Somogyi Néplap, 1962. február (19. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-04 / 29. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap. 1962. fchrnár 1 Téli randevú. j~Éri»i.n i 11.. ... író—olvasó A Megyei Könyvtár és több járási könyvtár szervezésében évek óta egyre népszerűbbek­ké válnak az író-olvasó talál­kozók. Az idén a megyénkben szereplő írók sorát Sipos Gyu­la és Jobbágy Károly költők nyitották meg. Január 26- és 27-én tartottak költői estet — a község kezdeményezésére és a Tabi Járási Könyvtár ren­dezésében — Zicsen, illetve Nágocson. Mindkét helyen több mint kétszázan vettek részit a felolvasóesten. Február első felében a me­zőgazdasági könyvhónap je­gyében több neves szakíró tart előadást, Szigeti László tudo­mányos kutató Kukoricater­mesztés kapálás nélkül (Kémia a mezőgazdaságban) címmel, Sárközi Péter szakíró pedig A jövedelmező gazdálkodás titka találkozók címmel a szakirodalom olva­sásának jelentőségéről tart két-két előadást. Előadások hangzanak el a korszerű ba­romfitenyésztésről is. A hó­nap második felében Somogy- aszalóban és Kaposfőn talál­kozik az olvasókkal Tímár Máté író. Márciusban a termelőszövet­kezeti gazdálkodás üzemszer­vezéséről, dr. Stenzinger Lász­ló tudományos kutató beszél. Ezenkívül társszerzőket hall- lanak megyénk négy községé­ben: J. Horváth László író és Fiízessy Árpád grafikusmű­vész Vidám rajzos sertéste­nyésztés, valamint Vidám raj­zos szarvasmarha-tenyésztés című könyvüket ismertetik. Nevük és műveik nem isme­retlenek; több ízben szerepel­tek már megyénk községeiben. Solve fa, a>z eUcUelUlen Napok óta ku­tyahűséggel, a vem- dégmarasztó sár makacs ragaszko­dásával kísér egy sláger. Legfris­sebb táacdalter- mésünknek egyik darabja, amelyben egy Solvejg lelkü­letű nő (aki ízig- vérig korunk leá­nya) naphosszat azzal áltatja sze­relme tárgyát, a minden ' áldozatra kész ifjút, hogy »várok rád«. A hölgy reggel­től estig és némely helyiségekben es­tétől reggelig fúj­ja ezt a szédüle­tes programot, és nem tehetek róla, ha nyugalomra, csendre vágyó szí­vemet összeszorít­ja az aggodalom az ifjúért Meg­győződésem ugyan­is, hogy ez a Sol­vejg a világ egyik legnagyobb szé­delgője. Hogy miért? Ezt ő nem hajlandó elárulni, s ezt nem árulja el a poézist gügye szirupossággal ösz- szetévesartő szerző sem. Azt mondja ez az igazán szerény hajadon, hogy »messze túl, zúgó tengerek mélyén« várja a fiút Té­boly! Ebi a sze­gény hiszékeny férfipéldány erre sürgősen beiratko­zik egy iskolába, ahol mélytengeri búvárokat képez­nek. De lelki sze­meim látják, hogy az ifjúnak még kezébe sem ad­hatják a diplomát, ami a mélytenge­rek bebarangolá­sára jogosítaná fel, amikor már »gyűlő szivárvány szélén« terem a nő. Az imént már súlyos próbára tett szerelmes most űrhajós kiképzés­re jelentkezik, és ezzel párhuzamo­san megismerke­dik a kigyulladt szivárványszé’ek oltási technikájá­val, mert az ret­tentő kellemetlen, hogy akkor ég az ember lába alatt a föld, amikor a szerelmes nővel végre találkozik. Ám a novellács- kánaík még itt sem szakad vége, mert immár »havasok csúcsán« kíván randevüzni a hölgy. S mikorra a bízó szívű fiú bátran nekivághat — kellő tréning után — a földraj­zilag homályosan meghatározott csú­csok megmászásá­nak. már újból a tenger zúgó mé­lyéről jön a hí­vás. Majdan pe­dig a szivárvány széléről, és így to­vább, mindig csak körbe-körbe, hogy vége ne szakadj n ennek az igazán változatos bo- lyongásnöik a ten­geren, levegőben és szárazaidon. Megvallom, ti­tokban abban re­ménykedem, hogy a csaloga'ás szen­vedője, a szerel­mes ifjú végre va­lahol csak találko­zik Solvejgjével, és valahányunk nagy tetszésére móresre tanítja, majd pedig beköti a fejét, hogy ez a Solvejg ne borzol­ja tovább véget nem érő ostobasá­gával és várako­zásával kiszolgál­tatott embertársai­nak az idegeit. L. L fiolavinak elakasztották Jugoszláviában az Athén — Párizs expresszi (MTI). Tanjug-jelentés sze­rint az Athén—Belgrád és Pá­rizs között közlekedő nemzet­közi gyorsvonat péntek este tíz óra körül a macedóniai Demir Kapija közvetlen köze­lében kis híján hólavina alá került A mozdonyvezetőnek sikerült idejében lefékezni a vonatot, és ezzel elkerülni a szerencsétlenséget A moz­donytól alig 100 méter távol­ságra lezúdult óriási hógörge­teg teljesen eltorlaszolta a sínpályát. A szerelvényt nem lehetett visszavezetni az alig egy kilométerre levő Damir Kapija állomásra, mert idő­közben a visszavezető pálya- szakaszt is több lavina bete­mette. A jugoszláv hatóságok több munkáscsapatot és hó­ekéket vezényeltek a helyszín­re. A legújabb jelentések sze­rint a vonat szombaton hajna­li 1.10 órakor folytathatta út­ját Belgrádba. TAB KA idrák Köszönjük A postán az egyik csomag­ból kiesett egy töltőtoll. — Kiesett, hát kiesett — gon­dolná bárki —. majd jelent­kezik a gazdája. A tulajdo­nos azonban nem jelentke­zett, s erre Fábián Győző telefonhoz ült. A névre em­lékezett, csak a címre nem, ezért végigtelefonált egy sor hivatalt, iskolát, hogy kinek veszett el a tolla. Háromhe­ti keresés után meglett a tu­lajdonos. Nem nagy ügy. Egy ember tett valamit a másikért.. . Hogyan kell pénzt költeni? «; Az angol munkás oktatási szö- ! vétség a napokban javaslatot terjesztett az oktatásügyi ható* } Ságok elé. Fölvétették,, hogy a Í fiatal dolgozókat meg keli ta­nítani a helyes pénzkiadásra. A javaslat figyelmeztet arra, hogy az iskolapadból munkába kerülő húsz éven aluli fiatalok többnyire viszonylag sokat ke- ■> resnek, és ezért gyakran vál- ; nak a nagyarányú reklámhad- !; járatok áldozataivá. A gyerme- ; kéknek éppen ezért a felső osztályokban el kellene sajátí­taniuk a legszükségesebb áru­ismeretet, és olyan józan íté­lőképességre kellene nevelni őket, amely védelmet nyújt a túlzott reklámmal szemben. <; * * * Ázsia az emberiség bölcsője? Tom Harrison, a sarawaki (Borneo) néprajzi múzeum igazgatója öt más régésszel együtt 12 éve kutatja Délke- let-Ázsiában a történelem előtti ember nyomait. A bor- neói barlangokban talált le­letek alapján Harrison arra a következtetésre jutott, ; hogy helytelen az a régi elmélet, amely szerint az ember 10—15 ezer évvel ez­előtt költözött Délkelet- Ázsia területére. Harrison 1959-ben egy bomeói bar­langban egy prehisztorikus koponya töredékére talált, s d a töredéket a londoni Bri­tish Museum tudósai két évig tartó munkával illesztették össze. Szakértők szerint a »Homo sapiens«, vagyis »a gondolkodó ember« íegrégeb- Di maradványa ez a kopo­nya. korát a régészek, leg­alább 40 ezer esztendőre be­csülik. A lelet alapján igen valószínű, hogy a mai érte­lemben vett ember nem a földközi-tengeri övezetből, hanem Ázsiából, mégpedig az Irán és a Malájföld kö­zötti vidékről származik. * » * Hálás betörő Egy ismert angol lord belépő­díj ellenében bizonyos idő­pontokban mutogatta a kasté­lyát. Nemrég a késő éjszakai órákban ismeretlen tettesek be» törtek, nagy értékű ékszereket raboltak, és egy föld alatti tit­kos folyosón keresztül zavar­talanul kijutottak a kastélyból. A károsult lord —r nem csekély meglepetésére —a következő szövegű köszönőlevelet kapta; »Munkatársaink egyike né­hány héttel ezelőtt sok más látogatóval együtt megtekin­tette az ön gyönyörű kasté­lyát. ön akkor annyira előzé­keny volt, hogy elárulta, hol őrzi ékszereit, és megmutatta a vendégeknek a kastélyba veze­tő föld alatti folyosót is. Ez­zel jelentékenyen megkönnyí­tette munkánkat, s ezért há­lás köszönetét mondunk.« * * * Erkölcsbotrány Nyugat-Berlinben A napokban kerítés vád­jával letartóztattak egy is­mert nyugatnémet idegor­vost, aki mint törvényszéki szakértő működött Nyugat- Berlin egyik bírósága mel­lett. Az idegorvost azzal vá­dolják, hogy rendszeres or­giákat rendezett, prostituált- hálózatot tartott fenn, sőt »jócsaládból való lányokat« is beszervezett A nyugat- berlini lapok az üggyel kap­csolatban »a háború óta ki­robbant legsúlyossab erkölcs­botrányról« beszélnek. JSJekwúa is volt. De mivel 1 * lopottból édesebb a zöld is, mint az otthoni érett, hát éppen felmásztam én is az öl tetejére egy kis zöldba- rack-szerzés dolgában. Már a gerincen ültem, már a kezem­ben rezgeti az ág, melyen für­tökben lógtak a hamiskás fa­nyarral bazsalygó kajszik, mi­kor Csu-torás Sanyi komám, testi-lelki jó cimborám az ud­varunkba penderiilt. Nem volt szokatlan a jötte, olyan volt ő, mint a hirtelen harag. Ha­mar jött, hamar megy. Na­gyon izgatott mozdulatokkal kezdte tudtomra adni, hogy valami rettenetesen fontos dolgot akarna velem beszélni. — Gyere, komOj ugorjai csak let — Várj egy kicsit! Csak épp egy gelebre valót lemarok, az­tán __ — Nem kell az! Gyere, gye­re, nem érek rá! S szavaiban, mozduUitaibam oly türelmetlenséget láttam vibrálni, éreztem magamra át­ragadni, hogy nyomban el­eresztettem a rabul ejtett ágat, és siettem lefelé, minha lopá­son fogtak volna. Én siettem, mégis Sanyi lihegett. — Te barackoit akartál lop­ni? — Komám, nem kell az már! ’Sz legények vagyunk. — Francot... Tizenöt éve­sek... — Legények, ha mondom, érted? Idenézz! — Azzal le­rántotta magáról lógó derekú ingét, bal karját a levegőbe vágta, mintha olyan furcsán akarna köszönni, s jobb ke­zével a hóna alá bökött. — Látod, mi van ott? — Szemét ismeretlen tűztől csil- logatva forgatta rám. — Na, látod-e? — Látom. — Mi van ott? — Egy szál szőr. — ’Szí mit jelent az? — Mii... ? Hát, hogy tó- nyőtt. — Süket! Persze, hogy fci- nyőtt. De mér nyött tó? — Hát.... mér? — Mer legények vagyunk!! Ilyennye csak a legényeknek van. Gyerekeknek nincs. Egészen fejbe ütött a gon­dolat. Tényleg. Hm. \ — Nézzed már, nekem varv- e? — ...? És nézte, meg is tapogatta. — Van hát! Na, homa, hát akkor most már nem zöld ba­rackot kell nekünk ezután lopni, hanem kukoricát, aztán majd szép legényesen eltom­boljuk az árát. Na, csak ezt akartam mondani. Azzal sarkon fordult, és so- ha nem látott peckességgel irányozta meg a kaput. Még tegnap parittyába való köve­ket turkált ki udvarunk föld­jéből, verebekre vadászott, egyet-egyet beeregetett a ku­tyaólba is, hogy Benesünket fölingerelje. Ma már kiköpött legény. A kapuig dermedten kísértem szemmel a komát. Ott keményen visszafordult, $ tompított hangon szólt. —■ Aprópénzed legyen bő­ven! A dudába olyant kell be­lehányni, hogy csörögjön, hogy lássák, hogy van, hogy lássák, legények vagyunk. Ér­ted? JVem nagyon értettem én 1 ’ semmit. Alig bírtam a lábamon állni. Ilyen hirtelen jön az a legénysor? Tegnap még... De még máma is... Le kellett ülni. Lábamból ki­futott az erő. De hiszen akkor mi már lányok után is járha­tunk! Eddig eszembe sem ju­tott. De most! Sebesen kezd­tem ismereteimet összekapa­rászni a legénysor mibenléte felől. Hogy azoknak mi min­dent kell csinálni. Mulatni, lá­ny ózni, lopni az öregektől. Meg azután dolgozni. Ezután nem lehet majd varnyászni a kupái fákon, se locskolódni a réti pocsolyában. Nagy-nagy gondok. Az ember majd meg­fullad tőlük. Így telt el a nyár. Fél szem a legényeken, hogy élik azok világukat, a másik fél meg a lányokon, hogy melyiknek kéne verni a szelet. Csodáltak is apámék: — Micsoda új mó­dikat kapkodott össze ez a gyerek? Aratásban a hajnali harma­ton már nem a kötélveréshá- nyást választottam, mint évek óta szoktam, hanem egyenest a kaszakalapálásnak álltam. Meg takaróvesszőt sikerítet- tem, s nekimerészkedtem az »életnekMent is minden, mint a parancsolat. Ha az em­berben kisebb az erő, mint az kezemben a sok szederinda- díszítménnyel, mint egy meg­vadult nagyszárnyú madár. A kaszakacs meg egyre azt nye- kegte: — Legény vagyok, legény vagyok... Ez volt a nyár. íj sszel aztán télikabátot kellett venni. Mentünk is anyámmal, ahogy csak a nap világot vetett az utunkra. Legénysorj akarat, azért mindig az aka­rat parancsol. Nem igaz? Ha akarom, legény leszek. Már­pedig... Nahát. Hadd feszül­jön az izom, hadd dűljön a búza. Sss, sss, sss. Dűlt is. Apám alig győzte utáltam szedni a markot. Bár néhány rend után úgy voltam vele, legénysor ide, legénysor oda, nem búrom tovább. Reszkettek az inaim, mini a hajszolt ba­romé a gyöpön. Sűrűn-sűrún megálltam kaszát fejtegetni. — Sok a kotu a tövin — mondtam félszusszantás kö­zött —, nagyon élhordja a ka­sza étit! Apám tudta, hogy nem a kotu a sok, hanem az erő ke­vés, de azért a világ kincséért se kívánta volna ki a kezem­ből a kaszát. Pedig igazán szólva már nem bántam vol­na. Úgy magamtól odanyomni neki szégyelltem volna, hogy nem bírom. Hanem éppen ar­ra jött a dűlővégen Bekecses Roppanta Jóska. — No — azt mondja —, le­gény lőtt a ken fijábul, Pali bátyám. — Hát, ugye, egyször min­dönnek elgyün az ideje. Ez éppen elég volt nekem Üj erő szállta meg izmaimat A kasza úgy csapkolődott a Kétszer-háromszor is megsor­jáztuk a ruhássátrakat, míg végül egy szakállas képű, jámbor szabónál megállapod­tunk. Anyám, szegény, alulról kezdje, az olcsóbbjainál. Nem is tetszett az nékem. Hát anyám nem látta, micsoda munkát végeztem a nyáron? Egy nap egy holdat leterítet­tem. Aztán a kukoricát is egyedül kasoitam fel a járó­ba! Nem gyerekkabát kell már énnekem! Nem szóltam én semmit, duzzogtam ekkora ér­tetlenség láttán. Akkor nyik- kantam meg, amikor anyám ko­molyan alkuba szállt a szabó* val — Nem keV, ez nékem, anyám! — Aztán ugyan miért, te?! — Mert én nem ilyet gon­dolnék, hanem amolyat, ab­ból a birkagallérosból meg a nyesett zsebűből, meg, meg... De azt a világért sem mer­tem volna mondani, hogy olyat, amelyik legényes. Ki­sebb huzavona után meg is lett a kabát. Nem olyan legé- nyes, barkós, négyzse bes, macskásbelsejű, amilyet sze­rettem volna, de egy kicsit messzebbről nézve ni l’heteit fogni, hogy van benne valami legényes. Márpedig ez kellett. Tovább nemigen, mertem a húrt magam sem feszíteni, bár ugyan anyám könnyen en­gedett volna, hanem ott állt, ha nem közvetlenül is, mögöt­tünk riasztó hatalmával apám. — Ha többet adunk érte, fiam, apád agyonüt bennün­ket egy csapással, meg azután úgyis kinyövöd. Majd ha meg- állapszol, veszünk, meglásd, olyat, de olyat, amilyet bí­runk ... — Jól van, na. Megvan a kabát. Cokat megnézegettem nap­^ jóban, amikor módját ejthettem. Nagyon szerettem volna már az utcára menni benne. De hát szép, hosszú ősz volt. Békanyálas-melegen úsztak a napok egymás után. Végül egyik vasárnapra elbo­rult az idő. Legjobb alkalom a kabát meghurcolására. Ugyan, akinek nem volt nagykabátja, az még az ilyen hűvöst vígan kiskabátosnak nevezte. De ne­kem volt. Nem is akármilyen. Meg azután hadd lássák. Hadd lássák, hogy van, hogy nem is akármilyen van. A délelőtt eltelt szépen. Ugyan nem szólt a kabát fe­lől senki. Meg a melegtől egy kicsit le is kívánkozott volna az emberről, de nem lehetett azt csali olyan könnyen leten­ni. Délután megint csak ka­bátban indultam, már erősen afféle kocsmának fordulós szándékkal. Csak egy kicsit koránlottam az időt. Valkó szomszédéknál meg éppen nagy zsivajjal játszottak a gye­rekek. Na, mondom, egy kis időtöltésre átnézek már közé­jük, nem árt, ha ők is látják, mim van énnekem. De azok nem sokat hederítettek az én kabátomra, olyan jóízűt bú- jócskáztak, hogy még nekem is megjött rá a kedvem. Mi lenne, ha egyet, még utóimra játszanék velük? Ezután úgy­sem tehetem. Persze nem akármilyen búj ást csinálnék én, hanem olyan legényesfé- lét. Csak a kabát. Levetettem, s úgy bújtam, hogy az min­denképpen szem előtt legnen Sikerült is nagyon jól be­furakodnom a szalmába. Két­szer-háromszor is humták, en­gem nem találtak meg. Ez már maga is külön élvezet. Mindebből kiderül, ugye, hogy az ember már nem gyerek. A negyedik bújásra hadarta már a humó a hosszúra cifrázott rigmust, amikor tekintetem a kabátomra, illetve csak annak hűlt helyére esett. Felháboro­dottan ugrottam ki rejtekem- ből. — Jó-jó, hát játsszunk,, de aki a kabátommal akar meg­viccelni, annak a nyakát teke­rem ki! Csak a humó leselkedett az elnéptelenedett udvaron, Amint meglátott, rögtön rám ipics-apacsolt. — Fütyülök az apacsodra, mely ötök dugta él a kabáto­mat? — I pics-apaes — nyugtázott le újra a humó. — A franc, aki megüt, hol a kabátom? Éppen gramamccm ragad­tam volna a fiút, mikor oldalt pillantva meglátom, hogy há­rom süldő nagyban szopogatja az én legényes kabátomat. Egyik a fagombjait találta ki­tűnő csemegének, s azt esze­gette fenséges csemcsegések közepette, a másik a kócbélé- sét tartotta soha nem látott eledelnek, a harmadik pedig épp a posztójának aggatta fe­hér fogait, s szakszerű mun­kálat alá vette tartósságát. Egy pillanat alatt közéjük ugrottam, kujjoltam, rúgtam őket minden erőmmel. De ők nem tágítottak. A ka bátot nem eresztették. Ugyan a helyűiét megváltoztatták, beszaladtak zsákmányukkal az ólba. s ott akartak a szabómesterség tit­kaival megismerkedni. Én persze utánuk. Hanem a kabát. Már csak egy sárkólonc volt belőle. Barnás birl-agallérjának pi­cinyke darabja tanúskodott egykori mivolta felől. L'n meg leborultam az öl J J ajtajára, s csöndes zo­kogással sirattam el korán jött legénysorcmat, Tóth Bél» /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom