Somogyi Néplap, 1962. június (19. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-04 / 154. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Szerda, 1962. jtiltas 4. SZABAD GARÁZDÁLKODÁS EGYENRUHÁBAN Bűn&zZU a tnttys<záltá UacUeieq-fon — 16 éve* kislány a<z áld&zat — JMakoznaU a nyugatnémetek A kis nyugatnémet gyárvá­rosban, Hanauban állomásozó amerikai katonai egység két 18 éves katonája elhatározta, hogy önállósítja magát. Nem kértek eltávozási engedélyt, ha­nem átmásztak a kaszárnya ke­rítésén, és betértek a legelső mulatóba. Csakhamar tekinté­lyes mennyiségű sört és konya­kot fogyasztottak el. Részegen tértek vissza a kaszárnyába. De valamit akartak még »csi­nálni-«. Beültek az egyik 20 ton­nás csapatszállító gépkocsiba, elhúztak a meglepett őrszem mellett, majd a békés járóke­lőket pánikba ejtve százas tem­póban rohantak végig a for­galmas utcákon. Hirtelen egy 16 éves isko­lás lány került eléjük, aki kerékpárján az isko­lából tért haza. A kislány nem tudott kitérni az őrülten száguldó autó elől, és kerekek alá került, Azonnal meghalt. Bár az amerikai nagykövet­ség és a katonai hatóságok azonnal legmélyebb sajnálatu­kat fejezték ki az ügy miatt, a 'Nyugat-N émetországban állo­másozó amerikai csapatok presztízse súlyos csapóst szen­vedett. 40 000 újabb amerikai katona érkezett Nyugat-Németország- ba, és az újonnan érkező csa­patok mindig növelni szokták a bűntettek számát. A nyáron 45 nap leforgá­sa alatt 3 alkalommal kö­vettek el nemi erőszakot amerikai katonák; bombát dobtak egy bárba, s 16 ember megsebesült, és 3 gyilkosságot követtek eL A bűntettek sorozatát azzal koronázták meg, hogy Bam- bergben 7 GI-katona megerő­szakolt egy német kislányt. Néhány órával e bűntény után Bamberg város tanácsa köve­telte a kormánytól, hogy az amerikai katonák azonnal hagyják el a várost, sőt az egyik tanácsos még azt is szük­ségesnek tartotta, hogy a Szö­vetségi Köztársaság azonnal szakítsa meg diplomáciai kap­csolatait az USA-vaL A nagy­arányú tiltakozás miatt az ame­rikai csapatok parancsnoka el­rendelte, hogy éjfél után egyetlen GI-katona sem tartóz­kodhat az utcákon, beleértve a tiszteket és a polgári alkalma­zottakat. £22x1 egy időben nagyarányú ún. public- relations (propaganda) kampányt indítottak, hogy a felháborodott német la­kosság érzéseit megkísérel­jék lecsillapítani. Azokat a tiszteket, akikről gondolták, hogy nem fognak megfelelően viselkedni, az újonnan érkezett egységekből kiválogatták és hazaküldtek. De a német polgári lakosság zaklatása egy cseppet sem csökkent. Ismét számtalan leányt erőszakoltak meg, kira­bolták a főútvonalakon közle­kedő autók utasait, taxisofőrö­ket gyilkoltak meg, és számos mulatóhely berendezését törték össze. Bambergben, Augsburg- ban és Baumholderben került sor a legtöbb atrocitásra. »A németek lassan kételked­nek abban, hogy mindenki, aki amerikai katonai egyenruhá­ban járkál, egyáltalában em­beri lény-e« — írta az Augs­burger Allgemeine című nyu­gatnémet napilap. Az egyik darmstadti újság pedig azt von­ta kétségbe, hogy az egyik meggyilkolt taxisofőr hátában talált amerikai kés a »jószom­szédi kapcsolatok-« erősítését szolgálja. Nem ez volt az első eset, sűrű­kor részeg amerikai katonák garázdálkodásának polgári sze­mélyek estek áldozatul. A múlt évben 21 utcai rab­lást, több tucatnyi taxisofőrök elleni fegyveres támadást, sok száz verekedést utcákon, bár­ban, mulatóhelyeken és szám­talan gyilkosságot tárgyalt az amerikai katonai bíróság. Ezen­kívül 60 alkalommal nemi erő­szakot követtek el garázda amerikai katonák. Minden eset­ben németek voltak az áldoza­tok. Az amerikai katonai hatósá­gok azt állítják, hogy az inci­densek száma nagymértékben csökkent: 1952-ben 30 000 had­bírósági tárgyalást tartottak, 1961-ben pedig »csak« 23 000-et. Kétséges, hogy a tárgyalások számának csökkenésével a bűn­tettek súlyossága is csökkent-e. A nyugatnémet sajtó egyre élesebb hangon támadja azo­kat az amerikai egységeket, ahol a polgári lakossággal szemben kilengések tapasztal­hatók. Az utóbbi hetekben Virágzik a mák IZOM TREK ÉS A Az új szertárosok már fél nyolc előtt az ajtómnál álldo­gáltak. A régieket leváltottam a múlt órán. Ilyen még évköz­ben sem igen történik meg, nemhogy év végén. Sorozato­san mocskosán maradtak a pró­bacsövek, vizesen a törlők és nyitva a szekrényajtók. Lobot vetett erre berniem a Szent Alt­tal tüze, és új szertárosokat je­löltem ki. Ez az első ügyködésük. Így érthető, hogy már korán teljes számmal itt vannak. Távolabb, mintha csak véletlen volna, egy kupacban a régiek. Az eget bámulják, ahol egy fé­nyes gépszúnyog húz nagy szorgalommal maga után egy ezüstszalagot, de azért fél sze­mük rajtunk. A dagadt Pepi- Pipe fél zsemlével fogai kö­zött fontoskodva közli, hogy is­kolalátogató van, kémiás, bi­zony. Erre a régiek is közelebb lépnek, és most egyek a titkos gyönyörűségben, hogy azért néha én rám is rám jár a rúd. Éberen figyelnek, hogy futok ki a színemből, izgulok-e kel­lőképpen, hiszen annyit már régen tudnak, hogy a Felügye­let nem nekik, érdekes. De mi­vel különösebbet nem tapasz­talnak, az új csoport ismét tü­relmetlen a tettvágytól, a ré­giek meg elnéző gúnnyal vesz­nek továbbra is levegőnek minket. Magamban azért bosz- szús vagyok. Ennyi az én sze­rencsém. Se mutatós anyag, se kísérletek, csak szénhidrá­tok, és ugyan mit lehet kihozni egy darab krumplicukorból? De máris adom a szertárkul­csot, hogy hozzák a nagy tál­cát, melyen ott a tanmenetem, a vázlatom, egy árva próbacső félig vízzel és egy még árvább krumplicukor előkészítve. Izom Trek kaparintja meg a kul­csokat. Neve ellenére olyan, mint egy kiéhezett giliszta. Az osztály kifogyhatatlan a név­adományozásban. Ez meg an­nál is inkább találó, mert visz- szafelé olvasva kertmozit je­lent, mivel a moziengedélyek körül is gyakorta baj van véle. Csöngetés után késedelem nélkül belépünk az osztályba a Felügyelettel. Áll az osztály, mint a cövék. A Felügyelet meg az utolsó pádig baktat, he­lyet foglalva kinyitja füzetét, és töltőtollával figyelésre ren­dezkedik be. Akkorra lezajlik a hetesek jelentése, és én be­írom az anyagot. Minden a leg­nagyobb rendben, kezdhetjük. Még egy kicsit sajog a szívem, ez nem lesz mutatós tanítás, nem fitogtathatom meg kísér­letezési képességeimet, pedig az embernek elkel néhanapján egy kis magasabb dicséret. A szemem még egyszer végigfut az asztalon, a szerény kísérleti tálcán, az egész osztályon, és kihívom az első felelőt. Szegény Re-Barbara még magához sem tér az ijedtségtől, mikor Izom Trek előugrik az első pádból, makog valamit nekem, és kirohan az osztály­ból. Ámulva nézek utána, az­tán meg az osztályra. Mozdu­latlan minden arc, csak a sze­mek düllednek, ki, mintha be­lülről nyomnák a sok fényes gombot. De megállni vem le­BBIEK hét. Kínlódunk tovább Re- Barbarávál, aki szokásához hí­ven most sem igen készült. Mi­re összehoz egy mondatot, Izom Trek ismét megjelenik a színen. Riadtan sandít rám, és a helyére surran. Az osztály meg sem mozdul, de érzem, hogy pokolian mulatnak. Míg a felelővel összehozunk egy hármas feleletet, szemem sar­kából látom, hogy Izom Trek összekucorodik, izzad kínjá­ban. Végigfut a hátamon a hi­deg. Ha ez megint futni készül, nesze neked, fegyelem, tanítás meg Felügyelet. Azonban a gyerek nem hagy kétségek közt vergődni, ismét megiramodik, de most már egy szót sem szól, csak elvágtázik az osztály orra előtt, mint egy agár. A Fel­ügyelet fölemeli a fejét. Vészes a csönd. Régi szertárosaim ar­cán fölfénylik a káröröm, és egymásra sandítanak. Nyelek egyet. Itt lappang valami, és a kölykök biztosra veszik, hogy úgysem merek megmukkanni a Felügyelet előtt. Elönt a mé­reg. A gyerekek azon nyom­ban megérzik a változást, és megereszkedik bennük a lélek. Rávillantom a szemem Pepi- Pipére, mint kacsa a cserebo­gárra, mivel semmi körülmé­nyek között nem tud hazudni. Vall is halálra válton. Azonban inkább szívnám vissza a kér­dést, de késő, mert elhangzik gyászosan, hogy Izom Trek fogadásból alaposan beevett a szertárban a fenolftaleinből. Most bennem ereszkedik meg a lélek. Hát ez gyönyörű. Egy­másra pislantunk a Felügyelet­Az életnek tanulnak KI NE EMLÉKEZNE a gyermekkor kedves időtölté­sére, amikor a magunk készí­tette játékok becse volt a leg­nagyobb, amikor hersegő lombfűrészünkkel házikót ke­rekítettünk a fumérlapocskák- ból, és éreztük az alkotás első ölömét? Ezt idézte bennem a mer- nyei kisdiákok politechnikai kiállítása a napokban. Auguszt Ilona tanár kalauzol — ő tanít­ja a politechnikát — ebben a nagy, szürke, hajdani egyházi épületben. Szabadkozik, hogy bizony a famunkák nem a leg­szebbek, de a szakköri anyagot érdemes megnézni. Azért szí­vesen elidőzöm a kopjafákra emlékeztető virágkarók, virág­tartók, csirkeetető vályúk előtt. Ötödikes legónykék fa­ragták őket. Nem otthon, szor­galomból, hanem a tanórán... Valódi szerszámokkal, kisfű- résszel. Lehet, hogy másnak ez mér természetes, de engem a politechnika nagyszerűsége mindig lenyűgöz. Fúrni-farag- mi, reszefltná, gombot felvarrmi és tokányt meg pudingot ké­szíteni tamterv alapján... Né­hai jó öreg latintanárom — aki 11 éves korunkban heti hat órában préselte belénk a nagy orrú klasszikus poéta bánatos daktilusait Lasbia ma­dárkájáról és a szerelemről — de sokszor elmondta közben, amikor gyarló figyelmünk másfelé kalandozott: »Nem az iskolának, hanem az életnek tamuhmk!.;.« VAJON MIT SZÓLNA ha látná a mennyei »végzős« álta­lános iskolásokat, akik mind 5+1-es osztályban! akarnak to­vább tanulná, és akik irigyel­ték az ötödikesetet, mert ők már megismerkedtek a poli­technikával. Mennyén ugyanis tavaly vezették be a gyakorlati oktatást az ötödik osztály osz­tályban. A fiuk faununkéval, a lányok, varrással, a kézimun­ka elemeivel, műbőr játékok készítésével foglalkoztak húsz órában. A tavasztól az iskola gyakorlókertjében tartották meg a politechnikai órákat. Továbblépve a kiállított fe- magaságtól a kézimunka szak­kör anyaga köti le a figyelmet. Középen és a terem végében népi hímzésű párnák, előttük térítők, horgolások, Kalocsa, Torockó, Buzsák, Karád, a Rábaköz és a Sárköz motívu­tet Ügy érzem, hogy inog alat­tam a talaj. Mit gondolhat ez az ember rólam? Hiszen ez anarchia! Micsoda állapotok vannak itt? Gyerekek, akik szabadon garázdálkodhatnak a szertárban, és beeszik a vegy­szereket. De azért erélyesen in­tézkedem. Majd számolunk, Izom Treket pedig kiiktatom a további küzdelemből, mert még egy futamot nem bírna el a közhangulat. Ami meg­esett, hát megesett. Most aztán ki kell köszörülni a csorbát, így kezdem el a tanítást Krumplicukrot kell oldjak vízben. Fogom a próbacsövet, miközben beszélek szépen, megfelelő hangsúllyal, és nyú­lok a zacskóért. Ujjaim érzik, üres. Megtapogatom, csak üres. Most már ki is rázom, de a krumplicukor sehol. Lehanyat- lik a kezem. Az osztályba bent szakad a lélegzés. Rám mered­nek, és rám mered a Felügye­let is. Én meg rájuk. Ez már sok. Elveszve intek Pepi-Pipé- nek. A gyerek fálfehér, de ha­zudni most sem tud. Különö­sebb nem történt, mint hogy a múlt óra végén, a leváltáskor megette, azt hitte, nem kell többet. A szemek riadtan úsznak rajtam. Az elmúlás leng felet­tünk. Nincs itt eszébe senkinek sem nevetni. Ki merne itt ne­vetni most? Hát én! Mert ugyan mi mást is tehetnék? Alaposan különböző lelkiállapotban, de együtt nevetünk a Felügyelet­tel. A gyerekek nem értenek. Döbbent aggodalomban lesnek egymásra. Meg vannak győződ­ve, hogy a sok megpróbáltatás­ba hirtelen belezavarodtam. Mihályi Margit mai. Szemet gyönyörködtető finom szilnek, pedig nem nép­művészek készítették őket. Huszonkét kislány otthon és a szakkörben türelemmel, szor­galommal öltögetve kereste a szépet. Szekeres Ilona hetedik osztályos tanuló buzsáki pár­nája a felnőttek kiállításán sem vaUana szégyent. A He- rencsár testvérek — Éva és Zsuzsa — négy-öt hímzést, hor­golást készítettek. — Maradtak-e ki a szakkör­ből? — Dehogy — válaszolja Rácz József né tanár. — Inkább még jöttek Sőt mivel több vidéki lányka gém tudott részt venni a délutáni foglalkozásokon, ké­résükre a kartársnőm a dél­előtti tízpercekben foglalko­zott velük hogy otthon dolgoz­hassanak ... AZ ÖTÖDIKES POLITECH- NIKÁSOK a tavasz óta heten­te +gy délután szorgalmasan művelték a csaknem kéthol- das gyakorlókért veteményes ágyásait. Többen közülük a nyáron is szívesen megkapál­ják a paradicsomot, a paprikát, s gyümölcsöt, zöldborsót szed­nek Amikor lemegyünk a kert­be, Duduka Lali volt nyolcadi­kos — most már elsős gimna­zista — jön oda, és beszámol, mi minden történt az alatt a két hét alatt, amíg a tanár né­ni Kaposváron készült a mar­xista egyetemi vizsgára. Pa­naszkodik, hogy rossz a kerí­tés, a szomszéd tyúkjai állan­dóan átbújnak rajta, meg fel­nőttek is sokszor »meglátogat­ják« a kertet. Pedig semmi ke­resnivalójuk itt. Barátjával, Varga Istvánnal szinte napon­ta benéznek a kertbe: dolgoz­gatnak egy kicsit, megöntözik a virágokat. Közben öt kislány vesz kö­rül bennünket. Ma ők a'soro­sak a konyhákért istápolajá­ban. — Szerettek itt dolgozni? Majdnem egyértelmű igen a válasz. Egyedül egy dundi, barna kislány, Fülöp Marika rázza tagadókig a fejét. — Hát akkor mit szeretsz? — Cseresznyéim ... — vall­ja meg nagy nevetés közepet­te. Persze azért a zöldborsó gyomlálásáiból ő is derekasan kiveszi részét. Gyors megbeszélés Auguszt tanár nénivel, majd nekilátnak a gaz irtásának. Mindenki két ágyást »fog«. Itt tompán csat­tog a kapa, serényen jár a ke­zük, ott surrogva búcsúzik a gyom az anyaföldtől, hogy le­vegőt, napfényt engedjen a sok munkával termővé nevelt pa­lántáiknak. Sietnek, várja őket egy öreg faóriás tele ropogós germersdarfi cseresznyével, hogy Marika vágya is teljesül­jön. — Már hozott egy kis pénzt a konyhákért. Ellátjuk a nap­közit főzelékfélével. Te, Lali, mennyi borsót adtatot át a múlt héten? — 23 kilót — válaszol volt tanárnőjének az újdonsült gimnazista. — Mire gyűjtik a pénzt? — A jövő tavasszal a Mátrá­ba szeretnénk kirándulni. Erre fordítjuk majd a hatvan taggal működő ifjúsági szövetkeze­tünk bevételét is. ELBÜCSŰZOM TŐLÜK. Visszatekintve a kertajtóból ezekre a kis társadalmi mun­kásokra, az öröm érzését egy árnyalatnyi irigység felhőzi bennem. De jó is ma kisdiák­nak lenni! Ök vadéban az élet­nek tanulnak... Wallinger Endre weseg? Nem kell cégér — a csúnya Neonfények hirdetik a La­tinka téri új épület boltjai fölött, hogy milyen cikkeket árusítanak. Az Iparcikk Kis­kereskedelmi Vállalat szép, ízléses feliratokkal látta el üzleteit, s már csak ezért is elütő a Totó-Lottó kirendelt­ség meg az IBUSZ felirata. Papírra vagy vászonra fes- j tett szöveg áll a bejáratok fe- í lett. Ha valamire azt mond- í ják, hogy csúnya, hát erre $ igazán ráillik e jelző. Aligha hihető, hogy a Lottó Igazga­tóságnak és az IBUSZ-nak ne volna elegendő pénze, hogy a tér összhangjába bele­ülő portálokat készíttessen. A jó bornak nem kell cégér — mondják. De ha már ki­akasztanak valamit, akkor annak is jónak kell lennie. • • • —rf— Gyenge vigasz Két kisfiút vittek be szü­lei a mdehigani St. Joseph kórházba. A 17 hónapos Tra- chyra mandulaműtét várt, egy másik kisfiú pedig sérv- óperáedó előtt állott. Vágtak, vágtak az operáló orvosok, de alighanem fejetlenül, mert a műtétek végeztével mindkét gyermeknek megmaradt a ré­gi betegsége, ugyanis össze­cserélték a két kisfiút, Aki­nek a mandulája volt rossz, annak a sérvét keresték, aki­nek a sérve volt rossz, annak az egészséges manduláit vet­ték ki. — Nincs semmi baj — vi­gasztalták a szülőket az or­vosok —, a második műtétért semmit nem számolunk föl. __ •> A tomlexikon A Look című amerikai fo­lyóiratban ironikus kroki jelenít meg arról, hogyan rea­gál az amerikai átlagpolgár az atommentes óvóhelyépft- kezés terveire. Ebből idé­zünk: Az optimista: óvóhelyet épít abban a reményben, hogy majd borpincévé ala­kítja át. A pesszimista: Elhatározza, hogy borpincéjét atommen­tes óvóhellyé alakítja át A pánikkeltő: Minden bo­rát megissza, hogy megment­se a radioaktív lecsapódástól. A fatalista: óvóhely nél­küli házat vásárol, mert tud­ja, hogy ez mit sem változ­tat a lényegen. A romantikus: Holdat test óvóhelyének mennyezetére. A vézetők nem tudják, mit írnak alá Edmond angol város köz­igazgatási hatóságának né­hány alkalmazottja bebizo­nyította, hogy a városi veze­tők túlnyomó többsége nem tudja, hogy mit ír alá Elé­jük terjesztettek egy több pontból átló javaslatot, amelynek egyik bekezdése így szól: »Közérdekből kér­jük a városi közigazgatási hatóság egyik tisztviselőjé­nek azonnali felakasztását!« A folyamodványt harmincöt vezető írta alá Az oxigén veszélyei Hollandiában rövid időn be­lül oxigénkamrában tartott 100 koraszülött vesztette el a sze- mevilágát. A vizsgálat megál­lapította, hogy a szerencsétlen­séget a túlzott oxigénadagolás okoz a. Hollandia az eset kap­csán felhívta a nemzetközi or­vostársadalom figyelmét az oxigénkamrás kezelés eddig nem ismert veszélyére. SsmmiiNépIm Az MSZMP Somogy megyei Bizottsága és a Somogy megyei Tanács lapja. Felelős szerkesztő: WIRTH LAJOS. Szerkesztőség: Kaposvár, Lenin u. 14. Telefon 15-10, 15-11* Kiadja a Somogyi Néplap Lapkiadó Vállalat, Kaposvár, Latinka S. u. 2. Telefon 15-16. Felelős kiadó: A SOMOGYI NÉP­LAP LAPKIADÓ VÁLLALAT IGAZGATÓJA. Készült a Somogy megyei Nyomda­ipari Vállalat kaposvári üzemében* Kaposvár, Latinka S. u. 6. (F. V.: László Tibor.) Terjeszti: a Magyar Posta. Elő­fizethető a helyi postahivataloknál és postáskézbesítőknél. Előfizetési díj egy hónapra II E%

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom