Somogyi Néplap, 1962. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-30 / 229. szám

Vasárnap, 1962. szeptember 30. SOMOGYI NÉPfeAÍ Németh Ferenc: Szere* mi aaii&más N‘ [ em messze az állomástól van egy kis utca, Szív- utca a neve, ki tudja, miért. A járdák szélén gömbakácok állnak, alattuk nyírott gyep. A pázsit középén virágágyá­sókban nyaranta petunia lila virágai nyílnak, talán a kis családi házak lakói ültették őket, és locsolták, hogy fris­sen, színesen viruljanak. Egy­szer hazafelé jövet a gyárból vette észre ezt Bilek Jancsi. Kofa délután volt, a gömbaká­cok meredek árnyékot vetettek az új aszfaltjárdára, és a lom­bok között kis foltokban át­csorgott a napfény. Előtte egy fiú meg egy leány andalgott kézenfogva, és butaságokat mondogattak. »És most hol va­gyunk mi, édes?« — kérdezte éppen a lány, s a fiú komikus pózban megállt, fejét hátravet­ve betűzni kezdte a házszámo- kát, és azt mondta: »A Szív utcában, szívem!« Jancsinak mosolyogni kellett, talán in­kább kacagni kellett volna, de a kép éppannyira kedvesnek tetszett előtte, mint mulatsá­gosnak, és csak mosolygott. Hirtelen nagyon jól érezte ma­gát, és mégis valami hiányér­zete lett. Úgy tűnt, mintha a falakon átdobogna a házak szí­ve, mintha a falak áttetszőén lüktetnének mellette, és belát­na a házak otthonos belsejé­be, és egy nagyon helyes kis­lány kukucskálna az egyik ab­lak mögött. Szinte látta is r<T- vid fekete haját, barna szemét és kérdő arcát. Meg is állt, és óvatosan benézett az ablakon, de nem látott senkit. Egy ki­csit egyedül érezte hirt-'en magát. De ezután mindig erre járt a gyárba, és ez nem is volt kerülő. Aztán elfeledke­zett az egészről, mert ősszel behívták katonának. Gondta­lanul búcsúzott el a fiúktól jó képet vágva, s egy kicsit bosz- szúsan köszönt el idősebb mun­katársaitól, akik mindenféle katonatörténetekkel ugratták és ijesztgették, s elköszönt Sa­nyi bácsitól, a művezetőjétől is. _ Ha leszereltem, visszajö­v ök! — mondta búcsúzóul. Ha szabadságra jött, olykor kinézett a gyárba is, és ottho­nosan, mégis egy kissé előkelő idegenként sétált végig a gé­pek között, itt is, ott is megál­lították egy szóra, és kíván­csian hallgatták meséit. De Jancsi nem mesélt sokat, nem olyan volt a természete. A fiúkkal most is megemelte ver­sengve az udvaron az ócska csillekereket, de most ezt sem úgy, mint azelőtt, hanem egy kis jóindulatú felsőbbséggel, mert hát mégiscsak katona volt. Mikor legutoljára szabad­ságra jött, a gépek között ész­revett egy ismeretlen lányt, nyilván akkor került a gyárba, mert még nem volt munka­köpenye. Kiskockás ruhában állt a fugolóasztalok között, és éppen őfelé nézett. Legalábbis így látta Jancsi. Fekete haja kivillant a pöttyös kendő alól, egy kissé széles, kreol arcából kérdő fekete szemek pillantot­tak felé. A lány ölébe fogta az anyagot, és elindult a gépek között szemközt Jancsival. A prés mellett találkoztak, és majdnem összeütköztek, tiszta véletlen volt az egész, ám le­het, hogy most némi katonás merészség is élt Jancsiban. Rá- mosolygott, a lány is elmoso­lyodott egy kissé ijedt szemet meresztve, és Jancsi most a maga számára is váratlanul azt kérdezte: — Mondja, maga nem a Szív utcából jön? — A lány a vá­ratlan kérdésre értetlenül cso­dálkozó képet vágott, még egyenes kis orra is kimeredt tőle. És csak a fejét rázta. Jan­csi éppilyen váratlanul meg­érintette ujja hegyével az or­rát: — Kislány, kislány, iga­zat mondasz? — A lány elpi­rosodott, leejtett egy furnért, hirtelen mindketten lehajoltak érte, Jancsi sapkája le is esett, közben a lány bosszús-pirosán hadarta: — Nem szokásom ha­zudni .. . —" Jancsi zavarában már nem tudott felelni, csak kezébe adta a furnért, föltette a sapkáját, és — zavarában — tisztelgett. Most ő lehetett pi­ros, és a lány mosolygott visz- sza rá egy kicsit gúnyosan, egy kicsit cinkosan, de már el is tűnt. Sapkáját porolgatva kér­dezte meg egykori haverjától, Kapus Lacitól a prés mellett: — Ki ez a boszorka? — Melyik? — tettette értet- lennek magát Laci. Végre ki- bökte: — Űj lány, azt hiszem, Barna Icának hívják. ügypár hónap múlva az- ^ tán leszerelt, és vissza­tért a gyárba. Éjszakás lett, éjszaka dolgozott a régi mű­szakja, nők éjszaka nem dol­goztak náluk. Aztán délutánra kerültek, de Icát nem látta. Majd délelőtt dolgoztak. Ek­kor pillantotta meg, műszak­váltáskor, az ajtóban, majd­nem összeszaladtak. Meghök­kentek mind a ketten, aztán nevettek. — Hát maga is itt van ... magát is lehet látni? — mondták hirtelen a közhe­lyeket. Közben újra éjszaká­sok lettek. Jancsi alig várta a következő hetet, hogy egy mű­szakba kerüljenek. A nagy vá­rakozások azonban rendszerint hiányérzettel zárulnak, s hiá­ba dolgoztak mindketten dél­után, holmi mosolynál, köszö­nésnél, szokványos mondásnál nem jutott tovább sem most, sem a délelőttös héten. Talán egy hónap is eltelt, hogy Jan­csi véletlen megállt a lány asztala mellett. Mintha a ka­tonaruhával merészségét is le­vetette volna. Lehet, hogy csak azért állt le most is, mert a lány valami olyasmit mondott, hogy »lém, észre sem veszi a kisebbet«! Pedig nem is volt kisebb, ha azt vessrtik, hogy csak három-négy ujjnyival le­hetett alacsonyabb Jancsinál. No, mindegy, most megállt, s megkérdezte, mennyivel ki­sebb. Nos, ez is kiderült. Ti­zennyolc éves volt a lány. És csakugyan Barna Icának ne­vezték. És később azt is meg­tudta, hogy a nővérénél lakik itt, különben messze, a Nyír­ségben élnek a szülei, és hús- vétkor szeretne hazalátogatni. Egyszer együtt léptek be az ebédlőbe — éppen délutánosok voltak akkor ismét —, egy asztalhoz ültek hát, és most már azt' is földeríthette Jancsi, hogy Icának nem udvarol sen­ki, és hogy nővére a Tavasz utcában lakik, különben sze­ret táncolni, négy testvére van, és az »apukája« pályaőr. Egy­szer «kétszer el is sétált a Ta­vasz utcába, dé sohase sikerült látni a lányt, azt meg az ön­érzete tiltotta, hogy órák hosz- szat ott Ödön gjön az ablak alatt. És megint pechje volt, amikor a KISZ-klubdélutánt rendezték, mert éppen délután Szikra János: ANGYALVAR. Róma Mély tüzű képei őrzik időtlen... Somogy megye nagy festő fiának állít újra emléket az az ízléses kivitelű kiadvány, mely a Múzeumok Központi Propa­ganda Irodájának gondozásá­ban, a művész nevét viselő múzeum igazgatójának, dr. Ta- káts Gyulának a szerkesztésé­ben jelent meg a közelmúlt­ban. Több mint egy évre ké­szült el ez a kis könyv a szí­vünknek olyan kedves alkalom­tól számítva, de elébe megy egy másféle alkalomnak — ami újfajta ünnepét ígéri kul­turális életünknek —, a közel­jövőben megnyíló múzeumi hónapoknak. A fekete-fehér címlapról — tervezője Katona László — Rippl-Rónai tekint ránk, és mint a cím mondja, a fényké­peket, reprodukciókat tartal­mazó könyvecske az 1961-ben lezajlott Rippl-Rónai emlék­napok elhangzott előadásait gyűjti össze. Közreadva dr. László Gyula művészettörté­nész Rippl-Rónai művészetét ismertető, néhány Rónai-kép elemzését nyújtó előadását, Martyn Ferenc Munkácsy-dí- jas festőművész meleg hangú megemlékezését és Takáts Gyula. Az iparművész Rippl- Rónai címmel írt tanulmányát. A kiadvány kettős célú. Egy­részt összefoglalja a centená- ris ünnepségsorozat esemé­nyeit, másrészt pedig az em- léknanok alkalmából elhang­zott el«'-'’•‘■sokat adja azok ke­zébe, akik nem lehettek jelen a korosvári Rippl-Rónai em­lőéi----K-n. Mindkét célkitű­z és rf!i]» mert hozzáiárul Finr’-Pór' : művészetének mélvebb megismertetéséhez. E munkában Takáts Gyula vál­lalt oro'“' «n’--srt akinek je­lentős crr-e-i iutott eddig is — és bizonnyal jut még — a so­mogyi Rippl-Rónai kultusz tü­zének szitásában és ébren tar­tásában. Miért öröm nekünk, somo­gyiaknak, valahányszor Ripp- Rónairól beszélhetünk, róla olvashatunk? A Könyves Kál­mán Szalonban 1906-ban ren­dezett kiállításának előszavá­ban ért írta a művész: »Ideha­za az intim élet adta az inspi­rációt. A család, a rokonság, az ismerősök szokásait, életét figyeltem meg. Kisvárosi ala­kok, típusok érdekeltek. Ezeket festettem a társadalom minden rétegéből. Engem nagyon ér­dekelt a kőműves, a tanár, a pap, a pincér, a suszter, az asz­talos — mind megannyi ka­rakterkép ... « E kiragadott vallomás jelenti számunkra Rippl-Rónai korát megelőző nagyságát; magyarázza életmű­vének életteüségét és szere- tettségét itt, a szűkebb hazá­ban. Párizsból való első vissza­térte után tizenkét évig volt a század eleji Somogy életé­nek művészi krónikása. Gaz­dag hangszerelésű, csodálatra méltó bőségű alkotókedvében olyan életművel ajándékozott meg bennünket, ami egyszerre somogyi és európai! A művészi fényképfelvéte­lek art a környezetet rögzítik, amelyet ismerünk, és nem győ­zünk mégsem eléggé ismerni: az emlékmúzeumok pedáns ri­degségét nélkülöző Ráma-he­gyi villát, fagerendás műter­mét, parkját. Itt ma is olyan híven őrzik a művész emlékét, hogy a Mester mindent a he­lyén találna ahhoz — ha ta­lálhatna —, hogy ecsetje alól ismét festmények sokasága ke­rüljön ki. Azt mondta: »Igaz művészetre törekedni, soha men nem alkudni1« Miiven sokféleképpen tanít bernünkét a szépre és az emberségre is. ö nem értett az alkuhoz, pedig Párizsból való mindkét vissza­térte után több gáncs érte, mint elismerés. Annál mé­lyebb és igazabb tartalmú az utókor tisztelete és hálája a művész iránt. Erről tanúskod­nak az ünnepségsorozatok, ért tanúsítja ez a bizonnyal nép­szerűvé váló kiadvány is. S ha már beszélünk erről, szabadjon valamire emlékez­tetnünk a »Rippl-Rónai emlék­napok Kaposváron 1961« című könyv megjelenése kapcsán. Rippl-Rónai emlékét nemcsak a Róma-hegyi ház lakói őrzik, vigyázzák a házat és műter­met, ahol egykor Ady és Mó­ricz Zsigmond is megfordult. Kaposvár lakói is gazdái akar­nak lenni Rippl-Rónai művé­szetének! Erre emlékeztetünk. Ünnepi tanácsülés hozott ha­tározatot arról még 1957 no­vemberében — Rippl-Rónai ha­lálának 30. évfordulója alkal­mából —, hogy a város, ha áldozatok árán is, de felállítja a Rippl-Rónai állandó képtá­rat. öt év telt el a határozat- hozatal óta, és mára már csak az ünnepi tanácsülésről hozott jegyzőkönyv őrzi art a lelkes lobogást, amely a képtáralapí- tás gondolatát fogadta. Ma­holnap 1963-at írunk, és félő hogy eltelik a második öt év is, s a határozat megvalósítat­lan marad. Nézhetünk-e így a 40. évforduló elé? Nem vol­na-e időszerű foglalkoznunk a szép határozattal? Kaposvár, amely kulturális emlékekben egyáltalán nem dúskálkodik. felbecsülhetetlen értéket nyer­ne a Rippl-Rónai állandó kép­tár felállításával. Nem beszél­ve arról, hogy egyszeribe azok­nak a városoknak a sorába lép­hetnénk. amelyek európai ran­gú festőművészek emlékének méltó őrzői. L. I. dolgozott, így hát nem táncol­hattak. Közben már tavaszo- dott. Úgy kora tavaszi délelőtt, ^ a hét elején valahogy mindenki vidámabb volt, mint máskor. Szokott ez így lenni, miért, miért nem, va­laki elindítja a vidámság la­vináját. A nagy prést éppen javították, az ő gépük is le­állt egy órára, az anyagot hordták a nőknek. Persze Jancsi lehorgonyzóit Ica asz­talánál most is. — Kislány, mikor utazik? — kérdezte. — Nemsokára — mondta titok­zatosan a lány, és rámosoly- gott, sőt mintha még hunyo­rított volna is egy kicsit. — Mert én is utazom ám! — mondta hirtelen Jancsi — megyek nagyapámékhoz..; — s nyelt egyet a hazugságra. Az igaz, hogy anyai nagyszü­lei fönn, Szabolcsban éltek, de ez az utazás csak most ju­tott eszébe. De ha már eszé­be jutott, akkor nem marad­hat hazugságban, miért is ne utazna eü. Csak mikor is? — Csakugyan? — mondta a lány. — Én szombaton megyek, és csak kedden jövök meg — Igen? Kár — mondta a lány. — Megálljon csak, majd meg­locsolom ott magát amúgy magyarosan a kútnál! — Nem hiszem! — Miért, a szomszéd faluba megyek. — Eszébe se jutok majd! — Miért is ne! Na, megálljon csak.:. Ezen a héten szombatig most már volt beszédtéma. Minden nap, minden alka­lommal, ha elmentek egymás mellett, egy-két szóval bő­vült a terv, s a hét végére tudták, hogy egy vonaton jön­nek majd vissza, húsvéthétfőn déhitán indulnak, s kedd dél­előtt érkeznek meg. Azt ugyan a világért sem mondták volna egymásnak, hogy együtt uta­zunk vagy majd találkozunk, csak art, hogy én ekkor meg ekkor jövök. Az éjszakás hét most las­sabban telt, mint máskor. Szombat reggel egyenest az állomásra ment Jancsi. Késő este utazott át a kis állomá­son. Derékig kihajolt az abla­kon, de az ismerős arcot nem látta. Az őrházat leste, már jó messziről látta a lámpást, s mikor elfutott előtte a vo­nat, Ica éppen kilépett a há­zacska ajtaján. Jancsi intege­tett a sötétben, még kiáltott is. A lány az ajtóból sokáig nézett a vonat után. Bármennyire szívesen is fo­gadták a nagyszülők, s jól érezte magát, siettette az időt Locsolni mégsem ment el — nem lett volna ideje, hiszen kora délután indult vissza a vonat. Nagyapja ki is kísérte az állomásra. Jó helyet fog­lalt, s várakozva állt az ab­lak mögött. Az állomáson az­tán kihajolt, s izgatottan fi­gyelt. Mindjárt meglátta a lányt, nem volt nehéz, hiszen az is őt kereste a szemével. Anyja kísérte ki a vonathoz. Jancsi — mintha véletlen lenne — ujjongva kiáltott: — Ica, maga is most utazik, ide szálljon! — s már ment is és segítette fők DARÁZS ENDRE: NAPOCSKA, JÓSÁGOS ANYÁNK... Napocska, jóságos anyánk, Ki kiséred a katonát — Anyja helyett — kék völgyeken És később hegyoldalon át. Ha nagy meleg van, gyújts neki — Anyja kedvéért — harmatot, S ha hó ropog majd, űzzed el, Amerre jár, a vén fagyot — Arcát tsimítsd: hamvas legyen — Szélesítsd folyvást vállait, Hogyha anyja látja megint, Lássa, hogy jól Pótoltad itt, Hol sápadt bőrű nagy fiúk Egyszerre lesznek férfiak, Kik fél karral felölelik Majd ámuló, kis anyjukat. SZÜTS LÁSZLÓ: A KIS ÖREG Körülötte ünneplők tömege, Olajos volt az arca, a keze, olajtól feketellt rajta az ing, a nyűtt kalap, a nadrág. És amint ott állt a karját összefűzve a mellén, ünneplők között egymaga úgy, olyan olajosán, feketén, ahogy a gépet oda hagyta épp, a gyár udvarán, hűvös délelőtt, egy régi stzrájk emlékműve előtt — azt gondoltam: Lám, ő van egyedül ünneplőben az ünneplők közül, ő tudja csak, hogy mi volt az a sztrájk, amikor rá is börtön mélye várt, s most ő formál a száján szavakat múltról, jelenről... Pedig ezalatt nem csinált a kisöreg egyebet: hallgatta az ékes beszédeket, szájából szivar lógott, és olyan komolyan állt ott — és olajoson «a az ünneplők közt, a gyár udvarán — hogy minden szónál több volt az talán. S elérkezett a várva várt hosszú utazás, két át­szállással is bonyolítva. Néz­ték egymást és hallgattak, az­tán hirtelen kirobbant belő­lük a beszélgetés, és minden­félét mondtak, csak art nem, amit mindegyikük szeretett volna mondani, és annyira várt a másikból. Éjfélfelé már talán jobban ismerték egy­mást, mint önmagukat ana>gy kitárulkozásban. Elálmosod- tak. A lány elbóbiskolt, aztán Jancsinak is leragadt a sze­me, hiába küzdött vitézül az álom ellen. A vonat zaka­tolt, döcögött, Jancsi a térdei­re könyökölve aludt, Ica feje a vállára billent, és így utaz­tak, pontos^ így, ahogy sze­rettek volna, bár maguk sem tudtak róla. Egyszer csak nagy zökkenéssel megállt a vonat. A lány fölrebben, és nem is vette észre. Hajnalo- dott Egymásra néztek, s ne­vetniük kellett álomtól és ál­mosságtól duzzadt arcukon. És nevettek, aztán újra beszéltek és hallgattak, míg meg nem érkeztek. De belül egyre in­gerültebbek lettek saját ügyetlenségük és egymás ügyetlensége miatt, és mire megérkeztek, nyomasztó ér­zéssel szállták ki a vonatból. Jancsi felmarkolta Ica egyik bőröndjét, s elindultak a vá­rosba. Nem is szóltak egy­máshoz, mintha haragudná­nak a másikra, amiért elron­totta ezt az annyivá várt utat. Kis utcán, mentek végig, gömbakácok álltak az aszfalt­járda szélén a kis családi há­zak előtt. Egy pillanatra le­tették a bőröndöket, hogy váltsanak. — Erre még nem is jártam — mondta a lány —, milyen utca ez? — Jancsi fölnézett a házszámtáblára hátravetve a fejét, és kibetűrte, de az első betűnél már tudta, és szinte hunyt szemmel, emlékezetből betűzte tovább: »Szív utca, szívem;:.!« A lány ügyetle­nül kíváncsi és csodálkozó szemet meresztett. És akkor elnevette magát. — Mondja maga nem a Szív utcából jött, szívem? — Nevettek mind a ketten. Nevettek, és nem tud­ták ^ abbahagyni, mert nem tudták, hogy mit mondjanak azután. De egyszer csak elfo­gyott a nevetés, és csönd lett; Egymásra néztek. Jancsi szó­lalt meg. — Hát ezért keffllett nekünk: ennyit utazni? — Jaj, de bolondok ■'va­gyunk! — De most már tudódj ugye? — Mit? — Ica! — Tudom — fordította fői­re az arcát a lány, majd hir­telen a szemébe nézett. — ÉS te is tudhatod. És mit sem törődve a vilíá« gos nappallal, az utca végén döcögő nénikével meg az át-: látszó házakkal, össze csók»- lóztak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom