Somogyi Néplap, 1962. október (19. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-23 / 248. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Kedd, 1963. október 23. Bár mindenütt így csinálnák! EZ A MEGJEGYZÉS egy negbeszélésen hangzott el, ahol hevenyészett tervrajzok fölött vitatkoztak a jelenlevők, a község vezető emberei és az a mérnök, akit a Hazafias Nép­front küldött Balatonkilitibe, hogy társadalmi munkában el­készítse az épülő négy tanter­mes iskola terveit. Hogyan épül az új iskoiaszámy? Köz­ségfejlesztési alapból, sok tár­sadalmi munkával, saját rezsi­ben. Az állam tantermenként 100 000 forinttal segíti az isko­lafejlesztést. Jövő szeptember­ben már itt akarnak ta­nítani a kiüti nevelők. Jelen­leg többfelé tanítanak. Nappal tanterem a párthelyiség, és nemrég tanterem volt még a tanácsterem és a KlSZ-hélyi- ség is, mert nem tudták más- képnem elosztani a tizennégy tanulócsoportot. Így is két mű­szakban folyt a tanítás. A köz­ség mindössze négy tantermet örökölt a múlttól, a két fele­kezeti iskolát. Szaghmeiszter_ Dániel, a nyugdíjas tervezőmérnök, aki társadalmi munkáiban készíti el az új iskola terveit, moso­lyogva hallgatta a vázlatos ter­vék fölött vitázókat. A járási tanács képviselője pedig ki­mondta a legszebb dicséretet: Bár mindenütt így csinálnák, ilyen bátrain fognának hozzá a községfejleszbési munkákhoz, mint Balatonkilitiben. Nemrég készült el az óvoda. Ez szintén 'társadalmi munkával épült. Nem kell már a szenteket em- fegietni és Zetort hívnia segít­ségül, aki járművel akar vé­gigmenni a falu főutcáján, a Kossuth Lajos úton, A majd két kilométeres kocsiút másfél milliós költséggel készült el. Bent a faluiban ötven éve ol­vasnak villanynál esténként az emberek. Az újtelepiekhez nem lég jutott el a villany szintén községfejlesztésböL A faluban egészsógházat, Törekipusztán orvosi rendelőt építették. Tűz­oltószertárat itt is, ott is. A la­kosság hozzájárulásával és öt­ven százalékban állami támo­gatással több mint negyedmil­lióé költséggel szabályozták a belvizeket. Nagyon gazdag ez a község, mióta lakói fölismer­ték, mennyit tehetnek a falu életének korszerűsítéséért. Nem ment könnyen. A községfej­lesztési alap nem mindig szol­gált anyagi alapul a merész fejlesztési terveknek. Azóta növekedtek meg a lehetőségek, amióta nem a minimumot biz­tosítják a falu lakói. Pedig nem örültek a községfejleseté- si hozzájárulás fölemelésének. — Nem lenne jó lépést tar­tani á hozzájárulás kivetésé­ben? AZ AGGODALMASKODÓ KÉRDÉST nem mostanában tette föl tanácstag minőségé­ben Juhász Jósku bácsi. Akko­riban talán nem is vette jó né­ven, hogy a maga és mások nevében kifejezett figyelmez­tetésre nem hallgattak a ná­la jóval fiatalabbak, a falu ve­zetői. Most visizonit, hogy nem csupán 120 000 forint áll a köz­ségi tanács rendelkezésére, ha­nem az állami támogatással együtt több mint évi félmillió, megengesztelődött ő is, meg a többiek is. Kik azok a többiek? Akik csak a községfejlesztésl hozzájárulás 300 forintban meghatározott összegét és a plusz 20 százalékot látták. A fizetnivalót, de nem bíztak a tervek megvalósításában. Ak­koriban útón-útfélen ilyen megjegyzéseket lehetett hallani boltban, buszmegállónál, min­denütt, ahol csak kürtiek jöt­ték össze: — Eddig sem sok hasznát láttuk a községfej leszbési alap­nak! — Na, látja, mi hasznát Hat­hatnánk akkor most? — Az új tanácselnök elado- sítja a falut, megláthatják még, így lesz! — Ez lesz, mag az lesz! Ré­gebben is mondta ezt a községi tanács, de az ígéretből nem sokat láttunk! Szóval minden eddiginél hangosabban neszeziett a falu. Morgolódtak jócskán, de azzal csak később vetettek számot, hogy kicsi községfejlesztési alapból csak kicsi dologra te­lik. De azért az útépítésnél ott voltak a mozogni bírók, ké­szek voltak még külön adako­zásra is, csak megszűnjön már a Kossuth Lajos utca ember­emlékezet óta tartó őszi-téli járhatatlansága. És megszűnt.. Igaz, hitelt vett föl a község. De három évre szóló hitelt, s első részletét már vissza is fi­zette. S mellette mennyi min­denre jutott még abból a közös alapból, ami a közjót szolgál­ja! Most éppen az iskolaépítésen van a sor. Ha az időjárás en­gedi, az anyag beszerzése után azonnal megkezdik az alapo­zást és 1963 szeptemberében négy tanteremmel gazdagab­ban kezdődhet el az új iskola­év! Utána mi következik? 1964-ben bölcsőde és járda épül. Ezenkívül apróbb mun­kák, amiket meg sem említe­nek. De a felsoroltak is meg­magyarázzák, hogy miért res­telkednek, akik nem sok hasz­not reméltek a községfejlesz­tési alap emelkedésétől. Miért lettek olyan csöndes szavúak, akik az útépítéshez igényelt 600 000 forintos bankhitelre azt mondták, hogy eladósítja a tanács a községet? Minden forintot a falu lakóinak színe előtt használnak fel, így azt is tudja mindenki, hogy 20 000 fo­rinttal máris kevesebb az adós. ság. BALATONKILITI LAKÓI büszkék lehetnek községfej­lesztési munkájukra még ak­kor is, ha mostani lelkesedé­sük, ügyszeretetük nem régi keletű. Nem csekély ok a büsz­keségre, hogy példaképül szol­gálhatnak bátor terveikkel a siófoki járás valahány községé­nek! László Ibolya Isten segítségével írta: BORISZ JEGOROV N. városban meglá­togattam egy ismerő­sömet. nála szálltam meg. Készobás, terra- szos lakásban lakott, egy új épületben, min­den kény elemmel kö­rülvéve, beleértve a te­lefont is. Az ablakok­ból gyönyörű kilátás nyűt a folyóra és a partra. őszintén szólva, kissé irigyeltem ismerősö­met, de ő óvott az el­sietett következtetés­től: — Ha csak egy hóna­pig laknál ebben a la­kásban, a második hó­napit aligha bírnád ki. Azt hiszem, szed­néd a sátorfádat! Csodálkozásomat lát­va hozzáfűzte: — Még két család lakik itt. De ilyen szomszédokat még az ellenségemnek sem kívánok. Mindennap csetepaté, zenebona valami semmiség miatt... — Ki olyan aktív kö- zületek? — Tulajdonképpen több »aktivista« is van, de szerintem közöttük is vezet Lukinyicsna, tudod, egy harcias Öregasszony. Csak a templomban tud hall­gatni. A következő percek arról tanúskodtak, hogy Lukinyicska nincs a templomban, hanem otthon van. A konyha felől kiabálás hallatszott, némileg hasonló arra, mint amikor a stadionban izgalmas futballmér­kőzés zajlik. — Most például miért veszekednek? — kérdeztem én. — Mindjárt megfej­tem — válaszolt isme­rősöm. — Már harma­dik napja folyik ez a vita. A konyhában megállt az óra. A la­kóknak kellett össze­szedni a pénzt a javí­tásra. Felmerült a probléma, hogyan osz- szák el a költséget: mindenkitől egyforma arányban, vagy a fi­zetés szerint, a család­tagok száma szerint, vagy annak figyelem­bevételével, hogy ki használja többet az órát... További magyarázat­ra már nem volt szük­ségem. A szenvedélyek olyan hevesen törtek lei, hogy az ajtón át tisztán lehetett hallani mindent: — Ugyanúgy kell fi­zetni, mint a lakbért — négyzetméter szerint — hallatszott Luki- nyicsna izgatott hang- Ja. — Szó sem lehet ró­la! Kereset szerint... — Mi az, te már utá­najártál, hogy mennyi a fizetésünk? — Nem, ez így nem lesz jó, az fizessen, akinek nagyobb szük­sége van az órára. Násztya a tojást is percre főzi, sütemény­sütésnél is az órát le­si .. . — Nem. inkább a családtagok száma sze­rint! — Tudom, Lukinyics­na, te mindig arra tö­rekszel, hogy mi ráfi­zessünk. Es én, bo­lond, még kölcsönt is adtam neked, a szek­rényt is segítettem odébb tolni . . . — Nincs szükségem a segítségedre — kiabált LuMnyiesna. — Megsegít engem az isten! Reggel, amikor is­merősöm már elment munkába, kimentem a konyhába, hogy teát főzzek. A gáztűzhely mellett ott állt LuB- nylcsna és tanácsot adott társbérlőjének: — Te pedig, Násztya, ne fizess ___Mi meg­l eszünk óra nélkül is. Ha lágytojást akarsz főzni, mondd el há­romszor a Miatyánkot. Aztán vedd le a lábast a lángról. Meglátod, megsegít az isten, pon­tosan olyan lesz a lágytojás, mint aho­gyan szereted. (Ford.: Peters Magda.) Ismerkedés a földgömbbel. — Te, János, add csak ide .., Az meg az én kapám — bö­kött Nagy Jánosra Keceli Ba­lázs és már nyújtotta is, ame­lyik a kezében volt, miután nyilvánvaló, hogy akkor ez meg csak Nagyé lehet. A szö­vetkezet udvarán, a szerszá­mos előtt álldogált a két em­ber, indultak volna ki a szö­vetkezeti tanyára, a porzó sze­kéren, merthogy már porzott a föld, sürgette az idő is meg a munka is. — Ez-é? — forgatta meg ke­sében a kapát Nagy, aztán biz­tonság kedvéért megnézte még egyszer a nyelét, de magát a kapát is. amely mit sem sejt­ve engedelmesen forgolódott a kezében. — Az hát... Megismerem... Az enyém. Ősz óta keresem, es nem találom — lépett most már közelebb Keceli Balázs, és tá­masztotta is a falnak a kapát, hogy elvegye azt, amelyiket a magáénak tart. — Nohát, pedig, komám, ez mm, a te kapád... Ez az enyém... Itt van rá, ez a görcs... Én faragtam bele a nyelet, hát csak ismerem — rázta a fejét Nagy János mély meggyőződéssel. — Hó, te az anyád, hova rohannál! — rik- kantott a lovakra, amelyek nagyon indultak volna már be­le a szép tavaszi miágba. —• Ugyan már, ne mond­jad, komám... Az ember megismeri talán csak a saját szerszámát... Tíz éve is meg­van, hogy a hevesi vásárban vettem így nyelestől. Hát csak add ide szépen — bizonygat­ta Keceli. Nagy újból megnézte a ka­pát, elölről, oldalról, alulról, ahonnan csak szemre lehet venni egy kapát, amelynek fe­je úgy hajlik vissza a nyelé­hez, mintha hozzá akarna si­mulni, akárcsak valami sze­relmes lány. Nincs igaza en­nek a Balázsnak. Ez pedig az ő kapája megismerné száz kö­zül is. Nem azért, mert jobb vagy rosszabb, mint a másik, amit Keceli tart a kezében, olyan ez is éppen, mint az... Kapa... kapa ... — mondható ná bárki, és mondhatná ő is, ha Keceli nem bizonygatná, hogy éppen az lenne az övé, amit a kezében tart. Amikor hogy nagyonis tudja, saját tu­lajdona, saját maga faragta nyéllel, s itt vette, ö is tán, tíz éve, még Miskánál, a szö­vetkezeti boltosnál... — Tévedsz te, Balázs... Mondom, hogy az én kapám ez... Aki sekat dolgozott egy szerszámmal, megismeri tán... Nem? — fogta most már aka­ratlanul is keményebben a ka­pa nyelét Nagy János ét ret­tenetes határozottan nézett Kecelire. — Nem tévedek, ha mon­dom... Megismerném én a magam szerszámát ezer... de még tízezer közül is... Ez az én kapám, ha mondom, add hát ide, kár is sokat beszélni róla... Ha most Nagy Jánosban fel­ötlött volna a józanabbik ész, az öregebbik szövetkezeti pa­raszt esze, s azt mondta volna: — Itt van komám, vidd a fenébe a kapádat... Ha a tiéd, ha nem... Pont egy kapa hiányzik a boldogságodhoz, akkor, amikor ötezer holdért, meg ötszáz hízóért beszélhet­nél, akkor vigyed... Ügy sem sokat forgatjuk mi ezt a ka­pát, az már csak jobbára az asszonyok dolga... Ha ezt mondta volna, most, akkor Keceli vagy elveszi a kapát, vagy szégyenkezve elne­veti magát, megrántja a vál­lát, ahogy szokta, kicsit hánya­veti módon, és biztosan így fe­lelt volna: — Igazad van, komám, fené­be azzal a kapával, akárkié, enyém-e vagy a tiéd. De Nagy János megmérge­sedett, nem is a kapa végett, inkább csak azért, hogy bejött ide a szövetkezetbe ez az em­ber, megtették csapatvezető­nek, rögtön, mert tíz holdja volt... S most el akarja ven­ni még az ő kapáját is, aki pedig tizedik éve gürcöl itt, hogy jobban menjen a szövet­kezet dolga, akinek ezen az egy kapán kívül jóformán semmije sem volt. Hát lehet ezt? Hát szabad ezt? Semmi­képpen sem. Már csak az igaz­ság miatt sem. — Márpediglen ez a kapa nem a tied ... Nem adom. — szűkült össze Nagy János sze­me, s mikor kimondta, már meg is bánta, mert minek kel­lett még ezt is mondani, hogy: — Te frissen ött! Keceli egy pillanatig szinte értetlenül nézte Nagyot. Első hallásra nem tudta, hogy miért háborodjon fél jobban, s hogy egyáltalán felháborodjon-e: a kapáért vagy a frissenjöttért. Aztán, hogy rendberakodtak a dolgok a fejében, hogy megér­tette, a kapa is, meg a »fris- senjött« is együtt járnák, mint rossz ökrök a járomban, ke­gyetlenül elöntötte a méreg ... — Hogy frissenjött... Azt a nagyon jó keserűit a magas- ságos égnek ... Frissenjött va­gyok, mi? De a tíz-holdam jó volt nektek, mi? Meg a két lo­vam. Meg a két tehén, disznó, kocsi... Azt mind elvettétek tőlem... Mi? Most meg még a kapámat is... Hát abból nem esztek ... Ide azt a ka­pát, mert magam is megbá­nom, olyat csinálok, te semmi­re sem jutott — ragadt a kapa nyele után Keceli. — Ebből pedig nem eszel — feszítette meg a lábát is, iz­mait is Nagy. — Ide a kapámat, a jóistenit, ha mondom ... — Még az úristennek sem a magamét, nemhogy neked — hörrent vissza Nagy. — Szóval, nem adod, ami az enyém? — keskenyedett most össze Keceli szeme is ... — Azt nem adom, ami az enyém — próbált most már re- tirálni Nagy, mert valahol, ott belül érezte, hogy nem okos dolog, amibe itt, öreg szövetke­zeti tag létére keveredett. Ke­celi előre ugrott, megmarkolta a kapa nyelét, s nagyot rántott. Nagy megtántorodott, de aztán elöntötte a méreg, meg a vir­tus is. Visszarántotta a kapát, most meg Keceli vesztette el az egyensúlyát, hogy nekiütő­dött a szerszámos falának __ — M egütöttél, engem ütöttél meg?! — ordította el magát Keceli, s már ugrott is, már ütött is... Mire szétválasztották a két embert, úgy néztek ki, mint ré­gen, ha összeverekedett az al­vég meg a felvég ... — A nagyon jó úristenit ma­guknak! — tépte a haját a bri­gádvezető ... — Hát megbolondultak, vagy mi? Lisztes fejüek, és úgy ve­rik itt egymást, mint valami két suhanc... Hát mi volt a baj? Keceli bedagadt szeme alól rápislogott Nagyra, mondja-e, vagy sem, hogy mi volt a baj... De az hallgatott. Megszólalt hát lassan, most már kegyetle­nül szégyellve, bánva is a dol­got, kicsit tagolva a szót... — Azon vitáztunk egy ki­csit, mondom, azon ... hogy hát. balról jobbra vagy jobbról bal­ra kanyarodik-e a paszuly a karón... Igaz-e, komám? — Ühüm ... ilyen agrotech­nikai vita volt... Na — bó­lintott Nagy, és elfordította a fejét. A kiköpött fog szépen elfeküdt a porban, éppen a két kapa mellett. Olyan egy forma volt az a két kapa, hogy­ha lehetne anyjuk, hát az sem tudott volna különbséget tenni közöttük. Gyurka Géza Ez is meg az is festő Történt, hogy a kadarkúti földművesszövetkezet felfogad1- ta Balogh János bárdibükki festőmesiert: csinosítsa ki a hencsei italboltot. A mester szavát adta, s kérte, küldjenek érte kocsit. Az öreg Lóki Pista bácsi, a hencsei tsz tagja virá­gos hangulatban át is kocogott Kadarkáira a szerszámokért. Kadarkúton is első útja a vendéglőbe vezetett. Nagy volt az öröme, amikor megpillantott ott egy festékes ruhájú em­bert. A festő szintén »-jól-« állt már akkor, amikor az öreg kö­zölte vele, hogy »megjött«, és mindjárt újabb fröccsök iddo- gálása közben folytatódott a beszélgetés. A festő hagyta magát rábeszélni, hogy neki Hencsében ki kell festeni az italboltot. Nagy nehezen fel­másztak a kocsira és elindul­tak. Mivel a lovak józanok vol­tak, így el is jutottak Kénesé­be, a festésre váró italbolthoz. Az öreg kocsis festőt hozott, csak éppen nem azt, akit kel­lett volna. Most aztán fessen, ha már itt van. Bezzeg nem festett az semmit, hanem nya­ka közé szedte a szerszámait, és mivel kocsi nem volt, elin­dult gyalog visszafelé. Menet­közben keskeny volt számára az országút. Balogh, az igazi festő pedig ott ült szerszám- ni­val ?- szövetkezet irodája an, és naphosszat várta a hencsei tsz kocsiját... * * * Marathoni figaró Az angliai Lutonban Mel- vyn Shead asszony, női fod­rász 71 óráig egyfolytában rakta be 199 önként jelent­kező modell haját. Ezzel ál­lítólag felállította a »mara­thoni fodrászat« új világ­csúcsát: az eddigi rekordot 58 órával egy bristoli fod­rász tartotta. * * * 0 Than! a „legelegánsabb államférfi“ A »Taylor and cutter« cí­mű angol férfi divatlap rész­letesen foglalkozik az állam­férfiak öltözködésével. Meg­rója Macmillant, mert öl­tönyei jól szabottak ugyan, de »hanyagul« hordja őket. De Gaulle elnöknek meg kel­lene tanulnia nyakkendőt kötni. Kennedy elnök jól öl­tözködik, de bizonyos »elszi­getelődésre« mutat, hogy az Egyesült Államokban és nem Londonban rendeli öltönyeit. Az angol divatlap tulajdon­képpen egyedül U Thant ENSZ ügyvezető főtitkárnak kedvez, akit a legjobban öl­tözködő államférfinak minő­sít. Mert Londonban rende­li az öltönyeit? * * * Tipikus párizsi történet Pierre Giraud párizsi vá­rosatya követelte, hogy ezen­túl vonják meg a hajtási jo­gosítványt mindazoktól a gépkocsivezetőktől, akik haj­tás közben csókolóznak. Egy­úttal javasolta, hogy a sze­relmespároknak nyújtsák át a párizsi parkok és ligetek »teljes hivatalos jegyzékét«, azoknak a kényelmes padok­nak a feltüntetésével, ame­lyek lehetővé teszik a sze­relmeskedést a közlekedés veszélyeztetése nélkül. A párizsi városatya javas­latára az adott okot, hogy nemrégiben súlyos közleke­dési balesetet okozott egy fiatalember, aki autóvezetés közben intenzíven csókoló- zott. Az MSZMP Somogy megyei Bizottsága és a Somogy megyei Tanács lapja. Főszerkesztő: WIItTH LAJOS. Szerkesztőség: Kaposvár, Lenin u. 14. Telefon 15-10, 15-1L Kiadja a Somogyi Néplap Lapkiadó Vállalat, Kaposvár, Latinka S. u. 2. Telefon 15-16. Felelős kiadó: A SOMOGYI NÉP­LAP LAPKIADÓ VÁLLALAT IGAZGATÓJA. Beküldött kéziratot nem őrzünk meg, és nem adunk vissza. Terjeszti: a Magyar Posta. Elő­fizethető a helyi postahivataloknál és postáskézbesítőknél. Előfizetési díj egy hónapra 11 Ft. Készült a Somogy megyei Nyomda­ipari Vállalat kaposvári üzemében, Kaposvár, Latinka S. u. 6. f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom