Somogyi Néplap, 1962. május (19. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-20 / 116. szám
Yasámap, 1962. május 20. 5 SOMOGYI NÉPLAP 9 /f lány útra készen állt, C7Z csak az igazolványait kereste, amikor meghallotta az ismerős lépteket, az erőteljes lábtörlést, aztán a három halk, bizalmas koppa- nást az ajtón. — Szabad. Pukkó Laci, a fiatal tanító lép be. — Szervusz, Mókus. — Szervusz. Hangja fátyolos, csaknem fagyos. Nem is fordul hátra a szekrénytől. Laci szótlanul megáll az ajtóban. Nézi a lányt. Ahogy ágaskodik, almazöld perionblúza alól kivillan fényes-fehér kombinéja. Oda kellene menni hozzá. Átfogni a derekát, belecsókolni a hajába, arcához szorítani az arcát. De a kis szoba levegőjében valami visz- saautasító feszültség vibrál. — Hova készülsz? — Megyek, megkérem, hogy helyezzenek el innen. — Hova? — Mindégy. Megtalálja igazolványait, sietve belerakja a kistáskájá- ba Hidegen kattan a rézsárga aár. — Nem bírom tovább! Értsd meg, Laci, képtelen vagyok ezek után itt élni, ebben a faluban, ahol anyád az ocsmányságok özönét szórja rám. Hogy a szeretőd vagyok, biztosan meg is itattalak valamivel, és úgyis megtép, meg kikaparja a szememet. És mindezt a kis óvodásaim szülédtől kell visz- szahallanom. Elmegyek. Másutt is szükség van óvónőre. Örömmel jöttem ide igazán, a falut is, az embereket is megszerettem, talán sohasem kívánkoztam volna el innen. — Nem kell mindent elhinni. A rekedtes basszus meggyőződés nélkül kong — Jó, te férfi vagy, nem csinálsz nagy ügyet az ilyesmiből. Hogy is mondtad a múltkor? Ügy szép az élet, ha zajlik. Meg hogy borúra derű következik. aoi nem szól. Eddig is —Y_ igyekezett eltitkolni Julika előtt, hogy mi történik otthon, a családban, most sem akarja még jobban elkeseríteni az amúgy is kisírt szemű lányt. De sokszor megbánta már, hogy hazajött tanítani! Nem is akart, igaz, jól érezte magát az előbbi munkahelyén, csak a szülei erőszakoskodtak, hogy most van alkalom, jöjjön, éljen itthon, az ételért és lakásért legalább nem kell fizetnie. Maga az apja járt utána. Mindenütt azzal kezdte, hogy beteges az anyja, nekik is könnyebb lesz, ha velük lesz öregségükre a fiuk. Egyetlen gyermekük. Hazajött. Alig kezdődött meg azonban a tanév, az anyja egy este azzal állt elő, hogy erősen érdeklődik iránta Mise- ta Rózsi, a Rosszkorgyütt Mi- seta lánya. (Melléknevét onnan kapta, hogy a nagyapja éppen akkor költözött a faluba, amikor hatalmas tűzvész pusztított. Erre az emberek megjegyezték: »Na, ez is rosszkor gyütt.« Ez a kifejezés aztán rajta is ragadt a családon.) A Misefa név rangot, tekintélyt jelentett a faluban: huszonkét hold állt fedezetként mögötte. Lányuk egyidős LacivaL Nem csúnya lány, értelmes is, együtt jártak iskolába, de tanulni mégsem akart tovább, hiába erőltették, hazaszökött a gimnáziumból. A tsz megalakulásakor mégis bekerült az irodába. Csinosan jár, egyetlen gyermek. Apja brigádveziető. Amikor Laci először hallott a lány érdeklődéséről, nem vette komolyan, amolyan ösz- szemesélésnek tartotta, amelynek — legalábbis azt hitte — rég letűnt az ideje. De ahogy naponta hallotta, kénytelen volt igen határozottan megmondani, hogy ő már mást választott. Azt is hozzátette, hogy jó barátságban van Rózsival, a KISZ-ben többször találkoznak, elbeszélgetnek mint hajdani osztálytársak, de egyéb semmi. Ettől kezdve aztán napirenden voltak a családban a veszekedések. Szülei mindent elkövettek, hogy eltérítsék szándékától: ki tagadással fenyegették, ócsárolták előtte Julikat, ecsetelték Rózsi gazdagságát. Laci helyzete mind tűrhetetlenebbé vált. A fiatalok meggondolatlan hevességével szállt szembe élettapasztklatuk- ra hivatkozó, szándékuk mellett makacsul kitartó szüleivel. Tegnapelőtt is este kilenc órakor ért haza. Julikéval nem is találkozott, kora délután elutazott szüleihez. Mégis az anyja így fogadta: — Na, megjöttél a k ... -tói? Mellbe vágta a sértés. Megremegett az indulattól, keze ökölbe szorult a zsebében. Ügy érezte, ki kell futni, lesújtani valakire vagy valamire, vadul, a felgyülemlett keserűséget, tehetetlen haragot levezetni. De nem mozdult. Nekitámaszkodott az ajtónak, cigarettát kotort elő. Csak egy kis idő múlva szólalt meg: — Idefigyeljen, anyám. — Hangja meglepően nyugodt volt. — Ha még egyszer ezt a szót Julikéra kimondja, hát... — Na, mondd csak. Talán még meg is ütsz. — Azt nem — legyintett lemondóan, mert nem tudta, hogy mivel fenyegesse meg az anyját. — Hanem a házuk küszöbét nem lépem át többé. Megköszönöm, hogy a világra hoztak, fölneveltek, aztán lelépek. — Szóval egy ilyen nő miatt elhagynád a szüléidét... — El. És éppen az előbb mondtam, hogy Julika ném »olyan nő«, beszéljen róla tisztességesen, legalább úgy, mint egy idegenről. — Engem te ne oktass! Ha itt akarsz hagyni, menj, amerre akarsz, mert megmutatom, hogy az a alany úgysem lesz a feleséged. — Most aztán már elég! / "“r- elkapta a ballonkabét( "r, ját, indult kifelé. Az ™ ajtóban beleütközött apjába. Megdöbbenve hőkölt hátra. Jól tudta, hogy apja kegyetlenül indulatos, sokkal inkább, mint anyja. De mindenre elszántan akaszkodott bele a zord tekintetbe. Nekifeszülve álltak szemben egymással. — Na, fiam, hova mész? Olyan érzés fogta el a szokatlan halle, lefojtott szavakra, mint kisiskolás korában, amikor egyszer csintalankodott, kihívta a tanítója, és édeskés suttogással nézett le rá: »Na, drága gyermekem, mondd él szépen, mit beszélgettél?" És már csattant is a pofon. Váratlanul, élesen, kettő egymás után. Ez alkalommal azonban a szelíd hang megmaradt. — Ha nincs sürgős dolgod, gyere vissza egy kicsit. Váltunk egypár szót. Hangtalanul ültek le az előszobában. Az asszony a konyhában foglalatoskodott Kinézett, de az ember intett neki: maradjon. — Láttam, dühös voltál. Laci az asztalterítő rojtjával játszott. Nem nézett föL — Na, beszélj, fiam. A hangban már egy kis visz- szafojtott türelmetlenség is rezgett — Elmegyek innen, apóm. — Hova? — Mindegy. De itt nem maradok. — Miért? — Kár erről újra beszélni. Ügy is tudják. Sosem hagynának békén, ha itt maradnék, de ezt még csak kibírnám valahogy. Julikat azonban nem engedem piszkokul — Nana, fiam. Beszéljünk csak nyugodtan. Hány éves vagy? Huszonkettő. Igazán ráérsz még nősülni. Az is lehet, hogy behívnak katonának. De hadd mondjak mást is. Arról a lányról sokat beszélnek. Hogy odajársz hozzá. Késő este jössz el. Hidd el nekem, nem való az ilyen feleségnek. Mert aki lánykorában odaadja magát, az megcsalja majd a férjét is. — Nem tudom, honnan szedik ezt a badarságot. — Várj. Éppen ma beszéltem véletlenül egy falubelijével. Nem akarom részletezni, de nem sok jót mondott róla. De ez csak a dolog egyik oldala. A másik? Ti most ifjú fejjel összekerültök, semmitek sincs. Ez nem is olyan nagy baj, mondjuk, néhány hónapig, esetleg egy évig. De később, amikor elmész majd a kollégáidhoz, látod, milyen jól élnek, parkettás lakásuk, drága szőnyegeik, televíziójuk van ... Mikor tudjátok mindezt összeszedni? Még ha ketten kerestek is. Mert az azért csak úgy van, fiam, hogy — akármit mondasz te — az anyagiak adják a boldogulást. Ha pénz van, jólét is van, ki tudod elégíteni szenvedélyeidet. De abból a kis pedagógusfizetésből hosszú évek alatt sem tudsz kikeveredni a gondokból. És közben a szerelem is megkopik. Lehet, hogy még korábban. — Apám, tudja jól, hogy ... — Hallgass végig! Ismerem a véleményedet, nem kell minduntalan elmondanod. Tudom, azt akartad közbevetni, hogy nem szereted Miseta Rózsit. Csinos lány, szemrevaló? Az. Jólelkű? Senki sem tagadhatja. Rendes? Ki mer mást mondani róla? Itt nőtt fel a faluban, mindenki ismeri, tisztességes parasztcsalád gyermeke, magunkbeli. Huszonkét hold földje... — Tudom, mind az övé lett volna. — Rosszkorgyütték még most is tehetősek. Tudod, mit ígértek? Gépkocsit hozományul! A többiről, az egész lakás berendezéséről nem is beszélve. Ez csak olyan ráadás. Gépkocsit! Érted? Amilyent te választasz. — De jól megy nekik! — Ne féltsd te őket! Ahogy hírlik, már a szervezéskor százhúszezer forintja volt a bankban. De azóta sem éheznek. Az a kis hízott bika, évenként legalább kettő, megteszi ám a magáét. Van abban pénz. És Rózsi apja, a Sándor különben is olyan ember, aki a jég hátán is megél. Látod, brigádvezetőnek is megválasztották. Tekintélye van. Ilyen családot kell keresned, fiam, amelynek a leszármazottaiban is megtalálható az a tulajdonság, amely mindig a felszínen tartja őket. Nézd, én nem becsülöm le senkinek a foglalkozását. De oki csak a kisbíróságig tudta vinni — Ügy hallottam, az a lány zabigyerek. Kurkó ángyi mondta, az ő keresztkomájának a lánya ott van férjnél, abban a faluban. Levágta a kanalat. — De az istenit, mikor lesz már vége egyszer? Nem tudják békén hagyni az embert? Én ezt nem tűröm tovább! Érti? Nem tűröm, még a tulajdon anyámtól sem, vegye tudomásul! — Ne ordíts velem! — De igenis ordítok! — Az én házamban nem! Fogta a táskáját, kabátját. Az egyik kartársához rohánt, aki az iskola szertárhelyiségében lakott egyedül. Kért egy üveget, el sietett rumért. Fél litert hozott. Nem szerette, szívesebben megitta a kevertet, de most ezt kívánta. Egy óra múlva üresen állt előttük az üveg. Csaknem négy decit Laci ivott meg. /J/1 cg mindig érzi a szesz okozta nyomasztó bá- gyadtságot. A lány még egyszer a tükörbe pillant, igazít a haján. Aztán szembefordul a fiúval. Szeme könnyes, szája körül a kitörni készülő sírás remegése bujkál. — Itthagysz? — Nem maradhatok itt. Laci érzi, hogy vigasztalni kellene, valami biztatót mondani. De nincs ereje hozzá. Odalép hozzá. Vállára teszi a kezét, a lány azonban finoman, de határozottan leveszi, és kinyitja az ajtót. Szótlanul mennek egymás mellett a buszmegálló felé. A fehérre meszelt házfalak vakítóan verik vissza a tavaszi nap erős sugarait. Az igazgató jön velük szembe. Megáll, megkérdezi, miért ilyen szomorúak, hova mennek. Julikát lebeszéli szándékáról. Azt mondja, majd ő egyenesbe hozza az ügyüket, menjenek csak nyugodtan haza, meglátják, minden rendbe jön. A fiatalok egymásra mosolyognak. Bejön a busz, de Juliira nem száll fel rá. Sétálva indulnak vissza. is®®!* Jr. ' . • * mf4 [ Ém,3L >• -Iipé Deli Antal: KOLDUSFIÜ (1926) (A Rippl-Rónai Múzeum kiállításának anyagából.) — A lányát ki taníttatta. — Semmibe sem került neki. Az állam fizette. — Nem egészen. Hallgattak. Mióta anyja előhozta Miseta Rózsi ügyét, nem beszélgettek ilyen nyugodtan. Az apa elégedett. Ügy látja, sikerült az eszére hatni, nem kakaskodik annyira. Talán gondolkodik. — Nézd, fiam. Én nem akarok neked rosszat, elhiheted, és most sem erőltetlek sem erre, sem arra. Csupán azt szeretném, hogy minél jobb életed legyen. Ne is dönts most — áll fel hirtelen. — Rágódj rajta, okosan mérlegeld a helyzetedet, próbáld közelebbről megismerni Rózsit is. — Amióta az eszemet tudom, ismerem. — Nem úgy. Másképp is. Közelebbről. A lelkét, az érzéseit. Tudom, ilyenkor vakok vagytok, senkit nem akartok meglátni, csak egyet, akinek a hibái is megszépülnek előttetek. fl/t indez tegnapelőtt volt. Az este? Fájdalmasan keserű az emlékezés. Vacsora közben az anyja odavetette: /t z igazgató pedig azon C7L nyomban fölkereste a tanácselnököt. Elmondta, hogy tenniük kell valamit, mert különben az óvoda nevelő nélkül marad, és manapság — az elnök elvtárs jól tudja — nem olyan köny- nyű óvónőt kapni. Arról nem is beszélve, hogy Lacival is vesztene a község. Tevékeny, szorgalmas gyerek, sokat dolgozik a kultúrmunkában. Segíteni kellene rajtuk. Nem magánügy ez már. A falu ügye. A község két vezetője sokáig tanakodott. Megbeszélték, kikre lehet számítani a fiatalok érdekében, / és még aznap este munkához láttak. Először az óvodai szülői munkaközösség elnökét hivatták. Megkérték, beszéljen néhány asszonnyal, akiknek az lesz a feladatuk, hogy Pukkó Laci anyja előtt dicsérjék az óvoda és az óvónő jó munkáját, Julika rátermettségét, okosságát, szépségét, kedvességét. Tárgyalni kell Rosszkorgyütt Miseta lányával is. Hogy mit szól az egészhez. Ügy hallatszik, nem szegül szülei akarata ellen. Ez volt a szokás évszázadokon át ebbein az egy kés faluban, ő sem tesz másképp. Beszéljen hát vele hajdani osztályfőnöke, Margit néni. <3 biztosan tud hatni rá. összehívandó az ügyben néhány megbízható tanácstag is, nekik pedig az lesz a feladatuk, hogy az öreg Pukkó előtt dicsérjék a lányt. Hogy micsoda szemrevaló, a család is rendes, tisztességes, diplomája van, igazán jó partinak látszik, nem jár rosszul vele, akárki lesz is a jövendőbelije. Mindenki szívesen vállalta a rábízott imádatot megértve, hogy teljesítésével a falu ügyét szolgálják. Igaz, nem ment simán az öregek meg- puhítása. Az öreg Pukkó először nem akarta meghallani társai véleményét az óvónőről. Később azonban megenyhült, visszagondolt az ifjúságára, arra, hogy szeretett egy leányt, hozzáillő vagyontalant, de jómódút vetettek el vele, akinek tizenhárom hold földje volt. Benősült és örökölt. Azt a lányt meg elvette más, de sokáig nem tudta elfelejteni. Akkor is gondolt rá, amikor a feleségét ölelte. Az asszony is hajlott az okos érvelésre. Addig biztatták, hogy még az óvodások műsorára is elment. Valószínűleg azon az estén történt, hogy megbeszélték férjével: nem állnak útjába a fiatalok boldogulásának. Ma már a föld nem számít, nem vagyon szerint osztályozzák az embereket, meg hát két keresetből tisztességgel meg lehet élni. Majd segítik őket. Miseta Rózsinak amúgy is már kérője akadt, a tsz fiatal agronómu- sa, nemsokára megtartják az esküvőt. Május utolsó vasárnapján aztán fölkerekedtek a szülők, és elmentek háztűzmézni. Kedves, szíves fogadtatásban részesültek. Julikát édes lányomnak szólította Pukkó néni, dicsérte ügyességét, elmondta, hogy mennyire szeretik a szülők, aztán ittak az új pár és a leendő unokák egészségére. A lakodalmat június közepén tartották. Az esküvőn a tanácselnök volt az egyik tanú, az igazgató a másik, a kultúrházban úttörők és ifjúgárdisták álltak díszőrséget, virággal hintették be útjukat, az óvodások is mind ott voltak meg 'a szülők, csaknem az egész falu. Hetedhétországra szóló lakodalmat ültek, három nap és három éjjel mulattak, és az örömapa egyre csak azt hajtogatta: »Ugye, milyen szemrevaló kis menyem van! Jól választott a fiam, nemhiába az én gyerekem! Nem is engedem őket máshova, itt fognak lakni nálunk, majd kibővítjük a házat.« Aztán a negyedik nap reggelén a fiatalok elbúcsúztak a boldog násznéptől — a szak- szervezet külföldi beutalóval ajándékozta meg őket —, vonatra ültek, és hosszan integetek vissza az ablakból szüleiknek. A kis menyecske zsebkendőt lobogtatott, és közben elmerengett, hogy milyen szép is az élet: minden úgy történt, mint a mesében. Életük, ismerkedésük rosszul indult ugyan, de közben minden jóra fordult, mintha láthatatlan tündérek segítenék őket, kísérnék minden lépésüket. .. /t történet kitalálója pe- Cyt dig arra gondol: milyen jó lenne, ha az élet is mese volna. Színes és könnyű, mint tavaszi szélben a lenge fátyol; mese, amelynek végén a jók elérik céljukat, a rosszak méltó bűntettesüket, vagy maguk is tündérekké válnak. De az élet nem mese. Kiszámíthatatlan, kegyetlen valóság, amely nem engedte meg, hogy Julika, a fiatal óvónő azon a tavaszi délutánon találkozzék az igazgatóval, s az így nem tudta megakadályozni, hogy elutazzon. Kérését azonban pillanatnyilag nem tudták teljesíteni. Nekikeseredve ért haza, sírva aludt el. Másnap fölkereste az igazgatót, együtt mentek a tanácselnökhöz, de csak harmadszorra találták otthon, mert kint volt a földeken. Készséggel megígérte, hogy beszél az apával, megkísérli józanabb belátásra bírni. Reménye azonban nem sok, mert az öreg igencsak konok, makacs ember és hirtelen haragú is. Csak óvatosan lehet hozzá közeledni. Lám, az igazgatónak is azt mondta, amikor egyszer említette előtte az ügyet, hogy senkinek semmi beleszólása a családi dolgaikba. Magánügy .;. Somogyi Károly