Somogyi Néplap, 1962. október (19. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-07 / 235. szám

Vasárnap, 1962. október 7. s SOMOGYI NfiPtAP fl/t eghalt az apám. Az Űj Szent János /Vj kórház egyik sok ablakos, szürke ^ / t- és sivár kórtermében hunyta le mindig mosolyogni látszó kék sze­mét. Előző nap meg a kórházi borbéllyal an- goloera nyíratta ősz, magyaros bajuszát, úgy varta anyámat. Mi meg éhesen, de gondtala­nul rúgtuk a labdát a Lehel úti Reitsehul vegtelen homoktengerén. Fáradtan, piszkosan és a játék izgalmával tértünk haza az Izabella utcába. Este volt már, és csöndes a ház. Csak a mi lakásunkból hangzott ki valami, s ahogy a második lépcsőházban felfutottunk, és kö­zeledtünk az ajtóhoz, értettük meg, hogy mi- nálunk sír valaki. Még ma is hevesebben ver a szívem, ha visszagondolok arra az ajtónyi­tásra. Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint a bizonyos bánat elé menni. A mama lé­péseit hallottuk, szokatlanul tágra nyitotta az ajtót, és két karját görcsös mozdulattal felénk tárva így kiáltott: — Meghalt! Meghalt az apátok! A vad bánat egyszerre megéreztette velem hogy nyomorult sorsunk újabb csapást kapott. Olyan gyenge lettem, hogy leültem a konyha­kőre, és a fal felé fordultam. Nem akartam se látni, se hallani. Sirattam az én kalandos lelkű, szerencsétlen apámat, anyám eddigi és eljövéndő gondjait és magamat is, a bűnöst, aki nem az Új Szent János kórházba gyalo­goltam ki, hanem a homokbányára, s egy rongy futball-labdáért nem voltam ott apám utolsó viaskodásán. A gyásszal együtt rám sza­kadt a halál bizonyossága is. Nagy fekete töm­bök akartak eltemetni. Jaj, meghalunk! — és valami úgy sajgott bennem a bánattól és a félelemtől. Benn a szobában a sógornők azon tanács­koztak, hogy miképpen lehetne hatunkat^az árvaházba dugni. Az anyám villámló szemmel szállt szembe velük: — Ha a férjeiteket taníttattam, őket is föl­nevelem majd. És ne féljetek, nem kérek tő­letek segítséget. Éhezünk, mint eddig, küszkö­dünk, mint eddig, de tanulni fognak. A ritus előírásai meggyötörtek, sámlikra kellett ülnünk, amelyekre párnákat tettek. A nagymama biedermeier állótükrét lepedővel takarták be. Ahol halott van a háznál, ne ra­gyogjon semmi. A Hunyadi téri imaházból is­meretlen és nagyon egyforma nagy szakállú óregek jöttek, köhögtek és heringet kértek. Fojtogatott a hagymaszag. Gyertyák gyullad­tak, és bátyáim is keletnek fordulva megha­joltak a csapás előtt. Ima és lamentálás töl­tötte be a kis lakást. A gyertya fénye imbo- lyogva esett a szoba két díszére, a kis Kossuth- szoborra és a falon egy bekeretezett újságol­dalra: »Jaurést meggyilkolták!« Ml történt itt? Apám örökké csak a papokat szidta, két bá­tyám hallgatagon, de mégis forradalmár volt, s most a gyász százötven évvel visszavetette őket a gettó világába, amelyet egy új haza és új világ reményeivel hagytak el... Ima után a nagyok búcsúzkodtak, és mi magunkra ma­radtunk. A mama világoskék szeme a gyertya-- fénybe révedt, és nagy elhatározás látszott szép, szokatlanul magas homlokán és össze­zárt ívelt ajkán. — Nem kérünk tőlük semmit. Másról sem beszéltek, csak az árvaházról. Nem, soha .., Inkább inasok lesztek, de nem fogadok el tő­lük egy koronát sem. Nem megyünk senki­hez, sehová... — És miből temetjük el a papát? Négyszáz- ezer koronát kér a hitközség a koporsóért... Olyan, mint egy fadoboz? — kérdezte Zsiga az anyámat, és botjával a padlót ütögette. Merev, fájó lábát simogatta, majd a homlo­kára csapott — Hopp, az imaházból ismerek egy uzso­rást, Perlstein Mózesnek hívják. Tőle kell kérni. Valaki menjen el hozzá. Én írok egy kötelezvényt... A mama most először fölnevetett.., — Zsiga, te adsz kötelezvényt, te, és mi lesz a biztosíték? Zsiga maga is megdöbbent a jogos kérdés­re: — A biztosíték a bútorok, az Ingóságok... A mama most már a könnyeivel küzdött. — Miféle bútorok? Ez a rozzant, fekete kre- denc, ha belerúgsz, szétesik, vagy talán az öt­venhat zálogcédula?... _ igen — mondta határozottan Zsiga —, az ötvenhat zálogcédula. — És ki megy el hozzá? — kérdezte anyám. — A Tibi, ő lesz a legjobb, 6 a legokosabb. Így történt. Rongyos kabátom belső zsebébe dugta anyám a zsebkendőbe kötött zálogcédu- lákat. — Vigyázz — mondta —, nehogy elveszítsd, mint a kenyérjegyeket!... Ez fájt, ez nagyon bántott. Hároméves ko­romban lopták el tőlem a kenyérjegyeket egy éjszaka a Hunyadi téri csarnok előtt, s még tíz év múlva Is a fejemhez vágják. Épp most, amikor annyi önbizalomra és bátorságra vol­na szükségem. Már Indultam, de a mama még utánam szólt. — Ne menj így, vedd föl a Poldi sapkáját! Ez a sapka szürke posztósapka volt, kerek, mint a tengerészsapkák, és az illúziót még az is növelte, hogy valahonnan sikerült szerez­nünk egy valódi kék tengerészszalagot, kék horgony volt rajta és középen a jelszó: »Viri­bus unitls.« Ez a sipka helyrebillentette megingott ön­bizalmamat. Erősen tűzött a nyári nap. Egy pillanatra megálltam a Király utca sarkán, a Gyermekruhaotthon kirakata előtt, amelyben egy teljes valódi matrózruha feszített a bután mosolygó kirakati bábun. Hogy vágyódtam a tiszta, szép ruhára. A Feldheim cukorkás ki­rakata is megállított. Stollwerk-hegy púpoeo- dott a kirakat közepén, rajta ez a felirat állt: -Üdítő karamella 1 fillér!« Nekem hiába Írták ki, hiába volt a kirakatban Suchard és Milka csokoládé, nem nekem legeltek tetejükön a svájci tehenek... És ahogy a számban össze- lutott a nyál, máris elszégyelltem magam. BARABÁS TIBOR: m m Udvhadsereg-Meghalt az apád, még nincs koporsója, és te máris a stollwerkre gondolsz?« Meggyorsítot­tam lépteimet. Elfutottam a Pátria kávéház előtt. Ablakai mögött már nem sakkozott az apám, és többé sohasem fog. A Valero utcai Vas-fürdővel szemben lengő, virágos nyári pongyolában két kövér, hennával hirtelensző­kére festett utcai nő állt, úgy kiabáltak, mint­ha veszekedtek volna. A Klauzál téri csarnok előtt kocsikról kínálták parasztok a dinnyét. Hólyagpapírt áruló hadirokkant kopogott át mankójával a vásárlók sötét tömegén, és tré­fásan így kiáltott: -Naccsága hólyag!« »Naccsá- ga hólyag!« Ezen az egyetlen viccén három éve nevettek a piacon. A tér piszkos volt, és minden szellő porfelhőket hajtott a vásárosok felé. Benn a szűk Dob utca sötét kapualjaiban mindenütt árultak valamit; az udvarokra mű­helyek néztek: öntők, form-készítők, arany- és ezüstművesek füstös ab!akai. Közel a Ka­zinczy utcához találtam meg Perlsteinék há­zát. Az udvar tágas és világos volt, s még két csenevész fa is zöldellt a folyosók előtt. A hát­só csigalépcsőn kellett fölmennem. Az izga­lomtól meg-megálltam. Magam elé képzeltéül a vérszopó uzsorást, felkészültein jogos ordí- tozására és a válaszokra. Az ajtó nyitva volt, és egy kisasszony állt az ajtófélfának dőlve a küszöbön. Szénfekete haja és izzó szeme volt, a bőre pedig, mint a bársony, fénylő és barna. Fehér blúzában minden mozdulatára megrez­zent a melle. _ Kit keresel? — kérdezte nagyon kedve­sen. M iért tegez, hiszen nem is ismer? — gon­doltam. — Perlstein Mózes urat. — Szóval a papát. Milyen ügyben? Nem feleltem neki, csak a szép matrózsap­kámat forgattam... — No, nincs nyelved? — kefdezte és fölne- vetétt. Mennyi hófehér foga volt. — Kölcsönügyben, igenis kérem, kölcsőn- ügyben — nyögtem ki végre. — Kölcsönügyben? Akkor gyere be. Te vagy a legkisebb ügyfele — é® maga előtt betolt a szobába. A konyha is, a szoba Is rendes és tiszta volt. Sáfrányszínűre festették a padlót, a bútorok sötétek voltak. De a legnagyobb meglepeté­sem maga az -uzsorás« volt. Kopott, faragott, fekete Íróasztal mellett ült Perlstein úr. Nagy szakálla a héber könyvig ért, amelyet elmé- lyedten egy rézmutatóval olvasott. Amikor beléptem, meg sem látott, mint aki nagy, ta­lán nem is földi dolgokkal foglalkozik. Izzó, fekete szeme különösen kiviláglott a sápadt arcból, önöm ujjal úgy simogatták őszülő, dús. szakállát, mint egy hárfát. — Papa, téged keres ez a fiatalúr... A kisasszony tehát előléptetett. Perlstein úr végre rám nézett, és nagyon halk és önöm hangon megszólalt végre. — Ki küldött téged? — A bátyám, a Zsiga bátyám. — Honnan Ismer engem a te Zsiga bátyád? — A Haskorah imaházból — lebegtem hal­kan. — Levelet is küldött... Tessék. Perlstein a lányának adta oda a levelet, és szigorúan rászólt. — Olvasd csak, Lea. A kisasszony az ablak elé állt, és csengő hangon felolvasta. Többé nem tréfált velem... Perlstein úr pedig így szólt: — Szóval meghalt az apád? — Igen ... meghalt... — és sírni tudtam volna. Egyszerre visszavomhatatlannak éreztem, mert először mondtam ki idegenek előtt. — Koporsóra kell. írja a bátyád... Eb mondd csak, mi a garancia? — ötvenhat zálogcédula és az Ingóságok.., — feleltem izgatottan, mert tudtam, most dől el minden. Perlstein úr kezében megzdzzentek a papírok. Olvasni kezdte: -Egy férüruha köp. hlb. Két dunyhahuzat köp. hlb. Egy lepedő köp. hlb.« Tudtam, hogy ez a rövidítés azt je­lentette, hogy kopott hibás, de ez a sokszoros mondogatása mintha gúny lett volna. Perl­stein úr abbahagyta a zálogcédulák lapozga­tását, és rám nézett, fekete szemében meg­csillant valami. Benyúlt egy oldalfiókba, és két hosszúkás üzleti könyv alól egy nagy szd- vardobozt húzott fclő, és abban motozott. Szá- molt. Friss, nedves, piros ajka kivillant a kör- szak&llból. — Itt a pénz... Gyere ide. Beteszem egy borítékba, tedd el a belső zsebedbe, és tartsd a kezedet jól a sziveden, nehogy ellopják tő­led. És most tedd el a zálogcédulákat is. — Ezeknél a szavaknál Perlstein Mózes felállt. Csak most látszott, hogy milyen vállas, erős ember az uzsorás. Finom kezét a fejemre ‘et­te, ujjal hűvösek voltak forró homlokomon, és így szólt: . , , — Megmondtam, mire vársz? Tedd mér el a zálogcédulékat, és mondd meg a báty adnak. Perlstein Mózes üdvözli őt. Fogadja részvéte­met, és emlékezzen majdan ö Is az írásra, amely azt tanítja: Ne szedj sarcot * gyászo­lóktól! — megértetted... És most menj, eredj és vigyázz! * . * f) ltemették. A gyászhét második nap- J' ján két osztálytársam látogatott meg, a magasugró Saláta és a kö­vér Balassa, akit Dugónak hívtunk. Egy kis csokoládétortát hoztak és egy névje­gyet. Vitéz Borsy Attila küldte, az osztályfő­nököm. Csak ennyi volt rajta: -Fogadd rész­vétemet. Nagyon megkedveltelek. Tudod, hogy veled érzünk.« Saláta is vigasztalni akar. — Jó, hogy nem voltál ott. A Kuglemél a fél osztály bedacizott. Mihelyt elmentek a fiúk, megérkezett Szófi néni. Az Andrássy úton lakott, és francia lec­kékből élt. Finomkodó volt és gúnyolódó. Min­den emberre csak rosszat mondott. Fekete ru­hában járt, amelyre elefántcsont medaillont tűzött. Ébenfa botjának is. elefántcsont feje volt, egy agárkutyát ábrázolt, és ritmusos ko­pogással adott nyomatéket éles fejhangon el­mondott szavainak. A legszívesebben németül beszélt francia közmondásokkal és indulat­szavakkal tarkítva. Szófi néni a huszadik le­hetett azok közül, akik újból meg újból fel­dúlták anyám lelkét. Csak úgy zuhogtak a kér­dések, hogy halt meg, miben, hol és pontosan mikor? Mi lesz velünk? ... Minden látogatás kínszenvedés volt, és sírással végződött... Mintha nyilvános megkövezésre ítélték volna a szegény mániát, újból és ismét föl tépték a sebet, hadd szenvedjen, hadd vérezzen. Szofi néni volt az első, akinél anyám már nem zo­kogott. Szégyell te volna a rosszmájú öregas­szony előtt. Mintha a részvétlátogatások le­tördeltek volna valamit a heves fajdalomból, még a tapintatlan kérdések is tompították az*. A rítus, a szertartás támaszték lett, elvisel­hetővé tette az elbírhatatlant... A gyászhét végén anyám a konyhában mo­tozott,' amikor egy zengő, mély hangú, ha­talmas férfi lépett be az ajtón. Kék egyenru­hája a pattanásig megfeszült széles mellka sán. Vastag, vörös lampasz díszítette nad­rágját, és aranyos jelzés volt a kék, taszti sapkán. Olyan volt, mint egy tuzertábor- nok... A mama kicsi volt mellette es na­gyon szomorú. . , — Gyerekek, mutatkozzatok be. Fleisch- mann károly bácsi, az unokabátyám. Azért nem ismertétek eddig, mert vagy húsz évig Londonban élt.. _ Huszonhat éve, Malvinikam. Éppen nu­s zánhat éve. és tudjátok, ki voltam én? — kérdezte széles, színpadias mozdulattal, de választ se várva maga felelt: — Őfelsége, az angol király udvari énekese. Talán a vi­lág legjobb basszistája. Azért nem mondom biztosra, mert az a Saljapin is tud valamit. Ezek után leült, de még így is óriásnak látszott. Londoni történeteket mesélt az Opera csillagairól, a Picadilly forgatagáról, a piros autóbuszokról, a Tower börtöneiről és a Themze hídjairól. Londonban élt, London­ban lélegzett, Londonban gondolkozott. Hogy miért jött haza? — Malvinkám! Amíg jó a hangod, addig nagy ember vagy ott, de azonnal semmibe vesznek, ha nincs mit eladnod. Ez a kis Magyarország nem olyan kegyetlen, itt min­dig találhatsz valakit, aki segít rajtad, egy barátot, egy rokont vagy csak egy jó em­bert ... Látod, amikor meghallottam, hogy meghalt az urad, azonnal arra gondoltam: Károly, itt segítened kell. Segíteni, de azon­nal. — Hogyan segíthetnél rajtam? — kérdez­te a mama, és a zsebkendőjét gyűrögette. — Azt hallom, hogy Tibinek jó hangja van. Igaz, hogy szólóénekes vagy? — dör- gött rám, és hatalmas kezével magához rán­tott. — Igen, azt mondják. Szólót énekelek a Dohány utcai zsidó és a Szegényház téri ka- toJikus templomiban. Tessék elhinni, elszé­dülök, mire fölérek az orgona mellé, olyan magasan van. Majdnem a toronyban. — Énekelj valamit! — parancsolta. — Mit? — dadogtam. — Mit énekeljek? — Amit szoktál. Nem kívánok én attrak­ciót, fiam. Zsiga bátyám a botjával kopogott a pad­lón, és én Károly bácsi unszolására énekel­ni kezdtem. Beethoven kantátája hangzott ki a gyászoló lakásból. »Dicsőít Téged, nagy égi Teremtő A mindenség nagy, szénit dala. Ki int, s az égi csodák is remegnek, Vezér, hit napsugár követ, Az Űr hatalmas szava most lehangzik, És áldás tölti völgyünkét, És áldás tölti völgyünket.« Csak a gyerekszoprán tud ilyen természe­tes magas hangokig jutni, csak egy gyerek éli át ennyire az ismeretlen tartalom lelki szólamát. Fleischmainn Károly félig lehunyt szemmel figyelt, és ősz oroszlánsörényét meg-megren- gette a kantáta méltóságos, lassú ütemére. Amikor befejeztem, csettintet egyet, és így szólt: — Malvinkám, embert faragok ebből a gyerekből... Elviszem őt az Üdvhadseregbe. — Mi az az Üdvhadsereg? — kérdezte ijedten a mama. — Idehallgass! Nekem mint őrnagynak 500 000 korona a fizetésem, a feleségem is őrnagy, s 6 is ugyanennyit kap. Hát nem ez az Üdvhadsereg, Malvinkám? A mama nevetett, és nemet intett. De én közbeszóltam: — Engedj el, mama. Legalább egyszer. Olyan kíváncsi vagyok. A mama kétségbeesetten fordult Károly bácsihoz. — Még nem láttál ilyet. Mindenre kí­váncsi. Hogy ml lesz belöte, nem tudom. — Ha rám bízod, az Üdvhadsereg kato­nája. Gyere el hozzánk, az Almássy térre szombat, délután négy órakor — mond'» Fleischmann Károly, és indulni készült. Megcsókolta anyám homlokát érzelmesen, mint egykor a színpadon, és barackot nyo­mott a fejemre. assú léptekkel közeledtem az Al­ly mássy tér sarkán levő egykori bolthelyiség felé. A bejárat fö­lött piros alapon kék betűikkel állt: »Üdvhadsereg.« Bentről mandolin kísé­rettel férfiak és nők zsoltárt énekeltek. Gya­korlatukat meg-megszakította Károly bácsi basszusa. — Vica testvér, ne ótoégassem. Ha nem tudja kiénekelni a magas hangokat, hallgas­son el, tűnjön el a kórus süllyesztőjébe.. i Kezdjük, testvérek. — Ha az Isten vétkeinket Feloldozza itt e földön... Gyenge volt a kórus, csak az angol király »udvari« énekese tartotta össze kopott, de még mindig átható basszusával... Beléptem. A sötét háttérben tábori ágyak sorakoztak, szürke katonapokrócok karbolos szaga töltötte be a hosszú bolthelyiséget, amelyet fényes nappal is négy ernyő nélküli sárga villanyégő világított. Minden olyan sárga és sápadt volt itt. Károly bácsi át­ölelte sovány váltamat, és így szólt: — Jókor jöttél, kimegyünk a terepre. — Hol van a terep? — kérdeztem halkam — Most a Lövölde térre megyünk. Ezek után parancsokat dörgött. A »testvé­rek«, férfiak és nőik feflsorakoztak az ágyak között. A ványadt és kiégett asszonyok, aki­ket az éhség és a bűntudat hajtott ide, ha­jukat beigyömöszölték a kék szalmakalap alá, és állukon megkötötték a kék szalagot. — Simon testvér! — kiáltotta Fleisch­mann Károly —, előre a zászlóval! Egy hórihorgas, tüdővészesnek látszó test­vér a sarokból előhozta az arannyal hímzett kék-piros zászlót, és az ajtóba állt. — Indulás! — hangzott az őrnagy paran­csa. Talán huszonöt nő és férfi indult Simon testvér után... Ml a menet végén, baktat­tunk Károly bácsival. — Azt hiszed, hogy az üdvözlés vágya hozta őket ide? Eszedbe ne jusson. Korgott a gyomruk... De mindegy. Az Operában se válogathattam ki a partnereimet. Nem igaz? — és válaszra sem várva harsányan fölnevetett. Végigmentünk a Vörösmarty, utcán, a Ki­rály utcán, ki a Lövölde tér,' a Fasor felé. Megálltunk a Savoy-gyár épülete előtt, és félkört alkottunk Fleischmann Károly köré* aki egész teret betöltő hangon így szólt: — Testvéreim! Énekeljük el az Űr dicső­ségére »Ha az Isten vétkeinket...!« Tíz mandolin és gitár pengette a dallamot, majd félénken és halkan megszólalt a kórus.. Az »udvari éneke®« teljes erővel belevá­gott, és magával ragadta a félénk nyájat. A villamos utasai is minket bámultak Á Sa- voy-gyárből és egy könyvkötészetből akkor özönlöttek ki a munkások. Mintegy ötven hallgatónkhoz közülük is csatlakozott vagy tizenöt.,. Fleischmann Károly a zsoltár vé­geztével szónoklatba kezdett. — Kedve® testvéreim! E zsoltártól megin­dult telkekhez egy kérdést Intézek. Mi az* ami az emberi boldogság ércalapja? Mi az* testvéreim? A szónoki kérdésre eg-y fiatal munkás közbeszólt: — A kenyér! “ Igen, igen, testvéreim, de a lélek ke­nyere ... Ugye, erre gondolt fiatal barátom? — Nem én. Én arra a kenyérre gondol­tam, amit a péknél kap az ember, ha pénze van... Károly bácsi céklavörös lett, ujjaival tá­gított a szűkké vált magas galléron... — A hit, a lélek mindennél előbbre való! — kiáltotta a fiú felé. — Ha miár jóllaktunk — reprikázott egy öreg könyvkötő, aki ösiszegöngyölt zöld kö­tényét szorongatta a hóna alatt... A két sarkig rendőr odasietett a félkör­höz... — Akinek nem tetszik a beszéd, az tisz­tuljon innen! — kiabálta az egyik. A másik megtoldotta: — Fütyülök egyet, és majd meglátom, hogy akkor is olyan nagy legé­nyek-e maguk. Az első fiatal munkás vitába Szállt vele. Minek a jóistennek az állaimrendőrség? Megvédi az magát vagy nem? ■— Befogd a pofádat, mert az őrszobára viszlek — ordított a második rendőr, és a fiú felé futott. Az inas kereket oldott. A Vilma királynő út felé iramodott, vele még hármain. Dehogy hárman, négyen... Csak a Bajza utca sar­kán álltunk meg zihálva, méghaJszoltan. A fiú hozzám fordult, mert velük tartottam. — Látod még a zsarut? — Nem, nem látom. Visszafordultak. — Üsse meg a guta! — mondta mindén áhítat nélkül, és nagyot köpött egy vlllará- csom át... Elváltam tőlük. Kimentem az Andrássy útra, és fütyö- részve mentem hazafelé. Azt fütyültem: »Ha az Isten vétkeinket feloldozza Itt e földön...« De a zsoltár áhítatából nem maradt már semmi. Sok minden akartam lenni életem­ben, de az Üdvhadsereg katonája többé soha. SZIRMAV ENDRE: ÚJ KORT NYIT 'íny, vts, síét, elymek lágy lobogása, H, hív, vár ágyad hű útitársa; »ős vár zúg kék erők bú patakján, gond áll 6rt a holnap széles partján: tág tér véd közöny-korlátok száz út fut versenyt a végtelennel i kö, vas, szén ellen, öleli életünket, elv, hű szív győztes ritmusa lüktet új hit zeng, ez már a nép hatalma, új kort nyit a bátrak forradalma.

Next

/
Oldalképek
Tartalom