feketén, akár Lucifer, és tán száz mé­terre a szállítóvágaton utolér­te a fiát. Te...! Mit csináltál ez- -*■ zel a szerencsétlennel? — Meglcapta, amit megérde­melt! — csattogott a legény élesen. — Megmondta, hogy harma­dik napja jár a raktáros nya­kára sínszegért? Igen vagy nem? — Igen! — hőkölt meg a fia. — Akkor miért nem a raktá­rost kaptad el, ha ennyire meg akarsz bennünket tanítani a rendre, te!... Hát csak ennyit ér neked az apád jó hírneve meg a becsülete? A legelső al­kalommal, ahogy leszállsz, ne- kiállsz, és szégyeníted ma­gad? ... Tetejében igazságta­lanul pocskolod meg az em­bereket? — Egyre jobban át­forrósodott a hangja, és vadul rugdosott a szíve: — Tudod-e, hogy én ezért húsz évvel ezelőtt egy nagyszájú mérnököt majd­nem agyonütöttem...?! Te! — Apám! — sápadt el a fiú. — Én... azt tanultam az egyetemen, hogy tekintélyt kell szereznie az embernek, külön­ben ... a fejére rezeinek. Hogy az ember nem tűrheti el, hogy visszafeleseljenek. ... Azt már csak a bányász- legendabéli bergmandli, ha tudná pontosan, a továbbiak­ban mi történhetett, mert a fiú szerencséjére abban az időben éppen senki sem járt arra a szállítóvágaton. Mindegy, akár­mi történt is: ez a vájár apa és a mérnök fiú legszentebb ma- gávünye! TJ anem ... azt mesélik a jólelkek, hogy egy kur­ta óra múlva megállt megint a kas a Vili. szinten. Az új mér­nök szállt ki belőle, és az édes- apjáék ortja felé sietett. A vá­gaton megint a vézna csillés toppant vele szemben. Vib­rált a kis ember szeme a meg­döbbenéstől. »Jézuskám! Most... mi lesz...? Kikapott énmiattam az apjától!. Most... mi lesz? Megesz!... « — Hol is hiányzik az a sín­szeg? — kérdezte meghökkentő szelíden az új mérnök, és öve- ralija zsebéből előhúzott vagy hét szeget. A csillés áttetsző- vékony orcája egyszeriben bol­doggá kerekedett. Micsoda em­ber is az öreg! Hogy meggyúr­hatta a fiát!... Hát még a fin, hogy így és azonnal... enge­dett ...! Egymás mellé guggoltak a pocsolyába, hogy megerősítsék a meglazult síndarabot. Ahogy ott szöszmötölnek, össze össze- koccan a válluk a buzgó igyek- vésben. Ilyenkor zavartan egy­másfa mosolyogtak, de nem mert szólni egyikük sem: »Hej, pajti, nincs itt a csavar- kulcs... A sínszeg leszedi így a körmünket...!« A csillés meg nem szólalna a világ min­den kincséért sem. Hanem azt jól látja, a mérnök oldalát igencsak furkálja valami. Csob­banva hull az utolsó sínszeg a pocsolyába. Krákog a mérnök: — Elvtárs... Ne haragud­jék rám! El... elhamarlcod- tam a dolgot! Ha tud — bo­csásson meg nekem... Minek ide további beszéd? A nyápic kis csillés boldogan vágja a mérnök elé kinyitott tenyerét, az meg beleüt. Nevet­nek. Vastag, forró, dorozmás hang kondult meg a fejük felett: — A mérnök úr után talán londiner hordta a csavarkul­csot az egyetemen Azt látták volna, kedves ol­vasóim, milyen meleg-büszkén ragyogott az öreg vájár szeme. Hiszen ni, nem elveszett ember a fia: használt neki a lecke. Uunyady József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom