Somogyi Néplap, 1962. május (19. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-06 / 104. szám
I, IMS. májn* 8. 5 SOMOGYI NÉPLAP Oerelyes Endre: M etsző huzat süvít körülöttem. Kabátomat ideges, gyors mozdulattal gombolom, s felhajtom a gallért Tizenegy camen t lépcső ereszkedik a lépcsőház ajtó- szárnyaihoz, hideg szürkéssár- ga testük szenvtelemül fénylik- Oldalt fehér hasú tejeskannák pöffeszkednek, s ha moccan körülöttük a világ, lompos csörömpölésbe fognak. Zaklatottan futok a lépcsőkön lefelé. « Tüdőmbe nyomasztó gázszag furakszik. A fönt elszisszenő csípős megjegyzésekre gondolok, a kiújuló vitákra emlékezem. Künn apró szemű, ritka hó hullomg, és örvénylik a télben, ám semmiféle örömet nem érzek. Autó surran az iskola előtt, néhány lámpát hintázó táncra kényszerít a szét Fázom. — Tanár űr... A bátortalan mafcogásra meghajszolt állatként rezzenek össze. Nézem Pozsár papa riadt Ids gyermekarcát, melyen oly frivol, oly valószínűtlen jelenség a bajusz, nézem Pozsár papét, és megpróbálok figyelni rá. — Ne tessék haragudni, hogy ilyenkor este... de ugye, Jancsikát másik iskolába akarják termi, mert azt mondják, hogy rossz fiú, különben is körzeten kívüli, ön az osztályfőnöke volt, önnek tudnia kell... akarom mondani, ugye, tetszik emlékezni, hogy ő nem olyan rossz gyerek! Kérem, én neveltem. Tázara wt A szél belém fogózkodik, s én lassan reszketni kezdek. Pokolba kívánom Pozsár papa bajuszos méltatlankodásait. — De hát — kérdésiem —, mfért tetszik ennyire félni a dologtól? Hiszen az sem lesz messzebb, még száz méterrel sem! Pozsár papa ádámcsutkája izgatottan ugrik elő a bolyhos nyaksál mögül, ■ Éppen ez az, kérem! Az anyja is ezt mondja, meg azt hajtogatja, te nevelted, a te kölykőd, azért olyan gazember! Én meg azt mondom, kérem, nem olyan tossz a gyerek! Igenis éa neveltem! ön tudja, hogy nem olyan rossz a gyerek! Megfeszítem az állizmaimat, nem szeretném, ha vacogni hallana. Fel rémlik a kis, szemüveges, olykor-olykor alattomos Pozsár Jancsi képe, és igazat adok az apjának, nem olyan rossz gyerek az, bánni kell vele. Egy másodpercig mérlegelem a kiállás lehetőségét is, ám ezt azonnal elvetem, hisz vitát, megújuló veszekedést jelenthet. — Hát kérem — mondom, és iparkodom az egész ügyet elfelejteni —, amit lehet... — Ugyebár... ugye, tanár úr... Agresszíven elébe nyújtom a kezem, elég ebből a huzavonából Fáradt vagyok, talán beteg és lázas is. Békességet akarok, csöndet, nyugalmat, békességet! Kezembe kapaszkodik, érzem nyirkos tenyere heves szorítását és gyors elernyedését — Tehát akkor... — Meglátjuk... Fellódulok az érkező buszra. Behatolok kietlen, félsötét belsejébe és leülök. Fejemet kesztyűs tenyerembe hajtom, fáradt és meghajszolt vagyok. Fázom. M ostanában ernyedten és nyugtalanul élek. Editke kórházban fekszik, egyedül maradtam, nélküle — nevetséges, de így van — védtelennek és gyöngének érzem magam. Szobám fűtet- len, hiszen oly ritkán vetődöm haza éjfél előtt Minek is mennék? Taszít az egyedüllét, szobánkról lehámlott a derű és otthonosság Jószívvel tulajdonképpen sehová sem megyek. Az iskolában vitáim kerekedtek, s én rosszindulatot, érdektelenséget és pletykaéhséget gyanítok: ők érzik, hogy megváltoztam, és magyarázó történeteket gyártanak. Kerülöm a kávéházakat, ahol szerencsésebb emberek jó verset vagy novellát írnak, messzi nagy» ívben kerülöm őket, mert két hónapja egyetlen tisztességes sort sem írtam. Pedig valóságos írásdüh emészt, ha egyetlen percre leülök valahol, előkaparászom a tollat, azt remélem, most talán sikerül. Várom az első erőteljes jelzőt, az első, megépített, jó mondatot; helyettük azonban vizenyős, bőbeszédű gubancok tekeregnek elő toliamból fásultság, némi rutin és reménytelenség sunyit belőlük. Talán a testemben bujkáló láz, a fáradtság és egyedüllét miatt összetört, zuhanó embernek érzem magam. Mintha most ugrana talpra a régi rögeszme, amely ellen Editke any- nyit és annyiféle módon védett, míg mellettem volt, igen, úgy érzem, megírtam, amit tudtam, és most a kínlódás, a reménytelen harc ostoba és szégyenletes ideje köszönt rám. Mintha megpattant volna bennem valami. Á tjárt az éjszaka, így boi’/ Ongó testtel nem akarok hazamenni. Valami italmérést keresek, ahol fahéjas, szegfűszeges, forró bort kapok. Ismerek néhány ilyen betonpincébe telepített oázist, annyira egyformák, éppen tizenkettő tesz ki egy tucatot. Ismerős szemmel mustrálom a durva meszelésre rótt iromba tulipánokat, a cementpadlón sötétlő bamásfekete fű- részporfoltokat. A levegőben fanyar, tiszta borszag és fűszerek mézes illata lebeg. Hidegtől mart házaspárok, mulatozó öreglegények iszogatnak a piros kockás térítővel fedett asztalok mellett, s tán egy-két szerelmespár is üldögél a meg- megcsdkorduló, hideg és kényelmetlen vasszékeken. A hullámot alig vető csöndes zsivajt néha megcsobbantja egy kiáltás vagy nevetés belehajított köve. — Jó estét — szólok a csaposnak —, forralt bort kérek. — Üdvöm, kéremalássan! Csak asztal mellett. Helyet foglalni tessék! SZIRMAY ENDRE: TALÁN NEM IS SEJTIK Az álmos óceán felett újra felnyílt az atom-halál hideg, üveges szeme, forr a kék víz, vonaglanak a felhők, és minden sikolt — mert béke kellene! Újra élesztgeti a gará'da szándék a palackba zárt szellem fekete dühét, pedig tudja, hogy milyen vadul tombolt, és vak pusztítása sen'üt sem kímélt. Gyanakvó sirályok víjiogvak a szélben, és némán suhannak a mélyben a halak, a part kövein galambok tollászkodnak, a homokban vidám gyerekek játszanak. Talán vem is sejtik, hogy a szürke égen pusztulást gönnyölget a Szél puha szárnya, a stronclum-felhők magasan lebegnek, $ halált szitálnak a nyíló orgonákra. Latolgatok, mérlegelek, s közben megérzem a forralt bor illatát. Indulok befelé. Jellegtelen, jókedvű — számomra idegesítően jókedvű — emberek közt furakszom befelé, bágyadtan biccentek, ha valaki elhúzza utamból a lábát Egyszerre megtorpanok. A terem kellős közepén szék ierped, rajta vörös hajú, kiálló pofa- csontú, vastag szájú férfi ül, talán füléig hajtott gallérjától nem lát. Átnyomakodom a háta mögött, s közben szemügyre veszem a társaságot A falnál teddybundás, hidrogénezett hajú, penészarcú nő, mellette vállas, nagy testű férfi. Fekete haját a feje tetején nyílegyenes vonal osztja ketté, arcán komor, buta nyugalom honol. Egyetlen pillanatra megnéz, aztán elfordítja rólam a szemét és a pohár után nyúl. Vele szemben jó vágású, olajosarcú fiú ül, furcsa, úgy íegör- nyed az asztalhoz, mintha keresne valamit, állandóan mosolyog és fecseg. Szájából aranyfog villog. Isznak. Továbbmozdulok, s a nőt nézem, aki fejét hátrafeszítve, utálattal telten, csaknem öklendezve nyeldekli a bort. Elrémülten látom, sehol üres asztal. Egyetlen lehetőség mutatkozik csupán, csaknem a kályha mellett egy szál férfi ücsörög. Sovány, félig kopasz, hókahajú ember, bütykös, eres kezével poharat markol Vörös bort iszik. — Szabad leülni? A hókahajú fölugrik, elkapja a kezem és megrázza. Arca ragyog, nyilván erősen spicces. — Tartom rendkívüli szerencsémnek. Pardon, Szikora Jenő. Telepedjék le egész bátorsággal! Most már le kell ülni, holott e kezdés után kilométerre szeretnék tőle elkerülni. Tolakodó, részeg fráter. Elutasító arccal ülök, megrendelem a két ded forralt bort, és mert lassan fölenged bennem a fagy, leveszem a kabátomat. Közben, nyilván reflexszerűen kihúzom a zsebből a nyavalyás novellámat. Szomszédom szemérmetlen és feszült várakozásából kérdés villan elő. — Pardon ... magánlevél? — Meggondolatlanul nemet intek. — Akkor — ragyog fél kellemetlenül világos szeme — ura- ságod művészember? így mondta: uraságod. Tehetetlen, tompa haragom önmarcangolássá válik. Csaknem kéjjel pillantok a szerencsétlen írásműre. — Nem. Nem vagyok művész — hangsúlyozom az utolsó szót —, Szikora úr. Szikora boldogan felnevet. — Hihetetlen. El tetszik hinni? Hihetetlen. Azelőtt hetekig, egyetlenegyszer se. .. csak esetleg pár régi kuncsaft... ma ön a nyolcadik, áld ezt mondja: Szikora úr! Szomszédom egyre elviselhetetlenebb, s a bor késik. — Magának mi a foglalkozása? — kérdem, ám Szikora mit sem érez a hangsúly éléből, s elégedetten fecseg. — Űriszabó vagyok, kérem. Illetve... ugye... voltam. Mert most kátéeszben... ön nem fog félreérteni, demokratikus ember vagyok, tetszik hinni? Csalt ha valakinek, ugyanabban a műhelyben, azzal a vasalóval, azon az asztalon, az apja meg a nagyapja is... — hangja elcsuklik, poharát felém lendíti és iszik. Ádámcsutkája ugrál, mint egy lámpalázas vezénylőtiszt. — Az egész család. Tetszik érteni? És egyszerre belépnek az üzletbe néhányan, belépnek az életébe, és akkor kátéesz. Tetszik érteni? — Szóval az ön nagyapja is szabó volt? — Szikora arcát patriarchális, büszke mosolygás tölti el Száját kitárja, ám egy felzendülő iszonyú bariton beléfojtja a szót. Riadtan pillant hátra, úgy robbant ezt a hang, mint egy bomba. A fekete hajú, buta férfi énekel, arcán, tartásán 5 örömnek, jókedvnek semmi ■nyoma, nagy száját éri ' {tátva, dermedt ríva!:' rí és jrös arccal bömböl HaFga* ">i. |ezt a b.-rgn'agarí!. • ^magából kifordult, mosolyta lan, ostoba arcát, s alánt a butaság gyűlölete. Utálom east az embert, aki betolakszik gondolataimba, szétordítozza csírázó nyugalmamat, tenro- risztákus eszközökkel ott tart ideges, feldúlt állapotom mélyén. Kényszeredett csönd telepszik rám, várjuk az Ítéletidő végét Az aranyfogú vigyorogva bámul a dalosra, a amint az végre abbahagyja, hódolattal telten megszól a(L — Sanyókám — rajong —, neked az operában a helyed, Sanyókám! — Ott — sziszegi Szikora —, ott! ESmehetne fantomnak. Barom! Hülye! — Ugye, milyen tapintatlan? — Ez? — mondja gyűlölködve —, ez egy állat, kérem! Itt ülök két órája, s ha eszébe jut, one zsinór, elkezd ordítani. Hogy másnak hogy esik, az egyáltalán nem érdekli. Tulok. — Maga ennyire mellre szívja, Szikora úr? — Hát hogyne, kérem — füstölög —, engem ne zavarjon egy részeg disznó, igaz? Én se zavarok senkit, engem is hagyjanak békességben legalább itt! £s egyáltalán: Hogy jön ez az alak, hogy beleavatkozzon az én munka utáni pihenőmbe, az én életembe, igaz? Menjen egymásak butikba. Kicsit megdöbbenek. Szikora kátéeszellenes kirohanásait ellenszenvvel figyeltem az előbb, holott egy és ugyanaz a dolog dühített egy és ugyanazon ok miatt mindkettőnket Hát akkor mi a különbség közöttünk? — De hát — mondom tétovázva —, ha egy másik helyen ordít, ott is rossz azoknak. Nem? Szikora megvető arccal kortyol. — Ott énfélőlem akár a tüdejét ordítsa ki, kérem tisztelettel. Fandon. Nem zavarom önt? — Beszéljen, csak beszéljen — biztatom szórakozottan. Gondolkozni szeretnék. Milyen ostobának és korlátoltnak látom Szikora szabómestert, aki miatt egy másik butikban akár az ég szakadhat le, csak az ő kis köreit ne bántsák! Hát én? Pozsár papa elől, gondját a hátam mögé dobva, buszra menekültem. És itt vajon azért dühödtem meg, mert mindenkit zavart ez az éneklő őrült? Nem. Azért öntött el a düh, mert buta arca volt, és roppant utálatosnak tartom, ha valakinek kidagad a nyaka. Szikora hallgatagán mered a hátam mögé, s mielőtt visz- szafoocdulok, márr tudom, ismét az a társaság szórakoztatja a pince közönségét. Hátrafordulok. Produkciójukon felbuzdulva ünnepelnek, isznak. A nő rázza a fejét Erre a fekete hajú nyakon fogja, másik kezével a vonakodó ajkak közé tolja a poharat, és önti, erőszakolja az italt A teddybundás próbál elfordulni, aztán hogy a szép kabátot mentse, undarkodva, keservesen összehúzott szemmel iszik, mint a parancsolat Megalázottnak érzem magam, a nő kezét nézem, amely kiüsse a poharat abból a kézből, verekedjék, vagy segítségért intsen. A nő kezét a vörös hajú tartja a térde kört, fogja, mint a harapófogó, és szegény teddybundás utolsó cseppig felhajtja a bort — Látja — mondja Szikora, és felháborodottan az asztalra csap —, látja ezt? — Látom. Mintha megerőszakolnák! — Tetszik látni? A barmok, az állatok! Ha valaki egyszer nem akar inni, miért nem hagyják békén! Én aztán igazán tudom, miféle dolog ez, '■érem. Mikor ón beléptem a 'r'sz' e akkor ráadásul ál• Irt fiiunk, ügye, nevetsé- r«n is hiszi, áldomást! A "n az utolsó korty ■' l'.lo-k. ha nem e.ii.ék »yen zilált, gpáva és gyenge, ha becsületesen akarnék viselkedni, oda kellene menni, kiszabadítani azt a le- tiport, lefogott embert onnan azok közül, s közben nagyot köpni Szikora úriszabó asztalára is. Mozdulatlanul gubbasztok székemen. Ekkor kinyílik az ajtó, és a kőgrádicsokon eüóóvakodik két kis barna képű betlehe- mes. Lakpapírokkal összevisz- sza ragasztott, dobozból esz- kábált betlehemet hoznak, kezükben cingár csengővel, csöngőkkel díszített bot táncol. Aggódó pillantásokat veinek a csaposra, elsunrannak a sön- tés előtt, aztán mert a fogadtatás jókedvű . várakozását megérzik, fölbátorodnak, és kiáltanak középre. A kisebbik feladja a szokásos kérdéseket, a nagyobb, akinek arcán megrezzenő vattaszakáll díszük," felel, aztán dalba kezdenek, vékonyka hangom énekük a riPásztorok-«-at. Hadarva énekelnek, mit sem éreznek már a szöveg ritmusából, eszük a pénzen jár, melyen moziba mennek. Egyszerre aztán fel- emeü a fejét a vörös hajú, és hangja átvág a gyerekéneken. — More! Ide hozzám! — A két kis cigány félve le- selkszik, és lassan odamegy az asztalhoz. — Nekem — folytatja a felhajtott galléros —, nekem ezt az éneket tik ne énekeljétek! Azt majd a kislányom otthon énekü. Tudjátok-e a rókatáncot? A gyerekek hallgatnak, a férfi benyúl a zsebébe, s két ujja közt ott kéklik a húszforintos. A gyerekek nézik a pénzt, az öt-hat mozi árát, a nagyobb egyszerre leteszi a betlehemet. Jelt ad, és piszkos nótára gyújtanak, kis testüket szorgosan rázzák és riszálják, kezükkel ocsmány mozdulatokat tesznek, s teli szájjal dalolják azt a förtelmes nótát. A felhajtott gallért elégedetten nevet, néhányan csatlakozlak is hozzá. A vattaszakáll, a játék és pénzszerzés gyerekes, kedves keEéke lehull, a nagy igyekezetben rátaposnak, dobognak, kígyóznak és vonaglanak, iparkodnak megszolgálni a húszast. Olyanok, mint két kis ringyó. Ekkor Szikora szabómester fölemelkedik, és rángatózó arccal felkiált. — Gyerekek! — a tánc abbamarad, most min Íny új-n ráfüggesztjük tekintetűn rí Szikora felháborodottan kiál- tozik. — Ezt az erkölcstelent... ezt a gyalázatost... abbahagyni! Azonnal abbahagyni! A három férfi egy piTanas tig meredten figyel. Aztán fölemelkedik a fekete hajú szigorú és buta férfi. Arca, amíg odamegy Szakórához, változatlanul szigorú és -buta, — Maga részeg Igaz? Szikora arca fájdalmas tűz. ben ragyog. — Maga az — kiáltja hangosan —, art hiszi, nem figyelem? Nem hagynak békét az embernek, art a nőt itatják, neki sem hagynak békét. Maguk a részegek! Most meg ... ilyen piszkos nótát énekeltetni a jászol előtt! — Fagyos, fájdalmas kiábrándulás döbbent meg Szóval csak a betlehem miatt kiabálsz, Szikora? Szamár vagy, Szikora! — Hát szóval magának valami nem tetszik, édesapám! — Igenis nem. .1 a magtík piszkos randalírozósa ... — Arcán ekkor hatalmas pofon csattan, és Szikora lehull egy székbe, összeszedi maigát, hápog, és kapkodva feláll de a sportsman ismét leüti. Szikora visszahanyatlik. A győző elégedetten pillant rá, aztán rátenyerel idétlen novellámra és megszólal: — Lehet vitatkozni. — Nézze csak — állok fel —, ennek a Szikarának tulajdonképpen semmiben sem volt igaza. — Fitymáló mosollyal végigmustrál, és elégedetten elfordulna. Megérintem a vállát, s amint visszanéz, vezek- lésképpen, mert Pozsár papa elől felmenekültem a buszra, állón vágom. A fekete hajú rendíthetetlenül szigorú és buta arccal meginog, és akkorát zuhan, mint egy omló to. rony. Elégedetten szemlélem, a kelleténél talán tovább is, mert mire megfordulok, és kikecmergek az asztal mögül rajtam a másik kettő. Bénul- tan csapkodok még egy ideig, nem tudok kitérni, és hátrálni, hely kellene, oldalt rúgok egy széket, valaki sikít, s egyszerre rám szakad a tájjellegű borkimérés betonteteje, agyamban pedig felsziponká- zik egymillió ragyogó csillag, •• Ö LEMBE ÉS MELLEMRE csurog a vér. Mentőorvos kötözgeti a fejem, társa az igazolványomat nézegeti, lapozgatja, adatokat ír fel. Arca szigorú és kérlelhetetlen. — Aha — gondolom —, most megkérdezi, hogyan keveredtem ilyesmibe! — Ilyesmibe keveredni — mondja mélységes megvetéssel —, nem szégyelli magát? — Bepólyázott fejem erre-ar- ra nyakük. Gyenge vagyok, talán nem is tudnék szólni. De hát mit is mondhatnék neki? Egyáltalán nem szégyellem masam,
