Somogyi Néplap, 1962. június (19. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-29 / 176. szám
Vasárnap, 1962. július 29. s SOMOGYI NTfiPLAJ* Ordas Iván: LAVINA »Mondják, a Jura hófödte ormain elegendő a legkisebb szikladarabot legördíteni a mélybe, és ez ä parányi kavics máris útjára indítja a mindeneket elsöprő lavinát. Az emberi lélek, lavináinak életre keltésére sokszor még egy göröngyre sincs szükség. Megteszi a rosszindulattal, felelőtlenül vagy véletlenül elejtett szó is.~ (Goethe Levelezése.) R észeg bogárlégiók a motorkerékpár lámpájának fénykévéjében táncoltak. Ahogy a Barátházy mélyútnál elérte az erdőt, a levegő érezhetően hűvösebbé, a bogarak, muslincák, szúnyogok tömege szemtelenebbé, az út összehasonlíthatatlanul rosszabbá vált. Tulajdonképpen nem is út volt ez, hanem két tenyérnyi csapás. Unos-untalan az a veszély fenyegette, hogy vagy egy nagyobb fa gyökerének rohan, vagy egész egyszerűen az árokba. Itt-ott váratlanul futóho- moksávok lassították menetét Ilyenkor a motor kísértetiesen farolt Mindkét csizmás lábát leeresztette, igyekezett megtalálni az egyensúlyt, és a foga közt csendesen káromkodott A csoportgyűlés, mint idáig minden egyes alkalommal, a vártnál most is tovább húzódott Éhes volt, meg egyébként is — szombat lévén — igyekezett mihamarabb hazajutni. Ezért választotta a nehezebb, de talán öt kilométerrel rövi- debb utat A főagronómus hetek ó^a szabadságon volt, azóta az ő nyakába szakadt a gépállomás szakmai vezetésének minden gondja. Nemcsak a gépek elosztása, a kollégák ellenőrzése, hanem természetesen a tsz-taggyűlések látogatása is. A sándorhalmi Táncsicsba ugyan történetesen az igazgatónak is kedve lett volna kimenni, de már előzőleg megbeszélték Dórával, az agronómussal, hogy az elnököt addig nem engedik fölkelni az asztaltól, amíg dűlőre nem viszik az őszre tervezett nagy gyümölcstelepítés helyének pontos kijelölését. .Szabó Dóra igencsak rátermett, kardos leány, aki ugyan már megmelegedett a Táncsicsban, de azért két szakember ilyenkor többet tesz, mint egy. Ezért rostokolt egy- ültében öt és fél óra hosszat a cigarettafüsttől már-már teljesen elborított teremben. Most azonban végső ideje a hazamenésnek. Kati biztosan jó vacsorát főzött, utána pedig befűt, és olyan fürdést visz végbe a fürdőszobában, de olyat... egyszóval olyan jót, fáradtságot kiáztatót, amilyenre már a hét dereka óta vágyódik. A motor keresztülfúrta magát az erdei ösvény utolsó méterein, és kis zökkenéssel kiért a kövesútra. — Na, most már csak három kilométer — sóhajtotta megelégedetten a férfi. H egedűsné még alig csukta be az ajtót, Kati szeméből már megindultak a köny- nyek. A szomszédasszony előtt annyira-amennyire uralkodott magán, de most, egyedül maradva kitört belőle minden keserűség. Hát persze, hogy igaza van! Meglehet, hogy már az egész gépállomás tudja, nevet rajta, csak ő, ő volt olyan bárgyú, és vakon megbízott férjében. Még segítette, támogatta is. Hajnalok, hajnalán fölkelt reggelit, útravalót készíteni, és elhitte, hogy a főgépésszel együtt azokon a kéthetenkénti kirándulásokon valóban a traktorosokat ellenőrzi. Csak a • nagv ég tudja, hová el nem kuitorognak azok ketten! Talán még a Balatonnál is voltak, hiszen az sincs több, mint harminc kilométer, és ahogyan az a pókhasú főgépész vezet, motorral fél óra leforgása alatt ott lehetnek. Mert igaza van Hegedűsnének, minden férfi egyforma. Hiába udvarol, kedveskedik Feri éppúgy, mint régen, ő azért érzi, még a keze simogatásában is érzi, hogy most, állapotosán nem jelenti ugyanazt neki, mint eddig, három hosszú eszendőn át. De hát végtére is Feri tehet róla. ö akart mindenáron gyereket, ő rimánkodott, hogy menjen orvoshoz, amikor éveken át nem akart él etjeit adni magáról a leendő kis trónörökös. És most van képe nők után kajtatni! Szabó Dórához jár! Ki máshoz, mint Szabó Dórához, ahhoz a csípőt riszáló, kacér debellához, aki olyan há- nyavetin tudja a hátára vetni azt a nagy koszos fekete sörényét, amikor elbiciklizik itt a ház előtt. Mindenki tudja, hogy milyen lány Szabó Dóra, csak ő nem ügyelt rá, mert őt nem érdekli a pletyka. És most tessék! Ilyen kell a férfiaknak, mindenki mondja. Csak legalább ne látta volna Hegedűsné szemében azt a sajnálkozó fényt, ne hallotta volna hangjában a szánakozást, amikor elmondta neki, hogy: — A Táncsicsba, taggyűlésre ment az uram. — Ááá! A Táncsicsba! A Dórikához! A szép Szabó Dórához? Hát igen, ahhoz az előző főagronómus is, meg a helyettese is szívesen kijárt annak idején. A rossz nyelvek azt beszélik, hogy azért is kerültek el mindketten olyan gyorsan a gépállomástól... Tudja, az asz- szonyok elmentek panaszra, a megyeközpontba ... No de persze, a maga férje, a Feri elvtárs, az nem olyan! — tette hozzá szemforgatóan. — Azt, tudom, nem érdeklik más nők, csak az ő szerelmes kis felesége! No meg persze, az új jövevény ... Mit gondol, fiú lesz, ugye? Más megtehette, de ő nem megy panaszra. Nem teregeti ki a szennyesét senki előtt. De Feri sem viszi el szárazon, any- nyi szent. Csak jöjjön haza, majd megmondja neki a magáét! Hogy nem sül ki a szerbe a gyalázatosnak, éppen most, — Valami baj van, drágám? — dobta le magáról a viharkabátot, és közelebb lépett. Az asszony azonban villámgyorsan félrekapta fejét a csók elől. — Menjen csókol ózni a rin- gyójához — sziszegte (amit csak nagyon ritkán tett meg, magázta a férjét). — Mit bámul? Azt hiszi, nem tudom, hogy azért jár újabban folyvást a női agronómusokhoz meg Szabó Dórához, mert köze van hozzá?.... — De drágám ... — Semmi drágám! Én magának nem vagyok drágám, én magának semmi se vagyok. Egy ronda, formátlan, gusztustalan nő vagyok... Az asszony hirtelen felugrott. — És tudja, maga micsoda nekem? Egy himpellér, egy nyomorúságos szoknyavadász, aki minden nő után fut, csak kicsivel hosszabb legyen a lába, vagy karcsúbb a bokája, mint az enyém. A férfi homlokán bíborvörösre gyűlt egy régi forradás, de nyugodt hangon válaszolt: — Csacsi vagy, Kati! Ki beszélte megint tele a fejedet? Mar tegnap reggel mondtam, hogy termelőszövetkezeti taggyűlés lesz. Hiszen ott a meghívó az asztalon. — A meghívó! Ne nézz engem hülyének! Olyat mindenki tud gépelni, a Dórika pedig akkor üti rá a szövetkezet bélyegzőjét, amikor akarja. Miért épp a Táncsicsban volt taggyűlés, ahol Szabó Dóra az agro- nómus? És szerdán miért éppen az Aranykalászban kellett estig rostokolni, ahol az a karcsú özvegy, Horváthné, vagy hogy hívják, az elnök? És a múlt héten miért a Dimitrovban amikor a gyerekét hordozza a szive alatt, most jár el szüntelenül hazulról! És folyvást olyan helyekre, ahol — hogy ezt előbb nem vette észre — nő az agronómus vagy az elnök, de legalábbis jóképű a könyvelőnő. Kimerültén leroskadt a dívány sarkába. Á szobában halkan szólt a rádió, leszállt a szürkület. Mire magára eszmélt, és felkapta a fejét, már beesteledett. — Elbóbiskoltam — mondta félhangosan, és felkattintotta a hangulatlámpát. Ebben a pillanatban meghallotta a férfi motorkerékpárjának dübörgését. Egy pillanatig erősen morajlott (most ment át Kozmáék előtt a fahídon), aztán elcsendesedett, és megállt a ház előtt. Az asszony nem kelt föl. Két karját domború hasán összekulcsolva, lehunyt szemmel várta a férjét. Ö t perccel később már veszekedtek. A férfi, ahogy belépett, megijedt felesége könnyben duzzadt, elgyötört arcát látva. kínlódtál két napot a tábla- törzskönyvekkel? Ugye, azért, mert ott az a karika lábú Rauscher Ica reggeltől estig az irodában ül? Ugyan, mi másért? Erre válaszolj! — Azért, mert ott volt dolgom, és a munkabeosztásomat szerencsére még nem te szabod meg, hanem saját magam!... Hanem... adjál valami ha- rapnivalót! A szemem is kopog az éhségtől... És ne izgasd magad valami képtelen ostobaság miatt, mert idegességre most igazán nincs szükséged. Csak árt az állapotodnak. Az asszony csípőre tette a kezét. — Úgy? Az állapotomnak. De nagyra vagy most az állapotommal. És persze ennél is, ugye? Hazajössz, megtisztelsz azzal, hogy viselhetem a gyerekedet, elkészítem a harapniva- lódat, meg moshatom a piszkos fehérneműdet! Hát nem! Feri ez így nem megy. Eredj, egyél ott, ahol a napot végigenyeleg- ted. Vedd tudomásul, hogy én nem főztem semmit! M ég akkor is csípőre tett kézzel állt a szoba közepén, amikor a férfi indulatosan újra a fejébe csapta a zöld gazdászkalapot, belebújt vihar- kabátjába, és döngve bevágta maga mögött az ajtót. Már berregett a motorkerékpár, amikor odakintről behallatszott a kiáltása. — Rendben van, Kati! Akkor majd megvacsorázom a faluban. Amint elmotorozott mellettük, a legszívesebbe^ ököllel fenyegette volna meg a gépállomási lakóházakat, sorban valamennyit. Szerette volna tudni, hogy melyik boszorkány oszlatta ma egész délután Kati idejét. Mert ezt a Szabó Dóra-féle históriát biztosan nem az ujjá- ból szopta ki, annyi szent! Kozma Sanyiné? Nem. az értelmesebb teremtésnek látszik... Bár ki tudja. Vagy Horváthné? Esetleg Hegedűsné? Eh, az ördög vigye valameny- nyit! Lefékezett a községi étterem előtt. Étteremnek nevezték, jóllehet csak egy nagyobbacska ivó volt. Egyik sarkában három- négy asztalra viaszósvásznat terítettek, és itt lehetett elfogyasztani Zámbó Vera néninek, a kocsmáros feleségének örökös marhapörköltjeit. Szombat este lévén a terem zsúfolva volt borivókkal. Nevetés, pohárcsörgés, káromkodás és cigarettafüst állt össze egy különös egyveleggé, melyet egyszerre lehetett hallani, szagolni, de majdnem tapintani is. Azt az első pillanatban látta, hogy leülésről szó sem lehet. Amikor a söntéspulthoz fura- kodott, ahová féltucat iddogáló traktoros udvariasan előreengedte, azt is megtudta a dupla tokájú Zámbótól, hogy aznap este hiába reménykedett a marhapörköltben. — Bement a feleségem a ko- mámasszonyékhoz a városba. Csak egy kis száraz kolbászom van, azt nem parancsol a főagronómus elvtárs? Utálta Zámbót hajbókölós modorával együtt, és utálta, ha egy ranggal följebb címezték, de az éhség olyan követelőén marta a gyomrát, hogy hamarjában bekapott egy adag fűrészpor ízű és valószínűtle- nül rágós kolbászt. Utána felhajtott fél deci kecskeméti barackot. Aztán még egyet. A pálinka zsongítóan erős volt, amikor a kocsma előtt nyeregbe szállt, akkor is kaparta a torkát az ital. Már éppen elindult, de egy lelkendező kiáltás megállította: — Agronómus elvtárs! Agronómus elvtárs! Legyen szíves egy pillanatra! S eszták Vendel volt, egy madár arcú, hórihorgas, homlokba húzott sapká- jú parasztember. Széles, túlzó mozdulattal nyújtotta parolára a kezét — Megbocsásson, hogy megállítom! — kezdte, és beszéd közben furcsán félrebillentette a fejét, akár egy fürkésző kibic. — A múltkor Katika, a kedves felesége mondta, hogy esetleg kellene egy kis jó bor a keresztelőre. Hát most, hogy megláttam, gondoltam, ha nem siet, tiszteljen meg minket, és kóstolja meg, ami akad. Szóval most lenne egy kis hordóra való. Nem idevalósi, ilyen ócska lőre, hanem a Duna másik partjáról. Túlsóféli. — Kati sem tudott különb butélióst találni! — gondolta magában. De Seszták éppen kapóra jött a kedvéhez, így hangosan csak ennyit mondott: — Mehetünk, üljön fel, elviszem hazáig. A bor valóban jő volt. Sűrű, szinte szemlátomást nehezen csurranó, aranylóan sárga, és csodás zamaté. — Hároméves! — dicsekedett a házigazda, és nem kellett különösen szakember ahhoz, hogy megérezze: másfél csakugyan van. SZIRMAY ENDRE KÉT VERSE LOBOGTASD... Golyónál gömbölyűbb, napfénynél fényesebb gyöngyöző jókedved, fiatal életed. Szellős szénaboglya torzonborz üstököd, az öröm labdáját sikongva üldözöd. Bársony almahúsban villog fehér fogad, felhő-szürke szemed csodákat nyitogat. Terítsd ki zászlónak az ég tiszta kékjét, lobogtasd győzelmes hitünket: a békét! BALATONI NYÁR Vitorláson feszül a délutáni fény, Az erjedő melegben vágyakozás csobban, Kalászosán sárga a sejlő biztatás, Bágyadó reménység játszik a habokban. A hínáros mélység iszapszaga szállong, A víz gyöngyházhéján üveg-csönd pereg le, Kedvünk sirályosan lebeg a tó fölött, Tedd ide reményed zsibbadt tenyerembe! SIMON LAJOS: AZ ÖREG Megmondták az öregnek vagy hússzor: háza táját el ne hagyja már! Csizmatalpat hasztalan ne nyúzzon. Öszidőbea sáros a határ... Télidőben foga nő a fagynak, azért sikít, mint a kisgyerek, fehér manók: hópihék szaladnak háztetőkön, vetések felett. Fűmövesztő napsugár időben ki ne lépjen háza kapuján! Hogy szaladna öregen a szélben karikázó kalapja után! Am az öreg nem gondol a sárra, és a hideg? — Oda se neki! Hajnali szél szűkölő kutyája, mely a szántón elkísérgeti. Meg-megáll, és kitép egy-egy dudvái, — Otthagyták a répasor között! — Eltörték a szánnak is a rúdjátl — Elcsapnék egy Ilyen elnököt! — De a búzát szépen elvetette... — Maradjon az elnök... üsse kő! Változik az öregember kedve Kétpercenként, mint a rossz idő. Megmondták az öregnek vagy hússzor: háza táját el ne hagyja már! Csizmatalpat hasztalan ne nyúzzon, őszidőben sáros a határ. Én tudom, én érzem, mindig így lesz, míg örökre el nem szendereg, földből van az öregember szíve, s parancsolni annak nem lehet. Seszták ügyes kínáló volt. Hamar megértette, hogy a vendégnek inkább darvadozásra, semmint vigalomra való kedve van, és ahelyett, hogy válaszra várt volna, maga tartotta szóval. Beszélt a nagyvilágról, kommentálta a rádióhíreket, a falu eseményeit, a felvégi termelőszövetkezet takarmányozási nehézségeit, és részletesen beszámolt a két világháború során átélt katonai kalandjairól. Köziben pedig szapora szemvillanásokkal kormányozta a feleségét, s az folyvást újra és újra megtöltötte az asztalra helyezett mázas cserép- kancsót. Az agronómus egyszerre csak azon érezte magát, hogy a feje egyre inkább közeledik az asztalterítőhöz. Már a negyedik kancsó fenekénél tartottak, amikor észbe kapott és fölegyenesedett. A hirtelen mozdulat lendületétől köröskörül a világ is átvett egy keveset A konyha sarkai kecsesen megmozdultak, és néhány pillanatig úgy imbolyogtak, akár egy rosszul vetített film kockái a vásznon. Két kézzel megkapaszkodott az asztal szélében. — Igaza van, Seszták bácsi — mondta kissé fátyolos hangon. — Ez valóban nagyon jó bor. Mennyiért adja literjét? A házigazda félrebillentett fejjel méregette az előtte állót. — Mennyi kellene belőle, agronómus elvtárs? — Azzal együtt, amit most megittam, mondjuk, húsz liter. — Annyi lenne — mondta egy kis töprengés után. — Meg egy húszliteres demizsonom is akad valahol. Hát... másnak húszért adnám literjét, magának odaadnám tizennyolcért. Az agronómus nehézkes mozdulattal két összegyűrt húszast halászott elő a zsebéből. Letette az asztalra. — Tessék, foglalóul! De... most nem viszem haza. Majd holnap beugrók érte. Valóságos csoda, hogy egészben hazaért a motorral. A majdnem éhomra leöntött két féldeci és a sok kancsónyi bor bizonytalan, homályos függönyt vont a gyér utcai lámpák elé. Kétszer-háromszor csak hajszálnyira kerülte él az árok szélét. Nyitott szájjal engedte magába a hideget. A kertkapun túl azonban hagyta, hogy a súlyos gép a kerítés mellett végigzuhanjon a földön. A reflektor üvege csörömpölve tört darabokra egy kövön. ö maga tarkójára tolva kalapját a ház felé tántorgott, és sokáig kapaszkodott a tornác oszlopába, mielőtt föl mert volna lépni a lépcsőre. H egedűs Balázsné a kétlakásos ikerház másik felében óvatosan félrehúzta a konyhaablak függönyét: — Látod! — mutatta a késő este is nála trécselő könyvelőnőnek. — Az a szerencsétlen Kati naphosszat azért sírt, mert tisztelt férje állandóan a Szabó Dórával múlatja oda- kinn az időt. Most meg itt van ni, magad is láthatod, csaprészegen jön haza! Hogy így viselkedjen valaki, amikor a felesége a hatodik hónapban van!... Én mondom neked, gazember a férfi, amennyi csak van belőle, mindahány!
