Somogyi Néplap, 1962. május (19. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-30 / 124. szám

SOMOGYI NÉPLAP

6

Szerda, 1-962. májas ML

OCézimunka-kiállítás

A balatonszárszói nőtanács a közelmúltban fejezte be kézimunka-tanfolyamát A záró- ünnepélyt kellemes, hangulatos teadélutánnal tették színesebbé. A szakkör kiállítást rendezett a tanfolyamon készült karádi hímzésekből,- Az

ünnepségre meghívták a járás és a község vezetőit, s az asszonyok munkájával ajándékozták meg őket A járási nőtanács, a járási tanács és a pártszervezet hímzett vörös csillagot, az iskola em- lékszalagoí kapott.

özvegy Varga Bélámé, a szakkör vezetője Nagy Ernő

ált a (szakkör ajándékát

Nem ellensége a kultúra a kultúrának

A fanyódi járásban néhány vezető ember nemrég egészséges büszkeséggel emlegette, hogy a járás községeiben 9000 rádió-élőfizető és 356 televízió tulajdonos van. De úgy tekintsük ám, ezt hogy jóval a nyereségrészesedés osztása előtt mérték fél a rádió- és televízió-tulajdonosok számát. Tehát azóta még több család otthonában szólalt meg a rádió, még több tv-antenna magasodik a házakon.

Büszkélkedtek, majd aggodalmaskodtak, és föltették a manapság annyiszor elhangzó kérdést: Ellensége-e a televízió a mozinak, ők ugyanis azt tapasztalják, hogy a tv- készülékek szaporodásának arányában csökken a roozilá- togatők száma.

Hosszú eszmecserében született meg a válasz, s az eb. ben summázható: a kultúra nem ellensége a kultúrának. A televízió nem jelent akkora konkurrenciát a filmnek, hogy meg kelljen kongatni a vészharangokat;

»Valami azért csak van«, hogy ezzel az új keletű szólással éljek. Valami, amiről beszélni ke®;., Noha sok kifogás hangzik el a rádió és a televízió műsorszerkesztése ellen, a bírálatok jogosabban illetnek mást. Például a falusi mozik helyzetét, a filmforgalmazást, a műsorszerkesztést, az elégtelen mozipropagandát, és így tovább. Közbevethetné valaki, hogy jó, jó, ez mind

igaz, de a televízió nemcsak falun hódítja el a közönséget, hanem a városban is. Igaz. De csak akkor, ha a mozi műsora érdektelenebb, mint a rádióé és a televízióé, vagy el- hanyagolódott a propaganda- munka, pedig ennek célja vál- tozatdaníul az, hogy fölkeltse, ébren tartsa a figyelmet. Nem frázis, hogy az ember közösségi lény, és szívesen szórakozik kollektíván. No és az is igazság, hogy ma még, ha jó filmet akar látni az ember, a moziba megy el, mert itt nagyobb a biztosítéka annak, hogy a filmet elejétől végig zavartalanul nézheti meg. Ám ha a néző sorozatban, lát gyenge filmeket a moziban, akkor gondol egyet, s otthon marad rádiót hallgatni, televíziót nézni.

Falun hogyan fest ez a dolog? Közismert tény, hogy mozihálózatunk sokat fejlődött 1945 óta. A fejlődés jobbára abban az időszakban kezdődött, amikor az igények alacsonyak voltak. Amikor csak mozit akartak látná a tömegek. Megtette akármilyen állapotú nagyobb terem padokkal és székekkel, ha a vetítés egyéb eszközei és személyi föltételei rendelkezésre álltak; Ma sem sokkal jobb a helyzet. Számtalan helyre eljut a film, ez igaz. De a falusi mozik zöme mögötte marad az igényeknek. Bgy-egy község leggazdátlanabbnak látszó épületei éppen a mozik Miért? A tanács a tuMegnőtt a felelősségérzet

A kiállítás egy részlete.

A Központi Népi fellenőrzé- si Bizottságnál elmondották az MTI munkatársának, hogy a lakosság- bejelentésed milyen segítséget nyújtanak a népi ellenőröknek a különböző vísz- szásságak, hibák feltárásához.

— Az utóbbi években szerzett tapasztalataink azt bizonyítják, hogy jelentősen növekszik az ország lakosságának felelősségérzete a munkahely és a népgazdaság dolgai iránt. Sok olyan ember vesz tollat a kezébe, hogy szóvá tegyen valamely visszásságot, aki azelőtt a »ne szólj szám, nem fáj fejem« megcsontosodott szemléletétől vezetve hallgatott. Évenként általában kilenc és fél ezer közérdekű bejelentés érkezik bizottságainkhoz, s örvendetes, hogy csökken a névtelen és alaptalan bejelentések száma. Ezzel egyidejűleg mind kevesebben vannak azok is, akik saját sérelmeik orvoslásáért fordulnak hozzánk. Egy év alatt például mintegy hatszázzal csökkent a roagánpa- naszok száma. Azt is érdemes megemlíteni, hogy tavaly a 9565 közérdekű bejelentés közül mindössze 69-ről derült ki, hogy a panasztevőt rágalmazá- si vagy kellemetlenkedési szándék vezette. (MTI)

lajdonos, a Moziüzemd Vállalat a bérlő. Olyan csekély a bérleti díj, hogy ebből rendszeres tatarozásra nem futja. Azt mondja a tanács, hogy ezért a semmi pénzért nem bonyolódik anyagi erőfeszítésekbe. Marad tehát az egyik taszító tényező, a falusi filmszínházak elhanyagolt állapota.

A másik baj tömören talán ez: »Sok az eszkimó és (kevés a fóka«, — vagyis nagyok a filmmel szemben táplált igények már falun Is, és kevés az olyan film, ami megállja a próbát. Tudjuk, hogy nem könnyű.« MOKÉP dolga. A műsorszerkesztő megyei moziüzemi vállalatok dolga sem az. Nem könnyű azért, mert a kevés új filmet »keverni« kell a légiekkel. Sokszor olyan régi és olyan harmat- gyenge filmekkel, amelyeknek még az archívumokban is csak alapos meggondolás után adnának helyet. S az ilyen kötöttségekkel terhes filmgazdálkodás, ha lehet így nevezni, veszélyes játék. Miért az? Roppant egyszerű a válasz. Azért, mert a falusi mozi nézők is el tudják választani az ocsút a búzától, az értéket a félig vagy még annyira sem sikerült kísérletektől. Falusi filmszínházaink műsornaptáréban pedig ugyancsak gyakran találkozunk ilyen »kísérleti« jellegű filmekkel. Mit tud termi a propagandáért felelős személy? Nem meri jónak tüntetni föl a rosszat. Inkább rábízza magát a vak szerencsére, arra, hogy vagy jön a közönség, vagy nem jön.

Visszakanyarodva a kiinduló kérdéshez, hogy ellensége-e a filmnek a televízió, ismét csak azt kell megerősíteni, amit maguk a kérdés föl- tevői is hangoztattak: nem! Viszont amíg a határozottan hangzó »-nem«-et követi egy csomó »de«, addig nem szabad csodálkoznunk a mozilátogatók számának csökkenésén. Ha javul a falusi mozik állapota, a filmforgalmazás, a filmpropaganda, akkor halványul a fölvetett probléma. Egyszóval nem kell tartani a televíziós készülékek szaporodásától!

László Ibolya

Híd Szicília és az olasz szárazföld között

A szicíliai hatóságbkhoe benyújtották annak a négy kilométer hosszú hídnak a tervét, amely Szicíliát fogja összekötni az olasz szárazfölddel. A messinai tengerszorosban épülő híd pilléreit ott helyezik el, ahol a tenger nem mélyebb száz méternél. A híd alatt a nagy óceánjáró hajók is áthaladhatnak majd.

* * •

Borbélyérettségi

A belga kormány legújabb rendelete értelmében minden fodrásznak szakvizsgát kell tennie, mert anélkül nem folytathatja tovább mesterségét. A szakvizsgán alapos tudást követelnek helyesírásból, nyelvtanból, európai történelemből, földrajzból, számtanból es mértemből

Tudja-e, hogy

... egy zongora húrjainak elkészítéséhez összesen 1,5 kilométer huzalt használnak fel?

...a japán gyermekek az iskolában jobb és bál kézzel tanulnak meg írni?

... egy 1200 méter magas hegycsúcs megmászásához az ember annyi energiát fejt ki, amennyit 50 kilométeres gyaloglásnál, ha egyenes és sima úton halad?

... a sasok, a griffek, a kondorkeselyűk 6—7000 méter magasságba is fel tudnak szállni, a bálnak több kilométer mélyre lemeriilnek a vízben?

... a veréb nyakában kétszer annyi csigolya van, mint a zsiráféban?

... a füzike, ez a kis madár, egy nap átlag 550-szer visz táplálékot a fészekbe? Tíz nap alatt kb. 16 000 rovart száXlit kicsinyének, s ezeknek több mint a fele kártékony rovár.

Tfan »ekem egy nagyon jő

' ismerősöm, most a nyilvánosság előtt Miklósnak hívom. Nem is az igazi neve a fontos, hanem a dolog érdekes, ami vele történt.

Affajta csélcsap fiatalember volt eddigi élete során. Az autóbuszon. nem egy esetben a legfortélyosabb módon kerülte el a jegyváltást. A felszállás után rögtön olyan helyre tolult, ahol azt a látszatot kelthette, mintha már régen megváltotta volna a jegyét. Vagy tumultus esetén figyelemre sem méltatta a kalauz felszólítását, s ha minden kötél szakadt, inkább leszállt, csakhogy •ne kelljen fizetnie. Nem azért az egypár fillérért tette, á, dehogy, hiszen a borbélynak két forint borravalót szokott adni, hogy máskor is szép művészfrizurát csináljon neki. Csupán csínytevésből, mert öröme telt abban, ha másokat becsaphatott. Ezt persze ő magában »ügyességnek« könyvelte el.

Egyszer otthon — szüleinél lakik — megmutatta »gyűjteményiit«.

— Ügy »szereztem« — mond- fölényesen — a különböző « vídéglőkben. Nézd, öregem, #>■%, aki szalvétát gyűjt, én meg ilyeneket — és elém rakta a mokkáskanalakat, a hamutartókat, a kisebb-nagyobb talpas poharakat, még egy zó- Vástányér is akadt közöttük.

Dicsekedett azzal is, hogy a fizetésnél a vendéglőben csak egy kenyeret vall be a pincérnek, holott általában hármat fogyaszt. Pedig nem rossz szán*

dékü fiú 8, csak eddig még

senki nem volt reá jobb hatással. Különben a munkahelyén igyekvőén dolgozik, többször is megdicsérték érte — erre ugyancsak büszke —, de mihelyt elhagyja az üzem kapuját, máris azon töri fejét, milyen újabb fajta »ügyességet« csináljon.

'Nemrégiben a Kálvin té- ^ ’ ren haladt, amikor egy pénztárcát vett észre a járda aszfaltján. Óvatosan körülnézett: a közelben nem voltak járókelők. Tett néhány lépést, aztán hanyagul lehajolt, fölvette a pénztárcát, s anélkül, hogy megnézte volna, könnyedén d zsebébe süllyesztette, és már ment is tovább. Majd amikjyr meggyőződött róla, hogy senki nem vette észre, hogy talált valamit, elővette a pénztárcát. , Agyonhasznált kis fekete bu- gyelláris volt. Miklós nézegette, és megjegyezte: »Láttam én már kívül rozzant házat, és belül gyönyörű lakást...«

Kinyitotta: 10—12 forint volt benne apróban. Elbiggyesztette a száját. Tovább kotorászott benne. Heti ebédjegy és egy vékony papír került elő, rajta név, cím, Sz. Ferencné, Kossuth utca (a teljes címet és az utcar számcrt nem. akarom feltárni), s az illetőnek kiutalás hat mázsa kokszra. »Ez egy magános nő lehet — latolgatta. — Egy ebédjegy, nyilván valahol dolgozik, nem ér rá főzni, s nincs férje, mert akkor az ő nevére voimt kiállítva a kokszkiutalás.

Lehet, hogy elvált asszony, és ha elviszem neki a pénztárcáját, megörül, hálás lesz érte ... Lehet ebből még egy nagy kaland is, többet ér, mint ez a pár forint. És még én leszek a becsület »bajnoka« gondolta iróniával, s nagy léptekkel indult a Kossuth utca felé.

Hamar megtalálta■ a címet. Az ajtón réztáblára volt kiírva a név, becsöngetett. Zavartan igazgatta nyakkendőjét, torkát köszörülte, hogy izgatottsága ne érződjék a hangján,

ninek felcsillant a szeme, s mielőtt megszólalt volna, Miklós kisegítette: — Egy pénztárcát?

i— De igen — remegett az öregasszony hangja, s az én csélcsap barátom fölényes mozdulattal átnyújtotta neki a talált tárgyat.

— Ez volt az?

— Jaj, igen — fogta kezébe a néni a pénztárcát, és anélkül, hogy megnézte volna — fogásáról is megismerhette —, elkezdett hálálkodni. — Tessék

s első mondatát rendezgette gondolatában. Lépteket hallott, majd kinyílt az ajtó ...

Idős, ősz hajú néni állt előtte, legalább hetven- esztendős. Nem szólt semmit, csak nézett reá. Miklós kérdezte:

— Itt lakik Sz. Ferencné?

— Igen. Én vagyok — felelte az öregasszony.

Miklós lesújtva állt az ajtóban, még zavartabb lett, mély lélegzetvételén érződött, hogy neki most már mindegy, következtetése nem vált be, nincs más hátra, mint hogy egyszer életében valóban eljátssza a becsület bajnokát.

■— Nem tetszett valamit elveszteni? — érdeklődött kissé erőltetett udvariassággal. A némondani, kinek köszönjem meg?

— Nekem — felelte egyszerűen a megtaláló.

— Kicsoda maga? — kérdezte a néni elérzékenyülten —, jöjjön, fáradjon be — tette hozzá.

Nem lehetett ellentmondani, s rövid tétovázás után Miklós belépett. Egy antik bútorzatú szobába vezette az öregasszony, hellyel kínálta, s úgy tipegett körülötte, mintha messziről jött, kedves rokon, volna.

— Tudja — állt meg egy pillanatra —, ezt még az uramtól kaptam — és mutatta a mindeddig kezében tartott pénztárcát =*r, a huszonötödik honossági évfordulónkra. Az pedig régen volt, s ezért nagyon kedves nekem. Nem az értéke, az emléke. Miként háláljam meg', mondja már, hogy hívják?

Miklós megmondta. A néni tűnődött, a múltba kalandozott, közben szája szegletében mor- zsolgatta a nevet. Egyszer csak halkan felkiáltott:

— Tudom már, a Petőfi utcában laktalc.

— Igen — motyogta Miklós —, de nagyon régen, még kicsi gyerek voltam.

— Ügy van — örült a találatnak az öregasszony —, kicsi, de vásott volt — és kedvesen intett figyelmeztetőleg ujjával. — Apját, még az édesanyját is én tanítottam az iskolában. Ismertem nagyon jól a szüleit, az esküvő után is többször fölkeresett engem édesanyja, ott laktam közelükben. A sarkon játszottak, és maga egyszer elvesztett egy labdát. Helyesebben — és nyomatékeit adott szavának — bedobta az ablakomon keresztül a szobámba.

•— Nem emlékszem, de édesanyám mesélte — szólt közbe Miklós.

— Bizony, én nem adtam vissza a labdát, az ablaküveg árában megtartottam. Akkor maga nagyon sírt kedvenc játékáért —r itt abbahagyta a visszaemlékezést, s csak annyit mondott: — No, majd mindjárt.

f

Matatott valamit a cirádás, magas szekrénynél, aztán likö- röspoharat tett elébe, megkínálta. Egyszer csak sejtelmesen mosolyogva közelített Miidós felé.

— És most tessék, itt a láb* da.

Diadalittasan, könnyes szemmel nyújtotta oda Miklósnak a fakó kis labdát, amelyen már megtöredezett a festék.

— Mondja meg anyukájának —■ mondta rövid szünet után elérzékenyülve —, azt üzeni a már nyugdíjas tanító néni, hogy maga egy talpig becsületes eme bér, és a labdát, amit elvesztett, visszalzapta...

Miklós felirtdultan köszönte a labdát, a néni meg a pénztárcát, és igyekezett ki a szobából. Az ajtóban hirtelen megölelte az öreg tanító nénit, megcsókolta, és szaladt le a lépcsőn.

A z utcán találkoztam vele.

— Gyere, megiszunk valahol egy pohár sört — mondta, és ebnentünk a legközelebbi vendéglőbe. Ott mondta el ezt a történetet, majd fizetett. Már indulni akartunk, amikor Miklós odahívta a pincért:

— Kérem — magyarázta neki —, én csak tízest adtam, maga tévedésből húsz fortnti adott vissza. Ne fizessen ru, tessék, itt a visszajáró pénz.

Markovit* TiiMtt

k?