Somogyi Néplap, 1962. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-16 / 217. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Nem régóta van a Világítástechnikai Vállalatnál Szabó Gézáné. Szorgalmas, ügyes kezű asszony, s máris a vállalat egyik legjobb dolgozója. Képünk Szabómét illesztőcsavar ragasztása közben ábrázolja. Változatos rendezvények a zeneiskola tervében Szeptember 10-én ismét megkezdődött a tanítás a Liszt Ferenc Zeneiskolában. A beiratkozott növendékek száma a tavalyihoz viszonyítva nem növekedett, jelenleg is 520-an részesülnek hangszeres és énekoktatásban. A Bartók-teremben megrendezendő koncerteket ebben az évadban is a tavaly megalakított Zenebarátok Körének működése alapján tartják. A tagtoborzást folytatják, s a jelenlegi 240 taglétszámot 300-ra emelik. Az évad első felében négy koncertet rendeznek. Sándor Judit (énék) és Szabó András (zongora) Chopin-est- jét Gát József cembalókoncertje követi, közreműködik Csupor László (fuvola), llosfalvi Róbert, Itzés Irma és Tátrai Irma operaest keretében lép föl, majd decemberben Török Erzsébet, Szabó András, a Kaposvári Vonósnégyes, a Pedagóguskórus és egy gyermekkórus közreműködésével ünnepi Kodály-hangverseny lesz. A négy bérleti koncertet »Szerdai hangversenykalauz« címmel zenei ismeretterjesztő előadás előzi meg. Ezen a soron következő hangverseny anyagát elemzik a zeneiskola tanárai. Az ismeretterjesztő előadások díjtalanok. Növendékhangversenyt az első félévben két alkalommal: november 7-e tiszteletére és Kodály Zoltán 80. születésnapja alkalmából rendeznek. A két kísérleti első osztályban új tantárgy a furulya. Ennek az a célja, hogy a kezdő növendékek megismerkedjenek a fúvástechnikával. Ifjúsági fúvószenekar létrehozását tervezik, s ehhez feltétlenül szükséges, hogy sok új, fúvóshangszert tanuló növendéket neveljen a zeneiskola; Az általános és középiskolásak számára »Barangolás Z&- neonszágban« címmel három hangversenyt rendeznek bérleti alapon. Mindegyik koncerten ismertetés és zenés fejtörő is lesz. Bárány Tamás: Két mester — Nincs két egyforma macska, ahogy mondani szokták — kezdte az öreg kőműves, amint habarcsfoltos ruhájában mellém ereszkedett ebédidőben az étkező hosszú asztalához. — No hát éppígy nincs két egyforma gyerek sem... Nekem elhiheti, mert hosszú esztendők óta vannak a kezem alatt fiatalok, ismerem őket. Azaz csak hiszem, hogy ismerem. Mert mi esett meg velem tavaly is, hallgasson ide! Sok nehéz fiúval volt már dolgom az évek során, de olyannal aligha, mint ez a Bozsó Sanyi, akiről beszélek. Még ilyen nyájtól elvadult birkát nem is láttam! Év közben vettem át a csoportját az elődömtől, akit más munkára rendeltek, mert nem értett a fiatalokhoz... Afféle hangulatember -uoít, tudja, s az olyan nem való oktatónak. No, mindjárt az első napokban látom ám, hogy ezzel a Sanyival valami nincsen rendjén. Behemót nagy gyerek, szálas-vállas, akár a fiatal Toldi Miklós. Ereje is akkora, hogy kétannyit emel, mint a többi. Azaz csak emelne, de hozzá se nyúl a dologhoz. Ott boldogta- lankodik ugyan egész nap a munkahelyen, de rossz nézni a téglát és a kanalat a kezében. Egy hétig, kettőig csak néztem, aztán meguntam. — Sanyi fiam — mondom —, ez nem lesz így jó. Így sohasem lesz belőled kőműves. Áll, hallgat. — Pedig az akarsz lenni, 'gaz? — barátságoskodom toább. . , — Nem — azt mondja —, nem akarok. Én autószerelőnek akartam volna... De ide tettek, mert amott már betelt a létszám. — Szóval — mondom —, nem szereted ezt a szakmát? Áll, néz a szemembe. Aztán azt mondja: — Nem én! — Pedig mégiscsak kőművest csinálok belőled, tudod-e? — Belőlem ugyan nem! — mondja, s felrántja a vállát. Hát így kezdődött a mi ismeretségünk ... Később érdeklődtem felőle: megtudtam, hogy az otthonban is sok baj van vele, meg az iskolában sem tanul. Beszéltem a másik csoport oktatójával, Böröc szaktárssal, hogy vajon mit tanácsolna. Nem voltunk éppen jó viszonyban egymással: a kolléga jó barátja volt az én elődömnek, s ezért egy kissé neheztelt rám. Az első időkben még a köszönésemet is csak foghegyről fogadta. »Fújjál csak — gondoltam —, fújjál, ha így könnyebb! Év végén meglátjuk majd, melyikünk tanulói végeznek jobb eredménynyel. Akkor kiderül: ki az igazi kőműves/« Most is, hogy a Sanyi dolgában fölkerestem, csak a vállát vonogatta, hüm- mögött. — Kemény dió — mondta végül. — Karácsonynak, a maga elődjének is beletört a bicskája ... f — Ennyi a tanácsa? Bólint, s azt mondja: — Enynyi. Erre otthagytam. Azontúl persze én is csak úgy, az ujjam végivel böktem meg a sapkámat, ha találkoztunk. De hát nem erről akarok beszélni, hanem arról a gyerekről. Néha odadlltam mögéje, úgy figyeltem a munkáját, de gyorsan odébb kellett állnom, mert egyszerűen nem bírtam nézni, mit csinál azzal a két bal kezével. Még egyszer beszéltem vele, az sem használt. Akkor elhatároztam, hogy megszégyenítem. Egyik ebédszünetben összehívtam a gyerekeket, s azt mondtam: — Fiúk, nektek nagy a szerencsétek! Mától fogva két oktatótok van. Az egyik én vagyok, a másik meg Bozsó Sanyi. — Csak néztek rám el- nyilt szemmel: nem értették, hová akarok kilyukadni. — Mindkettőnktől tanulhattok! — folytattam. — Én megmutatom, hogyan kell a munkát csinálni, Sanyi meg azt mutatja, hogyan nem szabad! Lett erre nevetés. Én a fiú arcát figyeltem; sápadt, zöldült, aztán vörösödött. »Bejöttél az utcámba, kiskomám« — gondoltam elégedetten. De rosszul gondoltam: nem jött be az utcámba. Ettől a naptól kezdve még jobban elvadult. Eddig, ha minduntalan hivatkozott is a nehéz fejére meg a kevés iskolájára, ami miatt nem fogja az a fej a tudományt, valamennyire mégiscsak igyekezett. Ettől kezdve? Ha kezéből vettem ki a téglát, s úgy mutattam, hogyan kell, akkor sem csinálta utánam. Ekkor eltökéltem magamban, ha törik-szakad, én mégis jó szakmunkást faragok belőle! Nemsokára újra összehívtam a csoportomat. — A múltkor csak tréfáltam, fiúk. Sanyi valóban a segédok- UUótok. Ügy hallgassatok rá, FEKETÉRE Nyugatra szakadt magyar, ha ismét hazája földjére lép, vagy ha más kapitalista állambeli ember felszabadulásunk óta először jön Magyar- országra, úgy érzi, hogy a legnagyobb meglepetést ő okozza a bőröndjében gondosan. őrzött ajándékkal. Kevesen jönnek hozzánk Nyugatról azzal a gondolattal, hogy itt szépet és jót találnak. Ezért aztán hitetlenkedéssel vegyes csodálkozással tapasztalják —, mert tapasztalniuk kell —, hogy odaát mennyire elrugaszkodik a valóságtól a rólunk szóló tájékoztatás, és milyen sötétre festik, mennyire elferdítik az igazságot. A templom nincs bezárva... Deresedő hajú férfi és egy nála jóval fiatalabb asszony beszélget az egyik kaposvári étteremben. A férfi nyugatnémet állampolgár, a háború után hagyta él Magyarországot, s most rokonlátogatóba jött Szülőfalujába igyekszik, s amíg a vonatra kell várnia, kényelmesen megebédel. Az asszony húga a férfinak, Budapestig eléje ment, s most együtt utaznak haza. Magyarul beszélgetnek. Az asszony néha elmosolyodik bátyja furcsa kiejtésén. — Tudod, hova szeretnék bemenni legelőször, ha hazaértünk? — kérdezi a férfi. — Hova? — A templomba. Ott esküdtem mag szegény sógornőddel, neki is oda vezetne az első útja, ha élne, és most hazajöhetett volna. Látod, nekem mindig ilyen teljesíthetetlen kívánságaim vannak. — K" -t lenne teljesíthetetlen? — .Árért, mert a templomba nem mehetünk be. — És ugyan miért nem? — A kormányotok meg a rendszeretek miatt. Mert bezárták a templomokat... — A templomokat? — csodálkozott az asszony, majd fö1!’nevetett. — Hát ezt meg honrr n veszed? Hiszen nemrég tartotta a plébános az FESTVE... ezüstmisót, s csak ügy özönlöttek az öregasszonyok a templomiba.; A csodálkozás sora most a Nyugat-Németországból érkezett férfin volt. Ezzel kezdődött az a meglepetéssorozat, amelyben itthon részesülhetett. Szépen fej left gyerekek Nemrégiben egy angol házaspárral arról beszélgettem, hogy milyen benyomásokat szereztek magyarországi tartózkodásuk alatt, és arról, hogy milyennek képzelték el az itt élő embereket, mielőtt személyesen is megismerték őket. — Azt hiszem, mindent megért, ha azt mondom, hogy nálunk azokért az újságcikkekért fizetnek sok pénzt, amelyeket a kommunizmus osto- rozasára írnak. Az ilyen »ismeretterjesztés« pedig csak egyféle hatást válthat ki: a Jöhető legrosszabbat hinni az önök országáról.;. Mondanom sem kell, hogy ennek a két embernek gyökeresen megváltozott hazánkról alkotott véleménye. Utunk során a férj a szervezett, okos gazdálkodást, felesége a gyerekeket dicsérte. — Jól tápláltak, erősek a magyar gyerekek. Elbbol is látszik, hogy nem élnek rossz koszton — mondta az asszony. Megyénk egyik állami gazdaságában jártunk, s arról érdeklődtem a házaspártól, hogy milyennek képzelték el egy állami gazdaság igazgatóját. A feleség mosolyogva válaszolt: — Idős, régimódi paraszt-; emberire gondoltam, akit cselédsorból emeltek erre a pozícióra. A szóban forgó állami gazdaság igazgatója alig haladta túl a harminc évet, egy csöppet sem régimódi, inkább na-j gyón is a ma embere: tanult,; jól tájékozott vezető. Az viszont igaz, hogy felszabadu-; lásunk előtt cselédgyerek volt, s akkor megismerkedett; a munka nehezebb végével is.; H. F. ' Gyakorlati tanács A csurgói járás egyik földmü- vesszövetkezeti irodájában zajlott le az alábbi »tanulságos« párbeszéd. Egy könyvet ad át az adminisztrátornak az italboltvezető: — Van benne három beírás, kérem, szóljon az elnök elvtársnak, válaszoljon rájuk. — Jó vagy rossz bejegyzés? — hangzik a kérdés. — Egy jó, de kettő, sajnos, rossz. £s ekkor következett a kioktatás: — Rossz a maga taktikája, kedves kartársam — így az adminisztrátor. — Tegyen úgy, mint mások. Tartson két panaszkönyvet, és amikor úgy érzi, hogy a vendég dicsérni akar, akkor az e célt szolgáló könyvet tegye elé, ha meg feldúltnak látszik az arca, akkor a másikat adja neki. Persze ezt aztán jól el kell dugni a vizsgálódók szeme elől... * * * Ritka jó ember Egy színműíró, aki kevés szellemről, de nagy termékenységről tett tanúságot, keserűen panaszolta: »-Képzelje, sokszor kénytelen vagyok egész éjszakán át dolgozni!*' »ön igazán ritka jó ember: ellopja önmagától az álmot, hogy másoknak ajándékozza« — hangzott a megértő válasz. * » • < Hatvanhat édesanya szomorú utazása New Yorkból a napokban elindult egy repülőgép fedélzetén hatvanhat édesanyával, akik valamennyien elveszítették fiaikat a második világháborúban. A bérelt repülőgép kilencnapos látogatási körútra viszi őket Hollandia és Belgium katonai temetőibe. * * * Pálinkapirulák Ausztráliában legújabban pálinkapirulát árusítanak. A tablettákat egyszerűen föl kell oldani vízben, és állítólag ugyanolyan ízű, mint az »igazi«. mintha engem hallgatnátok! Ha valami nem megy, ha valamit nem tudtok, forduljatok bátran hozzá: eligazít benneteket, hogy jobban se kell! Holnap jöjjön is be korábban, hogy megbeszélhessem vele a munkát. Most rajta volt a sor, hogy elkerekedett szemmel bámuljon rám. De az én arcom halálosan komoly maradt: csak a többiek láthatták aztán, hogy aprót kacsintok, ő nem, mert ekkorra már lehajtotta a fejét. Most is vörös volt a füle tövéig. De tudtam én, hogy most mástól vörös. Nem is csalódtam. Ettől kezdve nem lehetett ráismerni arra a gyerekre. Minden reggel fél órával előbb ott volt a munkán. Azelőtt gyakran bo- rotválatlan, rendetlen, kialvat- lan volt, most mindig sima képpel érkezett, frissen, pihenten, úgy állt ott előttem, feszesen, várta a napi utasításokat. Először nagyokat hallgatott, leste a szavamat, később egyre bátrabb lett, sőt az is előfordult, hogy vitába szállt velem. És — most figyeljen jól! — nem is mondott butaságot. Csak néztem rá a szemüvegem fölött. — Ejnye, Sanyi — mondom —, hát te honnan értesz ilyen jól ezekhez a dolgokhoz? Csak nem szeretted meg ezt a mesterséget? Egy pillanatig állta a tekintetemet, s futó mosoly lebbent át az arcán. Aztán megrázta a fejét. — Szereti a nehézség! — mondta keményen. — De hát amit muszáj, azt muszáj! — Azzal sarkon fordult. — »Kara- kány/legény ... k —- mondtam magamban. Elmeséltem az esetet Böröc- nek. — Igen — bólintott —, járt néhányszor nálam a gyerek. Különösen az elején, amikor nyakába szakadt az a fene nagy megtiszteltetés. Egyszer- másszor tanácsot kért tőlem... Elköszöntem Böröctöl, mert ezt nem szerettem hallani. Sose vettem jó néven, ha tanulóim idegen oktatóknál kancáinak. Ahány mester, mind másként fújja, aztán főhet a gyerek feje, hogy melyikre hallgasson. Ezentúl jobban ügyeltem a fiúra, hogy véletlenül se legyen ideje Böröccel társalogni. Az hiányzik még, hogy együtt beszéljék ki a csoportomat ... Múltak a hónapok, közeledett az év vége. Sanyi a leg* elsők közé verekedte fel magát a tanulásban, színötös volt minden felelete, ahogy mesélték. A keze is úgy járt, mint a motolla, százhetven százalékra teljesítette a tanulónormát, s ez bizony az országos normában is egészen szép teljesítmény. Eljött a vizsgák ideje. Sanyi — talán mondanom sem kell — ötösre vizsgázott. A vizsgák után egyik este elmentünk a fiúkkal megünnepelni a nagy napot. Meghívták az intézet igazgatóját, az otthonvezetőjüket, egy-két tanár is ott volt s mi, oktatók valamennyien. Én éppen Böröc mellett ültem. Jókedvem volt, megittam már tán két fröccsöt, s most büszkélkedni akartam az én »neveltfiammal«. — No, Sanyi — szólok oda hozzá jó hangosan, hogy mindenki hallja —, hát meséld el, kinek köszönheted, hogy ember lettél, s annak is a legem* berebb, mert kőműves? Sanyi feláll, ahogy megszokta az iskolában, körülnéz, aztán rákacsint a pajtásaira. — Kinek köszönhetem? — kérdi ártatlan arccal. S a világ legtermészetesebb hangján teszi hozzá: — Hát Böröc szaktársnak .., No, lett erre nevetés, hogy még a pincérek is beszaladtak. Most aztán rajtam volt a sor, hogy a nyakamig vörösödjek. De ez még nem volt elég: a fiú szemlátomást folytatni akarta. Most bezzeg megfizet nekem a gézengúz! — gondoltam félig nevetve, félig bosz- szankodva. Már folytatta is: — Nekem nagy volt a szerencsém, mert két oktatóm volt. Az egyik — s itt rám mutatott — Teknős szaktárs, aki megtanított rá, hogyan kell elvadulni a munkától. A másik meg (itt összeszorult a gyomrom, annyira haragudtam már erre a Böröcre), a másik meg ugyancsak Teknős szaktárs, aki megtanított rá, hogyan kell a munkát megszeretni... — Itt egy pillanatra megremegett a fiú hangja. — örök életemben hálás leszek neki ezért a tanításért! Az öreg kőműves befejezte a történetet; aztán szemüvege fölött nézett rám, mint egykor Bozsó Sanyira. — Hát így volt. Ekkor tanultam meg, hogy nem mindig a szidás, a dorgálás a helyes módszer. Néha a jó szó, az okos szeretet, az imperség többet ér. Hiába, úgy látszik^ ilyen az ember...
