Somogyi Néplap, 1962. március (19. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-25 / 71. szám

Vasárnap, 1963. március 25.

s

SOMOGYI NÉPLAP

Fábián Zoltán:

cJlkkov keit a kőid

A

z erdő fölött akkor kelt a hold. Nagy volt és sápadt. Betűzött a tisztás végébe, keskeny, derengő fénysávét vont a fák elé. Itt ástak. öten. Az ásó néha kőnek koccant, csikorgóit. Körben sötétség. A fák sem látszottak, csak messzebb egy viharlámpa. A hangokat hallották.

— Betli — mondta valaki. Torokból beszélt.

— Elrontottad a negyvenemet — bosszankodott egy másik raccsolva.

— Mondjál negyven és százat.

— Nem tudok.

Csattant az első kártyalap, ró kettő.

A torokhangú beszélt:

— Még a háború alatt láttam a Váci utcában; konflisból szállt ld Fánival, vitte utána a bundát.

— Kl, Friedrich? — kérdezte a harmadik. Lágy, éneklő hangja volt — ö, ő.

A raccsoló hevesen kivágott egy lapot:

— Most megfogtalak.

A torokhangú nevetett:

— Téved, kis hadnagyom. —

Egyik az öt közül megrogy- gyant, kiesett kezéből az ásó:

— A tenyerem — mondta. Vékony volt, sovány arca szeplős.

Jobb szélen a társa rászólt:

— Tartsd magad! — Bal kezével a hóna alá nyúlt.

— A tenyerem.

— Az enyém is.

Három társuk odanézett.

— Hej, Nádasdi erdő! — mondta a túlsó szélen a nagydarab, szőke fiúMellette a másik kettő nem szólt

— A tenyerem.

— Tudom. —- És tartotta. Ügy ásott tovább fél kézzel. Széles homloka áttetsző fehér volt, rácsapzott haja kékes- fekete.

A sötétben távol dúdoltak:

Schneider Fánl de azt mondta,

Nem kell néki piros szoknya.

— Nyertél, bárőkam — mondta a raccsoló. — De most újból osztasz nekem.

— Tessék, kis hadnagyom — felelte a torokhangú. Osztás közben folytatta a megkezdett beszélgetést: — Inkább ülne most is konflisban, mint a bársonyszékben.

Vékony, fojtott nevetése mutált.

— Fánikán jár az esze — mondta a lágy hangú.

A raccsoló visszaszúrt:

— Vinnéd te is utána a bundát

Nevettek. Hangjuk végigcsattogott a fák között, s visszhangot vert az erdő holdsütötte falán.

Ó

k öten ástak. Derékig ért már a gödör; hosz- sza egy emberé, szélessége alig egy lépés. A hold a szemükbe sütött, mo6t ült fel a fák hegyére.

A lágy hangú abbahagyta a

dúdolást:

— Majd Horthy.

— Durchmars — raccsoita türelmetlenül a második férfi és hívott

— ö kell ide. Vaskéz — mondta a torokhangú. Kis szünet után: — Kontra. — És csattant a kártya.

A hold feljebb szállt, hideg fénye vakított A tisztáson hátrább húzódott a sötétség; már látták a katonákat Ott álltak nem messze a gödör előtt. Sorban. Lábuknál fegyver.

Egy jelentős könyvről

Mennél inkább távolodunk időben a nagy történelmi eseményektől, annál értékesebbé válnak a kortársak, a szemtanúk, az események részvevőinek vallomásai. Különösen akkor becsesek az emlékezések, ha sikerül elkerülniük a memoár irodalom leggyakoribb buktatóját, az önigazolást.

Nógrádi Sándor kötete, melynek szerényen az Emlékeimből címet adta, többszörösen is értékes írás. Nyoma sincs benne valamiféle önigazolásnak. Sehol, a legkisebb mértékben lem túlozza el a saját szerepét korának eseményeiben. Ellenben mindig, minden lehető alkalommal rámutat a történelmi erők hatására és az emberek, a tömegek érdemeire.

Az Emlékeimből egy gazdag élet különféle eseményeiről számol be. A szó kifogásolható értelmében nem szubjektív sehol. Mégis egyéni és vonzó. Ugyanez tapasztalható minden esetben, amidőn a kommunisták a saját életükről beszélnek. Csakhogy a kommunisták egyéni élete — mint Nógrádié is — szükségképpen mélyen és elszakít h atfú1 anul kapcsolódik a kor küzdelmeihez. A harcoló ember benne él kora harcaiban, nem kívülről szemléli, hanem belülről éli és formálja a konfliktusokat. Éppen ezért ismeri meg a valót, amelynek minden egyes mozzanatát közvetlen közelből figyelhette meg — legtöbbször a saját cselekedeteinek mérlegén.

Amikor az olvasó áttekinti az Emlékeimből tartalomjegyzékét, nyomban megállapíthatja: több évtizedet fog át ez a kötet a szerző életéből: gyermekkorától az abroncspusztai partizánharcokig. A kor eseményeinek számbavétele — amint a szerző maga hangsúlyozza — 1936 végétől 1944 tavaszáig hiányzik. Kár. Magyarázható persze. De ezeket a hiányzó éveket a szerző bizonyára pótolja majd egy másik kötetében.

Mégsem érezzük azonban csonkának a munkát. Azért nem, mert amit kapunk tőle, azt minden ízében hitelesnek érezzük. Egy eseményekben és harcokban gazdag élet sok általánosított tapasztalatát, számtalan észrevételét és megjegyzését vehetjük át. Emberek és forradalmárok új portréival ajándékoz meg bennünket az Emlékeimből. Üj oldaláról látjuk egy-egy jelentős személyiség életét, s elmélyült jellemzését kapjuk egy-egy történelmi eseménynek. Éppen ezért nemcsak a kor magyar vonatkozásait látjuk tisztábban e mű olvastakor, hanem a nemzetközieket is. Jó könyv ez. Érdemes behatóan foglalkozni vele. r. M.

Ó

k ástak, pihenés nélkül, szótlanul. Koccant a kő, reccs ent- roppant a kettényesett gyökér. A földihányás nőtt kétféléi a gödör partján.

— Latinka! — harsant a sötétből vékony torokhangon.

Jobb szélen az első, aki fél kézzel ásott, felnézett. Széles homloka világított a holdfényben.

— Hej, Nádasdi erdő! — mondta túlfelől a nagydarab, szőke fiú.

A vékony szeplős arcú nyöszörgőit:

— A tenyerem.

— Tartsd magad. — Eleresztette.

— A tenyerem. — De nyúlt az ásóért, szeplős arca árnyékba borult

Két katona kilépett a sorból.

Az őt közül a középső kiáltott:

— Sándor! — Alacsony, zömök ember volt alig látszott ki a gödörből.

— Szólítanak — mondta 6.

— Né menj!

A két katona megállt fölöttük:

— Gyerünk! — szólt le az egyik, a puskáját a karján lógatta.

— Sándor!

A negyedik kérdezte meg: — Hová viszitek? — Fél arca eleven seb volt A két katona nem felelt — Sándor! — kiáltották mind.

A két katona elvitte.

_ Hej, Nádasdi erdő.

Á

stak tovább. Négyen. Előttük a katonák, azok mögött a sötétség, messzebb egy viharlámpa; csak a hangokat hallották.

— Mit szól hozzá, kis hadnagyom? — kérdezte a torokban gú.

— ördögöd van — raccsoita az bosszúsan.

_ Ördögöm?! Szerencsém.

A lágy hangú megjegyezte: _ Hiába, játszani tudni kell!

A

k

kor ért oda a két katona; a viharlámpa elé állították Latin- kat, szembe a fénnyel. Nem látott semmit. A szagukat, azt érezte. Nehéz, kutyás szaguk volt, s kölni illatuk.

A torokhangú megkérdezte- — Meggondoltad?

— Nem.

— Jó fizetést kapnál.

— Tudom.

— Meg földet.

— Mondta már, báró úr.

— Mégsem?

— Mégsem.

A lágy hangú a Schneide: Fáni dallamára dúdolni kezdte:

Inkább ken néki gftdörö,

Aki ötét —

Nem talált megfelelő, rímelő szót, s kihümgette:

— bm-bm-bt

Azzal elment előre a katonákhoz.

— Makacs ember vagy — mondta a torokhangú.

— Csak hiszek.

A raccsoló kö^bekérdezett: — Mi a fenében?

— Nem a fenében.

— Pimaszkodsz ?! — Kilépett a sötétből. Nyurga, hajlott hátú hadnagy volt, sapkáján da- rutolL — Szép homlokod van — mondta. Revolvere csövével félrepöccintett Latinka homlokából egy csapzott, kékesfekete hajtincset, azután odanyomta a pisztolyt: — Hiszel még?

— Hiszek.

— Miben, te őrült?

— A forradalomban.

— Levertük.

Latinka motyogott:

— A forradalmat?!

Élőiről, a hideg holdfényből hátrahallatszott a lágy hangú parancsa:

— Gödörből ki! Sorbaállni! — Azután szinte dalolta: — Tü-űz!

Eldördültek a puskák. A lövés zaja végigcsattogott a fák

között, s visszhangot vert az erdő holdsütötte falán.

— Kár, Latinka Sándor, kár érted — mondta a torokhangű.

ö felemelte a kezét:

— Ne engem sajnáljon, báró úr. — Az ujjai is beszéltek, hosszú, mozgékony ujjal

A hadnagy türelmetlen volt:

— Add nekem, bárdkám — raccsoita.

— Tessék, kis hadnagyom.

— Majd hozzátette: — Kárpótlásul. — És nevetett vékony, mutáló hangon.

L

atinka nem szólt. Sarkon fordult, elment a két katona között. Később lövés dörrent. Egyetlen pisztolylövés.

Az erdő fölött magasan állt a hold, betűzött a tisztásra, és széles tündöklő fénymezőt terített a fák elé. Ott feküdtek a gödörben, öten.

Katonák puskatussal túrták rájuk a földet.

** * ^^ * * *

LÖD! FERENC:

AZ ELBA PARTJÁN...

Éltem, tanultam vétkeink, hibánk, tapintom most is fájó sebeinket, amint a vonat hazámból kiránt, s túl két határon búsan visszaintek.

Az Elba partján visz az út tovább.

Ez hát a föld, egy másik Németország! — kiáltanám, de fájdalom fog át, s nagy sírhatnékok haragomat oltják;

haragot, múltunk bajvlvásait, mely messze vitt a »érben és halálban: gázsírba lógott Európa itt, s valahol én is már a szélin álltam.

Ez hát a föld, mit népek tengere ölel körül nagy eszmélések árán, s hittel, hogy szív és elme azt tegye: ne támadhasson soha föl a sátán!

Soha már, soha! Elba, szólj velem, s minden rögöddel Németország, másik: új nép, te mából szüli történelem, hiszek benned a végső lobbanásig.

Hittem, hogy leszünk egyszer oly közel, soha még földön ember emberebben — tárulkozó nagy hitem átölel, békülve békés néppel a szívemben.

NADASS JÓZSEF:

AHOL AZ EMBER ÉRIK

Megfürödtünk minden folyóban, Megfürödtünk a tengerekben, Meghódítjuk a hegyeket is,

Ha július int, ha december.

Szívvel is avagy gondolattal Másod dolga is magunk dolga,

Földünk sem engedjük kezünkből,

Így lépünk fel a csillagokba!

Ápold kerted, növeld az erdőt.

Hajtsad fel poharad fenékig,

Vihar, ha jön, te meg ne rettenj,

Ott állj, ahol az ember érik!

SZERETET .

A SZERETETÉRT...

A hó immár befödte a jégpáncélba merevedett folyót, a leheletkönnyű fehér pelyhek megpihentek a fenyőgallya- kon és a néma bokrokon. A felső Don lüdeg tele nem csökkentette a táj varázsát. Azét, amelyet Mihail Solo- hov a Csendes Don és az Üj barázdát szánt az eke lapjain oly költőien írt le.

A világszerte ismert regények szerzője máig is kedvelt kozák falujában, Ve- senszkájéban lakik. Kora tavasztól, amikor előbűjnak az azúrkék mezei virágok és a sötétvörös tulipánok — a doni sztyeppék igézőén szép díszei —, a világ minden tájáról vendégek jönnek ide.

Az érkezők már messziről rálátnak a nevezetes falura: Vesenszkája a Don bal partján fekszik, apró tarka kozák házait hosszú fonott kerítések ölelik körül. -Szomorú és kopasz« — Sólohov könyveiben annak idején így nevezte saját faluját Napjainkra azonban szinte a föl- ismerheitetlenségig megváltoztatta a villanyfény, a rádió, a vízvezeték, az egész világgal kapcsolatot teremtő. teleiorn- és távíró-összeköttetés, az iskola, az intemátus, az üzletek és a járási kultúrház.

Vesenszkája a járás hagyományos mezőgazdasági központja. Az egyik kolhoz Mihail Solohov nevét viseli. Ennek területén kereken 30 évvel ezelőtt hasította az első barázdát a világhírű író. Aztán benépesült a táj, melynek dolgozó parasztjai ádáz harcokat vívtak a kuláksággal. Solohov mindezt az Üj barázdát szánt az eke című regényében írta meg.

Solohov kolhoza pompás eredményekkel büszkélkedhe- tik. A tagok összjövedelme már túlhaladta az egymillió rubelt. Éppen a múlt év végén ünnepelték élenjáró dolgozóikat is.

Solohov tevékenyen segít a kolhoznak.

Jellemző rá az az eset, amelyet a faluban meséseinek róla. Egyszer elment a Kaukázusba üdülni. Az ottani

kolhozok egyikében csoda'_^ tos tenyészjuhokat mutattak neki. A juhok annyira megnyerték Solohov tetszését, hogy az író nyomban vásárolt közülük néhányat földijei számára.

Mihail Solohov a termőföld elismert szakértője. Gyakorlati tanácsaira figyelmesen hallgatnak a kolhozisták. És ő nem is sajnálja az időt, a fáradságot, hogy jó tanáccsal segítsen. Amikor a skandináv országokban járt, és ott néhány jól működő gazdaságot, is meglátogatott, alaposan megismerte az ottani gazdálkodás csínját-bínját. És miután hazatért, amit csak látott, mindenről részletesen beszámolt a kolhoztagoknak. *

Vesenszkája a legközelebbi vasútállomástói 150 kilométerre fekszik. De ez egy csöppet sem zavarja az irodalom és a művészet rajongóit, hogy állandó kapcsolatot tartsanak a faluvaL Hangversenyeket, filmbemutatókat és előadásokat rendeznek. Gyakran megesik, hogy a falusiak észrevételei az első kritikai megjegyzések. Nem ritkaság, hogy Solohov megfilmesített műveit először egyenesen idehozzák, hogy véleményt halljanak az írótól és a falubeliektől egyaránt. Nemrég a televízió munkatársai Solohov egyik megfilmesített müvét mutattak be a helyszínen. A film megtekintése után Ve- sensákája műkedvelői véleményt mondtak az alkotókról, és megkérték őket, adják át üdvözletüket Vova Szem- jottOv fiúcskának, aki igen talpraesetten játszotta a fürge Misi Korsunov szerepét

Solohov lakása közvetlenül a Don partján áll. Ez a ház az író műveinek állandó szereplője, életiének és munkásságának néma szemlélője. A szőlőskert ápolgatása és a vadászat pihenteti őt a legjobban.

Házat a második .világháború után építettek. A korábbi hasonló lakása, a falu könyvtára és sok más épülete a hitleri»«« mmhnláe áldtw

zatává lett A háború mérhetetlen személyes veszteséggel sújtotta Solohovot: a fasiszták egy bombája megölte édesanyját a nagyszerű orosz asszonyt A Csendes Donban az idős Iljinicsna személyében őt örökítette meg Solohov.

Mindazok, akik már személyesen is találkoztak Solohov- val, jól ismerik humoros kedvét Solohov a tréfacsinélás mestere, de sohasem sérti meg azt akire irányítja finom, találó élceit Művei is forró humorral, sajátságos költőiséggel és meghittséggel telítettek. Solohovot sok vendég személyesen keresi föl, de még többen levelet küldenek hozzá» Olvasód véleményüket mondják el, a fiatal írók pedig kézirataikat küldik el hozzá. Az író felesége, Marija Petrovna meséli, hogy egyik alkalommal férje egyhavi távolléte után 1600 levelet talált dolgozószobája asztalán.

Az író most A hazáért harcoltak című regényét készíti. Sokat dolgozik, minden mondatot különös gonddal csiszol, gat, az egyszer leírt fejezeteket pedig gyakran többször is átdolgozza. Azt akarja, hogy új könyve — amelynek már oly sok és igényes munkát szentelt — szenvedélyes felhívás legyen a béke megőrzésére, és lángoló gyűlöletre szítson az emberiség ellenségei ellen.

Amikor átnyújtották neki a Lenin-rendet, Solohov kijelentette:

— Lehetőségeimbe és erőmbe vetett teljes hittel kijelentem, hogy toliammal a jövőben is hűségesen fogom szolgálni pártomat és népemet.

Ilyen Solohov .:. Alkotó tevékenysége szorosan kapcsolódik a munka emberének legszentebb érdekeihez. Csoda-e hát, ha nemcsak kis faluja, hanem az egész ország népe szeretettel válaszol — szeretetére.